kiment. Géza akadozó szivveréssel ugrott fel az ágyból és dideregve
öltözködni kezdett. Egy irtózatos hidegség fojtogatta a szivét és
lihegve és kapkodva kellett védekeznie az öntudatának az ájuldozó
elborulása ellen. Két perc alatt készen volt és tántorgó lépésekkel
indult kifelé. A lépcsőn még rátámaszkodott a márvány korlátra, de az
első emeleten összeszedte magát és biztos lépésekkel ment a Zoltán
szobája felé. A Zoltán szobája előtt ott álldogáltak az inasok, a
szakács, a Czárán-házaspár és Bereczné. Berecz jött ki közéjük és
közölte velük a rendőrtisztviselő parancsát:
– Most mindenki mehet a dolga után. A házat senki sem hagyhatja el. A
két kaput detektivek fogják őrizni. Ha valakire szükség lesz, a
felügyelő ur majd hivatja.
Az emberek lassan indultak lefelé és megilletődött arcokkal köszöntek
Gézának. Géza szórakozottan fogadta a köszönést és visszafojtott
lélekzettel nyitott be a szobába. A tágas, nagy szobában három ember
volt, de Géza nem látta meg őket. A tekintete odaszegeződött a szoba
tulsó oldalára, ahol a puha perzsaszőnyegen végignyulva, arccal a föld
felé a Zoltán holtteste feküdt. Háziruha volt rajta – sárga szegélyü
lila pyjama – tiszta metszésü fehér arca élesen rárajzolódott a barna
perzsaszőnyegre, a feje mellett egy fekete folt volt a barna szőnyegen
és a fekete folt közepén néhány biborszinü vércsepp. Géza kinzottan
bámult rá a mozdulatlan fejre és érezte, hogy sápadt arca még sápadtabb
lesz. Valaki megindult és jött feléje; szeretett volna ránézni, de nem
tudta elforditani a fejét a halottól. Egyszerre elsötétedett előtte az
ablak felől beáradó világosság. Valaki eléje állott. Hunyorgó, káprázó
szemmel, nagy erőfeszitéssel felnézett rá.
– Szervusz, – mondta egy mély férfihang. Nem ismersz meg? Zlocsovban
együtt voltunk, – azok is rut idők voltak. – Eőry Kálmán.
Géza borzasztó erőfeszitéseket tett, hogy gondolkozni tudjon és hogy
lerázza magáról ezt a tompán derengő ködöt, amely az öntudatát
elhomolyásitotta s fojtogatta. Kezet fogott a rendőrtisztviselővel és
nagy erőlködéssel, kutatva nézett az arcába. Ugy rémlett, hogy
megismeri.
– Engem az átlőtt karom miatt felmentettek. – mondta halkan a
rendőrtisztviselő. Te, hallom, félévi betegszabadságot kaptál.
Géza szórakozott udvariassággal intett igent. Igen, régi bajtársak, ha
találkoztak, ezt a kérdést minden más kérdés előtt elintézik. De ott
fekszik a halott. A rendőrtisztviselő követte a tekintetét és halkan
mondta:
– Szomoru alkalom hozott össze bennünket megint. Fogadd részvétemet. A
haláleset körülményei mindenesetre különösek. Nekünk kötelességünk a
leggondosabb nyomozást meginditani. Most a doktor ur állapitja meg a
halál okát.
Géza káprázó szemmel nézte meg a két urat, aki a rendőrtisztviselőn
kivül bent volt a szobában. Az egyik Noszlopy kapitány volt, sápadt
arccal, vörösen gyuladt szemekkel. A másik egy jól táplált, őszhaju,
értelmes arcu ur: ez nyilván a rendőrorvos. A rendőrorvos lehajolt a
holttestre, jegyezgetett a noteszébe, közben Eőry felé fordulva, lassan
és higgadtan mondott egy-egy mondatot. A boncolás, – mondta, – nem lesz
mellőzhető, de a halál okát igy is szinte teljes bizonyossággal meg
lehet állapitani, bár a holttesthez egyelőre hozzá se akar nyulni. A
halált a halántékcsontra intézett erőteljes ütés idézte elő. Az ütés a
halántékcsontot darabokra zuzta, az agylebenyt sulyosan megsértette. A
törés azonban kis repedések formájában szétsugárzik az egész koponyára
és nyilván hatott speciálisan a nyult agyra is, ugy, hogy rögtöni halált
okozott. Maga az ütés azért válhatott ilyen katasztrofálissá, mert –
mint az eddigi felszines vizsgálat is mutatja – a halott csontrendszere
rendkivül érdekes abnormitást mutat. A csontszövet, különösen azonban a
porcogó csontállomány rendkivül vékony, sok helyen egyenesen
papirosvékonyságu volt. A csontszövet sóban nyilván igen gazdag, –
mindebből következőleg szokatlan mértékben törékeny. A halált előidézett
ütés másnál talán csak egyszerü zuzódást okozott volna; itt a koponya
teljes szétroncsolását idézte elő.
Az orvos befejezte a vizsgálódását és becsukta a jegyzőkönyvét. A
rendőrtisztviselő odalépett hozzá:
– Kérem doktor ur, – mondta udvariasan – a halált tehát kétségtelenül
külső erőszak idézte elő.
– Külső erőszak, – felelte az orvos óvatosan, – az bizonyos. Ütődés. Egy
szegletes tárgy behatolása a halántékcsonton át az agylebenybe.
– Azt a szegletes tárgyat meg kell találnunk. Annak itt kell lennie a
házban.
– Szegletes tárgy, – mondta a doktor lassan. Nem lehet azonban kizárni
azt a feltevést, – sőt határozottan van bizonyos valószinüsége, – hogy a
halál ugy állott be, hogy Molitor ur megszédült, – – elesett vagy csak
megtántorodott, – beleütötte a fejét valamelyik butor éles szegletébe és
ez az ütődés okozta a koponya szétroncsolódását. Ott az iróasztalon
nyitott likőrös palackokat látok. Ha nem csalódom, kitünő hollandi
likőrök.
A rendőrtisztviselő elgondolkozott.
– Hm… ezt az eshetőséget természetesen épen ugy számba vesszük, mint a
másikat.
Noszlopy kapitány megszólalt:
– Soha nem szédült, – mondta reszketve és rekedten. Soha nem tántorgott.
Soha az italt meg se érezte.
– Ez természetesen ellene szól a második feltevésnek – mondotta a
rendőrtisztviselő.
Az orvoshoz fordult:
– Nem feltünő az, hogy ilyen kevés vér látható itt?
– Nem. Az agyvelő befelé vérzik. Az a halálos. Az itt látható vércseppek
a felhámból – a bőrből – erednek.
– Mi ez a sötét folt a szőnyegen?
– Nem vér. Valami folyadék. Talán valami szeszes ital. Majd
megállapitjuk.
– De a halált előidéző szegletes tárgyon – mondjuk egy fakalapácson –
vérnyomoknak kell lenniök.
– Az valószinü, bár nem okvetlenül szükséges.
– De valószinü. – És feltéve, hogy büncselekmény történt: a bünös
ruháján is lehetnek vércseppek.
– Lehetnek.
– Valószinü, hogy vannak?
A doktor vállat vont.
– Lehetnek. Itt a vér nem szökelt ki olyan bőségben, mint amikor
arteriák metszetnek át.
– No jó. Köszönöm szépen. Most kérem az urakat, hagyjuk el ezt a szobát.
Itt most az én fotografusom fog dolgozni. Én mindig gondos
fotografálással dolgozom. Az emlékezet csal, a fotografia pontosan
emlékszik. Addig ide senki be nem lép. Azután pedig majd megejtjük a
részletes kutatást.
Kimentek a szobából. A rendőrtisztviselő kulccsal bezárta az ajtót és
Bereczet odaállitotta az ajtó elé őrködni. Bementek a könyvtárba. A
rendőrtisztviselő leült és Gézához fordult:
– Ez egyelőre nem hivatalos kihallgatás, – mondta barátságosan. Én téged
mint régi bajtársamat baráti módon kérdezlek: mi a te véleményed erről a
szomoru esetről?
– Én véleményt nem tudok mondani, – felelte Géza akadozó lélegzettel. De
attól tartok, hogy itt több olyan körülmény található, amely… ezt a
halálesetet… legalább is feltünővé és különössé teszi.
Noszlopy kapitány ekkor előlépett. Kiegyenesedett, szikáran megnyult, a
derekát roppanóan egyenesre feszitette és szélesre nyilt állkapcsokkal,
tajtékzó haraggal kiáltotta:
– Én pedig ismeretlen tettes ellen orgyilkosság miatt vádat emelek.
Senkire nem akarok rámutatni, de én itt hetek óta viaskodom egy készülő
gyilkos merénylet ellen. Hetek óta ostromlott vár parancsnoka vagyok. A
gyanus jelek légiója merült fel. Őrködésemet kijátszotta a gyilkos,
engem letiport, de én most vádat emelek ellene; és elhunyt barátom
emlékére fogadom: vérpadra juttatom, akárki is.
A rendőrtisztviselő elcsodálkozva és kissé idegenkedve nézett Noszlopy
kapitányra.
– Ezt a közlést mindenesetre tudomásul veszem, – mondta halkan. Később
majd kérem a hivatalos megismétlését. Ami a gyanus jeleket illeti,
azokról hallottam. Azokról megvan a magam véleménye.
Gézához fordult.
– Volnál olyan szives, nekem megmondani, tudsz-e róla, kinek volt
érdekében az, hogy Molitor Zoltán ur meghaljon. Pontosan: kinek használt
a halála? Tudsz erre felelni?
– Igen, – mondta Géza, – sajnos: nagyon is könnyen. A haláleset bizonyos
értelemben hasznot – tetemes anyagi hasznot – jelentett a ház valamennyi
lakójának, illetőleg a család valamennyi tagjának.
– Hogyan?
– Molitor Árpád végrendelete szerint a Molitor-vagyont, ha Zoltán
törvényes örökös nélkül hal el, egyenlő részben mi örököljük.
– Tehát mindenki, aki – mondjuk igy – az első és második emeleten
lakott.
– Igen… kivéve talán Noszlopy kapitány urat…
Ránézett Noszlopy kapitányra. Noszlopy kapitány sápadt arcából két véres
szem reszketett feléje. Géza vállat vont:
– Ámbár… én nem tudom, a végrendelet nem magyarázható-e ugy, hogy ő
ebben a tekintetben is a család tagjai közé számitódik. Én mindenesetre
hajlandó vagyok igy magyarázni.
Noszlopy kapitány megingott. A feje előrecsuklott, hangosan kapott
levegő után és az arca egy másodpercre kipirult. Azután ismét elsápadt.
A rendőrtisztviselő figyelmesen ránézett, azután megint Gézához fordult:
– Molitor Zoltán ur igen nagy összegekben kártyázott. Nem tudsz róla,
hogy valami nagy kártyakövetelése lett volna?
– Nem tudok róla. Talán Noszlopy kapitány ur…
– Őt majd később leszek bátor. – Nem tudsz róla, hogy tegnap nagyösszegü
pénz lett volna nála?
– Nem tudok róla.
– Nem gondolod, hogy a szobájából pénz tünhetett el… vagy valami más
értékes holmi?
– Lehet… nem tudok róla.
– Nem tudsz róla, hogy az elhunyt különös haragban lett volna valakivel?
Géza habozott.
– Nem tudok róla, – mondta aztán lassan.
– Ugy. Hm. Hát egyelőre köszönöm. Ugy hallom, a folyosón itt vannak már
az én embereim. Szabad-e téged is megkérnem rá, hogy egyelőre ne hagyd
el a házat? A hölgyeket már megkértem. Ugy tudom, csak a családnak egy
fiatal tagja ment el délelőtt… iskolába.
– Molitor György. Tizennégy éves gimnazista.
– Tudom. Hát majd később kérni foglak.
Géza átment a zeneszobába, onnan a szalonba és az ebédlőbe és kinzottan
révedezve botorkált ide-oda. Noszlopy kapitány lángoló elszántsággal
követte a rendőrtisztviselőt, aki kiment a folyosóra és maga köré
gyüjtötte az időközben megérkezett detektiveket. Noszlopy kapitány
elkeseredett harciassággal várt az utasitásokra, amelyeknek a
végrehajtásában segiteni akart. Eőry Kálmán azonban kelletlen
tekintettel végignézte, azután megkérte rá, engedje meg, hogy ő
bizalmasan beszélhessen az embereivel. Noszlopy kapitány megsebzetten
elvonult. A rendőrtisztviselő erre elmondta a detektiveknek, miről van
szó, megmutatta nekik a halottas szobát a halottal, azután két utasitást
adott nekik. Az első az volt, hogy kutassák át az egész házat és
keressenek valami szegletes tárgyat – fakalapácsot, esetleg csak egy
fahasábot – amellyel a gyilkosságot talán elkövették; másodszor:
kutassák át az egész házat, a ház minden lakójának minden ruháját, nem
találnak-e valami bevérzett ruhadarabot. Egyébként pedig érdeklődjenek
az iránt, nem volt-e a halottnak valami haragosa, nem volt-e valaki, aki
rajta boszut akart állni, esetleg nem volt-e valaki, aki tartozott neki,
talán nagy kártyaveszteséggel például. A detektivek szétmentek és
munkához láttak, a rendőrtisztviselő pedig hozzáfogott a
kihallgatásokhoz.
Elsőnek az öreg Molitornét hallgatta ki. Az öreg Molitorné elmondta,
hogy ő tegnap este tizenegy órakor Ágnes leányával együtt felment
lefeküdni. Reggel hét óráig aludt. Akkor György fiát felköltötte és
iskolába küldte; tiz óra tájban nagy megdöbbenéssel hallotta, hogy
milyen szerencsétlenség történt az éjjel. Egyebet nem tud. Se arról,
hogy volt-e Zoltánnak valami haragosa, se arról, hogy tartozik-e neki
valaki, nem tud semmit.
A kihallgatás ezzel véget ért és Ágnesre került a sor. Ágnes halálsápadt
volt; aranybarna, megtört szemét sötét karikák gyürüzték körül; finom
ajka lilán reszketett. A rendőrtisztviselő kérdésére elmondotta, hogy
tizenegy órakor az anyjával együtt felment lefeküdni; reggel kilencig
aludt az anyja szobájában; tiz óra tájban hallotta a szerencsétlenség
hirét. Egyebet semmit se tud. Ez a kihallgatás is gyorsan véget ért,
azután Mariennere került a sor. Marianne az első kérdésre fájdalmas,
heves zokogásban tört ki. A lázas zokogás mindig ujra kifakadt az ajkán,
amikor beszélni kezdett. Végre elmondta, hogy ő tiz órakor lefeküdt,
nyolc óra tájban felkelt, nem tud semmit, csak azt az egyet tudja, –
mondta azután sirva a rendőrtisztviselő kérdésére, – hogy Zoltán volt a
legkedvesebb és legdrágább ember a világon és ő soha, soha, soha nem
fogja elfelejteni. A rendőrtisztviselő elgondolkozva nézett Mariannera
és néhány óvatos kérdést intézett hozzá. Nem gondolja-e, hogy Zoltánnak
haragosai voltak… ellenségei… esetleg nők? Marianne rábámult a
rendőrtisztviselőre, abbahagyta a sirást és azt felelte, hogy ezt
lehetetlennek tartja, Zoltánnak nem lehettek ellenségei, mert őt nem
lehetett gyülölni, őt csak szeretni lehetett. A kihallgatás ezzel véget
ért és Marianne elmehetett. Miközben kiment, lassan, panaszosan,
ellenállhatatlanul ujra sirni kezdett.
A rendőrtisztviselő azután az inasokat hallgatta ki, azután a szakácsot,
a két konyhalányt és a Berecz-házaspárt. Amikor Berecznétől azt
kérdezte, nem tud-e róla, hogy elhunyt gazdájuknak valami ellensége
volt, akkor az alacsony, gömbölyü, de agyondolgozott asszony habozva
forgatta ide-oda a fejét.
– No mi az, – kérdezte a rendőrtisztviselő, – tud-e valamit? Ki vele.
Egy-kettő. Semmit se szabad elhallgatni.
– Én csak azt tudom, – mondta akadozva az asszony, – hogy a Czárán egyre
azt kiabálta, hogy mindenkit ki fog irtani, akivel a felesége megcsalta.
– Mi? Mi ez? Mindenekelőtt: ki az a Czárán?
– Czárán András. A nagyságos ur soffőrje. Három évig orosz fogságban
volt.
– Ah, igen, – mindjárt sorra kerül itt. Az a bozontos bajuszu, akit már
láttam.
– Az, felügyelő ur. Nagyon kegyetlen, durva rossz ember.
– Az azt igérte, hogy mindenkit kiirt, akivel a felesége megcsalta.
– Igenis.
– No és… Molitor Zoltán ur ezek között volt?
– Igenis, ő volt az első, akivel ez az asszony… vétkezett.
– Ugy? És hogy mondta Czárán azt, hogy mindenkit ki fog irtani…?
Szóról-szóra!
Az asszony nem akarta ismételni a Czárán szavait, végre azonban
kiderült, hogy Czárán durva kifejezésekkel azt fogadta meg, hogy sorra
leöl mindenkit, akivel az asszony bár csak egyszer is megcsalta.
– Mikor mondta ezt?
– Sokszor. Mindig, amikor ivott.
– Ki hallotta?
– Mindenki… az inasok, a szakács.
Berecz megerősitette a felesége vallomását. Az inasok és a szakács,
akiket a rendőrtisztviselő visszahivott, szintén emlékeztek rá, hogy
Czárán még csak a mult héten is igérte, hogy mindenkit kiirt, akivel a
felesége megcsalta volt, és arra is vissza tudtak emlékezni, hogy az
asszonynak ugy egy évvel ezelőtt igenis viszonya volt a szegény
megboldogult nagyságos urral. A rendőrtisztviselő Czáránt hivatta.
Czárán nyugodtan, szélesen állott meg előtte és nyugodtan várta a
kérdéseit.
– Maga, – mondta a rendőrtisztviselő lassan – nagyon ragaszkodott a
gazdájához. Nagyon szerette a gazdáját.
– Hát… a gazdám volt.
– Magának az nagy kára, hogy most ilyen váratlanul meghalt.
– Hát károm… De vagy megtartanak itt, vagy kapok másutt helyet.
Automobilhoz soffőr kell.
– Ugy? Hát… akkor értem, miért fogadkozott maga, hogy a gazdáját
kiirtja.
– Én?
– Maga. Még a mult héten is.
– Soha én. Az már nem igaz.
– A szemébe fogják mondani.
– Hazudnak.
– Bereczék.
– Ellenségeim. Hazudnak.
– Az inasok. A szakács.
– Az… nem lehet. Soha én olyat nem mondtam. Ez hazugság.
– Azt mondta, hogy mindenkit ki fog irtani, akivel a feleségének
viszonya volt.
Czárán András elkomorodott. A nyugalma eltünt, borus homloka alatt
villámlani kezdtek a szemei. Küzködve szólalt meg:
– Az igaz, hogy ezt mondtam. De ez csak az én dolgom, senki másé. Senki
másnak ehhez semmi köze sincsen.
– Ugy? Ahhoz senkinek nincsen köze, hogy maga átkozódva igérgeti, hogy
mindenkit kiirt, akivel a feleségének dolga volt, és most egyszerre
meggyilkolva találjuk Molitor Zoltán urat.
Czárán nagy szemmel nézett a rendőrtisztviselőre.
– Hiszen vele, – mondotta nagyon halkan – nem volt az én feleségemnek
semmi dolga.
– Dehogy nem volt. Maga nagyon jól tudta.
– Én nem tudtam. A feleségem nekem bevallotta… egyéb dolgokat bevallott,
de erről én nem tudtam semmit.
– Ez nem igaz.
– Olyan igaz, mint hogy itt állok.
A rendőrtisztviselő behivatta Czáránnét. Czáránné sápadtan, lefogyva,
megnyult és szenvedő arccal odaállott a rendőrtisztviselő elé. Az első
kérdéseire dideregni kezdett, azután vonakodva, sirva, rettegő
kutyatekintettel néha az urára nézve, rettenetes félelemmel elmondott
mindent, amit kérdeztek tőle. Igaz, neki erkölcstelen viszonya volt
Molitor Zoltán urral. Ezt az urának nem vallotta be. Egyébként
töredelmes vallomást tett neki… minden más megtévelyedését bevallotta…
ezt az egyet nem. Hogy miért nem, azt ő maga se tudja megmondani. Talán
azért, mert attól félt, hogy a többit az ura meg tudja bocsátani, de ezt
nem. Az ura azután mindenkinek megmondta a házban, hogy ő magától
töredelmes vallomást tett, aki tehát erről a dologról bármilyen formában
még beszélni mer, annak minden csontját összetöri. Igy történt, hogy ezt
az egy dolgot – amelyről különben többen tudtak – senki az urának el nem
mondta.
Czárán András elborult arccal hallgatta a felesége vallomását és hideg,
sötét tekintettel nézegette az asszonyt. Az asszonynak az elbeszélése
végén megint rátévedt a tekintete és akkor félelemtől reszkető, hangos
felsikoltás tört ki a száján. Czárán András azután igazolta, hogy tegnap
este tiz óráig gazdája parancsára várt, azután lefeküdt és reggelig
aludt. Ha éjjel felkelt volna, akkor az inasok láthatták volna a
souterrain folyosóján, de az őrök bizonyosan látták volna a
lépcsőházban, ha az első emeletre fel akart volna jönni. A
rendőrtisztviselő elbocsátotta. Mielőtt elment volna, Czárán András még
egyszer visszafordult.
– Ha már erről van szó, – mondotta komoran, – inkább azt tessék
megkérdezni, ki fogadkozott mindig, hogy nemsokára ugy vágjuk az urak
fejét darabokra, mint a répát, és ki volt az, aki azt mondta, hogy a
nagyságos ur is olyan ember, aki azt érdemli meg, hogy a nyakát tekerjék
ki, mint a csirkének.
– Ki volt az? – kérdezte a rendőrtisztviselő.
– Berecz József. És ha már itt tartunk, inkább azt is tessék kinyomozni,
hogy miből vásárolnak az utóbbi időben mindennap hust Bereczék, amikor
azelőtt a szemük kopogott az éhségtől.
A rendőrtisztviselő elbocsátotta Czáránt. Czárán szótlanul és komoran
ment el. A felesége vacogó foggal lopózkodott utána. A rendőrtisztviselő
felhivott két detektivet és megbizta őket, hogy mindenekelőtt a
Czárán-házaspár és a Berecz-házaspár lakását kutassák át. Azután
kihallgatta a Noszlopy kapitány őrtálló embereit és végül néhány kérdést
intézett az időközben hazaérkezett Gyurihoz. Gyuri nem tudott semmi
érdekes felvilágositást adni, de rövid kihallgatása után addig
settenkedett a folyosón, amig egyszer besurranhatott a Zoltán szobájába
és megnézhette a Zoltán holttestét. A szobából sápadtan és remegve jött
ki, azután bágyadtan felballagott a második emeletre és hosszabb ideig
nem mutatkozott. Félháromkor az ebédlőben tálaltak. Géza meghivta ebédre
Eőry Kálmánt. Eőry elfogadta a meghivást. Rajtuk kivül az ebédben csak
Noszlopy kapitány vett részt, a többiek a szobájukban ebédeltek.
Ebéd után a detektivek jelentették, hogy a Czárán-házaspár és a
Berecz-házaspár lakásában semmi gyanus dolgot nem találtak. Három óra
tájban Rappaport telefonozott Gézának. A déli lapokban olvasta a
halálhirt. Géza megkérte rá, jöjjön el estefelé hozzá és ha lehet,
aludjon nála. Rappaport ezt megigérte. Géza felkereste Eőryt és
engedelmet kért rá, hogy Rappaport eljöhessen és itt tölthesse az
éjszakát.
– Rappaport, – mondta a rendőrtisztviselő elgondolkozva – nem ismerem én
azt? Nem volt az zászlós a hatvanheteseknél?
– Főorvos. A mi zászlóaljunk orvosa volt. Ott volt Zlocsovban.
– Ah, emlékszem rá. Lányos formáju kis zsidó.
– Igen. Nekem jó barátom.
– Kérlek, én nagyon örülök neki. Viszontlátok egy kedves bajtársat.
Különben is: meg kell jegyeznem, hogy a ti cselekvéstek szabadsága
semmiképen sincs korlátozva. Azt teszitek, amit akartok. Én csak a
nyomozás érdekében _kértem_, hogy senki se hagyja el a házat.
A rendőrtisztviselő ezután arra kérte Gézát, vezesse végig a házon.
Végigmentek előbb az első emeleten, azután a másodikon, azután a
földszinten. A rendőrtisztviselő nagyon gondosan megnézett mindent,
különös gonddal a földszinti termeket. A kártyaszobában kétszer is
elmondatta magának – másodszor a lehivatott Noszlopy kapitánnyal – az
itt történt betörés részleteit, azután odafordult Gézához:
– Az egész palotában feltünően sok arany- és ezüsttárgy hever szanaszét.
Például hamutartók ezüstből és aranyból.
– Igen, – mondta Géza – ez az öreg ur izlése volt…
– Minden ilyen tárgyon ott látok egy bevésett cimert.
– A gótikus homlokzatot az oromfalon ülő koronás sólyommal. – Ez a
Molitor-cimer.
– Ki tartja számon ezeket az értéktárgyakat?
Géza csodálkozva vonta fel a szemöldökét. Ki tartja számon? Neki ez soha
még eszébe se jutott. Tanácsot kérve nézett Noszlopy kapitányra, azután
habozva mondta:
– Gondolom, Czáránné, ámbár ő csak néhány éve van itt. Vagy még inkább
Berecz, aki vagy tizenöt éve házmesterkedik itt.
– Szóval, ha itt valami eltünnék, azt voltaképen senki észre nem venné.
Géza nem tudott felelni. Noszlopy kapitány azonban felduzzasztott,
vékony tokával megszólalt:
– Én észrevenném.
A rendőrtisztviselő ránézett és nem szólt semmit. Azután felment megint
az első emeletre és két detektivnek azt a megbizást adta, járják be a
zálogházakat és az ékszerkereskedőket és kutassanak olyan arany vagy
ezüst tárgyak után, amelyeken a Molitor-cimer van. Gótikus homlokzat, az
oromfalon ülő koronás sólyommal. A detektivek elmentek és a
rendőrtisztviselő Bereczet hivatta. A kihallgatás első perceiben
kiderült, hogy Berecz reggel elfelejtett jelenteni valamit.
Elfelejtette, hogy hat és hét óra között kibocsátotta a kapun Lindwurm
Pétert, a Géza legényét. A rendőrtisztviselő ezen a feledékenységen
nagyon boszankodott, keményen megrótta Bereczet azért, hogy rendőr
létére ilyen feledékeny, egy detektivet hivatott és kiküldte Lindwurm
Péter után Erzsébetfalvára. A detektiv azt a megbizást kapta, figyelje
meg egyelőre Lindwurm Pétert, holnap pedig mindenesetre idézze be ide,
hogy tanuként ki lehessen hallgatni. A rendőrtisztviselő azután tovább
foglalkozott Bereczczel. A hangja sötét volt és a kérdései ridegek. A
rideg kérdések mindig ujra visszatértek egy pontra: honnan telt
Bereczéknek az utóbbi időben minden nap husételre. Berecz azt mondta,
hogy Gézától kaptak kétszer egymásután háromszáz-háromszáz korona
segitséget. Géza ezt megerősitette és a rendőrtisztviselő kérdésére
elmondta, hogy nem tudta nézni, hogy a Berecz gyerekek hidegben és
sárban mezitláb és rongyosan jártak. A rendőrtisztviselő melegen és
barátságosan megköszönte Gézának ezt a felvilágositást, azután ujra
Bereczhez fordult:
– Maga tehát kapott kétszer háromszáz korona segitséget. Ha
feltételezem, hogy ruhára és cipőre nem is költötte el az egészet,
legfeljebb száz-kétszáz koronája maradhatott meg. Megmaradt ennyi?
– Meg.
– Majd ki fogjuk deriteni. Nem hiszem. De fogadjuk el egyelőre igaznak.
Tegyük fel, hogy maradt kétszáz koronája. Az elég arra, hogy hat-hét
kilogramm hust vásároljon belőle az ember. Igaz?
– Igaz.
– De a maga felesége két-három hónap óta mindennap egy kilogramm hust
vásárol. Igaz?
– Igaz, – felelte sápadtan Berecz.
– Honnan? Miből?
– Felügyelő ur, én azt akartam, hogy a gyerekeim jól táplálkozzanak…
– Azt elhiszem. Azt megértem. De miből?
Berecz hallgatott.
– No! – mondta a rendőrtisztviselő.
Berecz összeszedte magát.
– Inkább ételre adtam ki a pénzt, – mondta sápadtan, – mint ruhára.
Inkább hagytam, hogy a gyerekeim rongyosan járjanak, mert azt tartottam
fontosnak, hogy jól táplálkozzanak.
– Hallja-e, Berecz, – mondta a rendőrtisztviselő. – Amit itt maga
beszél, az össze-vissza fecsegés. Maga nagyon jól tudja, hogy
tisztességes embernek manapság se arra nem jut pénze, hogy a gyerekeit
felöltöztesse, se arra, hogy a gyerekeit hussal jóllakassa. Maga a
gyerekeit felöltöztette, mert egy jószivü, derék katonatiszt segitett
magán. De honnan lakatta jól őket? Honnan vett maga havonkint
hét-nyolc-kilencszáz koronát husra?