Livia felkiáltott a harmadik emeletre:
– Kis Pető!… Gyere le! Mutatok valamit.
Juliska visszakiáltott:
– Megyek!
Egészen önkéntelenül mondta ezt; hamarjában nem tudott nemet mondani. A
Livia szava mindig úgy hatott rá, mintha engedelmességgel tartoznék
neki. Attól a percztől fogva, hogy Livia először szólt hozzá
barátságosan, meghódolt a nagy, szőke leány felsőbbségének, mint Péntek
Robinsonnak. Nem győzte eléggé csodálni Liviának a szépségét, az
eszességét, a finom modorát. Sőt, mióta Liviát ismerte, úgy találta,
hogy az aranyvíz meg a kendőző szerek határozottan még szebbé teszik a
szép arczot… de inkább meghalt volna, mint hogy ezt valakinek megvallja.
Csak akkor jutott eszébe, hogy tulajdonképpen nem volna szabad lemennie,
a mikor Livia már visszahuzódott az udvari ablakból. Igaz, hiszen az
apja megtiltotta, hogy átlépje ennek az első emeleti lakásnak a
küszöbét! És az öreg ember talán még soha se szólt rá olyan erélyesen,
mint akkor, a mikor megtudta, hogy a leánya Liviával sétált az
Andrássy-úton.
– Értsd meg, nem tűröm, hogy ezzel az urhölgygyel az iskolán kívül is
érintkezzél! Ott beszélhetsz vele, abba semmi beleszólásom; ott csak
iskolatársad… szini iskolai növendék, mint te… és semmi közünk hozzá,
hogy otthon hogyan él és miből. S ha otthon kirugja maga alól a világot:
ahhoz sincs semmi közünk. De az iskola falain kívül semmi barátság!
– Ha csatlakozik hozzám – mentegetőzött Juliska – mikor kijövünk az
iskolából, nem mondhatom neki, hogy én bizony nem megyek vele végig az
utczán!
– Nem kell megvárnod, mig csatlakozhatik. Ha elvégzed a dolgodat, siess
haza. És ha már éppen nem kerülheted ki, hogy egyszer-másszor együtt
jöjjetek haza, az még hagyján, de az iskolából kijövet ne menj vele
sétálni! Azt pedig, ha már erről van szó, előre megmondom, hogy ide ne
ereszd be!… És valahogy eszedbe ne jusson lemenni hozzá!… Mert, ha
megtudom, hogy betetted a lábadat a lakásába, akkor ne is kerülj a
szemem elé!
Juliska nem felelt. Valami effélét gondolt:
Miért, hogy az erkölcsnek gorombának kell lennie?!… Miért kell kis
helyen szorongania? miért kell rongyos ruhában járnia? miért csámcsog az
erkölcs, ha eszik?… míg a bűn külseje olyan megnyerő!… És miért féljen
az erény, ha csakugyan az, a bűnnek még a lehelletétől is?! Olyan
törékeny volna az egészsége?!… Mit árthat neki ez a Pozsonyi Livia?!…
Mikor ő »inkább meghal«, mint hogy valaha rosszat kövessen el!…
A konok kis fejben, mely nagyon is önálló gondolkozásával annyiszor
megboszantotta az öreg Petőt, még kevés világosság derengett, de a sok
homályosság és köd közepett egy erős elhatározás tündöklött: az, hogy
járjon bármilyen mocsarak közelében, mindig úgy fog élni, a hogyan
»kell«, a hogyan az anyja élt. Ő rajta ugyan nem fog semmi rossz!
Ez egyszer azonban nem vitatkozott az apjával; úgy gondolkozott, hogy
nem érdemes. Miért ellenkeznék vele? Amugy se volt szándéka lemenni
Liviához. Nem mintha valami nagyon félt volna az apjától; de nem akart
találkozni Liviának az udvarlóival. Soha se tudhatná, ki nyit rájok, és
hogy a látogató mit képzel majd róla.
És bár majdnem három hónapja mult, hogy Liviával egy házban laktak,
akármilyen engedetlen leány volt az ujabb időben, mindeddig egyetlen
egyszer sem hágta át a tilalmat. Pedig Livia sokszor hívta:
– Kis Pető, estefelé, ha ráérsz, nézz le hozzám! Ne félj, egyedül
leszek.
De mindig talált valami kifogást.
Most – maga se értette, hogy hirtelen hogyan mondhatott igent. Egy
pillanatig nem gondolkozott; csak engedett a vonzódásának. Az utóbbi
hetekben mindennap együtt mentek haza az iskolából; nagyon hozzászokott
Liviához, és a jól ismert hang hallatára egy másodperczre
megfelejtkezett a föltett szándékáról.
Egy darabig ingadozott: ne ültesse-e fel Liviát? De nevetségesnek
találta ezt a nagy félelmet, s a kiváncsiság is ingerelte. Aztán meg
attól tartott, hogy Livia megsértődik; ha nem sértődik meg, akkor azt
mondhatja, hogy barátnője nagyon is ostoba.
Afelől pedig nyugodt volt, hogy az apja nem fogja megtudni a dolgot. És
ha Livia fel találna jönni? Az még rosszabb lesz. Mert ez már könnyebben
kitudódhatik; végre is nem küldheti el Liviát, a mikor akarja… Livia
nála maradhat addig, míg az apja is hazaérkezik… míg így: lemegy és
visszajön…
– Eh, nem fog megenni!
De azért odalenn megkérdezte:
– Egyedül vagy?
– Egyedül, egyedül. Ne félj.
– Nem is vársz senkit?
– Senkit a világon. Bátran bejöhetsz.
– És ha mégis jönne valaki?
– Nem fogom beereszteni. Remélem, ez csak megnyugtat?
És mindjárt előállott vele, hogy miért hívta le.
– Egy fülbevalót akarok mutatni neked. Nézd csak! Mit szólsz hozzá?
Aztán így folytatta:
– Éppen most kaptam. Alig vártam már, hogy valakinek eldicsekedhessem
vele. Mit gondolsz, mennyibe került?
– Olyan szép, hogy legalább is száz forintba.
– Te kis buta! Ez kilenczszázhatvan forint. Nézd, itt a számla. Látod?
Ki van fizetve. Az öreg grófom nyögte ki.
– És csak ezért hivtál?
– No, ne ijedj meg úgy! Milyen piros lett egyszerre a kis szamár! Ne
félj, nem akarlak én elrontani! Ellenkezőleg. Talán éppen azért
szeretlek, mert jó kis leány vagy. Furcsának fogod találni, hogy én
ilyen nagy barátja vagyok az erénynek, és mégis úgy van. Tudom, az én
dolgom, az más. Nekem senkim a világon; a kutya se ugat utánam. Én
tehetek, a mit akarok. Nos, hát én nem akarok nyomorogni; ha már úgyis
minden mindegy. De neked él az apád, testvéreid vannak… neked jónak kell
maradnod. És az is fogsz maradni, látom a szemedből. Olyan becsületes
szemed van, mint egy okos uszkárnak. Te, próbáld fel csak ezt a
fülbevalót! Akarom látni, hogyan fest rajtad.
Juliska meghökkent erre az ajánlatra, maga se tudta miért.
– Ugyan ne légy olyan gyerek! Ha magától az öreg gróftól félnél így!… De
ez a fülbevaló csak tárgy, ártatlan tárgy! A gyémántra nem ragadhatnak
rá az öreg gróf bűnei!
Egy darabig ellenkezett, mindenféle nevetséges ürügybe kapaszkodva; de
aztán mégis csak felpróbálta.
– No nézze meg az ember – szólt Livia – hogy megváltoztatott egyszerre
ez a kis kő! Az arczod így kerekebbnek látszik… a szined is elevenebb…
tudod-e, kis Pető, hogy te egyszer nagyon szép leány leszel?!… Most még
béka vagy, de ez a két gyönyörü karbunkulus… bizony isten ragyogóbb,
mint a fülbevaló köve… nagyon szép leányt igér, ha majd egy kicsit
kigömbölyödöl. No ne pironkodjál annyit, te kis falusi ártatlanság!
Igazán nem értem, hogy ezzel a mimóza-természettel szinésznő akarsz
lenni. Mondd, hogy jutott ez eszedbe?
– Nem nekem jutott eszembe, hanem a nénémnek, mert a polgáriban szépen
szavaltam. Az igaz, hogy mind a hárman nem is lehettünk tanítónők. És mi
egyebet találhattak volna ki nekem? Beadtak a sziniiskolába; hát ott
vagyok… Milyen szép nálad minden!
Tulajdonképpen nem látott meg maga körül semmit, csak az egész
berendezés – előtte még ismeretlen – választékosságát. Először volt
ilyen tágas lakásban; először látott ilyen szép bútorokat.
De Livia mindent apróra megmutogatott neki.
A toalett-szobában Juliska elámult.
– Hát ez mi? – kérdezte egyszerre.
Livia kaczagni kezdett.
– Mosdó! Te kis csacsi! Ne bámészkodjál úgy, mintha te soha se szoktál
volna mosdani.
Aztán megmutatta neki finom fehérnemüit. Mialatt Juliska nagy
érdeklődéssel nézegette a sok drága holmit, Liviának eszébe jutott, hogy
a multkor, mikor a sziniiskolában a Vidray Kamilla gyémántgyűrűjét
keresve az egész osztályt megmotozták, a kis Pető ingecskéjén egy nagy
vászonfoltot látott. Valami megilletődés fogta el erre az emlékezésre.
– Te, kis Pető – szólt – de ne sértődjél meg!… mondd, nem fogadnád el
tőlem ajándékba ezeket az ingeket?!… ha tetszenek neked?…
Nem tudta rábírni, hogy elfogadja.
– Pedig ezekről sem ragadna rád a bűn – szólt aztán gorombán. – Ezek is
ártatlan tárgyak. A bűn bennem van, magamban.
– Bocsáss meg – dadogott Juliska – nem azért… bizony isten, nem azért…
Végre úgy egyeztek ki, hogy Juliska elfogadott tőle egy üveg illatszert.
– Ugy nézz rá – mondta Livia – hogy egy ilyen üvegnek tizenöt forint az
ára. Ne feszengj – folytatta aztán, a kis Pető egy ijedt mozdulatára –
nekem ingyen van. Én olcsóbbat használnék, ha magam venném. De ne
sajnáld azt, a kitől kapom; van annak pénze elég.
Juliska menni készült.
– Miért vagy olyan nyugtalan? – kérdezte Livia. – Ahá, attól félsz, hogy
észreveszik az eltünésedet és kitalálják, hogy nálam jártál. No eredj!
És elbocsátotta az ártatlanságot.
Juliska, mikor a rendetlen konyhán keresztül visszasurrant a harmadik
emeleti lakásba, valami olyanformát érzett, mint azok a nászutasok, a
kik Itáliából tértek vissza a sáros, hideg otthonba. Akkor este az
asztalnál a szokottnál is többet veszekedtek és csámcsogtak, s egyszerre
az öreg Petrovics-Pető, az orrát fintorgatva, igy kezdett
elégedetlenkedni:
– Micsoda rossz szag van itt?
Juliska megijedt. Eszébe jutott, hogy az illatszerből két cseppet öntött
a zsebkendőjére, s ez, úgy látszik, sok volt.
Korán feküdt le, de hajnalig nem tudott elaludni. A képek, a melyeket
egy félórán át látott, sehogy se akartak kimenni a fejéből.
És másnap, mikor megtörten ébredt fel, az a gondolata támadt, hogy: ime,
máris megrontotta a bűn.
Az illatszeres üveg égette a zsebét. (Nem merte a szekrényében hagyni;
előtte való éjjel a szekrény alá rejtette.)
Most már szabadulni akart tőle.
Egy őrizetlen pillanatban, mikor véletlenül senki se volt a konyhában,
az a szerencsétlen gondolata támadt, hogy az illatszert kiöntötte a
vizvezetékbe, s az üres üveget eldugta a szemetes kosár fenekére.
S a tizenötforintos illatszer-esszenczia, amelynek egy részét
sietségében kilötyögtette a vizfogó szélére, még jó sokáig párolgott az
edényből. Hamarjában a víz se tudta lemosni, a mely pedig sok mindent
lemos.
Egy pár napig a harmadik emelet összes lakói panaszkodtak:
– Milyen rossz szag, de milyen rossz szag van itt!… Mi lehet ez?!
Juliska hallgatott.