Kedves Lidia!
Megalázkodva kereslek fel ezekkel a sorokkal.
Megvallom, magamért nem tenném soha. Akármi történnék. Soha.
De három kis gyermekem van, Lidia!
Ha látnád, milyen szépek, milyen kedvesek!
Mi közöd hozzájok, ugy-e?!
Nincs igazad. A testvéred gyermekei. Ártatlanok; nem vétettek ellened.
És az anyjok se.
Nem, én se. Azt hiheted, hogy volt idő, a mikor megtagadtalak; a mikor
nem akartalak ismerni.
Pedig csak a látszat szól ellenem. Nem tagadtalak meg; csak nem
közeledhettem hozzád, akaratom, óhajtásom, szivem ellenére. Sohase
voltam irányodban szeretet nélkül. A mikor a többiek elitéltek, én csak
sajnáltalak.
Akkor még azt hittem, hogy sajnálnivaló vagy, hogy kettőnk közűl te vagy
az, a kit sajnálni kell. Most már tudom, hogy nem te, hanem én vagyok
az!
Hogy nem kerestelek fel?… pedig volt idő, a mikor egyedül állottál?…
Hogy semmi jelét nem adtam a szeretetemnek?… még annak se, hogy élek!…
pedig rászorultál volna a testvér segítségére és vigasztalására?… Hidd
el: nem az én hibám! Olyan szivesen felkerestelek volna! De lehetetlen
volt. Nem tehettem, ő miattok. Bizony Isten, nem rajtam mult; ártatlan
vagyok benne.
Mikor mindnyájunk kétségbeesésére, hirtelen eltüntél hazulról, sokáig
azt se tudtuk meg, mi történt veled, hová lettél, élsz-e vagy
meghaltál?… ha élsz, hol rejtőzöl, s mi lett belőled? Később, mikor
mindent megtudtunk, nekünk, a két testvérednek, tisztelnünk kellett öreg
szüleink fájdalmát, felháborodását, elkeseredettségét. Ők – bánatukban,
szégyenükben – sírva, zokogva fogadkoztak, hogy nem ismernek többé, hogy
már nem vagy a leányuk, hogy nekik meghaltál. Nem ellenkezhettünk velük,
mert hisz ezzel csak növeltük volna a fájdalmukat, szaporítottuk volna
azt a sok izgalmat, a mely már amúgy is nagyon megviselte roskadozó
egészségüket. Még az is izgatta őket, ha mentegetni igyekeztünk;
gyanakodtak ránk, hogy nem maradtunk hűek – az ő gondolkozásukhoz;
féltek a teljes szellemi elhagyatottságtól, az erkölcsi magánytól.
Hallgatnunk kellett.
És még utóbb… megint nem mozdulhattam, megint nem nyujthattam a kezemet
feléd. Mikor az az ember, a kivel eltüntél hazulról, magadra hagyott,
mikor rettenetes helyzetedben a családodnál kerestél támaszt, a
családodnál, mely eltaszított magától, s a melyről még se tudtad
elhinni, hogy szégyeneddel, bűnbánásoddal és kétségbeejtő
elhagyatottságoddal szemben sem lesz irgalmas, mikor azt a könyörgő
levelet írtad anyánknak, mikor testvéreid szeme előtt még egyszer,
utóljára adtál életjelt, s mi, a testvéreid, egy pár pillanatig úgy
néztük könnyáztatta betűidet, mint a tehetetlen gyermek a vizbefúló
kezét, – akkor én már férjnél voltam. A férjem nem akart tudni rólad.
Megtiltotta, hogy írjak neked. Még azt is megtiltotta, hogy csatlakozzam
Matildhoz, a ki rajta volt, hogy kierőszakolja számodra szüleink
bocsánatát.
A férjem is úgy gondolkozott, mint az öregek. A becsület!… Ezért a
bálványért kell élni, küzdeni, nélkülözni; aztán gondoskodni kell
erőtlen, nyomorult kis utódokról, hogy később is legyenek, a kik a
bálványért élnek, küzködnek és szenvednek!
Nos, hát úgy segítettél magadon, a hogy tudtál. Keveset hallottunk
rólad, de annyit tudok, hogy nagy nyomorúságot állottál ki. Elképzelem,
micsoda életed lehetett. Sok rosszat kellett elviselned, de megismertél
egy jót is: magad kormányozhattad az életed sajkáját. Éltél. Jól,
rosszúl, inkább rosszúl, mint jól, de legalább nem tengődtél. Nem
kellett tehetetlenül nézned, hogy a sors hullámai mint dobálnak
jobbra-balra. Nem hányódtál úgy, mint az a ladik, a melyet egy dereglye
húz magával, s melynek a sorsa emehhez van kötve. Nem kellett örök
függőségre, tehetetlenségre kárhoztatva nézned a végzetedet magával
hurczoló hajó vészverődését; nem voltál örök gyermek, nem voltál egy
szánandó rabszolga rabszolgája, a magad cselédje voltál.
És minden viszontagság ellenére talpra állottál. Vagyont szereztél.
Hogyan szerezted, nem kérdezem. Akárhogyan. Így vagy amúgy; most már azt
mondom, hogy okos voltál. A magad ura lettél; és ezt nem adják ingyen.
Aztán, mikor a jókedved úgy hozta magával, férjhez mentél. Persze, neked
nem kellett hozzá menned az első kérődhöz, örvendezve, hogy szegény lány
létedre elvesz; te választhattál. Komoly, tekintélyes állású férjet
kaptál, a ki maga is vagyonos ember és szép társadalmi helyzetnek
örvend. Most már részed van mindenben: a tisztességben, a tiszteletben
is. És igazuk van az embereknek, ha tisztelnek. Neked is igazad volt.
Most már igazat adok azoknak, a kik csak a sikert, az eredményt nézik.
Én az én hűséges bálványimádásommal nem vittem ennyire. Engem mindenki
lenéz, mert mindenki fél, hogy koldulni találok tőle. Igazuk van az
embereknek. Ostoba voltam.
A férjem körorvos volt. Tudod-e, mi az, falusi doktornak lenni? A
legnagyobb szegénység minden szegénység közül. A nyomorúság, a
becsületnek és a műveltségnek minden adókötelezettségével súlyosbítva.
Nagyon könnyelmü ember volt, szegény uram. Azt hitte, örökké fog élni.
Meg mert házasodni, át merte adni a becsület és a műveltség minden
adókötelezettségét három gyermeknek. És harminczöt esztendős korában
elkészült az élettel. Egy kétszáz kötetből álló könyvtárt, mely a
reumáról szóló orvosi irodalom minden nevezetesebb munkáját magában
foglalja, vagy ötven kötetnyi kézikönyvet, egy kis házi gyógyszertárt és
egy félbenmaradt értekezést hagyott ránk.
Most itt állok a három kis gyermekemmel és egy szeplőtlen élet szép
öntudatával.
A szüleink, tudod, mind a ketten meghaltak; az apánk már öt éve, az
anyánk tavaly. Szegények, nem sokat tudtak volna segíteni rajtam, de a
mig éltek, mégis volt annyijok, hogy magukhoz vehették volna legalább az
egyik gyermekemet… Képzelheted, milyen sorban vagyok, mikor azon kell
bánkódnom, hogy magamnál kell tartanom mind a három kis gyermekemet!
Hogy Matild testvérünknek menjek a nyakára, arra nem is gondolhatok.
Tudod, mi a férje? Tanító. És öt gyermekük van.
Mit tegyek?
Eleinte arról ábrándoztam, hogy valahogyan majd csak meg fogok élni a
magam emberségéből. Nem sokra tanítottak ugyan, de a mi a
képzettségemből hiányzik, azt pótolni fogom a jóakaratommal, a munkára
való nagy készségemmel. És aztán vállaltam volna akármit.
Milyen csalódás!
Három gyermeknek adtam életet, és fogalmam se volt az életről. Hanem az
alatt a félév alatt, a mig állás, vagy legalább munka után szaladgáltam,
no, ezalatt ugyan alaposan megismertem az életet, ha csakugyan ezzel a
szóval kell kifejeznünk az emberi aljasságot.
Cselédnek is elmennék, hogy a családunkban hagyományos életfelfogás és a
magam kedve szerint élhessek, de hova tegyem a gyermekeimet?
Mikor meggyőződtem róla, hogy másnak a segítsége nélkül nem
boldogulhatok, először a püspök nagybátyánkhoz folyamodtam, a család
sokat emlegetett Vazul bácsijához. Elég közel állott volna hozzánk: ha
mostoha testvére is, de mégis csak testvére volt az anyánknak. Tudtam
ugyan, hogy nagy zsugori, de úgy gondolkoztam, hogy már a hivatalához is
hozzá tartoznék a magamhoz hasonló nyomorultak gyámolítása. Aztán,
hajdanában, valamelyes rokoni érdeklődést is tanusított irántam. Mikor
férjhez mentem, hozományul egy drága képpel ajándékozott meg. A kép
Szent Mártont ábrázolta, a ki ketté vágja palástját, s a palást egyik
felét a fázó szegénynek adja. Ez a kép, a melyért ő négyezer forintot
adott, testvérek között is megért négyszázat, de az árverésünkön csak
negyvenet kaptam érte.
Özvegységemnek a negyedik vagy ötödik hónapjában, mikor láttam, hogy az
idő múlik és még most se tudok keresethez jutni, eszembe jutott Szent
Márton és Szent Mártonról Vazul bácsi. Hosszú levelet írtam neki, a
melyben nem kértem tőle semmi határozottat, de feltártam előtte a
helyzetemet. Feleletül egy drága imakönyvvel ajándékozott meg és a
lelkemre kötötte, hogy ne csüggedjek, bízzam a magasságbeliekben, és
minél több megpróbáltatásban van részem, annál inkább örvendjek rajta,
hogy az ég méltónak talál a megpróbáltatásra. Egyébként, ha a gyermekeim
nagyobbak lesznek, el fogja helyezni őket a pártfogása alatt álló árva-
és szeretet-házakban.
Tovább is reménykedtem Szent Mártonban, de minthogy a gyermekeim nem
várhatták meg kenyér nélkül azt az időt, a mikor Vazul bácsi majd
elhelyezheti őket, egy igen nagy dologra határoztam el magamat:
fölkerestem Róza nénit.
Róza néni már meglehetősen távoli rokonunk, de egyedül álló öreg
asszony, a ki jövedelmének a tizedrészét se tudná elkölteni, ha ugyan
mindenáron el akarná költeni, a mi eszeágában sincs. Úgy gondolkoztam,
hogy Róza néni, ha segíteni akar rajtam, ezt egy cseppet se fogja
megérezni, mert hogy a jövedelméből ötven vagy ötvenegy ezer forintot
tesz félre, ez ugyan mindegy lehet neki. De Róza nénivel megjártam. Nem
tudom: sirjak-e vagy nevessek-e az esetemen?
A mint tudod, Róza néni egy szeszgyároshoz ment férjhez, a ki hogy a
hasznost összekösse a kellemessel, egy kissé uzsoráskodott is. De csak
polgári házasságot kötött vele, mert hát a házasság másképpen nem volt
lehetséges, kettőjük vallásának a különbözőségénél fogva. Nos, Róza
néni, mióta özvegyen maradt, le akarja vezekelni, nem az uzsorát, hanem
a polgári házasságot. Azért elhatározta, hogy azt a szép vagyont, a
melyet az öreg szeszgyáros vagy félszázadon át verejtékes munkássággal
és még keservesebb uzsorával harácsolt össze, az egész szép és azóta
jócskán megnövekedett vagyont, – mert más rokonság híján mindent a néni
örökölt, a ki a vagyont nemcsak hogy nem kezdte ki, hanem a jövedelem
félredugdosásával meg is kétszerezte, – tehát Róza néni elhatározta,
hogy vezeklésül ezt az egész kincset szent czélra fogja hagyni: egyházi
czélokra. Az ilyen hagyomány természetesen nem lehet elég nagy, az ilyen
vagyont nem lehet eléggé megnövelni, mert különben attól kellene
tartani, hogy a csekélyebb összeg az égieket nem fogja megengesztelni.
Szóval Róza néni egy fillért se vonhatott el a szent czéltól, s nem
segíthetett a gyermekeimen.
Utóljára családunk büszkeségénél, Ernő bárónál kopogtattam. Ernő báró
igen távoli rokonunk. Azt mondhatnám: már olyan távol van tőlünk, mint
maga a jó Isten. De azért felelt a levelemre. Gyönyörű levélpapiroson,
és olyan gyöngéden, hogy el kellett érzékenyednem. Csak az arisztokraták
képesek ilyen gyöngédségre.
Az eredmény azonban ugyanaz, a mi az uzsorás vallásos özvegyénél.
Megjegyzem, hogy nem csüggedtem, és egyre reménykedtem Szent Mártonban.
De most már Szent Mártonban se reménykedhetem többé. Vazul bácsi, a mint
bizonyosan olvastad, meghalt, miután előbb mindnyájunkat kitagadott. Azt
írta a végrendeletében, hogy semmit se hagyhat a rokonságára, mert már
életében érdemünkön felül gondoskodott rólunk.
Most már nincs más választásom, mint hozzád fordúlni.
Az egyetlen élő lényhez, a kinek kifogása lehet ellenem.
Az egyetlen élő lényhez, a ki azt képzelheti, hogy vétkes vagyok vele
szemben.
Még egyszer bizonykodom, hogy nem vétettem ellened, hogy nem tehettem
érted semmit, hogy ha meg se mozdultam a segítségedre, ez nem azért
történt, mintha megtagadtalak volna, mintha nem viseltettem volna
irányodban testvéri érzéssel, hanem csak azért, mert tehetetlen voltam…
ladik, melyet előbb az egyik, utóbb a másik dereglye vitt magával.
Hogy magamban sohase itéltelek el, hogy sohase voltam irántad rideg
szívvel, csak részvéttel és szánalommal, úgy hogy most nyugodt
lelkiismerettel kunyorálhatom a te részvétedet és szánalmadat, ezt csak
egy vallomással bizonyíthatom, a mely talán eleget fog mondani neked a
multamról és a jelenemről.
Olvastál valaha bizonyos Alvingnéról? Én tovább megyek, mint ez az
északi asszonyság. Forró könnyeket hullatok azon, hogy mind e mai napig
becsületes maradtam.
Ha nem ismersz el testvérednek, könyörülj meg a gyermekeimen!
_Márta_.