– Kisasszonyok – szólt a színiiskola énektanárnője – értsenek meg jól!
Önök közül valaki, bizonnyal tréfából, eldugta Vidray Kamilla
kisasszonynak a gyémántgyűrűjét. Kérem, hogy ez a valaki jelentkezzék. A
tréfa mindenesetre rossz tréfa volt, mert az ezer korona értékű
gyémántgyűrűkkel nem szokás tréfálni. De senki se fog kételkedni benne,
hogy az illető csak ijesztgetni akarta Kamilla kisasszonyt. Ezt azért
mondom, mert úgy képzelem, hogy a rossz tréfa elkövetője már megbánta a
dolgot, s most csak azért nem akar jelentkezni, mert attól tart, hogy
valami egyébbel fogják gyanúsítani. Biztosítom az illetőt, hogy nem kell
tartania semmitől; senki se fog róla rosszat gondolni. És most kérem a
gyűrűt!
Semmi felelet. Minden szem arra a tájékra nézett, a hol Kamilla ült; a
gyanú mindenekelőtt azokra irányult, a kik a meglopott szomszédságában
ültek. A gyanúsítottak előbb egymást kérdezgették a pillantásaikkal,
aztán messzebb ülő társaikra néztek, a kik a néma kérdésre szintén csak
néma kérdéssel feleltek. Kamilla volt az egyetlen, a ki nem nézett
senkire. Tekintete a hangjegyfüzetén pihent, a melyet czeruzájával
ideges gyorsasággal, de halkan koczogtatott, jeléül, hogy uralkodni akar
magán és elfojtja a haragját.
A énektanárnő megismételte a kérdését:
– Kisasszonyok, ki dugta el a gyűrűt?
Semmi felelet. Csak a szemek beszélnek; kérdezősködnek, tanakodnak,
vizsgálódnak tovább.
Az énektanárnő még egy darabig várt, aztán ujra megszólalt:
– A gyűrűt a föld nem nyelte el; itt kell lennie. Tessék megkeresni.
Meglehet, hogy azok közül, a kik a gyűrűt nézegették és kézről-kézre
adták, valaki nem adta tovább, hanem leejtette a földre, vagy a
hangjegyek közé. Akárhol találjuk meg: az esethez nem fűzünk semmiféle
következtetést. Öt percz alatt meg lehet keresni; öt perczet adok rá,
hogy megkeressék.
Mindenki felállt a helyéről, s mindenki kereste a gyűrűt, az asztalok, a
székek, az asztalon heverő holmik, a hangjegy-füzetek alatt, az
ablakpárkányokon, minden zugban, miközben néhányan hangosan tiltakoztak
az ellen, hogy az ő közelükben keressék az elveszett tárgyat. Öten-hatan
kiabáltak egyszerre:
– Én nem is láttam!
– Nekem most nem is volt a kezemben!
– Nekem még délelőtt mutatta!
– Mi délután már nem is láttuk!
Átkutattak minden elképzelhető rejteket, s Kamillát fölkeltették a
helyéről, hogy megnézzék, nem esett-e a gyűrű a széke alá. Az öt percz
eltelt és a gyűrű nem került elő.
– Nincs meg? – kérdezte a tanárnő.
Kiabáltak, hogy nem találják.
– Akkor önök között tolvaj rejtőzik!… – mondta ki a tanárnő azt a szót,
a mely már ott volt mindenkinek a gondolatában. – És én ezt a tolvajt
nem fogom elereszteni!… Kérem, maradjanak nyugodtan!… ne kiabáljanak, ne
ugráljanak fel a helyükről, ne fészkelődjenek!… Csak nyugalom!… a
tolvajt meg fogom találni! Először is mindenkit kérek, hogy ne menjen ki
a teremből, sőt ne is mozduljon a helyéről, ha nem akarja, hogy őt
tartsam a tolvajnak! Nyugalom, kisasszonyok! Ez önöknek, egyikőjüket
kivéve, épp úgy érdeke, mint az iskolának. Kérem, csak őrizzük meg a
hidegvérünket! A gyűrűhöz más nem férhetett hozzá, csak azok, a kik
ebben a teremben vannak. Itt kell lennie; tehát bizonyosan meg fogjuk
találni, csak legyünk türelemmel, és ne veszítsük el a nyugalmunkat.
Önök jól tudják, hogy a távollevő igazgatót most én helyettesítem. Jogom
van intézkedni, és ezt nem is fogom elmulasztani. Még egy perczet adok a
tolvajnak, hogy önként jelentkezhessék. Ha visszaadja a gyűrűt,
megelégszünk a bűnbánatával. Megigérhetem, Kamilla kisasszony nevében
is, hogy nem fogjuk feljelenteni… ugy-e, Kamilla? Szépen ki fog maradni
az iskolából, ennyi az egész. Ha felhasználja ezt a perczet, még ép
bőrrel szabadulhat. Ha azonban a tolvaj makacskodik, ha nem akar
bennünket megkimélni egy igen kínos kutatástól, akkor, nagyon sajnálom,
kisasszonyok, de az önök kényelmetlensége árán is elő fogom keríteni a
tolvajt.
Elővette az óráját és nézte. Egy percznyi mély csend. Egy köhej, egy
lábmozdulat nesze, egy orrfúvás – egyéb semmi. A percz eltelt; nem
jelentkezett senki.
– Ez igen kellemetlen, kisasszonyok; mert így kénytelen vagyok önöket
megmotoztatni!
Nagy zsivajgás támadt. A sok felszabadult torok, a melyre előbb egy
percznyi szünetet kényszerített az izgató kérdés, egyszerre mind működni
kezdett. A kisasszonyok hangosan és fékezetlen izgatottsággal kezdték
tárgyalni egymásközt az esetet; valamennyien egyszerre beszéltek:
– Mi az? Mit mondott?
– Megmotozni, bennünket?!…
– Hát persze!
– Ez már mégis sok!
– Mi közöm hozzá?!… A közelében se voltam!
– Motozzák meg a szomszédait! Mért motoznának meg engem?!
Csak a kis Pető maradt néma. Halotthalványra vált; de senki se ügyelt
rá.
Kamilla közelében Pozsonyi Livia, egy aranyvízzel szőkére festett, nagy,
szép leány, kiabálni kezdett:
– Helyes! Motozzanak meg bennünket! Tessék velem kezdeni! Én nem akarom,
hogy egy perczig is tolvajnak tartsanak! Hála istennek, nem szorultam
rá, hogy lopjak!
Ekközben felállt és kezdte kiforgatni a zsebeit.
– Nyugalom, kisasszonyok! Maradjon mindenki ülve!…
De már nem tarthatott fegyelmet. Mások is felugráltak, mások is kiabálni
kezdtek, és nem mindenki volt a Livia nézetén.
– Én hozzám bizony nem nyúl senki! – kiáltott fel egy parancsoló hangú,
barna, magas és erős leány, Gara Nusi, a kit azért a határozott
föllépésért, a melyet mindenkor tanúsított, társai »a nádor«-nak
neveztek el. – Kikérem magamnak, hogy engem tolvajnak tartson valaki, és
kikérem magamnak, hogy valaki hozzám közeledjék! Mi közöm nekem ahhoz,
hogy ha valaki lopott is?! Én nem loptam, és nem engedem magamat
megmotoztatni! Azt szeretném én látni, hozzám mer-e érni valaki, ha én
kijelentem, hogy ezt nem tűröm?! Előre megmondom, hogy rugni fogok!
A tanárnő felelni akart a Nádornak, de egyelőre nem juthatott szóhoz.
– Huszonegy közül huszan ártatlanok vagyunk! – hallatszott egy csengő
hang. – Azért, mert a huszonegyedik tolvaj, nem lehet húsz ártatlant
pellengérre állítani és megmotozni! Nem vagyunk cselédek!
Még mások is magukévá tették a Gara Nusi véleményét.
– Nagyszerű! – pattant fel Dobozy Hedda, az osztály legélesebb nyelve. –
Mit mutogatja a gyűrűjét?! Kérte valaki, hogy mutassa?! De nem állhatta
meg, hogy el ne dicsekedjék Polacsek úr szerelmének legujabb zálogával!
Miért nem vigyáz a gyűrűjére, a melyet olyan jól kiérdemelt?! Ki hallott
ilyet?! Ő henczeg, ő az ügyetlen, és mégis mi adjuk meg az árát az ő
mulatságának! Mi pironkodjunk azért, mert ő eladta magát! Miért nem
tolonczolnak el mindjárt bennünket, csak azért, mert véletlenül egy
szobában kellett lennünk ezzel a személylyel?!
Orosz Viki, a ki a szabadszájuságáról volt ismeretes, már alig várta,
hogy átvehesse Heddától a szót.
– Én nem bánom – hangzott fel fülsértő szopránja – ha megmotoznak is, de
azt előre kijelentem, hogy, ha nem találják meg nálam a gyűrűt, én
nyomban pofon fogom vágni Polacsek úr titkos aráját!
Az ingerültebbek körében ez a durvaság nagy hatást keltett.
– Bravo, Viki! – kiáltotta valaki, a kit Kamilla villámló tekintete,
mihelyt Orosz Vikivel végzett, azonnal fölkeresett és lesujtani
iparkodott… már a mennyire a fáradtságától telt, mert most meglehetősen
sok dolga volt ennek a villámló tekintetnek.
– Csend, kisasszonyok, csend! – igyekezett szóhoz jutni a tanárnő. –
Most én beszélek!…
Dehogy ő beszélt!
– Érdekes! – vágott közbe Peterdy Helén. – Már most nekem mindennel elő
kell pakolnom, hogy Kamilla ő nagysága beledughassa az orrát a zsebembe?
Hisz ha csak a gyűszűmet meg az erszényemet akarja látni, jól van!… hat
krajczár van benne, villamosra… de hogy a szerelmes leveleimbe is
beleüthesse az orrát, bocsánat, vagy helyesebben: bocscsánat!… de az
ellen már tiltakozom!… mert egy se Pollacsek úrtól való!…
Sokan nevettek. Helénnek olyan szerencséje volt, hogy csak meg kellett
szólalnia és már a maga részére hódította a nevetőket.
– Nem tűrjük és nem tűrjük! – kiabáltak mások.
– De, igenis, csak motozzanak meg bennünket, mert különben mindnyájunkon
örökre rajta szárad!…
Csak a kis Pető nem szólt; a kis Pető nem volt magánál.
A tanárnő, a ki ezalatt szüntelenül kopogott a czeruzájával, végre
elkaphatta a szót, s igyekezett megfelelni minden szónoknak, röviden és
hatásosan, mint egy jó miniszterelnök, a ki kiváló debatter.
– Csend, kisasszonyok, mert különben szigorú büntetést szabok az egész
osztályra! Ha Gara kisasszony nem engedi magát megmotoztatni, ezzel
nagyon egyszerüvé teszi a dolgomat, mert ő lesz az egyetlen, s így neki
kell felelnie a gyűrűért. De azt hiszem, még meggondolja ezt, s ő is alá
fogja vetni magát ennek a kellemetlen kényszerűségnek. Hollósy
Francziska kisasszonyt figyelmeztetem, hogy huszonegy közül húsznak
nagyon is érdekében áll, hogy az igazság kitudódjék. Dobozy kisasszonyt
nem kérdezte senki. Orosz kisasszony hallgasson, mert ha ő goromba, én
még gorombább tudok lenni. Peterdy kisasszonynak a szerelmes leveleire
senki se kiváncsi. Mindannyian gondolják meg, hogy, ha ellenkeznek, a
botrány csak nagyobb lesz, mert engem nem lehet megfélemlíteni. És most
hozzá látunk ahhoz, a mit nem lehet kikerülni. A kisasszonyok
jelentkezzenek sorra, egyenkint és a betürend szerint. Először Apafy
Klára, aztán Bencze Margit, és igy tovább. Az első kettőnél én magam
teljesitem a szomorú kötelességet, aztán őket fogom kérni, hogy legyenek
segitségemre…
– Engedelmet kérek – szólalt meg hideg, nyugodt, de annál élesebb hangon
Apafy Klára, egy érdekesen fehér arczú, mandulaszemű leány, a ki arról
volt nevezetes, hogy »igen fenn hordja az orrát« – engem meg lehet
motozni, de én nem motozok meg senkit, mert ezzel nem szoktam
foglalkozni.
– Egyikünk se szokott ezzel foglalkozni, kisasszony – sziszszent fel a
tanárnő, a kit ez a beretvaéles hang elevenén talált – és elég szomorú,
hogy…
– Kérem, nagysád – kiáltott fel Pozsonyi Livia, a ki piros volt a dühtől
– bízza rám a dolgot! Én megmotozok mindenkit! Mert az még sem járja,
hogy mindnyájan ilyen sokáig a szégyenpadon legyünk egy alávaló miatt!
Tessék csak rám bízni! Itt vagyok, kezdje el nagysád velem, és aztán, ha
csakugyan nem a föld nyelte el a gyűrűt, én előkerítem!
A tanárnő köszönettel fogadta Livia segítségét, s a motozás
megkezdődött. Livia kivitte az emelvényre minden holmiját, átkutattatta
a tanárnővel előbb ezeket, majd a zsebeit, aztán leült az emelvény
lépcsőjére és a nélkül, hogy felszólítást várt volna, hirtelen lehúzta a
lábáról a czipőjét meg a harisnyáját, s ekközben azt mondta:
– Tessék megnézni! Nem rejtettem ide.
– Fuj! – hangzott egy éles hang az első sorból. Az Apafy Klára hangja.
– Apafy Klára kisasszony következik – szólt a tanárnő.
Klára nyugodtan kisétált; az arcza olyan volt, mint ha a Jégkirálynőt
személyesitette volna. Nem nézett senkire; így képzelhette
Marie-Antoinette királynét, a mint a vesztőhelyre megy.
– És a holmijai? – kérdezte a tanárnő.
– A helyükön vannak; át lehet kutatni.
Livia erre is vállalkozott.
Klára nyugodtan várt, míg a tanárnő átkutatta a zsebeit, aztán
megszólalt:
– A czipőmet nem húzom le, mert ilyen nagy társaságban nem szoktam a
czipőmet levetni. De ha valaki vállalkozik rá, hogy lehúzza, semmi
ellenvetésem. Pozsonyi kisasszony talán erre is vállalkozik. Úgy
látszik, neki ebben már nagy gyakorlata van.
– Várj, te penész-arczú előkelőség! – rikoltott Livia. – Óra után
kitépek egy csomót a hajadból! Úgy se sok van; hadd legyen még kevesebb!
Apafy Klára ajka széléről megvető mosoly lebbent el. A tanárnő
csititgatni kezdte az izgult kedélyeket:
– Csend, kisasszonyok! És egy kis hidegvér!
Mire Apafy Klára visszasétált a helyére, Bencze Margit már ott volt az
emelvényen. A motozást folytatták. A kisasszonyok valamennyien
»alávetették magukat a kellemetlen kényszerűségnek«, még a Nádor is, a
ki csakugyan okosabbat gondolt. Mikor, Livia példájára, ő is
bebizonyította, hogy a gyűrűt nem rejtette el a harisnyájába, olyan
vastag lábikrákat fedezett fel a szűkebb körű nyilvánosság előtt, hogy a
hatalmas bájak láttára egy pár csitri leány nevetni kezdett.
– Csitt, kis nyavalyások! – haragudott a Nádor. – Mert még közelebbről
is megismerkedtek vele, és ezt nem fogjátok megköszönni!
Hamarjában vagy tiz pofon szétosztását igérte meg, s aztán Hollósy
Francziskának engedte át a »szégyenpad«-ot.
Livia olyan gyorsan működött, mintha egész életében mindig csak
motozással foglalkozott volna.
– Csakugyan nagy gyakorlata van! – jegyezte meg Bencze Margit, abban a
boldogító hitben, hogy ő már túl van minden megpróbáltatáson.
– Jobb fináncz volna, mint a milyen szinésznő lesz – szólt Dobozy Hedda.
Livia már se látott, se hallott. Éktelenül dühössé tette, hogy még
folyton hiába kutatnak.
– Pető Juliska kisasszony következik sorra! Hol van Pető Juliska? –
szólalt meg a tanárnő.
A kis Pető mintha álmából ébredt volna fel. Csak most tünt fel, hogy
eddig nem adott életjelt. Támolyogva ment ki; közben meg is fogózott egy
székbe.
– Juliska, mi bajod? – kérdezte valaki.
A kis Pető nem felelt. Látszott rajta, hogy nem hallotta a kérdést.
Kivitte a szegényes czókmókját, letette a tanárnő elé, kifordította, a
mi a zsebében volt, Liviának a kezébe, aztán gyorsan lehúzta a czipőjét,
a harisnyáját, a hogy a többiektől látta.
– Hé, Juliska, lyukas a harisnyád! – kiáltott fel Livia, s meglobogtatta
a levegőben a kis lábravalót.
Nem pottyant ki belőle semmi. A kis Petőnél se találták meg a gyűrűt.
Már csak kevesen voltak hátra. Nem mult el tiz percz, mindenki túl volt
az inkviziczión, és a gyűrű nem került meg.
Pedig Livia Argus-szemmel vizsgálódott; nem is fináncz-, hanem
detektiv-tehetséggel rontva rá mindenre, a mi gyanúsnak látszott. A
tanárnő is megtette a magáét.
– A tolvaj elrejtette valahol – szólt Livia. – Valamelyik fiókba,
asztalrepedésbe, vagy egy szék lába alá.
Átkutattak minden zeget-zugot. A gyűrű nem került elő.
– Nagyon sajnálom – szólt a tanárnő – hogy ez a felületesebb kutatás nem
vezetett eredményre, mert így nem kerülhetjük ki a szigorúbb motozást.
Még egyszer figyelmeztetem azt, a kit illet, hogy innen nem megyünk ki
addig, a mig a gyűrűt meg nem találjuk. Akárhová rejtette el, meg fogjuk
találni. Még egyszer felszólítom az illetőt, hogy jelentkezzék. Javára
fogjuk betudni, hogy megmentette az osztályt egy igen kinos jelenettől,
és kegyelmesebb elbánásra számithat, mint ha rá kell bizonyitanunk a
lopást.
Semmi szó.
– Akkor nem marad egyéb hátra – folytatta – mint hogy úgy motoztassam
meg önöket, a hogy a rab asszonyokat szokás.
Aztán megmagyarázta, hogyan szokás megmotozni a rab asszonyokat.
– Ejha! – süvitett a Dobozy Hedda hangja.
– Mindjárt ezen kellett volna kezdeni – mormogott Kamilla.
– Hogyan? Mit mondott? Úgy, hogy semmi se marad az emberen? –
kérdezősködött szomszédaitól Bencze Margit.
– Na, ez czifra lesz! – fázódott előre Peterdy Helén. – Akkor jó lenne
befűttetni!
A kis Pető eleinte nem értette meg, miről van szó. Mikor megértette,
forogni kezdett vele a világ.
– Juliska! Mi bajod neked? – kérdezte a Nádor, egy kissé gyanakodva.
– Nem tudom. Rosszul vagyok – felelt a kis Pető.
– Nem ártana ezen a csitrin kezdeni! – szólt a Nádor Hollósy
Francziskához. – Kezd nekem ez a gyerek nem tetszeni.
– Még jó, hogy ének-óra alatt történt ez a história – kiáltozott
ekközben Orosz Viki – a mikor a három fiú közűl egy sincs az osztályban!
Mert különben, mondhatom, csinos volna a komédia!
– Soha se tréfálkozzanak, mert én nem tréfálok – szólt a tanárnő.
És hogy megmutassa, mennyire nem tréfál, fölkelt, kinyitotta a terem
ajtaját, s lekiáltott az iskolaszolga feleségének:
– Bodóné!
Bodóné jelentkezett, hogy rendelkezésre áll.
– Hívja magával Fábiánnét is.
A két asszony beállított, és a tanárnő elmagyarázta nekik, hogy mi a
tennivalójuk.
– Nem, nem, ez mégis disznóság! – kiabált a Nádor.
– Csitt! Ezen túl kell esni! Hallgassanak! – kiáltozott a tanárnő, a kit
a »fölületes kutatás« hiábavalósága már idegessé tett.
Csakugyan kínos jelenet következett. Apafy Klára sehogy se akart
kötélnek állani. Szinte le kellett tépni róla minden egyes ruhadarabot.
Ütött, rugott, védekezett, a hogyan tudott; persze eredménytelenül.
Fábiánné lefogta a két karját, s Bodónénak végre sikerült lefosztania
róla minden cziczomát.
Mikor aztán ruha nélkül szégyenkezett a többiek előtt, kitünt, hogy
miért védekezett olyan makacsul. Az előbb oly fenhéjázó, megvetően
nyugodt előkelőség egyszerre valami kicsinységgé töpörödött össze:
vékony, sovány, jelentéktelen leánynyá.
A körülötte állók csodálkoztak; ezt nem képzelték volna.
Bodóné ekközben egy ökölcsapást kapott az orrára. Klára egy váratlanul
nagyerejü mozdulattal kiszabadította a félkarját Fábiánné markából, és
lehetetlenné akarta tenni, hogy Bodóné hozzányúlhasson. Csak nagynehezen
tudták lefülelni és teljesen mozdulatlanná tenni.
De Bodóné ki is töltötte rajta a boszúját. Mikor végzett vele, nevetve
szólt Klárához:
– Ej, lelkem, azért nem kellett volna úgy rugkapálni! Nem szólok én
erről senkinek!
Egyik-másik kisasszony, a ki megértette, hogy Bodóné mit akart mondani,
nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék. Klára nem felelt, hanem
sietett felöltözködni. A máskor oly liliomszínü arcz most piros volt,
mint a rózsa.
Megint Pozsonyi Livia tette lehetővé, hogy gyorsabban haladjon a munka.
– Így két hétig se készülünk el – szólt. – Kérem, nagysád, engedje meg,
hogy most én kerüljek sorra. Hadd lássák ezek a hölgyek, hogy nem hal
bele az ember!…
És nem várta meg a két asszony segítségét, hanem istennői
szemérmetlenséggel hányta le magáról a ruháit.
Egy Vénusz-szobor jelent meg a kiváncsiabbak szeme előtt. Azok, a kik
előbb suttyomban nevetgéltek, hirtelen elkomolyodtak. Mintha Isis
fátyola lebbent volna meg egy pillanatra, majdnem mindnyájan azt a
megilletődést érezték, a melyet a Szép örök formáinak látása kelt fel,
nők és férfiak lelkében egyaránt. Némelyik kisasszonynak eszébe jutott,
hogy ilyen alakok pompázhattak a görög és római ünnepeken.
– Köszönöm a szívességét, nagysád – szólt Bodóné Liviához – már készen
vagyunk.
Livia példája felbátorította a többieket. A következők már ellenkezés
nélkül adták meg magukat sorsuknak.
Mikor a Nádorra került a sor, egy páran nevetgéltek. A Nádor ismét
pofonokat igért jobbra-balra; erre mások is nevetni kezdtek. Még a
tanárnő is elmosolyodott.
Lassankint a szégyenérzetnek és a dühnek föléje kerekedett a nyugalom és
a rendes jókedv. Már beletörődtek abba, a minek végre is meg kellett
adniok magukat, s kezdték a dolgot a vígabb oldaláról fogni fel.
És mikor Peterdy Helén, a ki már egészen kedélyesen vetette alá magát a
megpróbáltatásnak, azt kérdezte Bodónétól: »Többet nem akar látni?« – az
egész osztály kaczagott.
Csak a kis Pető maradt kétségbeesett. A rosszullétét már a többiek is
észrevették, és egy páran, csoportokba verődve, kezdtek furcsa szemmel
nézni rá. Egyedül ült a székén és folyton azt nyöszörögte: »Ó, istenem!…
Ó, istenem!« Az arcza rettenetesen ijedt volt, és biborpiros, mint a
bazsarózsa; a szeme égett.
De azért egyre nézte, hogy mi történik. Ezeknek az asszonyi testeknek a
látására először összeborzongott, aztán mindjobban kipirult. Ha
férfiakat kellett volna látnia, nem lehetett volna zavartabb.
– Pető Juliska! Pető Juliska következik sorra! – szólt a tanárnő.
Fel akart kelni, de aztán visszaült a székére.
– Nem! Nem! Nagyon szégyellem magamat! – nyögte.
És csakugyan nem ment ki magától; úgy vitték ki a többiek. Azt hitték,
megvan a tolvaj.
Mikor leczibálták róla a ruhát, a Nádornak megesett rajta a szíve.
– Nézd – szólt Francziskának – hogy össze-vissza van foltozva az
ingecskéje! Azért szégyelli úgy magát!
Azután a Dobozy Hedda kiáltását hallották:
– Kis Pető! Hova lettél?! Hiszen semmi se maradt belőled!
Mindenki nevetett; olyan találó volt a mondás.
Hanem a gyűrűt most se találták meg nála.
És a gyűrű azután se került elő. Bodóné és Fábiánné, a »hóhérok«,
befejezték a munkájukat, és hiába fáradoztak.
A tanárnő nem tudta, mit gondoljon, és mit kezdjen. Ebből a zavarból
Dobozy Hedda mentette ki, a ki így kiáltott fel:
– De hát ki látta azt a gyűrűt most, délután? Talán itt se volt!
Senki se látta.
– Akkor még délelőtt lopták el – szólt Kamilla. – Annyi bizonyos, hogy
én csak itt húztam le az ujjamról. Itt veszett el; akár délelőtt, akár
délután.
– Ha nincs kizárva, hogy délelőtt lopták el – szólt a tanárnő – akkor
mást kell próbálnunk. Egy perczre be fogom zárni önöket ebbe a terembe;
addig, mig a rendőrséghez telefonálok. Sajnálom, de detektiveket kell
kérnem, a kik majd házkutatást fognak tartani az önök lakásán.
Természetesen önök addig mindnyájan itt maradnak. Vidray kisasszony haza
mehet.
Vidray kisasszony élt az alkalommal, és jól tette, mert erre már kitört
a forradalom.
– Na hát ez már még sem járja!… Hallatlan!… Meg akarnak bélyegezni
mindnyájunkat?!… Ez gyalázatosság!… Ezt a dámát ki fogom pofozni a
világból!… Bocsánat, de ezt Nagysád nem teheti, ehhez senkinek sincsen
joga!… – kiabáltak a leányok egyszerre.
De a tanárnő hajthatatlan maradt. Kiment és rázárta a leányokra az
ajtót, miután előbb, az ő védőszárnyai alatt, Kamilla is kimenekült a
darázsfészekből.
– Okosan tette, hogy elinalt – kiabált Dobozy Hedda – mert bizony isten,
őt is megmotoztuk volna, de alaposan!
Mig a tanárnő telefonált, Bodóné és Fábiánné a folyosón őrt állottak. Az
osztályból éktelen lárma és zsivajgás hallatszott ki; a két asszony
attól tartott, hogy a leányok még felgyujtják a házat.
Egy negyedóra mulva két detektiv érkezett, a kiknek a tanárnő átadta a
leányok lakásának jegyzékét.
Ez négy órakor történt; esti kilenczig tartott, mig a detektivek
elkészültek a munkájukkal.
A tanárnő ezalatt a hosszú idő alatt folyton a foglyaival maradt. Egy
perczre se akarta elveszíteni őket a szeme elől. A ki akart, sonkás
zsemlyét hozathatott magának; de senki se tehetett egy lépést se, Bodóné
és Fábiánné kisérete nélkül.
Sokáig tartott, mig a leányok Liviával, a kit Kamilla helyett meg
akartak lincselni, kedvökre kiveszekedhették magukat. De végre
lassankint sorra lecsillapultak, és mikor Livia, a békekötés örömére,
gazdag uzsonnát és sört hozatott az egész osztálynak, a kedélyek egészen
megnyugodtak.
Egy negyed tízkor megérkezett az egyik detektiv, a ki jelentette, hogy a
házkutatásnak nem volt eredménye. Sehol se találták meg a gyűrűt és
sehol se találtak semmi gyanúsat. De azért még nem veszett el minden
remény, hogy megkerül a gyűrű, mert a kisasszonyok felügyelet alatt
maradnak.
A detektiv még nem ment el, a mikor egy vadúl vágtató fiáker állott meg
a színiiskola épülete előtt. A fiákerből egy szobaleány szállott ki, a
ki levelet hozott Kamillától.
– Kamilla sietve tudatja – szólt a tanárnő – hogy a gyűrűt éppen most
találta meg otthon, az ékszerei között. Bocsánatot kér az egész
osztálytól.
– A kis kedves! – kiáltott fel Hedda.
– Fogadjunk egy hatosba – szólt Peterdy Helén – hogy ehhez a dámához nem
lesz többet szerencsénk!
– De ne is legyen! – fenyegetőzött a Nádor.
Később, mialatt csoportosan siettek hazafelé, már vígan beszélgettek az
esetről.
– Tulajdonképpen az egész igen mulatságos volt – szólt valamelyik.
– Az igaz, hogy Viki és Peterdy nagyon jókat mondtak. Na, és a két
hóhér! Higyjétek el, hogy igen mulatságosnak találták a hivatalukat! –
mondotta egy másik lány.
És sorra megbeszélték az apró részleteket.
– Láttátok, hogy nézett ki a Nádor? – kérdezte Bencze Margit.
Még most is nevettek rajta. A kis Pető is velök nevetett. Valamennyi
között ő volt a legvígabb.
– Hát azt ki hitte volna, hogy négyen is vannak közöttünk, a kik még
tapasztalatlan gyermekek?! – szólt Peterdy Helén. – És pláne, hogy a
négy közül az egyik éppen ez az éles nyelvü Hedda! No, hogy a kis Pető
az egyik, azon nem csodálkozom, azt képzeltem!… Nézzétek, még most is
hogy lángol ennek a kis szamárnak az arcza!… Te, kis buta, nem szégyen
az! Egyszer mindenki gyermek volt; mi is azok voltunk!
– Bizony isten – szólt Francziska – én már szentül meg voltam győződve
róla, hogy ez a kis buta lopta el a gyűrűt. De hát miért szepegtél úgy,
kis Pető? Csak azért?!
– Mindnyájan azt hittük – szólt Hedda. – Hisz ájuldozott, és egészben
olyan gyanúsan viselkedett, hogy nem gondolhatott egyebet az ember.
Mondhatom, te kis havasi ibolya, te örülhetsz a legjobban, hogy
megkerült a gyűrű, mert soha se mostad volna le magadról!
– Eh, csak azt szégyellte – fejtette ki a nézetét Viki – hogy toalett
dolgában nem főzheti le Liviát vagy Kamillát. Hja, barátom, ahhoz neked
még nőni kell!
A kis Pető csak dallamos kaczagással felelt. Nagyon jó kedve volt.
– Hanem a Klára, az megjárta! – folytatta Viki. – Ez se fogja többet
olyan fenn hordani az orrát!…
És nem fogytak ki a részletekből, míg sorra haza nem jutottak. A kis
Pető végre egyedül maradt. Messze lakott az iskolától; majdnem tíz óra
volt, mire haza ért.
Az apja, az öreg Petrovics, »jó estét« helyett szemrehányással fogadta:
– Szép história! – szólt. – Felkutatják miattad a házat, hogy nem
loptál-e valamit! Házkutatás nálam, a ki becsületben vénültem meg!
– A többivel is megesett, nem csak velem – felelt a kis Pető. – A többit
is megmotozták, a többinek a lakását is megvizsgálták, mert a gyűrű csak
most került meg. A mit a többi ki tudott állani, nekem is ki kell
állanom. Még az a csoda, hogy nem csak éppen engem gyanusítottak, hisz
én vagyok köztük a legszegényebb!
Az öreg Petrovics elbámult. Így még soha se szólt hozzá ez a leány.
– Milyen különös hangon beszélsz az apáddal!
– Milyen hangon beszéljek? Ideges vagyok. Ha téged megharagított ez az
eset, hidd el, hogy nekem se volt kellemes. Szegények vagyunk; nyeljük
le.
Már nem az a kis Pető beszélt, a ki engedelmesen megy az iskolába, hogy
majdan kenyeret keressen. Már szinésznő volt.
Már kiállotta a tűzkeresztséget.