Az anyjára gondolva, nem vádolta többé az élhetetlenségüket, hanem
elérzékenyedett a sorsukon.
Milyen keveset kívántak ők a világtól! Milyen kevésért imádkoztak hiába!
És milyen sokan élnek a világon, a kiknek fogalmuk sincs az ő
gyötrelmeikhez hasonló rémségekről! Milyen sokan élnek mindenfelé, a kik
egész életükön át ki nem mozdulnak azokból a kényelmekből, a melyekre ők
soha még csak nem is áhítoztak!… Hisz ezek mindig olyan messze voltak
tőlük, mint a legtávolabb eső világrészek!
A gazdagok világára gondolt.
Képek merültek föl előtte, valamely lázas félálom képei, s ettől a
látomástól nem tudta elvonni elfáradt, elernyedt, mind jobban lankadó
értelmét.
Már nem látta a piszkos hullámokat. Mint a Szahara csüggedt vándora, a
kit kétségbeesésében is izgatnak a jól ismert csalóka délibábok:
oázisokat, pálmaerdőket, gyönyörű szineket, ezüstből és aranyból épült
városokat látott – a melyek nem a káprázat, nem a felizgatott agyvelő
kegyetlen játékának az üres képei, a melyek megvannak a valóságban is,
de már nem az ő számára.
A fényűzést jóformán csak hírből, hallomásból, az olvasmányaiból, a
leginkább talán képes ujságoknak a gazdagság dicsőségét szolgáló,
hízelkedő rajzaiból ismerte. És most mégis a fényűzés képei jelentek meg
előtte.
Királynékat látott, a mint sétautazást tesznek a tengeren és a hajón
hajbókoló urak hódolatát fogadják. Gépkocsin száguldó, vidám, előkelő
párokat. Nagyúri szépeket, a kiknek mesés arczszínét és gyönyörtől
fáradt, álmos tekintetét halhatatlan festők örökítették meg csodálatos
vásznaikon. Tenniszező amerikai milliomos fiúkat, fehér ruháikban,
önérzetes tekintetű kisasszony-pajtásaikkal. Kis princzeket és
princzesszeket, a mint elkényeztetett, nagy kutyáikkal játszanak,
jóllakott, boldog, úri kutyáikkal. Főpapokat, érsekeket, a kiknek
nyugodt pillantásából kiolvasható a tudat, hogy jól sáfárkodtak, s a
gondjaikra bízott nyájat a felsőbb hatalom czéljainak megfelelően
vezérelték. Redfern bámulatos toalettjeit, a melyek a kiváltságos
hölgyek számára készültek, a melyeket azonban ezek kegyes engedelmével a
boltok és a képes ujságok előtt bámészkodó szegényeknek is meg szabad
csodálniok. Nagy férfiakat, a mint a rongyosok ügyeinek atyai elintézése
után nagy komolysággal lakomáznak. Hirneves szinésznőket, a kik vagyont
érő öltözetekben mókáznak az esti toalettben díszlő jómódúak előtt,
aztán a pazar világítású szinházból nem kevésbbé pazarul világított
szalonokba vonulnak, vagy haza, a minden jótól duzzadó, pöffedő polgári
kényelembe. Krikettező társaságokat; a mint nevetgélnek, mert hiszen
nincs más dolguk. Jóléttől, megelégedéstől sugárzó, egészséges, szép
arczokat: miniszterek, nagykövetek, bankárok feleségeit, leányait.
Nagyvagyonú szép mátkapárokat, bájos arákat, a kik belenevetnek a
világba, és vőlegényeket, a kik talán azért olyan öntudatosak, mert
alighanem ők teremtették a világot. Ünnepélyeket, bálokat, élőképekbe
összesereglő szépeket, asszonyokat, leányokat, a kik életnagyságú
portréikon a nyomorultaknak is megmutatják azt, a mi szépségükből
megmutatható. Világhírű énekesnőket, a kik nagyobb adót vetettek ki az
Egyesült-Államok lakóira, mint maguk az Egyesült Államok. Kelengyéket, a
melyek fenséges, de még csak ezután születendő pólyásbabák számára
készültek; mindenféle kelengyét: öreg szinésznők menyasszonyi ruháit, a
herczegkisasszonyoknak és a pénzfejedelmek leányainak összehordott
csipkéket és gyémántokat, az égiek tiszteletére készített drága
oltárterítőket. Százesztendős, gyönyörü arczképeket, szép és gazdag
úrnők hasonmásait, a kiknek az ükunokái is szép és gazdag úrnők. Daliás
tiszteket, a kik gondoskodnak róla, hogy a világon ne legyen semmi baj,
és ekközben rózsalánczra fűzik a sziveket, a sziveket!… Elragadó
hetérákat, a kik nem rejtőzködő szépségükkel és bátor elhatározásukkal
meghódították a világot, majd túlszárnyalták magukat a fellegvárakban
lakó angyalokat, és ezzel egy kis ezeregyéjszakai világot varázsoltak
maguknak. Izgatóan érdekes, bár kissé fáradt szemhéju kalandornőket,
vagy inkább bűvésznőket, a kik kiügyeskedték, hogy a félvilág mocsarából
fölfecscsenő sár semmi szennyet ne vessen uszályaik szélére, s akik
végül nábobfiút fognak maguknak férjül… nábobfiút, a kinek értelmét a
pénzkereső apa már előre elköltötte az életért való ideg- és lélekölő
küzdelemben. Tarka-barka, szines öltözetü, minden ékességgel pompázó,
virágos kertből virágos kertbe, gyönyörről gyönyörre röpködő, bájos és
tréfás alakokat, a kik csak mosolyognak és szeretnek, a kiknek a világ
egy roppant tánczterem.
És nekik éhen kell halniok!
A lefestett és kőből való szép női alakoknak képtárakat, múzeumokat,
palotákat építenek, és nekik éhen kell halniok. Hiszen ő csak egy csúnya
vén leány, s az anyja, az egy együgyü öreg asszony. Nekik tehát éhen
kell halniok.
Milyen drágaságok, mekkora vagyonok vannak a világon! Mi mindenre van
pénz! Mennyi pénz van a százezrekbe kerülő síremlékekre, mauzoleumokra,
szobrokra, képekre, gyüjteményekre, a fényűzés ezer meg ezer, előttük
nagyobbrészt ismeretlen holmijaira. De nekik – a kik csak annyiért
imádkoztak, a mennyiből tovább tengethetnék ezt a nyomorult,
nélkülözéssel és lemondással teljes életöket, nekik éhen kell halniok!