Következő vasárnap Julcsa magára vett egy fekete hosszú szoknyát, fekete
derekat s elindult gyalog az atyjához.
Elment a mellett a kis ház mellett is, a melyben akkor takarás idején
először találkozott Bálinttal. De sok idő is telt el azóta. Több, mint a
mennyi négy esztendő keretében elfér.
De Julcsa közönyösen látta a házat, épp oly nyugodtan maradt a láttára,
mintha csak ott soha semmi se történt volna.
A szabad-szent-tornyai főutczát elkerülte. Igen sok kérdésre kellett
volna felelnie. Neki meg már megtudnia valója úgy se volt semmi.
Keresztül vágott a letarolt mezőn s ment. Milyen másnak érezte magát,
mint akkor rég! Pedig akkor is érzéssel volt tele a lelke mindig. Minden
fűszálra, minden hervadó levélre, minden fakadó virágból, nóta ébredt a
lelkében. Most minden, a mi életre ébredt s minden, a mi elmúlik, egy
érzéssé simul a lelkében, de ezt az egyet nem váltja dalra, lenn marad
az, a lelke legbensőbb kamrájában, ott, hová emberi szem nem láthat,
hová csak az tekinthet, ki ezt életre hivta: az Isten.
Lassan haladt, nem mintha félt volna. Tudta, a mit tenni fog,
lealázkodással jár. De hát hogy ezt megteheti, épp erre volt büszke a
hajdani gőgös Gányó Julcsa. Érezte, hogy kicsinyes hiúság, kicsinyes
gúny nem érintheti már lelkét. Egy utat lát maga előtt már csak, a mely
keskeny s tele van göröngygyel, de maga elfér rajta és végén egy világ.
A majorhoz érve, perczre megállott. Ott a hosszú ház, az, a melyben
született. Az ott a kukás pajta meg, a melyben a dohányt fűzték. Hej, de
sokszor elöntötte lelkét benne a keserű bánat, hányszor fent járt a
lelke, fenn… a csillagoknál. Miért? Ma úgy érzi, semmiért. De ezt azok
hogy értenék? Ott állnak a ház előtt mind. Ide rikít a ruhájok. Látja
Terkán az ő régi köntösét. Milyen különös ez neki most. Mire volt azon a
ruháján nyolcz fodor. Mivel ért ő azzal többet? Miben segítette meg az,
hogy a hajában arany gyöngyöt viselt s hogy a nyakán czifra kláris
csillogott-villogott. Ez csak a testét ékesítette… Csoda-e, hogy így
csak a testét kivánták meg. Mit ért azzal, hogy a bálban minden tánczát
elkapdosták? És minek volt maga az a táncz? Tán, hogy forrongó, csapongó
vérét lecsillapítsa? De hát hol az a vér? elfolyt… Vagy vízzé lett a
testében. Megvan, megvan! Harsogja át valami a lelkét… Gyorsítva
lépteit, úgy érzi, épp oly tüzes láva csörgedezik most is az ereiben,
mint azelőtt, csakhogy most… Hol, és hogy fog kitörni?
Megy, gyorsított léptekkel. Körülveszik a leányok, csókolják
arczát-nyakát. A legények is körülzajongják, ő meg csak hagyja. Úgy
érzi, nem egy képet alkotnak véle a boldogságról, hát mit mondjanak így
egymásnak ezentúl?
[Illustration: Lassan haladt.]
– Hát hazajöttél, haza Julcsám! – kiáltja örömujjongva Annus Terka, ki
most még azt se bánná, ha ezt a czifra köntöst vissza is kéne neki így
adni.
– Visszajöttem. De nem azért, a mit ti hisztek. Csak apámhoz jöttem… Egy
pár szavam volna vele. Jertek be ti is mind, hogy tudjátok, mi járatban
vagyok.
– Jertek.
És a lány bement a házba. A legények s lányok meg utána.
Az öreg Manga épp a kemenczénél ült és ebédelt, a mint leánya belépett
az ajtón.
– Hozott Isten, édes lányom! – Az öreg megtántorodva odasietett hozzá.
– Nem apám. Hallgass meg. Nem jöttem vissza hozzád. Nem ez hozott
vissza. Nézd, menyecske lett a lányodból, pedig férjhez nem is ment
soha, (azt eszelte ki reggel, beköti fejét, hogy szemmel látható legyen
szégyene). Bűnbe estem. Gyalázat érte lányodat. Nem érdemli meg többé,
hogy felemeld. Nem is kérem ezt a kegyet tőled. Csak megkövetni
jöttelek. Bocsásd meg lányodnak, a mit tett, mert akkor nem tudta, mit
csinált…
Julcsa meghajtva fejét, odament atyja elé s úgy érezte, most épp úgy
csapong a lelke, mint mikor féktelen szerelemmel, észbontó vágygyal volt
színig tele. De hogy lesz most? Az öreg ember szinte tántorogva odament
hozzá, megfogta a bekötött fejét és odaszorította a melléhez.
– Én szegény, szegény menyecske lányom, – mondta megcsukló hangon.
És most, úgy érezte, most jött a megpróbáltatás nehezebb része.
– Az Isten megáldjon. Az őrködjék a házad felett. Én megyek, mert más a
hivatásom.
– Maradj velem, édes lányom. Öreg, nyomorult vagyok már. Ne menj el.
– Én ide vissza nem térhetek. Közétek nem illik se szavam, se tettem. Az
én életem nem vágna a tiétekhez. Megyek apám. Magamhoz meg úgy se
vehetnélek, mert nincs otthonom.
– Hát kinél vagy?
– A hivő Horváth János házában. Ányosné meghalt. Egyedül lakom most már
benne.
És egyszerre az öreg ember arcza eltorzult, eltaszította a leányt
magától.
– Hát igaz az, a mit mondanak, most meg a Horváth János szeretője
lettél. Te czégéres! Hát ilyen vagy. Minden héten másik, eltakarodj a
szemem elől… Mert össze találom törni csontjaidat, te… te… s odaköpött a
homlokára.
Julcsa lassan letörülte a halántékát, aztán felkötötte a kendőt a
homlokára s nyugodtan így szólt:
– Horváth Jánosnak az élete tiszta. Csak az enyém szennyes. Az ő házába
belát az Isten, ott az őrködik és tudja, hogy mi történik a négy fala
között. Az Isten áldja meg a kelmed hajlékát is, édes apám, az Isten
áldjon titeket…
A gányókon nyugodtan végig nézve, kiment az ajtón.
Mikor letért a rétre, úgy érezte tágul a lelke, mint akkor rég, mikor
néha napján csillagos éjjel dalolva tért haza a takarásból, mint hajadon
lány, szűzi testtel, szűzi lélekkel.
Másnap a gyülekezeten felvették az «utazók» közé.