A mi kis pénze, meg hitele volt, ráment mind erre a választásra. Nem
volt aztán se állása, se mandátuma, de még folyamodni is restelt. Ugy se
nevezték volna ki sehova. A rokonság szóba se állott vele, igy hát
feljöttek Pestre, oda költöztek Ferike szüleihez, Ferike régi, lánykori
szobájába.
A fehér mousseline-függöny, az erős vaságy, a polczos szekrénye mind a
régi, csak ő maga, csak a lelke más.
Ez a helyzet borzasztó volt. Az apja egy kukkot se szólt hozzá, csak
megmutatta az alispán egy levelét, melyet az néki még a választás előtt
irt. Rá akarta birni, hogy irjon a lányának, beszélje rá Kázmért, hogy
ne lépjen fel.
– Nem akart az apád beleszólani a dolgaitokba, ő nem segithet rajtatok,
nem is ad hát tanácsot… mondta az anyja. Már most mitévő lesztek?
Heteken át törték a fejüket. Végre az apja megszólalt.
– Ferike, tanulj, tedd le a tanitónői vizsgát, majd csak szerzünk néked
állást. Addig itt el lehettek…
Magolni kellett tehát mégis, hasztalan volt a lepkefogás, a
szerencsejáték, sorsunkat ki nem kerülhetjük.