1.
A világháború megvert tábornokai sorra kiadják emlékirataikat. Az ilyen
könyvek eleinte kapósak voltak, de ma már inkább raktáron dohosodnak,
hiszen mindegyikben ugyanaz történik: egy Napoleon mutatkozik be, akit a
mostoha sors megakadályozott abban, hogy megnyerje az austerlitzi
csatát.
Ha a memoárírók különböző sztratégiai elvek szerint működtek is közre a
háború elvesztésében, egy közös vonásuk mégis van: a jóstehetség, – egy
vaksággal megvert világban egyedül ők voltak azok, akik beleláttak a
jövőbe. Mindegyikük látta a katasztrófa felvonuló viharfelhőit,
mindegyikük ismerte a menekülés útját és ha rájuk hallgattunk volna,
akkor nem is dőlt volna meg a Habsburgok és a Hohenzollernek hatalma.
Mért is nem hallgattunk rájuk?!
Ilyenféle, a bukott diák szigorlat utáni bölcsesége jegyében fogant
könyvet adott ki Károlyi Mihály is, a démoni dilettáns, a magyar
történelem leggyászosabb csatavesztője, aki joggal elmondhatja, hogy az
ő harcában minden elveszett, legelőbb a becsület. Visszafelé jövendőlni
ő is tud és szinte csodálatos, milyen pontosan tudja bejelenteni az
időközben bekövetkezett eseményeket.
Az eddig megjelent háborús memoárok szerény célja az volt, hogy
tisztességes temetést biztosítsanak egy-egy veteránnak. Károlyi Mihály
könyvében azonban a föltámadás vágya és reménye ficánkodik. Mi ugyan azt
hittük, a félbemaradt Napoleon, aki az első összecsapásnál már terítékre
került, mint sötét árnyék már csak a nemzet legkínosabb emlékei közt fog
élni, úgy látszik azonban, a magyar sors újabb fordulatai megmozgatják a
koporsófödeleket is.
Történelmünknek az a pár hónapja, amit a piruló Klio Károlyi-korszaknak
kénytelen nevezni, romoknál és szennynél egyebet nem igen hagyott vissza
az országban. Ezt mind eltakarítani és ujjáépíteni, ahhoz egy millió
Károlyi Mihály is kevés volna, ő tehát úgy segít magán, hogy
papírvirág-fűzérekkel ékesíti a fatális szemétdombokat. A könyv célja:
szép szavakra váltani a hitvány cselekedeteket. Egy azonban bizonyos: ha
Károlyi Mihály valóban lehetségesnek hiszi, hogy megismételje a maga
történelmi epizódját, akkor kimondhatatlanul hitványnak kell tartania a
magyar társadalmat.
2.
Ez a könyv alkalmasint a legmagyartalanabb gondolkodású írásmű, amely jó
magyar nyelven valaha is megjelent. A céhbeli újságíró, Figaró rutinja,
a professzor fennkölt tudatlansága az élet dolgaiban, a pesti
entellektüell arrogáns csalhatatlansága, amely úgy turkál a teremtés
titkai között, mint valami cédulakatalógusban, végül a Marx
sziklazátonyain megfeneklett filiszter fogtak össze, hogy megszerkesszék
Károlyi könyvét.
Azok, akik közelebbről ismerik a grófot és olvasták már egyikét az ő
szakácsnő-ortografiával írott leveleinek, mosolyogva hárítják el a
gondolatot, hogy ezt a könyvet ő írhatta volna. Ha valóban le style
c’est l’homme, sokak állítása szerint Károlyi könyvéből akkor Lorsy
emberi mivoltának kellene kibontakoznia. Nekem erről nincs véleményem,
de ha a hang valóban Lorsyé, a szőrös kéz inkább Jászi Oszkáré lehetne,
magam legalább a könyv olvasása közben állandóan lelki szemeim előtt
láttam Jászi óriás és zordon papírmasé tankjainak vonulását.
Ezen különben nem érdemes vitatkozni. Károlyi, ha nem is tud írni,
olvasni mindenesetre tud és ha ő a könyvre rányomatta a nevét, akkor mi
is elfogadhatjuk, mint törvényes gyermekét.
A könyv propaganda-célokat szolgál és természetesen nem olyannak mutatja
Károlyit, amilyen a valóságban, hanem amilyen lenni szeretne,
helyesebben: amilyen vezérre az emigránsoknak ma, tekintettel módosult
politikai céljaikra, szükségük volna. Az igazi Károlyi a
propaganda-célokra hasznavehetetlen, tehát egy javított, a tömegízlésnek
inkább megfelelő, olcsó és népies kiadásra volt szükség.
Károlyiék alkalmasint visszaemlékeztek az ő Rodostójukban, mennyi baj
lett belőle, hogy ők mindenkor csak hadsereg nélkül való vezérkar
maradtak, a néptömegeket pedig a munkásvezérek adták kölcsön
fölmondásra. Érthető, hogy a jövőben a saját zászlójuk alatt szeretnének
toborozni.
A magyarországi oktobristák némely köreiben talán pánikot keltene a hír,
hogy Károlyi Mihály immár levonta degeneráltságából az utolsó politikai
konzekvenciákat is és a marxisták szélső balszárnyán helyezkedett el. Ez
az ember tud és mer akarni, ez tagadhatatlan, gondolkozni azonban
rendesen a más fejével, mostanában úgy látszik a Jászi Oszkáréval
szokott. Most már ő maga is idegenül és értelmetlenül áll szemben az
ezeréves Magyarországgal; az ősi alkotmányban ő is csak a kapitalista
kizsarolás és osztályuralom elnyomásának momentumát látja; a magyar
nemzeti érzés az ő szemében is valami sajnálatos visszaélés, legjobb
esetben barbárkori csökevény; ezzel szemben gyöngéd kegyelettel
viselkedik Catilina, – igen Catilina! – valamint Liebknecht és Luxemburg
Róza emléke iránt; tisztelettel és megértéssel emlékszik meg a bécsi
Adler Friedrichről, aki tudvalevően úgy «tüntetett» a vérengző háború
ellen, hogy pisztollyal fejbelőtte Stürgkh miniszterelnököt, midőn az a
vendéglőben éppen marhahúst evett ecetes tormával; a mérsékelt német
többségi szocialistákról alig titkolt megvetéssel emlékszik meg; a
magyar munkásvezérekről pedig láthatóan az a véleménye, hogy lanyhák,
megalkuvásra hajlamosak és így tovább.
A pesti Faubourg St. Germainbe vezető hidakat végleg fölégeti. Meg kell
engedni: nem végez félmunkát. Egyenkint előállítja rokonait, gróf
Károlyi Imrét, gróf Andrássy Gyulát, de olyanokat is, akik sohase
szerepeltek a nyilvánosság előtt és olyan szörnyű meséket mond róluk,
aminőket úgy látszik csak jócsaládok fiai tudnak mondani, azok is csak a
saját rokonaikról. Egyáltalában a könyvben annyi az emberszólás, alig
hihető, hogy egy ember győzte volna epével. Úgy képzelhetjük el a
dolgot, hogy a bujdosók együtt üldögéltek hosszú téli estéken és közös
erővel fölékesítették a vezér könyvét, mint a karácsonyfát. Az otthon
valóknak szóló ajándékokat rakták reá.
Vázsonyi Vilmosnak, a feudális reakció zsoldosának címét adományozzák, –
íme, egyike a ritka alkalmaknak, midőn az eseményekben megszólalt az
élet mélységes humora! Szterényi Józsefnek pedig a háborús uszítóét… De
hiszen ez csak kóstoló, mert kijut gróf Apponyi Alberttől Friedrich
Istvánig és herceg Windischgraetzig száz más embernek is, jóformán
mindenkinek, aki még él, bár olykor egy-egy sírra is rárakják
ellenszenvük szimbólumát. Az egykori Károlyi-párt sem kap kegyelmet, a
vezér elég világosan célozgat reá, hogy híveinek nem volt éppen
specialitásuk az önzetlenség. Hiszen neki tudnia kellett!
De mintha az urak odakünn Rodostóban elfelejtették volna, hol lakik a jó
Isten, a kelleténél jobban nekidühödnek és végül már gőzfecskendővel
lövik Magyarországra az epét és a mérget.
3.
A műnek eddig csak az első kötete jelent meg, ez a _Harcom a békéért_
alcímet viseli. Ha az olvasó a robbanó szavak füstje mögé tekint, akkor
az, amit Károlyi a maga történelmi harcának hisz, sok izgatott
lótás-futásra redukálódik. Ő beszélt a Házban, beszélt vidéki és
budapesti népgyűléseken, ő értekezett Czerninnel, de a külügyminiszter
minden találkozásuk alkalmával mást mondott és rendesen elfelejtette
azt, amit Károlyinak igért, – ő Bernben is járt a béke ügyében, ott
németekkel tárgyalt, azokat, persze, nem kellett semmiről sem
meggyőznie, de beszélt egy jobbféle amerikai diplomatával és a francia
sajtóiroda egyik újságírójával is.
Más nem történt. Nem?! Ezt csak a jámbor olvasó látja így, maga Károlyi
úgy tudja, hogy ő titáni harcot vívott egy egész világ ellen, miként
könyvének címlapján mondja. Midőn belemélyedünk a részletekbe,
megdöbbenéssel halljuk, hogy Magyarországon volt egy háborús párt, amely
imperialista tervei szolgálatában provokálta a szörnyű vérontást, hogy
Szerbiában és Romániában (Csehországban nem?) területeket hódítson.
(Igen, az öreg Ferenc József király a nyolcvanadik születésnapja óta
szenvedélyes hódító volt.) A háborús uszítók feje ki lett volna, ha nem
Tisza István?
Hogy Szerajevóban gyilkosság történt, arról nem tudnak Károlyiék. Bár
könyvük címlapján az 1923-i évszámot viseli, arról nem tudnak, hogy a
koronatanácsban Tisza István volt a háború és később az annexiós
gondolat ellenzője. És arra sem emlékeznek már, hogy a hadüzenet napján
az egész ország – a szocialisták is – meg voltak róla győződve, hogy
katonáink egy ránkkényszerített önvédelmi harcba indulnak. Aki csak
Károlyi könyvéből ismerné a háború történetét, azt hihetné, hogy a
jámbor szerbek gyanutlanul legeltették fehér báránykáikat a Sumadia
zöldelő völgyeiben, midőn a kapitalista magyar bakák rájuk törtek. Mert
azt már megtanulta Károlyi: a kapitalizmus a háború és aki elejét akarja
venni a mészárlásoknak, annak előbb le kell törnie a kapitalizmust.
Azt hiszem, nagyon felháborodnék Károlyi Mihály, ha valaki arról akarná
meggyőzni, hogy az ő békeakciója hozzájárult a háború
meghosszabbításához. Pedig alighanem így volt. Az ő agitációjának híre
mégis csak kiszivárgott az ántánt-sajtóba, ahol mint a megindult bomlási
folyamat jelét köszöntötték: és ha ettől fogva el is halkult a
Durchhalten! jelszó, annál elszántabban harsogott a jusque au bout!
Szemmel látható, hogy Károlyi Mihály teljesen belezuhant Jászi Oszkár
erősebb egyéniségének vonzási körébe. Mint Madách Ádámja Lucifer
oldalán, úgy kering ő most a Jászi-féle ürben. Nekem az a benyomásom,
hogy ha nem tagadja meg önmagát szégyenletes módon, akkor a Jászi
ideológiájának papiros mennyországából nem fog többet visszatalálni az
emberlakta földre, legalább is nem a magyar földre.
4.
A kirakat-grófot, akit a Károlyi-féle könyvben a publikum elé
állítottak, tetőtől-talpig a polgári radikálisok ruhatárából öltöztették
föl. A radikális pártnak tudvalevően Jászi Oszkár volt az elvszabója.
Ebből a brilliáns koponyájú, nagyszerű akaraterejű emberből talán kiváló
magyar államférfi válhatott volna, ha az ítélőképessége nem volna
homályosabb az átlagosnál és ha egyáltalában tisztába tudott volna jönni
a magyar állam ezeréves valóságával. Ő azonban a lelki nomádok közül
való, akik nem képesek megtelepedni a nemzet gondolat- és érzelemkörében
és akik kóbor ösztönükből erényt, elvet, elméletet és politikát
csinálnak. Ez az a pont, ahol a degenerált arisztokrata a degenerált
zsidóval összetalálkozott és bizony egyikük sem kerülhetett volna
rosszabb társaságba.
Jásziék intelligenciája egyébként éles szemmel fölismerte a régi
Magyarország sok hibáját és bűnét, diagnózisaik gyakran kifogástalanok
voltak, csak a gyógymód, melyet javasoltak, volt megdöbbentően ostoba: a
pácienst ki kell végezni és a Szent István-féle Magyarország helyébe a
Jászi-féle Magyarországot kell állítani.
A Jászi-féle Magyarországot, melynek első polgára a Keleti Svájc nevét
adta, a teremtés munkájába belekontárkodó dilettáns vakmerősége és a
mániákus ember csökönyössége hozták tető alá. A Keleti papír-Svájc
vereckei szorosában az új honszerzők lerakták a nemzeti érzést, mint a
sárcipőt az előszobában. Ők egyébként is be tudták bizonyítani, hogy a
magyar történelem hamisítások láncolata; az úgynevezett történelmi
osztályok, melyek többek között Széchenyinek, Kossuthnak, Deáknak
(azonban igaz, hogy Károlyi Mihálynak is) életet adtak, a fejlődés által
pusztulásra ítélt barbár sátoralja; a hazafiság – hazugság.
A régi Magyarország néprétegei közül életjogosultságot csak azoknak
koncedáltak, amelyek opponáltak a magyar állameszmének és ágyútöltelékül
kínálkoztak a Keleti Svájc honfoglaló csatáiban: tehát a szocialistáknak
és a nem-magyar nemzetiségeknek.
5.
Találomra kiszedett idézetek Károlyi könyvéből: «… fönt (Bécsben)
elismerték a magyar szupremácia jogosultságát; megengedték, hogy a
magyar uralkodóosztályok elnyomják a nem-magyar népfajokat…» – «… olyan
szabadkőműves és zsidó körökkel, amelyek, átlátva a nacionalista
jelszavak hazug voltát, nacionalista sallang nélkül komolyan akarták a
demokráciát…» – «… (Apponyi) szószólója volt annak az elméletnek, hogy a
demokráciát Magyarországon a nemzetiségek kihagyásával kell és lehet
megcsinálni…» – «1917-ben és 1918-ban nyiltan úgy beszélt a magyar
képviselőház, mintha magától értetődnék még a nem-magyar nemzetiségűek
számára is, hogy ők a hazának másodrendű polgárai.» És így tovább.
Mi meghajlunk minden meggyőződés előtt, ha jóhiszemű. Elfogadjuk a
farkas jóhiszeműségét is: a birka arra való, hogy az ő fiait táplálja. A
Károlyi–Jászi csoportban azonban még a farkasjóhiszeműség sincs meg. Ezt
könnyű bebizonyítani.
A könyv szerzői éveken át az utódállamokban találtak menedéket. Gyakori
hírlapi nyilatkozataikból tudjuk, hogy éber figyelemmel kísérték az
ottani közállapotokat. Az eredmények, amelyekhez eljutottak,
nevezetesek. Prágában ők, akik meg vannak győződve a magyar nacionalista
jelszavak hazug voltáról, csudálatos emberi megértést mutattak az
újonnan kreált csehszlovák nacionalizmus szélsőséges kilengései iránt.
Abban, hogy Komáromban, Kassán cseh legionáriusok parancsolnak, ők
dehogy is látnak imperializmust. Jugoszláviában a világért sem vettek
volna tudomást arról, hogy a világ elismerten legszenvedélyesebb
militaristáinak hazájában vannak, hanem állandóan a szalonnázó bicskáig
lefegyverzett magyarság hódító hajlamairól értekeztek. A székely ember,
akitől elvették ősrégi iskoláját és akit eltiltottak a magyar nótától,
dehogy is juttatta volna eszükbe az egykori «magyar elnyomók» másodrendű
polgárait. Olyan országokban éltek, amelyeknek nemzetiségi statisztikája
kedvezőtlenebb, mint volt Magyarországon és ahol nemzeti minoritás
gyakorolja a szupremáciát, Jászinak azonban egyszer sem jutott eszébe az
ő Keleti Svájca, amelyet pedig itthon úgy kínálgatott körül, mint a
Vörös malom jó gazdasszonya az ő örökös párolt káposztáját.
Az emigránsok a kisántánt Himalája-csúcsain ülnek és állandóan a magyar
vakandtúrások magasságán háborognak. Mi ez? Nem nemzetköziség, hanem
meztelen magyargyülölet, amely nemzetközi jelszavakkal takaródzik. Nem
kutatom most a gyülölet eredetét, de emlékeztetek reá, hogy nem a fehér
terror lobbantotta lángra, mert jó idővel a háború előtt sem
jelentkezhetett a magyarságnak olyan külső vagy belső ellensége, akit
tárt karokkal nem fogadtak volna a radikálisok.
Ki tud valamit Seaton Watsonról, a hírhedt Scotus Viatorról? Az angol
publicistát, aki nagy elmeéllel és egy természeti erő kegyetlen
következetességével dolgozott azon, hogy megindítsa és a nyakunkba
zúdítsa a szláv lavinát, annak idején hódoló, szinte meghatott
tisztelettel fogadták Jásziék. Ferenc Ferdinánd főhercegről jól tudták,
hogy feudális és antiszemita elveket vall, a XX. században mégis szinte
már komikus tolakodással kínálkoztak föl neki, csak azért, mert tudták,
hogy a főherceg is gyülöl mindent, ami magyar.
Egy helyen Károlyi könyve, miután élesen támadta a kiszenvedett
munkapártot azért, mert egyik része – állítólag – rokonszenvezett
Mitteleurópa ötletével, naivul bevallja, hogy Jászi Oszkár híve volt a
Neumann-féle tervnek, de «nem azért, hogy a szlávok ellen való, vagy az
országon belül a nemzetiségek ellen való politikát támogassa, hanem azt
hitte, hogy a német birodalomhoz való gazdasági közeledés is megtöri a
magyar dzsentri elmaradt politikáját».
Szóval: ők hajlandók voltak Ferenc Ferdinánd és Nagyporoszország
zászlója alá szegődni a reakció és az imperializmus elleni harcban. Ki
veszi ezt komolyan? Nem, az igazság ennyi: ők ördöggel-pokollal is
összefogtak volna a magyarság ellen.
6.
A világháború újabb alkalmat adott nekik, hogy sorakozzanak a nemzet
érdekei ellen. A saját nyilatkozataikból is könnyen meg lehet
állapítani, hogy ők nem békepártiak, hanem igenis ellenségpártiak
voltak. A maguk módja szerint ők is militaristák voltak, csakhogy a
tulsó oldalon szolgáltak. Lovászy Márton nevén nevezte a gyermeket,
midőn belerikkantotta az október 18-iki ülés hangzavarába: «Vegyék
tudomásul, hogy ántántpártiak vagyunk!»
Hogy miért voltak ántántpártiak, azt Károlyi meg is magyarázza könyvének
egy szellemesnek éppen nem mondható passzusával: «… a németek győzelme
esetén Középeurópa egyetlenegy kaszárnya lesz és pedig nemcsak a német
uralkodóosztályok akaratából, hanem azért is, mert egy levert ántánt
óhatatlan és állandó revánsszándékától való félelem is kaszárnyaéletre
fogja a középhatalmakat kényszeríteni.»
Ettől a veszedelemtől szerencsésen megmenekültünk volna, az ántánt
győzött és most már, ugyebár, Európában nincs szó revánsfélelemről,
fegyverkezésről és erőszakról? A valóság azonban ennyi: a francia
győzelemért imádkoztak, mert a németekkel együtt a magyarok is győztek
volna.
A szerb ultimátum idején Károlyiék éppen Amerikában kóvályogtak. A vezér
a szűkszavú táviratokból nem tudott kiokosodni, de azért rögtön
védelmébe vette a szerbeket, kifejtvén egy népgyűlésen, hogy a
konfliktus «végzetes Balkán-politikánk következménye, amely a Balkán
népeit, különösen pedig a szerbeket, ellenségeinkké tette.»
Megtérve Európába, elszomorodva tapasztalta, hogy a szocialisták a
háború kitörésekor szögre akasztották az osztályharcot. Fájdalmasan
kiált feléjük; «Földönfutóvá tenni a szerb proletárt azért, hogy a
magyar proletár egyszer talán kisebb nyomorban élhessen magyar földön:
rossz számítás, gonosz számítás volt.»
A magyar proletárok «gonosz számítása» nem vált be. Károlyi azóta a maga
szemével láthatta Jugoszláviában a földönfutóvá lett magyar proletárok
földjére telepített szerb proletárok «kisebb nyomorát», benyomásairól
azonban nem számol be könyvében.
Olaszország háborús politikáját senki sem érti meg jobban és senki sem
méltatja lelkesebben, mint ő. «Ha valaki utolsó percben cserbenhagyja
cinkostársait, akik gyilkolni mennek, a bíró nem fogja e miatt
szigorúbban megbüntetni, ellenkezően: enyhítő körülményt fog látni
benne.»
Nagy-Románia előtt így hajtja meg a radikális zászlót: «Hogy Wekerle,
Andrássy, Tisza István, Bethlen István és Szterényi mindent elkövettek,
hogy Romániával szemben mint hódítók és győztesek lépjünk föl és hogy
Romániában a magyar állammal és a magyar politikusokkal szemben éppen
azért minél több gyűlöletet és revánseszmét keltsenek föl, azt ismerve
az ő ideológiájukat, nem lehetett csodálni.»
Azt hiszem, Franciaországban kisebb dolgokért is főbelőttek már
embereket… De igaz is, Franciaországról lévén szó, szerzőnk Párizs felé
is szór egy marék illatos konfettit, midőn azt mondja: «… behívójukban
(a francia katonákéban) volt egy rendelkezés, hogy minden tartalékos
köteles elhozni bakancsát, takaróját. Én ebből arra következtettem, hogy
a franciák most nem készültek háborúra.»
Károlyiék igazán megbízható emberek, nincs az a szalmaszál, amit ott
hagynának az út szélén, ha arról van szó, hogy Magyarország alá tüzet
kell rakni.
7.
Jászi Oszkárról egyebek közt azt mondja a könyv, hogy a magyar ifjúság
bizonyos részére «olyan nagy hatást gyakorolt, amely hasonlít Masaryknak
a cseh ifjúságra gyakorolt hatására.» A szerzők figyelmét itt elkerülte
egy finom és mélabús árnyalat: Masaryk a cseh nemzeti gondolat mellett,
Jászi pedig a magyar nemzeti gondolat ellen sorakoztatta ifjait. Mert
Magyarország fővárosában szabadon élhetett, agitálhatott, sőt ifjúsági
szervezeteket alakíthatott egy párt, amelynek elvi alapja a nemzeti
gondolat tagadása, közvetlen célja a nemzeti szolidaritás szétrobbantása
volt. Egy évtizeden át hol gúnnyal és kicsinyléssel, hol meg fellobbanó
haraggal fogadták a nemzeti érzés minden megmozdulását, olykor még a
magyarság etnográfiai sajátosságainak ártatlan megnyilatkozásait is. Bár
látom szájukon a lenéző mosolyt, mégis fölvetem a kérdést: vajjon mivel
páncélozták körül a szívüket, hogy nem tudott hozzáférkőzni a
háborúelőtti magyar társadalom nobilis szabadelvűsége és természetes
kedvessége?
8.
A katonai összeomlás romja közt izzó tömegszenvedélyeket a nemzeti
tanács szította föl forradalommá. Inkább a puszta exisztenciájával, mint
a szervező munkájával. Valljuk be: nagyon a kezére dolgozott az AOK,
amely a világpusztulás napjaiban egy ott felejtett óramű
lelketlenségével berregett tovább. Október végén még menetszázadokat
irányított a frontra, pedig már minden magyar katona tudta, hogy semmi
keresnivalója az ország határain kívül.
Az általános lázongó kedvnek a nemzeti tanács adott irányt. De miféle
irányt?
A Jászi Oszkár szerkesztette Tizenkét pont között három olyan van, amely
forradalmi célokat jelöl ki. Ezek: Magyarország függetlensége; különbéke
a német szövetség fölbontásával; az ország demokratizálása.
A nemzeti függetlenség és a demokrata állam kiverekedéséért is érdemes
forradalmat csinálni, hiszen a negyvennyolcasat is azért csinálták; a
gyors békét forradalommal kikényszeríteni azonban polgári kötelesség, ha
az elvakult háborús-párt vesztébe hajszolja a nemzetet.
A valóságban azonban Magyarország függetlenségét már elismerték az
október 16-iki képviselőházi ülésen, midőn Wekerle miniszterelnök
bejelentette a Háznak, hogy az ország a perszonális unió alapjára
helyezkedett.
Ami a különbékét illeti: október 26-án IV. Károly király értesítette a
német császárt, hogy különbékét kénytelen kérni. A gödöllői audiencia
alkalmával azt mondta Károlyi Mihálynak: «Fenntartás nélkül el kell
fogadnunk Wilson jegyzékét.» Ha késett a fegyverszünet, az bizony nem
szegény Károly királyon mulott, hanem az ántánton, amely tervszerűen
szabotált, mert biztosra vette a középeurópai forradalmak kirobbanását.
És mi van a demokráciával? Tudjuk, hogy a Ház utolsó ülésén Tisza
István, addig a jogkiterjesztés legfélelmesebb ellensége, kijelentette,
hogy az események nyomása alatt elfogadja az általános választójogot. Az
összes ajtók tehát tárva-nyitva voltak, azokat már nem kellett döngetni.
Ha a nemzeti tanács a saját programmjának megvalósításáért csinál
forradalmat, akkor ez a világtörténelem összes forradalmai között bárgyu
unikum, mert fölösleges forradalom.
9.
Az őszirózsás forradalmárok azonban nem is az elintézett Jászi-féle
pontokért, hanem a hatalomért harcoltak. Ezen ne akadjon fenn senki,
parlamentáris felfogás szerint is joguk volt hozzá, hogy önmagukban
jobban bízzanak, mint a konzervativokban, akik csak kénytelenségből
vállalták az ő programmpontjaikat.
A harc, amelyet Károlyi Mihály a hatalomért vívott, annyira szívós volt,
hogy imponáló volna, ha nem volna groteszk. Érzékenyebb arcbőrű ember
pirulva olvashatja, hogy brüszk visszautasítások után miként tolta
előtérbe újból és újból a maga miniszterelnökségét. Olyan fanatikusan és
csüggedést nem ismerve várta a maga eljövetelét, mint a zsidók a
Messiásét. A hanyatló és bomladozó országban végül a Károlyi Mihály
szörnyű hatalmi vágya volt az egyetlen erő. Ez a vágy fölizgatta és
magával sodorta a tömegeket, gondolkodóba ejtette a kételkedőket és
lefegyverezte az ellenfeleket. Hátha az az ember mégis tud valamit, amit
mások nem tudnak?
Károlyi védekezik a vád ellen, mintha ő híresztelte volna, hogy neki
előzetes megállapodásai vannak az ántánttal. Ugyan honnan egyszerre a
nagy érzékenység? Könyve egyik helyén ezt mondja: «… jogom volt hinni és
hirdetni, hogy az ántánt szívesebben vesz egy ántántbarát, mint egy vele
ellenséges alakulást, ezt talán nem fogják vitatni.» Ennyi éppen elég!
A hatalomért vívott harc erkölcsi hátterét élesen megvilágítja könyvének
néhány sora. A forradalom hajnalán a főherceg őt végre
kabinetalakítással bízta meg – az olvasó, még a megátalkodott reakciós
is megkönnyebbülten fölsóhajt: Csakhogy végre! – és az őszirózsák
diadalmas hőse gyalogszerrel megy haza a budai várból. «Amikor a Várkert
lépcsőjére léptem, – írja – gyönyörűen kisütött a nap. Ez a lassú séta a
Várkert lépcsőin, ez legszebb emlékem a forradalomból. Őseimre
gondoltam, nagyanyámra, Karolinra: milyen boldog lett volna, ha még
megéri, hogy az ő unokája az, akinek nevével a magyar függetlenség
diadalt arat.»
A Kárpátok hegylánca eltünt az ország ezeréves mappájáról, a tenger,
melyet Kálmán király lovasai láttak meg elsőknek, ismét elenyészett a
reménytelen messziségben, Magyarország egy kozmikus katasztrófa
gócpontjává lett és az az ember, aki koponyájában és szívében hordta a
nemzet sorsát, bárgyú mosollyal sétált a Várkertben és meghatottan
gondolt az ő Karolin nagyanyjára.
10.
A Károlyi-könyv körülményesen bizonyítgatja, hogy ők jóhiszeműen
sodródtak bele a forradalomba. De mi közünk az ő jóhiszeműségükhöz? Nem
tudom, a francia nagy forradalom karriercsinálói, kezdve a sort gróf
Mirabeaun és végezve Bonaparte tábornokon, voltak-e olyan jóhiszeműek,
mint gróf Károlyi és Linder Béla ezredes, de biztos vagyok benne, hogy
Magyarország is jobban járt volna, ha a válságos napokban tehetséges
férfiak állanak az első sorban.
A forradalmat, mint par excellence gyakorlatias vállalkozást, elért
eredményei, nem pedig jószándékai és szép elvei után kell megítélni. A
politikai elvek: közhelyek; oly bőviben teremnek, mint a gomba az erdőn;
kiki annyit szedhet, amennyit akar. Minden politikai pártnak «szépek» az
elvei. A felelősség nélkül opponálóknak mindenkor tökéletesebb
elvkollekciójuk volt együtt, mint az élet nyomorúságos lehetőségeivel
számoló lelkiismeretes politikusnak.
Végül is Carlyle-nek lesz igaza, aki nem tartott sokat elvekről és
elméletekről, hanem azt mondta: «Az eszes ember az ügyek élén: ez minden
alkotmánynak és forradalomnak végcélja.»
Egy nagyszerű koncepció kínálkozott föl a diadalmas forradalomnak,
végrehajtása eszes emberekhez méltó: a frontokról hazaözönlő csapatokkal
megteremteni a nemzeti hadsereget és lábhoz tett fegyverrel megalkudni
az ántánttal. Katonai szakemberek állítása szerint a fajmagyar és sváb
ezredekkel, amelyekre számítani lehetett, az akkori viszonyok között
legyőzhetetlenné lehetett volna tenni Magyarországot. Egy megvert
hadseregbe lelket verni, ahhoz persze Carnot vagy Kossuth lángszelleme
kell, – de ha a nemzeti tanácsban semmi sem volt az igazi forradalmárok
szelleméből, hogyan mert akkor forradalmat csinálni?!
Úgy tudom, eddig minden forradalomnak az volt első igyekezete, hogy
saját védelmére fegyveres erőt szervezzen magának. Csak az őszirózsás
forradalom volt kivétel. Olyan napokban, midőn az egész magyarságnak
egyetlen acéltömbbé forrva, talpig fegyverben kellett volna farkasszemet
nézni a sorssal, Károlyiék a meglévő csapatokat feloszlatták,
lefegyverezték és hazaküldték, azután Doberdó és a Kárpátok védőinek
népét pőrére vetkőztetve kiszolgáltatták a hosszú ellenállás által
felbőszített ántánt önkényének.
Hogyan fogadta Károlyi az ő békepolitikájának szörnyű kudarcát? Azt
mondja: «… nemcsak a háború vége felé, hanem egy darabig a háború
befejezése után is hittem abban, hogy annak a nagyszabású propagandának,
amely a wilsoni elvekkel indult meg, eredményesnek kell lennie.
Lehetetlennek tartottam, hogy különösen az amerikaiak, akik ez elvek
alapján csatlakoztak az ántánt háborújához, amikor a leszámolásra kerül
a sor, egyszerűen belenyugodjanak kijátszásukba és elejtésükbe.»
Ő lehetetlennek tartotta, – dehát csalódott! Ki tehet róla? A nevezetes
pedig az, hogy elhalad az igazság mellett, a nélkül, hogy fölismerné.
Mert a «konzervativokat» szídva, így szól: «A pacifizmus ellenségei
nyiltan nem is mertek színt vallani, csak azt hajtogatták, hogy nem
szabad fölülni az ántántpropagandának, amelynek nincs más célja, mint
bennünket a győzelemig való kitartástól eltéríteni.»
A Károlyi-kormány lefegyverzési politikájának az lett a természetes
következménye, hogy a hatalom azé lett az országban, aki egypár száz
hintáslegényt és facér urasági inast fegyverbe tudott állítani.
De a nemzeti tanács programmja? A tizenkét pont, a megegyezéses béke, a
demokrácia, a függetlenség?
A Károlyi-féle békepolitika vége: Magyarországból csak azok a vármegyék
maradnak meg, amelyek már nem kellettek egyik szomszédnak sem. A
Károlyi-féle demokrácia szabadságszeretete elvezetett a Kun Béla-féle
diktaturához. Ami pedig Csonka-Magyarország maradék vármegyéinek
függetlenségét illeti, amely függetlenség – miként Károlyi nemes
önérzettel megállapítja, – az ő nevével aratott diadalt: abban talán a
jó Karolin nagyanyának sem telnék öröme.
11.
A forradalmár, aki meg meri szakítani az ezeréves jogfolytonosságot és a
törvény fölé a maga akaratát állítja, bizonyára a legsúlyosabb
felelősséget vállalja magára, amelyet földi ember egyáltalában
vállalhat. Merészségét egyes-egyedül csak a siker igazolhatja. A
kudarccal végződött forradalom számára nincs igazolás.
Az emigránsok sűrűn emlegetik Kossuth Lajost, – azonban negyvennyolc, ha
katonai vereséghez vezetett is, a valóságban nem volt kudarc, hanem a
magyarság óriás és fényes erkölcsi győzelme. Károlyi Mihály, ha
könyvekkel árasztja is el a világot, nem fog változtatni a történelem
tényén, hogy az ő kalauzolása mellett érte el a magyarság ezeréves
vándorútjának legmélyebb pontját.
Ha minden forradalom célja: az eszes ember az ügyek élén, – akkor az
októberi forradalom a történelem múzsájának szörnyszülöttje volt. Ez a
politikus szatócsok lázadása a normális intellektus ellen. A forradalom
elméletéről sokat lehetne vitatkozni, egy pont azonban minden vitán
felül áll: tehetségtelen embereknek nem szabad forradalmat csinálniok. A
legsúlyosabb büntetést, amit bűnösre mérni szabad, a léha törtető
érdemli ki, aki válságos időkben a nemzet élére tolakodik. Tehát értsük
meg egymást: nem azt kifogásoljuk, hogy Károlyi demokrata volt, hanem
hogy tehetségtelen volt; nem azt, hogy forradalmat csinált, hanem hogy
elkontárkodta a forradalmat.
A bujdosók lelkiállapotának reménytelensége mellett szól, hogy nem
tudnak okulni a maguk kárán, de a nemzetről sem teszik föl, hogy tanult
volna a közelmult tapasztalataiból. Valamikor a nagyántánt szavára
tették föl Magyarország életét, most megint a kisántánttól várnak minden
jót. A kisántánt körében sok barátjuk lehet. Hogy is ne! Ha mi egyszer
abba a helyzetbe kerülnénk, hogy területi igényekkel kellene föllépnünk
valamelyik állammal szemben, akkor a magyar anyáknak imádkozniok
kellene, hogy az ellenség tanuljon államférfiúi bölcseséget Károlyitól,
hazafiasságot Jászitól, vitézséget Linder Bélától és diplomáciai
ravaszságot Diner–Dénestől. Szent István király módosított jeligéje
szerint: Ha ők ellenünk, akkor velünk az Isten!
(1924.)