Sándor ott a templom alatt a kriptában. Bármit mondjanak, gondoljanak
bármit, _én tudom_, hogy én öltem meg. Nincs mentség sem a földiek, sem
az égiek előtt?
Mit tegyek?
*
Május 7-én.
Napok, heteken keresztül a folytonos lázban. Terhes álmaimban azon
törtem fejemet, mit tegyek, ha felkelek. Első gondolatom volt… Eleket
tönkre tenni. Eh, ha minden baj oka a pénz volt, hát pusztuljon az a
pénz. De ekkor úgy kellene kezdenem, hogy látogatásait elfogadjam, már
háromszor volt itt, sohasem fogadtam. Mama (ki igazán meghatóan ápol),
roppant irigyel. Egy nagy partiet eltemetek, s már egy másik kopogtat
ajtómon.
– S ehhez el is kell menned, – mondja, – már a jó hired miatt is. Igen
sokat beszéltek rólatok már a Sándor idejében. Ezt helyre kell ütnöd…
kérlek… Menj hozzá…
– Igen, édes mamám, hozzá megyek, – mondtam két kezét megcsókolva, – de
elébb tönkre teszem lelkileg, – ismételtem magamban, – s vagyonilag – ha
még akkor is kedve van, hát jó, – akkor hozzámegyek. Tán szegényen még
becsületesek ís lehetünk. Tán még az igazság útjára is rátalálunk…
*
Május 8-án.
És gyermekem? már mozdul a szívem alatt. Hogy fogok a szemébe tekinteni,
ha atyjáról kérdezősködik majd? Mit fogok neki mondani?
*
Május 9-én.
Átvitettem magamat Salamonba. Arra a birtokra, a melyet Sándor nékem a
lakodalom napján adományozott. Ott vagyok a kis házban, a mely
boldogságunknak épült. Itt fog gyermekem is megszületni… itt a képe
előtt. Mert a hálószobámban ágyammal szemben függ a képe. Nyiltan,
derülten, bizalmasan néz le reám. Szeret. És én szeretem. Igen…
szeretem… a tavasz egész bűbájos költészetével, szeretem lelkem egész
erejével; felébresztette lelkem életét. Vissza adott önmagamnak…
Szeretem. És átadom magamat szerelmem egész szenvedésének. Ha őt már
azzal tönkretettem, hogy szeretni nem tudtam, hadd menjek én tönkre az ő
iránta érzett szerelmemben. De előbb Elekkel végzek.
*
Május 12-én.
Ugy tettem, mintha mama szavára hajtottam volna s az ő szaváért engedtem
volna magamhoz Eleket. Mama túlboldog. S én változatlan. Mosolyogva
fogadtam, mintha semmi sem történt volna, mintha nem lett volna e
gyilkosságban őneki is része. Kezemet forrón megcsókolta, én viszonoztam
kézszorítását. Leült velem szemben, egypár nyájas szó után üzletről
beszéltünk. Elmondtam, hogy szeretném, ha egy palotát venne. Vesz. Hogy
azt párisi emberekkel rendezze be. Megteszi. Beleugrattam, hogy három
díszkocsit rendeljen Párisban, hogy egy gyémánt diadémet vegyen. (Mert
hisz nincsenek családi gyémántjai.) Egy millió erejéig beleugrasztottam.
Gondolom három milliója van, sietnem kell, mert fáradt vagyok.
Mindent megigér, meghunyászkodik, hisz szerelme erősebb, mint valaha,
már attól félt, nem fogadom el, hogy nem akarom látni többet.
Várj csak, majd megismersz még.
*
Május 24-én.
Órákig elülök a Sándor arczképe előtt. Mit tehettünk volna mi együtt, ha
ki tudta volna lelkemet gyomlálni, ha visszaadott volna önmagamnak. Ha
megneveltél volna, én szerelmes férjem!
*
Május 25-én.
Elek jött megint hozzám. Minden zsebe tele ritkasággal. A bibelot-mánia
rajta is kiütött. Renaissance csészék fél drága kőből, arany tálak, meg
két óriási solitaire. Roppant szeret költeni, látszik, hogy nem szokott
a pénzhez. Ebben igazi parvenu.
Dicsekedett, hogy már talált egy _hozzánk_ (pfuj, milyen többes szám)
méltó palotát. Szebb, mint a papáéké. (Én t. i. ezt a papafélét _tőle_
születendő gyermekemnek akarom fentartani.) Ebben a legfényesebb
estélyeket adhatjuk Pesten. Tiz öl hosszú tánczterem, két főlépcső, hat
szalon.
Én hallgatom s boldogan mosolygok. Csak már azt a dobot hallanám, a
melyet annak a palotának udvarán ütnek meg.
*
Május 26-án.
Ma igen különös párbeszéd Elekkel. Sándorról beszéltünk – ma először.
– Mondja, – kérdtem tőle hirtelen, – ígazán barátja volt neki?
– Igazán, – mondta, s láttam, nem hazudott.
– Hát így… hogy tehette azt, a mit tett?
– Szerettem.
– De hát, – folytattam, kinozni akarván, – szerelme is csak oly csekély,
mint a barátsága volt?
– Mit tegyek még magáért, hogy bebizonyítsam szerelmem mélységét?
– Eddig csak költött értem.
– Azt tettem, a mit követelt, mit tegyek még?
– Semmit… semmit, – mondtam s tréfásan végig simítottam toll-legyezőmmel
a szempilláit.
Esténként azonban nem birom látni, ilyenkor bezárkózom szobámba s nézem
a _másik_ arczképét. Ha még egyszer, csak egyszer beszélhetnék vele,
hogy legalább elmondhatnám neki, mily undok, undorító teremtés vagyok.
Csak azt s nem mást, azt hiszem, könnyebben birnám el a mostani órák,
napok terhes pillanatait, végtelen súlyát.
*
Május 30-án.
A Sándor ügyvédje eljött s felolvasta nékem a végrendeletet. Az a
végrendelet, a melyet esküvőnk előtt említett, de a melyhez halála előtt
még Cannesban pár héttel nehány tételt csatolt. Istenem, milyen szégyen.
A nagy szalonba gyültünk össze, én a lehető legközönyösebb arczczal
hallgattam. Nem, nem akarom, hogy megtudják, hogy majd meghalok utána.
Anyám és atyám is (!!) jelen voltak ez aktusnál.
Ime a végrendelet: Nékem hagyja a salamoni birtokot egy kerek millió
értékben. Ez az enyém lesz, mégha férjhez is mennék máshoz. A majorátusi
javak felett nem rendelkezhetett. Ezeken kívül van még vagy másfél
millióra menő szabad vagyon. Ez a többi gyermekeink között egyenlően
lett volna felosztva. Eddig az eredeti végrendelet. Záradékában, ezt
Cannesban irta, arról az esetről beszél, ha hirtelen meg találna halni,
miután (így _mondja_) érzi, nem soká viszi már, az orvosok azt mondták,
gyógyíthatatlan baja van. (Én tudom, mi volt a baja.) Igy, ha előbb
halna meg, mielőtt gyermekünk meg találna születni, a végrendeletet a
maga érvényességében fenntartja. Ha fiú, az összes javak örököse ő,
(kivéve az énnekem hagyományozott részt), ha leány, a szabad javak
illetik meg. Nevelését reám bizza, ki ebben, _tudja_, nevünkhöz méltóan
fogok eljárni. Ha meghal, kér, hogy gyámul Eleket fogadjam el. Kit mint
testvérjét szerette mindig s kit kegyembe ajánl. Hozzá teszi (én
jóságos, fenséges lelkü uram!), hogy bevallja, úgy szeretné legjobban,
ha hozzá mennék egyszer majd, a gyászév elteltével feleségül. Ki
legméltóbban vezetné gyermekünk nevelését. Különben szabadon hagyja
akaratomat, mert meg van győződve arról, hogy méltót s méltóan
önmagamhoz fogok választani.
A végrendelethez még hozzá vannak hagyományai csatolva, vagy 200 ezer
frt jótékony czélra, s vagy 50 ezer cselédei, hivatalnokai között
kiosztandó.
De a végrendeletben még valami. Tanácsok. Ezt leirom a maga egész
teljében. Ehhez kell alkalmazkodnom – ez legyen életprogrammom azután.
Ime a zárt levél:
Kedves, szeretett nőm!
Érzem, éltem virágai fogynak, érzem, elérkezik nemsokára a nyugalom, az
ébredés órája. Tudom, helytelen volt tőlem, hogy téged, a viruló szép
hajadont, az én korhadó életfámhoz lánczoltalak. Tévedtem, bocsásd meg
tévedésemet. De ha szerelmem melegénél nem is tudtál felvirulni, engedd
meg, hogy egy pár élettanácscsal szolgáljak; tanulj tapasztalatomból,
hallgasd meg azt a programmot, a melyet elétek: Elek és eléd vonok.
Engedjétek meg, hogy ha már boldogságtokban volt részem, éltetek helyes
alakulásához hozzájárulhassak. Ti mindketten fényes családból
származtok, mindkettőtöket nagy vagyonnal ajándékozott meg a mindenható.
Legyetek méltók vagyonotokhoz, nevetekhez. A nagy név s a nagy vagyon
csak teher annak, ki a boldogságot nem abba helyezi, a mit ad, hanem
mástól várja. Az aristokratia hivatása megmutatni nagyban azt, a mit a
többinek kicsinyben követnie kell. A századok tükrében hűségesen kell
visszaadni azt, hogy nevéhez mérten hogyan _kell_ élni. Én nem voltam
életemben más, csak aristokrata; tán azért, mert kedvem, tehetségem nem
volt máshoz, vagy tán körülményeim nem engedték meg, hogy máskép
nyilatkozzak. De a nemes ember hivatását így tán jobban tudom másnál,
hát engedjétek meg, hogy mesteretek legyek. Meg akarom néktek a ti
körötökön _belül_ a boldogság útját világítani.
Ma divatban van az aristokratiát gáncsolni, piszkolni. Valamely
társadalom rétegét mindig piszkolni kell, hát legyenek ezek ma a főurak.
Az igaz, hogy a pesti társadalom léha, a «svihákság» vezérfonala vonul
rajta keresztül. Fenn az ernyő, nincsen kas. Ez a jelszó. De azért a mi
társaságunk egy cseppel sem svihákabb a társadalom többi rétegénél. Csak
nagyobb arányokban dolgozván, ez jobban szembetűnik. A boltoslegény
hamis gyémántja nem olyan feltünő, mint a homokra épült várkastélyok
szélkakasai.
Te feleségem e talajon születtél, az első szó, a mit tanultál,
«látszani» volt s nem «lenni». És ez a szó mételyezi meg társadalmunkat.
Felülről le mind látszani akar s igy az igazságot megveti s nem is
akarja – ha tudná is – keresni.
A mi társaságunk ne legyen az, a minek nem kell lenni, ne akarjon minden
újítást lóhalálában előre tolni; de igen, igen is, legyen egészségesen
conservativ. Ez a hivatása. Vegye védelmébe a földet, a melyre hazánk
épült s a mely századok folyamán a hazát – s két legerősebb tényezőjét,
a nemes embert s a parasztot – istápolta. Mutassa meg, hogy kell annak a
társadalmi testnek, mely gyökereivel mélyen, mélyen hat az anyaföld
testébe, megnyilatkoznia. Hogy kell élnie, tennie, küzdenie s meghalnia.
És itt a hiba, ti ezt nem teszitek ott fenn, vagy csak igen kevesen
közületek.
A mi világunknak nem a pénz által való kérkedés a hivatása, hagyjuk ezt
azoknak, kik mással nem hivalkodhatnak. Nekünk _ellenkezőleg_ azt kell
bebizonyítanunk, hogy _daczára_ vagyonunknak, _nemesek_ maradunk. Hisz a
pénz… igazuk van az anarchistáknak, lealacsonyít, kiöli az érzést a
szívből, eltompítja az elmét, mert ostoba gőggel tölti be a koponyát.
Ebből semmise legyen a mi sziveinkben. Hajolj le a néphez s emeld fel
magadhoz… tanítsd, segítsd, meríts tőle (végtelen bölcseségétől) vigaszt
s ne felejtsd el egy perczig sem, hogy közelebb van hozzád minden másnál
itt az anyaország határain belül. Tanuld meg tőlük a családi élet
egyszerű strukturáját, tanuld meg tőlük az élet nagy esélyeit egyszerüen
venni fel. És aztán fejleszd, nemesítsd, a mit tőlük tanultál, s ezt
hirdesd fennen, de csak _akkor_, ha már igazsággá változott a lelked
mélyén.
Ez a társadalom, hiszem, tönkre fog menni, mint a többiek tönkre mentek,
ekkor lesz a mi hivatásunk – az aristokratáé, emlékeztetni az új
embereket a régi erkölcsökre s átvinni mindazt, a mit szükséges tudni az
új embereknek, mert a forrongás, a pusztulás, a harczok terén ezt meg
nem tanulhatták.
Tégy jót, mert ez igazzá tesz. A felszárított köny megtanít mosolyogni.
Tudom, tudtam mindig, jobb vagy annál, a minek látszani akarsz. Azt
hiszed, nem ismertelek? Nem láttam, hogy léha viselkedéseddel csak az
Elek iránt érzett szerelmet akartad palástolni. Tudom, ez álczáskodásban
többet szenvedtél, mint én magam. Mert te nem tudtad, hogy hová visz
utad, míg én az első pillanatban, midőn megláttam, nem mehet a tiéddel
párhuzamosan, láttam a czélját s utolsó állomását is. Mert szerettelek…
nagyon szerettelek. Jobban életczéljaimnál, mindenemnél. Nélküled nem
láttam az életben semmit s ezért… bocsásd meg tettem. Hisz úgy se
tartott volna soká… még boldogságom se. Egy orvos már három év előtt
megmondta, hogy napjaim meg vannak számlálva. Köszönöm azt az egy pár
nagyon szép órát, a melyet néked köszönök… hisz ezért érdemes volt élni.
Még pár tanácsot. Tudom, követni fogod, mert most már, hogy nyugodt, –
boldog leszel:
Pártold azt, a mi szép. A művészet- s irodalomért tégy annyit, mint a
mennyit tehetsz.
Adj példát életeddel, a melynek ezentúl szépnek s igaznak kell lenni. És
minden esetben átlátszónak. Érted?
És most menj, én feleségem, légy boldog mással. Megbocsájtok, mert
_tudom_, hogy méltó édes anyja lész gyermekemnek. Én veled akartam élni,
nem lehetett. Bocsásd meg tehát most, hogy nélküled mentem nyugalomra.
Légy _magyar_ és légy _igaz_. E két szót vésd lelkedbe… Ezzel
boldogulsz.
A jó Isten megáldjon!
Férjed.
Légy igaz… Azt hittem leroskadok. Hát ismert, elitélt s kitért utamból.
És azt hitte, Eleket szeretem. Miért nem árulta el egy szóval, hogy
ismer, hisz akkor tán kipattant volna lelkemből az igazság, s tán még
boldogulunk!
Én édes, szeretett uram, minden úgy lesz, a mint parancsolod.
Ezentúl ide, ebbe a könyvbe más bele nem lesz irva, mint az, a mit a te
tanácsodra, a te igédre építve cselekedtem.
Láttam, a pénz mit árthat, aztán fel akartam használni a vagyon pusztító
erejét, most meg kell a pénz áldásos erejét ismernem.
Megtanítottál élni.
Te vagy mesterem. Ha már a boldogság titkát nem is tanultam meg tőled,
úgy megtanulom az igazság útját járni…
Úgy leszen!
*
Junius 6-án.
Elek jött hozzám. Ismét ajándékot hozott, egy képet… Nem fogadtam el.
Látva visszautasító mozdulatomat, elhalványult. Azt hitte, végleg
visszautasítom.
– Nem Elek, – mondtam, – ülj le, komoly beszédem van veled. Olvasd el e
levelet… átnyujtottam neki Sándor utolsó sorait. Figyeltem arczát, míg
elolvasta. Láttam, hogy lesujtotta, tönkre tette őt is. Tehát Elek is
olyan, mint én, tán a lelkének gyökere ép, csak iszapban nyiltak
virágai!
– Hogy az Úr Isten bocsássa meg nekem, hogy tönkre tettem, – mondta
színtelen hangon, a mint a levelet visszaadta.
– Nem úgy, Elek. Hallgass meg. Nézz szemembe. Hallgasd meg végig az
igazságot, s szedd össze egész erődet. Mert olyan fog néked igazat
szólni, kinek egész eddigi élete csak hazugság volt, s ki minden egyes
szavával csak hazudott. Hallgass reám… Én öltem meg Sándort. Ne mozdulj,
ne ellenkezz, tudom. Én mérgeztem meg napról-napra lelkét, én tettem
tönkre. Pedig, – és most nézz a szemembe s tekints a lelkem legmélyébe s
ott is csak az _egy_ egyetlen igazságot fogod látni: pedig csak őt
szerettem, és nem szerettem soha senkit mást a világon, és nem is fogok
szeretni soha. Érzem, mert _ma_ már úgy ismerem magamat, mint a hogy az
igazság útját látom tisztán magam előtt.
Az Elek arcza elborult, mondott volna valamit, de nem tudott, fel akart
volna emelkedni székéből, de visszaroskadt, nem tudott mozdulni, szólni,
tán gondolkozni sem e perczben, csak nézett maga elé.
– A perczben, midőn odaadtam testemet néked, akkor is a lelkem az övé
volt, s azé lesz az utolsó itéletig… Nem ismertem magamat, nem tudtam a
lelkembe látni, mert még nem tudtam a valót a hazugságtól, a lélek
álczás képleteit annak igaz anyagától megkülönböztetni. Ekkor még csak
hazudni tudtam. Egy ember életébe került, hogy megtanuljam az igazság
útját, annak az embernek az életébe, kit legjobban szeretek a világon.
Igy tehát szerelmemet néked nem ajánlhatom. És ne is számíts arra, hogy
a nagy világban éljek. Ezentúl úgy fogok élni, s úgy fogom nevelni
szívem alatt élő gyermekemet, hogy éltünk minden percze a Sándor
akaratához legyen mérve. Ha te azonban egy ilyen élettársat elfogadsz,
megyek veled…
Szerelmet nem ajánlhatok, csak hűséget s igaz életet. Ha elég erősnek
érzed magadat egy vezeklővel lépést tartani, akkor fogj kezet velem,
hűséges élettársad leszek.
Elek egész testében megrendült, aztán kezeibe temetett arczczal,
görcsösen zokogni kezdett.
– Szegény barátom, eltévesztettük életünk útját. Még nem késő, én
megmutatom a helyes ösvényt. Én már látom…
Közeledtem hozzá, megálltam előtte. Egyszerre feltekintett, aztán forró
homlokát kezeimbe temette.
– Szeretlek… minden úgy lesz, mint akarod. Bocsáss meg…
És felvettük az élet keresztjét… tán elbirjuk együtt?
[Illustration: És felvettük az élet keresztjét.]