tétovázó, ragyogó szemmel ránézett Zoltánra, azután kissé félrehajtotta
a fejét és kinyitotta nedvesen csillogó száját.
– Erre a ruhára? – kérdezte habozva. – Nem, inkább egy másikra…
amelyiknek nincs nyaka? Majd holnap olyant veszek fel és megmutatom
neked.
– Nagyon jó, – mondta Zoltán. – Viszontlátásra.
– Viszontlátásra, – felelte Marianne mámoros mosolygással.
Zoltán elment. Marianne elbüvölt mosolygással nézte a tenyerén fekvő
gyöngysort. A többiek az egész idő alatt megdermedve ültek és most
szótlanul néztek Zoltán után. Gyuri azonban odasettenkedett Mariannehoz,
nagyitó üveggel hirtelen megvizsgálta a gyöngysort és pedánsan mondta:
– A gyöngysor valódi keleti gyöngyökből áll. Ma délután vásárolták a
Reutlinger és Társa cégtől a Váci-utcában. Eladási ára volt ötvenezer
korona, valódi értéke valamivel kisebb.
Ekkor Ágnes végre megszólalt. A felindulásával harcolva, halvány
mosolygással mondta:
– Azt hiszem, Gyuri, ezuttal tévedsz. Csak nem képzeled, hogy ezek
valódi gyöngyök?
Marianne izgatottan fordult feléje:
– Csak nem képzeled, – kérdezte hideg haraggal, – hogy Zoltán hamis
gyöngyöket ajándékoz nekem?
Gyuri a lehető legsürübb ráncokba szedte az orrát, rejtelmesen
odalopódzkodott Ágneshez és halk grimasszal igy szólt:
– A nagy detektiv munkáját ezuttal megkönnyitette az, hogy a gyöngysort
ma délelőtt még látta a Reutlinger-féle kirakatban.
– Ah, mikor Zoltánnal voltatok?
Gyuri igent intett és nevetve folytatta:
– Rá volt irva, hogy alkalmi vétel, a tulajdonosa sürgősen el akarja
adni, az ára ötvenezer korona. Hogy valamivel kevesebbet ér, azt abból
következtetem, hogy az ékszerészek nem siettek megvásárolni.
– Igen, Gyuri. És Mariannenak nagyon megtetszett?
– El voltam tőle ragadtatva, – felelte Marianne.
– Igen…
Ágnes másról kezdett beszélgetni. Nemsokára megjött feketekávéra
Rappaport; tiz óra tájban Noszlopy kapitány visszavonult, nemsokára
utána elment lefeküdni Marianne és Gyuri is. Az öreg Molitorné
felkisérte őket, azután visszajött a hallba.
– Anyám, – mondta ekkor Ágnes nyugodtan, – azt hiszi, hogy mi
beleegyezhetünk abba, hogy Marianne elfogadja ezt az ajándékot?
– Milyen ajándékot?
– A gyöngysort. Zoltántól.
– Én… azt hiszem, fiam, – nem tudom, miért ne…
– Hát mit gondol, miért ajándékozta ezt neki Zoltán?
– Én nem tudom, te mire gondolsz…
– Minden rosszra.
– De miért kell mindjárt rosszra gondolni? Tisztességes szándékai is
lehetnek.
Ágnes rekedten fölnevetett. Az öreg Molitorné ijedt és kinzott
pillantást vetett rá.
– És miért kell – mondta habozva – mindjárt ilyen szándékokra gondolni?
Hiszen az apja lehetne. Hátha rokoni szeretetből tette? Marianne végre
az ő nevét viseli, az ő családjának a tagja, – akárki büszke lehetne
Mariannera.
Ágnes halkan és keserüen nevetett. Az öreg Molitorné kissé emeltebb
hangon folytatta:
– És akárhogyan történt is, én itt vagyok. És Mariannera én vigyázok.
Ágnes tudta, hogy ez a mondat azt is jelenti: „nem ugy, mint te rád,
akire nem tudtam vigyázni.“ Nem felelt. Elsötétedett arccal hallgatott.
Az öreg Molitorné halkabban, de teljes biztossággal folytatta:
– És nem értem, fiam, hogy kivánod te, amit kivánsz. Én elvegyem
Mariannetól az ajándékot, amelyet ő kapott és adjam vissza. Jó. Mit
mondjak? Miért adom vissza? Hogy sérthetek én meg ilyen módon valakit,
akitől én csak jót és kedveset tapasztaltam és akinek a házában lakom?
Ágnes szórakozottan, fájdalmas arccal hallgatta és csendesen igy szólt:
– El fogunk innen költözni.
Az anyja felcsattanó hangon válaszolt:
– Nem!
Ágnes meglepetve nézett rá. Molitorné elpirult és zavart mozdulatot tett
Géza és Rappaport felé.
– Sajnálom, fiam, – mondta – hogy itt az urak előtt – hogy az urakat
kell untatnunk ezekkel a dolgokkal, de ha már szóba hoztad, meg kell
mondanom, hogy én egyelőre nem szándékozom innen elköltözni. Ha
szükséges találna lenni, majd én állapitom meg az idejét. Egyébként
azonban nekünk jogunk van itt lakni, ez a ház bizonyos tekintetben a
miénk is és én el nem megyek innen… még a ház tulajdonosának sincs rá
joga, hogy innen bennünket el akarjon távolitani.
– Igen, anyám, – mondta Ágnes csüggedten.
Felállt és járkálni kezdett. Az öreg Molitorné beszélgetett még egy
kicsit Gézával és Rappaporttal, azután aludni ment. Ágnes utána nézett
és a homlokára szoritotta a kezét.
– Tudhattam volna, – mondta kétségbeesve – hogy ezt fogja felelni. Az ő
helyében más is ezt felelte volna. Talán én is, ha Marianne a lányom
lenne. A szegény anyák vakok és ostobák. Most azzal a reménységgel
alszik el, hogy Zoltán el fogja venni Mariannet.
A vonásai meglágyultak és a hangja reszketni kezdett:
– Szegény anyám… igazságtalan vagyok iránta. Mindig elfelejtem, mit
jelent az ő nyomoruságban átkinlódott élete után az, hogy most itt
lakik, – konyhára nincsen gondja – elsején annyi pénzt kap a kezébe,
amennyit azelőtt életében egyszerre nem látott. A megtört alázatossága
és a türő türelme soha nem fogy el, – csak akkor, de akkor fel tud
csattanni, ha arról van szó, hogy innen elmenjünk. A hátralevő éveinek a
nyugalmát védi, – szegény anyuskám.
Az arca ujra kigyuladt.
– És Zoltán ezt tudta. Kiszámitotta és pontosan számon tartotta, hogy
tiz óra husz perckor keserü szóváltásom lesz az anyámmal és hogy tiz óra
negyven percre megverten itt maradok. És tudja, hogy ha rákerül a sor…
nem történhetik olyasmi, amiért az anyám innen elköltözik. És még ha én
esetleg elköltözöm is innen, akkor is… megkötözött kézzel kell néznem,
hogyan teszi Mariannet a szeretőjévé.
Géza és Rappaport egyszerre akartak megszólalni. Ágnes azonban egy
mozdulattal elhallgattatta őket.
– Várjunk csak. Előbb én vetek fel néhány kérdést, amelyet nyilván maguk
akartak felvetni. Először: bizonyos-e, hogy a szeretőjévé akarja tenni.
Felelet: bizonyos. Az, hogy ez még kislány, félig érett gyerek, az egy
okkal több neki rá. Másodszor: igy fel kell-e ezen háborodni és az én
felháborodásom… egészen tiszta eredetü-e és nincs-e benne… a
mellőzöttségnek, a sértett hiuságnak az érzése. Felelet: ha a közkeletü
morállal semmit se törődünk is, ez a szándék mégis aljas és alávaló,
mert tönkretesz egy jobb sorsra érdemes, édes, szép kis teremtést,
akinek a könnyelmü hajlandóságai ellen becsületesen kellene és lehetne
küzdeni, nem pedig nekitaszitani a lejtőnek; – ami pedig engem illet: én
ezt az embert… mélységesen gyülölöm és utálom, de teljesen közömbös
lenne nekem, ha akár királynőkkel, akár koldusasszonyokkal játszadoznék;
az az egy keserit meg és bőszit fel, hogy a testvéremet akarja… hogy
azzal akar megsebezni, hogy a testvéremet akarja szeretőjéül.
Harmadszor: ha ezt a szándékát bizonyosságnak tekintjük, nem lehetne-e
ellene normális módon tenni valamit. Felelet: nem lehet. Mert egy éhes
tigrist szépen megkérni rá, hogy a legelésző báránykát hagyja épségben,
sokkal reménységesebb dolog, mint megpróbálkozni azzal, hogy Zoltánt
könyörületre birjuk.
– De miért veszi olyan bizonyosra, hogy Mariannera se lehet hatni? –
kérdezte Rappaport.
Ágnes megállott, meglepetve ránézett Rappaportra, azután leült vele
szemben.
– Maga azt hiszi? – kérdezte felindultan. Maga az egyetlen ember, akinek
némi joga van rá, hogy Marianneban bizzék. Meri azt remélni… meri azt
vállalni, hogy Mariannet visszatartja?
Rappaport zavarodottan huzta fel a vállát és elpirulva mondta:
– Én nem egészen igy gondoltam. Én elsősorban a maga befolyására
gondoltam… arra, hogy az egyetlen ember, akinek Marianne
engedelmeskedik, maga… és azt hiszem, az egyetlen, akit nagyon szeret.
Ágnes fanyar arccal legyintett. Az ő befolyása Mariannera elég nagy, de
jön egy pont, jön egy nap, ahol véget ér majd. Ez az ötvenezer koronás
gyöngysor csak a bevezetés volt. Ezentul minden nap bepáváskodik majd
valami ajándék. A kislány, aki olyan forrón vágyódik előkelőség után,
most lassan belekóstol a gyöngyök és a csipkék örömeibe, – a
kitartottság mámorába. Egy-két hét elég és tökéletesen korumpálódik.
Egy-két hét elég és a legtermészetesebb módon ő maga ajánlja fel magát,
mert meg akarja mutatni a háláját, mert azt hiszi, hogy akkor állandóvá
teszi ezt az ajándékozó állapotot és mert tulajdonképen sejtelme sincs
róla, hogy mit cselekszik. És ezzel szemben nincs segitség. Ez
csalhatatlanul és kérlelhetetlenül jön. És mi itt ülünk és türjük ezt.
– Maga el tudja ezt türni? – kiáltott rá hirtelen Gézára. Ezt is?
Géza megrettenve nézett fel rá. A szive körül egész este ott volt az a
szorongás, amely nappal kinozta, a vacsora óta még egy uj nyugtalanság
jött hozzá. Gyötrő tehetetlenség érzése volt, mint mikor álmában nem tud
az ember megmozdulni. Mivel szemben érzi ezt a rettentő tehetetlenséget?
Mi kuszik itt a jövő sötétségéből feléje olyan ijesztően, hogy a karjai
tehetetlen büvöletben le vannak kötözve? A Marianne sorsára mered ő rá
ilyen káprázó szemmel?
Elvakulva felnézett Ágnesre és tehetetlen mozdulatot tett a két kezével.
Ágnes hevesen mondta:
– De _én_ nem türöm el. Már kezdtem elbágyadni, szinte már
megbocsátottam mindent és el akartam felejteni mindent. De most – most
majd leszámolunk.
Szótlanul járkált egy ideig, azután leült és nyugodtan beszélgetett
Gézával és Rappaporttal. Mielőtt indultak lefeküdni, megint odalépett
Gézához, a vállára tette a kezét és halkan ezt mondta neki:
– Én mindent meg akarok tenni, hogy magának szolgálatára legyek, de
számitok rá, hogy maga se hagy el engem. Én azt szeretném… ha a maga
akarata… ha a maga lelke… Engemet… szeretnie kell… és azt kell tennie,
amit én akarok.
Géza szédülve nézett fel rá és a szavai megint ugy hullottak le rá, mint
egy altatószer nehéz illatu cseppjei. Amikor elvált tőle és bement a
szobájába, még érezte a bóditó erejüket. A szobájában azonban ott
találta a diványon alvó Pétert és erről eszébe jutott az elmult
éjszakája és az egész napja. Ujra kinos szorongást érzett és vetkőzés
közben fájni kezdett a feje. Odament az ajtóhoz és gondosan bezárta, a
kulcsot kétszer megforditotta a zárban; visszament az ágyához,
figyelmesen megnézte a szobát, azután a jeges vederből, amelyet már
estefelé felhozatott, jeget tett át a lavórba, amely ott állott az ágya
mellett, a jeges vizbe beáztatott egy vászonkendőt, a borogatást a
fejére tette, a lámpát eloltotta és lefeküdt.
X.
Reggel nyolc órakor kopogtattak Géza ajtaján. Géza felébredt. Péter
félig felöltözötten feküdt a diványon; a kopogtatásra felugrott és
kinyitotta az ajtót. Kint egy inas állott.
– Noszlopy kapitány ur kéreti a százados urat, – mondta – kegyeskedjék
lefáradni hozzá.
– Mindjárt megyek, – felelte Géza.
Fáradtan felült az ágyban. Péter kinyitotta az ablaktáblát.
– Menj le Péter, – mondotta Géza – kérdezd meg a kapitány urat, mi
történt.
Péter gyorsan felrántotta zubbonyát és kiment. Géza ekkor lehajtott
fejjel, félénken felemelt tekintettel végignézett a szobán. Egyetlen
tekintettel meglátott mindent és a hideg borzadás futott végig a testén.
Az éjjel a szekrény előtt állott egy szék. Most nem áll ott, hanem be
van tolva a szekrény mögé. A szekrény ajtaja be volt csukva. Most nyitva
van. Egy zubbony és egy nadrág, amely bent volt a szekrényben, a földön
hever. A jeges veder félre van tolva az éjjeli szekrény mögé. A pisztoly
ott fekszik az éjjeli szekrényen, a rendes helyén, a zárja sincs nyitva,
de mellette ott van egy élesre kifent bajonett, amely hetek óta a
szekrényben hevert. Hogy került az most ide?
Géza borzongva bámulta némán pihenő szobáját. Mi történik itt ebben a
szobában? Péter visszajött.
– Mi az, Péter?
– Az éjszaka történt már megint valami. Noszlopy kapitány ur nyomoz.
Péter halk megvetéssel beszélt Noszlopy kapitányról. Géza nehéz
sóhajtással megmozdult és rettentő fáradtsággal öltözködni kezdett.
– Te… nem vettél észre… semmit, Péter?
– Semmit, százados ur.
– Semmi különöset?
– Semmi különöset.
Géza borzongott. Mi történik itt? Mi történhetik itt?
– Az előbb… nem járkáltál itt… a szobában? Nem rendezkedtél?
– Nem, százados ur. A diványon fekve félig felöltözködtem, azután
vártam, mert nem akartam százados urat fölkelteni.
– Szóval… bizonyos vagy benne, hogy itt a szobában nem járt senki.
Péter csodálkozó arccal felelte:
– Hogyne volnék benne bizonyos… hiszen én nyitottam ki az imént az
ajtót.
Géza hozzájárulóan intett. Nem akarta, hogy Péter észrevegye a fájó
borzongását. Persze, ő nyitotta ki előbb az ajtót. És semmi különös
dolgot nem vett észre. De hátha a bezárt ajtóval nem törődve, itt mégis
olyan különös és csodálatos dolgok történnek, amelyeket egy ilyen mélyen
és egészségesen alvó nagy test észre se vesz, de amelyektől egy
finomabb, egy betegebb szervezet minden vércseppe dideregni kezd?
Géza lement Noszlopy kapitányhoz. Noszlopy kapitány elmondotta neki,
hogy az egyik embere reggel öt órakor sötéten találta az első emeleti
folyosót. Amint a villamos lámpa felé tapogatózott, érezte és hallotta,
hogy a sötétben elsuhan mellette valaki. Utána kapott. A kezébe került
valami sima ruhadarab, de rögtön utána rendkivüli erővel mellbe vágták.
Az ember azt állitja, hogy két olyan óriási ököl csapódott neki a
mellének, hogy azok nem is lehettek emberi öklök. Az ütéstől
megtántorodott és félig ájultan felbukott. Mire feltápászkodott, már
csend volt. Mire Noszlopy kapitányt felköltötte, a merénylőnek már semmi
nyoma nem volt. Öt óra óta mostanig tartott a nyomozás, de fájdalom,
eredménytelenül.
– Téged azért bátorkodtalak most kéretni, hogy méltóztassál megmondani,
tapasztaltál-e te valami különöset.
Géza végtelen fáradtságot érzett.
– Nem, – felelte habozva, – én semmi különöset se tapasztaltam.
Ugy érezte, lehetetlen elmondania azt, amit tapasztalt.
– Nem, – folytatta lassan, – semmi különöset. A legényemet is
felrendeltem a szobámba… ott aludt egész éjjel… de semmi különöset nem
tapasztalt.
Noszlopy kapitány tudomásul vette ezt a felvilágositást, azután közölte
Gézával az uj rendelkezéseit. A ház két kapuja ezentul egész nap zárva
lesz. Idegen embert csak az ő engedelmével szabad a házba bebocsátani. A
souterrainből este tiz óra után a személyzetnek se szabad az ő engedelme
nélkül feljönnie. Az első emeletre vezető lépcsőt a napokban vasrácscsal
záratja el éjszakára. Addig is: az emberei – még pedig most már villamos
kézilámpákkal felszerelve – kettes őrjáratokban fogják az első és a
második emeleti folyosót bejárni és egyébként is éjszakánként a
lépcsőházban tanyáznak majd. Este tiz óra és reggel hat óra között a
házból kimenni csak az ő engedelmével lehet. Van-e Gézának ez ellen
valami észrevétele?
– Nincs, – felelte Géza. – Ezeket a rendelkezéseket nagyon helyeseknek
találom.
Elbucsuzott Noszlopy kapitánytól, megreggelizett és üres agyvelővel
ődöngte át az egész délelőttöt. Déltájban fölment a szobájába és
becsengette Pétert.
– Péter, mondta neki, – ma éjjel is itt alszol nálam.
– Igenis, százados ur. Csak százados ur engedelmével korán reggel
elmegyek.
– Miért?
– Meg tetszett engedni… holnap van az esküvőm.
– Ah, igen… hát holnap van?
Azon gondolkozott, milyen ajándékot adjon Péternek az esküvőjére és
egyszerre rátévedt a szeme a Péter elszomorodott, kinlódó arcára.
– Mi bajod, Péter?
Péternek rángatódzott az arca.
– Százados ur, – mondta halkan – szegény Péter nagy gazember.
– Mi az, Péter? Miért?
Péter hatalmas, vörös kezével ügyetlenül és remegve intett. Mintha a
háta mögé mutatott volna. Valahová messze. Torontálmegyébe, Rézire és a
két gyerekre. Géza rátette a vállára a kezét.
– Hát meg kell ennek lennie, Péter? Nem tudsz ellenállni?
Péter vivódó, kinlódó arccal intett, hogy nem.
– No, szegény, Péter, – mondta biztatva Géza.
– Szegény Péter nagyon nagy gazember, százados ur, – mondta Péter
sóhajtva.
Géza lement a hallba. Ott találta Ágnest és Mariannet. Ágnes nem ment el
a kórházba. Itthon maradt és most sétálni készült Mariannenal. Géza azt
akarta kérdezni, nem mehetne-e velük, ekkor azonban bejött Zoltán.
Meglepetés nélkül köszönt Ágnesnek is és megkérdezte, hová készülnek.
– Sétálni akarunk, – felelte Ágnes.
– Nem jönnének el velem? – kérdezte Zoltán szeretetreméltóan. –
Kimennénk automobilon a budai hegyekbe… tegnap olyan szép volt.
– Csodaszép volt, – mondta rajongva Marianne.
– Szeretném megismételni ezt a kirándulást. És nagyon örülnék, ha
megszereznék nekem azt az örömet, hogy velem jönnek.
Az Ágnes aranybarna szeme égve tüzött az arcára egy-két másodpercig.
Azután Ágnes lesütötte a szemét és egyszerüen és nyugodtan felelte:
– Nagyon kedves. Miért ne?
Marianne ujjongott. Zoltán meghivta Gézát is, de Géza köszönettel
elháritotta a meghivást. Ebédig egyedül ődöngött egyik szobából a
másikba; az agyvelejét kinzóan üresnek és vértelennek érezte. Ez az
üresség néha megtéresedett és elhatalmasodott; olyan volt, mintha valami
végtelen sivárság közepett az egész léte feloszlóban és megsemmisülőben
volna; a gondolatai kezdtek kisiklani a hatalmából és néha ugy érezte,
mintha nem lenne eszméleténél és csak rettenetes erőfeszitéssel tudja
magát visszazökkenteni a tiszta öntudatba. Kinlódva bolyongott ide-oda;
ijedten fordult néha hátra, nem áll-e a háta mögött valaki; szorongva
nézett szét a mozdulatlan szobákban; kimondhatatlanul félt.
Két órakor az ebédnél értesült a kirándulás részleteiről. A kirándulás
pompásan sikerült. A Marianne kivánságára a Váci-utcában ismét megálltak
és sétáltak egy kicsit, azután tovább hajtattak Budára. Gyönyörü volt.
Géza ebéd után elsietett a Palota-szállóba. Itt Rappaport elmondta neki,
hogy a Kovács-családot pár nap mulva valószinüleg már el tudja helyezni;
Kovács Janinak egyelőre nem szólt a dologról; holnapután – amikor
bizonyosat tud – majd megmondja neki. A bakteriológiai vizsgálat
egyébként megállapitotta az asszonynál a tuberkulozist. Géza
szórakozottan hallgatta ezt a közlést, azután szótlanul meredt bele a
meleg tavaszi délutánba. Valami nyugtalanság üzte; érezte, hogy fel
kellene kelnie és el kellene sietnie, de nem tudta, hová. Nemsokára
elbucsuzott Rappaporttól, fáradt rémülettel járkált egy-két céltalan
órát, azután hazament.
A Molitor-házban nagy nyugtalanság volt. Noszlopy kapitány nagy és zajos
energiával léptette életbe az uj rendszabályait, de a ház lakói most már
egyébként is izgatottak voltak. Eddig maguk az őrök se vették komolyan a
feladatukat, de az elmult éjjel látták azt a társukat, aki öt órakor az
elsőemeleti folyosón járt, sápadtan és hebegve panaszkodni arról, hogy
egy emberfeletti nagyságu ököl mellbevágta, és most már megilletődve és
borus elszántsággal készültek az éjszakai őrtállásra. A cselédek is
izgatottak voltak és nyugtalankodva beszéltek a közeledő estéről és a
rákövetkező éjszakáról. Amint lassan leszállt a világos alkony, egyre
lázasabb lett a Molitor-ház.
Este a vacsoránál Marianne késett egy kicsit.
– Az uj ruháját veszi fel, – mondotta Ágnes.
Géza ránézett, és ő nyugodtan magyarázta meg:
– Ezt a ruhát délelőtt láttuk a Váci-utcában Mariannenak nagyon
tetszett. Most estefelé elhozták. Zoltán megvette.
Géza meghökkenve nézett Ágnesre. Ágnes azonban nyugodtan beszélgetett
tovább a többiekkel. Nemsokára jött Marianne. Az uj ruha volt rajta. Az
uj ruha a nyakánál kis körben – fiatal lányosan – ki volt vágva és a
Marianne karcsu, szép nyakán ott volt a gyöngysor. Marianne tüzelő
arccal ment oda Zoltán elé.
– Most megnézheted, – mondta reszkető hangon, – hogy áll.
– Nagyszerüen, – felelte Zoltán nyugodtan.
– Neked köszönhetem ezt is… és neked köszönhetem…
– Nincs mit köszönni, – vágott a szavába Zoltán – nekem kell
megköszönnöm, hogy büszke lehetek rá, hogy ilyen szép kis rokonom van.
Az öreg Molitorné ránézett Ágnesre. Ágnes mozdulatlan arccal ült le az
asztalhoz és a teritékével foglalkozott. Vacsora alatt az elmult éjszaka
eseményeiről és a Noszlopy kapitány védőintézkedéseiről beszélgettek.
Gyuri ismét elektrotechnikai és kémiai védőberendezkedéseket ajánlott.
Az öreg Molitorné és Marianne nyugtalanok voltak, Noszlopy kapitány
azonban megigérte nekik, hogy egész éjjel ő ügyel fel a ház rendjére.
Vacsora után lementek a hallba. Itt Zoltán derülten és hosszasan
elbeszélgetett Marianne-nal. Olyan hangon beszélt vele, mint ahogyan egy
negyvenkét éves férfi beszél egy tizenöt éves lánnyal; de az egész
beszélgetés toalettekről, ékszerekről és utazásokról szólt. Az öreg
Molitorné ott ült és csendes elragadtatással hallgatta a beszélgetést.
Tiz óra után az öreg Molitorné aludni vitte Mariannet és Gyurit. A
hallban ott maradt Ágnes, Géza, Noszlopy kapitány és Zoltán. Ágnes eddig
Noszlopy kapitánnyal és Gézával ült egy kis asztal mellett. Most
hirtelen mozdulattal felállott és lassu lépésekkel átment Zoltánhoz, aki
ekkor már egyedül ült a karosszékében. Nagy csend lett. Noszlopy
kapitány buzgón foglalatoskodott a szivarjával. Géza mozdulatlanul ült
és mereven nézett maga elé.
Ágnes megállott a Zoltán karosszéke mellett. Zoltán nyugodtan felnézett
rá.
– Mondja, – kérdezte Ágnes – mit akar maga tulajdonképen ettől a
gyerektől?
Zoltán meglepetve nézett el Géza és Noszlopy kapitány felé, hallották-e
ezek Ágnes kérdését, azután nyugodtan, halkan felelte:
– Azt, amiért magának hiába könyörögtem.
– Miért mondja, hogy hiába? – szólt Ágnes lesütött szemmel.
Zoltán felállott.
– Ágnes, – mondta nagyon halkan – felmehetek ma magához?
– Nem, – felelte Ágnes – majd… én jövök le. Ha már mindenki alszik. Egy
órakor. Pontosan.
Zoltán a keze után nyult. Ágnes azonban elvonta a kezét és hátraintett a
többiek felé. Zoltán rájuk nézett és vállat vont. Noszlopy kapitány
kinos igyekezettel forgatta még mindig a szivarját. Géza mereven nézett
maga elé. Ágnes lassan sétálni kezdett a hallban, Zoltán odaült Noszlopy
kapitányhoz és Gézához. Noszlopy kapitány egy rémült tekintetet vetett
Gézára, hallotta-e vajjon az egész beszélgetést ugy, amint ő hallotta?
Géza mereven nézett maga elé és Noszlopy kapitány zajosan elkezdett egy
érdekes kártyapartiról beszélni, amely a mult hetekben zajlott le.
Nemsokára lejött az öreg Molitorné. Ekkor Ágnes is odaült a társasághoz.
Tizenegy óráig beszélgettek, azután mindnyájan mentek aludni. Amikor a
második emeletre felértek és Géza elbucsuzott és indult a szobája felé,
Ágnes egyszerre utána szólt:
– Géza!
Géza megrázkódott, megfordult és odament hozzá. Ágnes kinyujtotta a
kezét, megfogta a Géza remegő kezét, forró kézzel hosszan megszoritotta
és dideregve szólalt meg:
– Géza… én…
Összerázkódott, aranybarna szeme elborult, felkapta a bal kezét és
eltakarta vele a szemét, megszoritotta a Géza kezét és elsietett. Géza
bódultan tántorgott a szobája felé.
XI.
Délelőtt féltizenegykor hangosan kopogtak a Géza ajtaján. Géza
kimerülten riadt fel nehéz álmából.
– Szabad! – mondta kábultan.
Az ajtó kinyilott és a világos folyosóról Berecz lépett be a sötét
szobába. Bizonytalan tekintettel kereste Gézát a sötétben.
– Százados ur, – mondta azután a jelentést tevő katona halkan pattogó
hangján – jelentem alássan, tessék lejönni: Zoltán ur meghalt. Eőry
felügyelő ur kéreti a százados urat.
Géza megdermedten ült fel az ágyában.
– Mi… mi történt? – kérdezte dadogva.
Berecz korrekt rendőrhangon válaszolt:
– Zoltán urat tiz óra előtt tiz perccel az inas halva találta a
szobájában. Minthogy a halál gyanus körülmények között állott be, nekem
kötelességem volt rögtön jelentést tenni a központban. Tiz perccel
ezelőtt megérkezett Eőry felügyelő ur, most veszi fel Bunzel rendőrorvos
urral a tényállást és kéreti a százados urat, sziveskedjék hozzá
lefáradni.
– Igen, Berecz, – mondta elhaló lélekzettel Géza – rögtön lent leszek.