Odakerült az anyjához.
– Mama, a jegyző kérte a…
– Kezedet?
– Nem a második négyest.
Az anyja csalódva biggyesztette le az ajkát.
– Csak?
– De a négyes alatt megkéri a kezemet, ha akarom.
– Akard…
– Mikor olyan kevés a fizetése.
– De képviselő lesz. A nagybátyja alispán.
– Hiszed?
Ferike tehát a hatodik figuránál igy szólott a jegyzőhöz:
– És elhagy?
– A rendező akaratából.
– S ha a rendező nem parancsolná.
– Itt maradnék… önnel…
Ferike megszoritotta a karját.
– … Akár egész életemen!
– De jegyző ur!
És elpirult. A jegyző erre visszaemlékezett az önkéntes iskolákra, a
kapitányra s arra a tanácsra, hogy bajban-zavarban legjobb, ha bemutatja
magát. Odaállott hát a leány elé s rákezdte:
– Melde gehor… (eh, mit, magyarul!! – gondolta). Kisasszony Babocsay
Kázmér a nevem s van szerencsém megkérni a kezét.
Ferike e pillanatban két dologra gondolt. Örömtől repeső szivvel arra,
hogy nem kell tanulni a vizsgára! De arra is, hogy – mint olvasta – a
Gyurkovics-lányok ilyenkor azt felelik:
– Beszéljen az édes mamával!