Még most őrködik ellene harangszó, orgonahang és tömjénillat.
A tudósok úgy híják azt, hogy «nostalgia».
Mi parasztok úgy híjuk azt, hogy «honszeretet».
Jobb, ne beszéljünk még róla! Majd ráérünk gyógyítani (vagy belehalni),
ha egyszer epidemice talál föllépni a vidéken.
… A kolostorban egyházi ünnepély volt. Nyolcz ifju lépett előre
subdiaconusból diaconusi állásba: azok között Gideon.
Az apátur e nap örömére az egész ifjuságnak engedélyt adott mulatságot
rendezni az akali erdőben; csak Incze maradt honn. Rá nézve nem volt
többé semmi társas mulatság.
E nap délutánján ismét ugyanazon szekér állt meg a kolostor előtt, mely
egyszer már Inczét Dudára vitte, s ugyanazon fuvaros hozott levelet az
apátur számára.
Az apátur Incze jelenlétében bontá fel a levelet, s elolvasva annak
tartalmát, így szólt:
– Az özvegy papné haldoklik: a halotti szentségeket óhajtja felvenni.
Incze úgy érzé, mintha egy tenger szakadna fejére. Ha őt fogják ismét
odaküldeni! Ha ismét meg kell őt látnia! A szenvedőt, a kétszeresen
árvát!
Az apátur folytatá a levél tartalmát.
– A haldokló azt óhajtja, hogy a plébános menjen el hozzá a végső
vigaszt megadni, vagy annak távollétében egyike a tanároknak.
Incze a tengerből érzé magát felmerülni.
A lelkész épen jelen volt.
Az apátur megbizta őt e küldetéssel: az rögtön felkészült s útra kelt.
Incze fölsietett magányos szobájába s oltárképe előtt térdre borulva,
imádkozott a haldokló nő lelki üdveért s hálát adott az Úrnak, hogy e
másodszori kisértetbeviteltől őt ily bölcsen megóvta.
A hálaadás korán volt.
Alig telt bele egy óra, hogy a lelkész eltávozott, midőn hirtelen
viharos fergeteg támadt, mely jeges záporral verte végig a vidéket.
Két óra mulva visszatért a szekér a lelkészszel.
A kegyes férfiu összeázva, sárosan jött fel a kolostorba. Lehetetlen
volt megtennie azt az utat. A felhőszakadás omló zuhatagokkal tölté meg
a völgyvágányokat: a kis Gelencze patak, mely Dudáig felkanyarog, most
egy gátját tört tenger; egész élőfák úsznak benne, töveikből kifacsarva,
s házmagas sziklákat hengerget maga előtt, malmokat törve pozdorjává,
miket útjában talál. A fuvaros nem vállalkozott a tovább menetelre s
visszahozta a papot. Neki nincs több nyaka egynél, lova sincs több csak
kettő, azokat vesztébe nem hajtja.
Pedig egy haldoklót várakoztatni nem lehet.
A lelkész is bizonyítá, hogy azon az úton, még ha vége lesz is a
zivatarnak, mai nap abba a zughelységbe menni nem lehet.
– Pedig menni kell, monda az apátur. Van annak még egy másik útja is,
gyalog, a hegyháton keresztül. Ez uttal már ismerős Innocentius, járta
azt. Vegye ön vándorbotját és induljon el.
E fáradságos feladattal nem lehetett a plébánost megbizni: beteges volt;
a többiek künn rekedtek a mezei ünnepélyen.
Incze meghajtá fejét. Egy szót sem szólt ellene. Hiszen a harmadik
fogadalom «az engedelmesség».
Ah, nem a zivatar odakünn rémíté őt el: nem a küzdelmes út; nem az éj
sötétje; hanem az a zivatar odabenn, azok a rémek, az a sötétség önlelke
kietlenében.
Lehet, hogy halálra betegszik, lehet, hogy elvesz az úton, elsodorhatja
a hegyi ár, lesujthatják a vihardöntötte fák, a villám: de egy
lelkésznek nem szabad arra gondolni, mikor egy veszendő lélek örök
üdvéről van szó.
Nem várt tovább. Nem hítt magával kisérőnek senkit, kezébe vette amaz
emlékezetes botot és megindult a szakadó zápor közepett a hegyek felé.
Alkonyat volt, mikor elindult s éjfél lett, mire a hegygerinczre felért.
A zápor folyvást verte odáig, öltönyéről csorgott a víz, a csúszós
iszapban fáradságos volt a haladás, a hegyoldalok zengtek a
mennydörgéstől. Ő nem fáradt el, és nem rettegett. Más teher volt az,
mely alatt nyögött!
Mikor ismét felért ahoz a magas sziklafalhoz: a zivatar elállt, a
felhőtábor tova húzódott, s a felkelő hold ezüstre festé a futó fellegek
ormait; mint hóhegyek omlottak azok tova, mikből a villámfény zöld-piros
aranyat czikázik.
Az a holdfény odaveté a falra a fehér alak fekete árnyékát.
S az újra kisérteni kezdé.
– Most már senkie sem lesz a szűznek, az árvának: mindenkitől el lesz
hagyatva. Árvaság, nyomorúság, hontalanság lepi meg egyszerre.
Gyászruhája is lerongyollik s még gyászabb lesz. Mi lesz belőle?
Cselédnek ki fogad egy leányt, kinek finom keze van? Becsületét ki
tiszteli egy leánynak, a ki szép? El kell vesznie majd vagy testileg
vagy lelkileg. És te neked nem lehet őt megmentened. Döntsd el ezt a
sziklát, ha tudod. Ha napszámos volnál, ha koldus volnál, együtt
mehetnél vele dolgozni, együtt mehetnél koldulni. Senki sem vagy. Nem
vagy te élő; csak kenyérfogyasztó halott. Egész tudományod, minden
világod, a földön és az égben és munkáid, miket az utókor számára
készítesz, és szolgálataid a hazának, az emberiségnek, és leendő
hirneved, dicsőséged mind nem ér fel – egy igazi férfi szabad
kézszorításával…
Hirtelen egy durva hang riasztá fel tusakodásából.
– Megállj!
Egy czifra szűrös ember állt előtte, kezében puskával. Zsivány volt.
Azoknak a búvhelye ez a vidék. És ő fegyvertelen volt. Jobbról a meredek
sziklafal mellette, balról a zúgó bükkfák sudarai, mik a mélységből
fölmeredtek, és körül emberlakatlan sivatag.
– Ha Isten velem, ki ellenem?
– Van-e pénzed? kérdé a rabló.
– Nézzen ön meg jól: szerzetes vagyok.
– Mehetsz a pokolba, koldus barát. «Deo gratias»: barátpénz.
S elhagyta őt menni maga előtt.
Ha feleletre szorította volna őt a zsivány egyenesen a kérdésre, úgy
Inczének meg kellett volna mondania; mert «hazudni lehetetlen»: igenis,
itt a keblemben száz darab Szűz Máriás arany.
De hát minek vitte ő magával azt a pénzt?
Virradni kezdett, mire a szerzetes az út azon kanyarulatához ért, a
honnan a völgykatlanban fekvő falura le lehet látni.
Az most szomorú látvány volt.
A tegnapi felhőszakadástól megáradt patak végigsöpörte az egész kis
lapályt, mely máskor olyan volt, mint egy kis szőnyeg, a káposztás ágyak
gáliczzöldje, a saláta-ültetvények sárga táblái, a kalarábtól lilaszin
koczkák, keresztül-kasul szeldelve a virágzó levendula égszinkék
sövényeivel a kassai rózsa arany czirádáival, közben mint elszórt
csillagok a himzésen, a napraforgó koszorús virágtányérjai. Mind ez le
van tarolva. Az egész völgy egyformára van seperve, s behordva iszappal.
Oda a hirhedett káposztafejek is, a virágos torzsa is a földön fekszik
az iszapba lehajtva. Nem mondják már egymásnak: «itt jön a mi emberünk
megint»!
De valaki mégis várt Inczére a régi ismerősök közül: a lévita.
Kora hajnalban felkelt, hogy a patakról elsodrott hidat helyére
visszaczipelje, s utat lapátoljon az iszapon át a méhesig. Az ő együgyü
elméje kiokoskodta azt, hogy a haldokló papnéhoz a rendes úton nem fog
jöhetni pap. S a ki a hegyi úton fog jönni, az nem lesz más, mint Incze.
A többi monachusok bizony túl rekedhettek volna miatta a patakon
valamennyien. Ennek az egynek ő rá is kiterjedt az igézése. Elég volt
annak egyszer a szemébe nézni, hogy megszeresse az ember, férfi, vagy
leány.
– Úgy vártuk önt már, felebarátom. Ezzel fogadá az érkezőt.
Kik? Többen? A haldokló nő mást hivatott, nem őtet.
A lévita deszkapalotájában jó volt megpihenni Inczének. Ott
letisztogatta sáros csizmáit a lévita. (Ha megtudná azt a kurátor!
Mindjárt kihordatná a határra.)
A kakasok akkor kezdtek még szólni, a faluban csendesség volt.
Incze a kertből fölment a paplakba. Minden ajtót nyitva talált ott.
Virrasztottak. Seréna ott ült anyja ágya mellett.
A mint Inczét belépni látta, egyszerre öröm és megrettenés látszott
arczán, aztán mind a kettő elmerült abba a mély, vigasztalan fájdalomba,
melyen egy pillanatra keresztül tört.
Anyja az ágyon feküdt behunyt szemekkel.
– Anyám, a lelkész úr itt van, szólt reszkető hangon, átölelve a beteg
vállait.
A nő felpillantott, nagy, sötét szemeit az előtte álló alakra meresztve.
A haldoklók szemei úgy tetszik, mintha megnőnének, mintha kitágulnának s
valami idegen világ sugároznék ki belőlük: az elmuló élet utolsó
fénysugára.
Azután kezét a lelkész felé terjesztve, hangosan kiáltá.
– Ah! önt küldék ide? Én mást vártam.
– Édes leányom, szólt Incze szeliden. Egyforma gyarló szolgái vagyunk
Istennek mindannyian. A vigasz, mit adni képesek vagyunk, a szentség,
mivel adományozva vagyunk: egyformán jön tőlünk, ifjaktól és öregektől.
A papné inte leányának, hogy hagyja el a szobát. A gyónónak egyedül kell
lenni.
Incze odahajtá fejét a haldoklóhoz közel.
– Szólj, leányom, mi teher nyomja lelkedet?
– Nagy teher az: suttogá a nő; egész életemnek egyetlen hibája. Igaz
voltam egész életemben. Tudva rosszat nem tettem senkivel, jót akartam
mindig ellenségeimnek is. Hű voltam hitemhez: megtartottam bőjtöt és
vezeklést. Egyetlen nagy bűnöm az, a miben erényemet kerestem, hogy oly
buzgó voltam, a milyennek nem kellett volna lennem.
– Erősítsd meg szivedet. És mondd el, mi vétekre vezetett buzgóságod.
Isten bocsánata minden vétekre kiterjed: de szemközt jő azokra, mik jó
szándékból eredtek.
– Az én vétkemnek nincs neve.
– Névtelen bűn?
– Én megöltem egy lelket. Egyetlen leányom, jó gyermekem lelkét.
– A lélek halhatatlan.
– Az övé már halott. Én öltem meg azt.
– Hogyan? Mi módon?
– Nagyon hű voltam hitemhez. Ezért szenvedtem egész életemen át. S a mi
több annál: engedtem e hűségem miatt egy szeretett férjet is egész
életén keresztül ezer gonddal, megaláztatással, nélkülözéssel küzdeni.
Nem panaszkodom. Meg volt jutalmam érte a földön. Mi üldözöttek,
számüzöttek, kis gunyhónkban boldogok voltunk. Leányomat is ily
hitbuzgalomban neveltem. Saját lelkem szállt bele. Együtt éltünk… és
együtt kárhozunk el. Mert én nem gyónhatom meg bűnömet önnek. És
bűnbocsánatlan kell magammal átvinnem a túlvilágra bűnöm terhét. Minden
bűnös számára van kegyelem Istennél: egyedül az én számomra nincsen…
Incze sejtelme látnoki erőt kölcsönze neki. Szive elszorult.
– Isten a kimondatlan szót is meghallja, monda vigasztaló hangon, s a
megbánás útban találja bocsánatát.
A nő erőszakosan ragadta meg a lelkész kezét, mely bűnbocsátólag volt
feje fölé emelve.
– Nem! Nem! E kéz ne érintse fejemet; mert elveszti a szentelt
malasztot, s az utolsó kenet olaja a sátán stigmájává lesz ujjai hegyén.
Hagyjon el ön! Nem gyónhatok önnek. Menjen vissza. Küldjön egy ősz
férfit onnan. Nem halok meg addig. Félek a haláltól. Az én sirom feneke
nincs rózsákkal ágyazva, mint Máriáé volt: az én sirom feneke a pokol!
(A nő felemelkedék fektéből irtózva.)
– Légy nyugodt, leányom, nyugodjál meg az Úr rendeleteiben, szólt Incze
a haldoklót visszafektetve ágyára.
– Hiszen ha csak meg kellene halnom, ha csak el kellene kárhoznom, hörgé
a nő, befognám szájamat kezeimmel: hallgass! ne kinozz másokat azzal, a
mi neked fáj. Szenvedd ki a halált – szótlan, s szenvedj az
örökkévalóságig – mindig szótlan. De mikor őt is magammal ragadom!
Leányomat! Azt a tiszta, ártatlan teremtést, a ki olyan még, mint a
kristály: velem ragadom őt a kárhozat posványába!
A lelkész az ajtó felé lépett. Jól sejtette ő, mi teher nyomja e nő
lelkét, meggyónatlanul is?
– Ne híja őt be! rikácsolá a haldokló. Ha meghalok, se bocsássa őt
ravatalomhoz; mert én felülök fektemből koporsómban, mikor a szentelt
vizet reám hintik, s szemeimet irtózatosan elforgatva, fogom ordítani
fenhangon: leányom: mi mindketten el vagyunk kárhozva! Ne halljam őt
sirni, ne könyezzen ő fölöttem; mert minden könycseppjére megfordulok a
sirban, s az örök lángok magasra lobognak fejem körül, ha ő nevemet
elkiáltja!
Incze felnyitá az ajtót, Seréna ott állt reszketve.
– Jöjj be leányom, szólt hozzá szeliden. Anyád a jobb világ küszöbén
van: térdepelj le ágya elé s imádkozzál, a hogy eléd mondom.
A leány letérdelt és anyja kezét két kezébe fogta.
– Atyám! Mindentudó Isten. Őrizz meg minket a szivünkben lakó
kisértetektől. Távoztasd el tőlünk a gondolatokat, mik szent akaratoddal
ellenkeznek. Adj erőt mi szenvedélyeinket leküzdenünk. Segíts meg minket
erős fogadásunkban, hogy lemondjunk arról, a mi elérhetetlen, kitépjünk
szivünkből minden oly óhajtást, melynek teljesülése a te bölcseséged
előtt lehetetlen. Hallgass meg és légy irgalmas hozzánk, hogy tudjunk
élni úgy, hogy halálunkkal te hozzád juthassunk. Ne mérj reánk oly nehéz
keresztet, mint szent fiadra mértél, hogy leroskadjunk alatta. Állítsd a
te őrző angyalodat közénk és rossz gondolataink közé. Váltsd fel a mi
homlokaink töviskoszorúját a te üdvösséged fénykoronájával, melynél
kivánatosabbat a mi sziveink ne ismerjenek soha. Légy velünk most és
halálunk óráján, Atyánk. Amen.
A leány utána mondott mindent áhitattal. Aztán holthalványan rogyott oda
anyja kezére. Minő imádság volt ez!
Az anya szemei rajta függtek s az a sugár, mely belőlök ragyogott, maga
az üdv volt már. Nyugalom ült arczán. Egyik kezével leánya kezét tartá,
másikkal a lelkész kezét vonta oda homlokára. Azután lehunyta szemeit.
Elkezdett mosolyogni, meg volt halva.
Serena érzé, hogy a kezében tartott kéz nem vezeti őt többé a világban.
Megcsókolta azt és nem sírt.
Régóta készen volt e végre. S aztán jó vég volt ez. A lévita özvegyének
kegyéve épen lejárt. Az utolsó napon úgy is menni kellett már valahová.
Legjobb a temetőbe. Az Úr, ki a mezők liliomát ruházza – az özvegy
papnénak is ad házat, a hol megnyughassék.
Serena nem sír soha. Tudja, hogy az «más embernek» rosszul esik. Tudja,
hogy akkor, a midőn az elhagyott árva sír, egy boldogult lélekre nézve
félbeszakad az örök üdvösség: s arra az időre el kell hagynia eget és
paradicsomot s visszaszállnia a fájdalmas földre.
A temetésnek még az nap este végbe kell menni. A megyei orvos úgy
rendelte. Több éjt nem fog ő már e lakban tölteni.
Minden előre el volt már készítve: a sír megásva, hozzá a sírkő,
diófakoporsó, halotti gyász. A lévita felfedezé Inczének, hogy Serena
kisasszony minden pénzbeli összegecskéjét kiprédálta, részint drága
orvosokra anyja betegsége alatt, részint a gyászpompára, magának aligha
tartott meg annyit, hogy kocsin mehessen ki a faluból.
… De hát engedi őt elmenni Sós Márton?
… Nem akar itt maradni!
Késő este ment végbe a temetés. Serena fölhantoltatá a sírt zöld
pázsittal, s a sírkő mellé egy szomorú nyirfát ültetett. Egy könye nem
hullt a közben.
Mikor a szertartástól visszamentek a paplakba, megköszöné Inczének
jóságos buzgalmát, s kérte, hogy fogadja el tőle a szertartás díjául azt
a koronás tallért.
Ez bizonyosan utolsó pénze volt.
Incze elvette a tallért.
Nem volt az utolsó pénze a leánynak. Incze száz darab Szűzmáriás aranya
ott hevert már akkor Serena utitáskája fenekén. Incze az alatt, míg a
leány künnjárt, belecsempészte a papirba csomagolt aranyhengerkét.
Számára volt az elnyerve, elhozva. A leány azt sem fogja tudni, ha
megtalálja, honnan került oda?
Mikor aztán a nap lement, a leánynak is menni kellett az üres házból.
Nem azért, mert a kegyév letelt: Sós Márton ott hagyta volna őt lakni a
világ végeig, de azért, mert anyja nem volt többé abban a házban.
Valamerre menni kellett.
Hová?
Nagy a világ!
Szekéren csakugyan nem lehetett menni a faluból. Az utak el voltak
pusztítva a tegnapi nagy felhőszakadás által. Serena kérte Inczét, hogy
vezesse őt a hegyeken keresztül, azon az úton, melyen ő maga jött ide.
Inczének a vér egyszerre szivéhez tódult e szóra. Ő vezesse őt? egyedül,
csendes erdő, csendes éj közepett?
Talán mégis jobb volna a jó Kaszásné ajánlatát elfogadni, hogy maradjon
addig a kisasszony az ő házánál, míg a szekérút helyre lesz állítva.
– Nem lehet, nem lehet: nekem mennem kell. Reám várnak.
Kik? Azt nem lehet megmondani.
A hold feljöttével aztán megindultak a vándorok a hegyi útnak. Mikor a
méhesen keresztülmentek, Sós Márton kihozta a puskáját s ráerőtette a
szerzetesre. Jó lesz az erdőben kisérőnek: ott most zsiványnyal is lehet
találkozni.
Inczének eszébe jutott, hogy most már nem maga jár egyedül; van a kit
védelmezzen: elfogadta a fegyvert.