1863–1894.
Justh Zsigmond született Békésmegyében, a pusztaszenttornyai kastélyban,
1863-ban, és meghalt 1894-ben Cannesban.
Ebből a két sorból egész élete konstruálható. Harminczegy évig élt,
előkelő úrfi volt, mert kastélyban született a neczpáli Justhokból;
regényeket írt, mert máskép nem fordulhatna elő e gyűjteményben, és
tüdőbetegségben halt meg, mert mit keresne a békésmegyei ember
Cannesban, ha új tüdőt nem?
Egy bevégzett nagy pálya mindenkor fenséges látvány és kibékítő.
Ellenben egy szép kezdet izgat és keserű hangulatot teremt. Ilyen
kezdetek minden irodalomban vannak és az összetört remények polczán
őriztetnek. Ez a nemzetek tetszelgése, akik kitárván mijök van, szeretik
sejtetni, hogy még mijök lehetett volna.
A nyolczvanas évek elbeszélő irodalmának ilyen alakja Justh Zsigmond.
Törékeny, bágyadt, hirtelenszőke ifjú, kinek ábrándos szemeiben mély tűz
ég. Nem úgy indul meg az Olympus felé, a hogy rendesen szoktak az
emberek, hogy a környezetből merítik a kedvet. Az ő barátai a kaszinóban
kártyáznak vagy Alagon versenylovaznak és valamelyik kis szinésznővel
regényt szőnek, melyhez sok csipke és főleg igaz kő, smaragd és rubint
kell; vadásznak, párbajoznak, a mások vérét pusztítják.
Ő pedig tüdőbeteg lévén, a saját vérét hányja és álmodozván véget nem
érő útján a tavaszi napfény nyomában, regényeket komponál, melyekbe a
saját lelkét önti.
Ám a regények építéséhez is sok kő kell, sok drágán szerzett kő, hosszú
élettapasztalat, nagy emberismeret fájdalmakból, csalódásokból leszűrt
bölcseség, éles megfigyelés és roppant látás. Ki látott már harmincz
éves embert, a ki mindent látott? Harmincz év elég a lirikusnak. De mit
kezdjen harmincz évvel egy regényíró? Mi volna Dickens, ha harmincz éves
korában hal el? Hol volna az «_Új földesúr_» és a bűbájos «_Sárga
rózsa_», ha Jókai csak harmincz évet él?
Azért hát nem kell és nem lehet csodákat várni Justhtól. Csak egy igen
érdekes, sőt értékes kezdetről van szó és egy rendkívüli processus
hagyatott megoldatlanul.
Az írók rendszerint úgy lesznek írókká, hogy nem lévén valamely pályához
erős akaratuk, erre sodortatnak. Justh, ki Kielben, Zürichben és
Párisban folytatta tanulmányait, Taine-nek arra a kérdésére, mire
készül, azt felelte:
– Szépíró akarok lenni. Adjon tanácsot, mester!
– Mindenekelőtt egy kérdést kell intéznem önhöz, – mondá Taine.
– Hogy van-e tehetségem? Átfordítom önnek szárnypróbálgatásaimat.
Taine mosolygott:
– Nem azt akarom kérdezni, de hogy van-e erős akarata?
– Van.
– Hát akkor legyen szépíró.
A fiatal Justhban törhetetlen akarat lakott s olyan apparátussal, annyi
szorgalommal készült szakmájára, melynek művelői vadon nőnek otthon,
mint a hogy az orvosi vagy mérnöki pályára szokás.
Négy telet töltvén Párisban, első munkáiban a «_Káprázatok_»-ban,
«_Páris elemei_»-ben, a «_Művész-szerelem_»-ben teljesen franczia
befolyás alatt áll, a secessio iszalagjai, kinövései közé fonódva. Páris
illata, Páris levegője érzik leirásain és elbeszélése módszerén. Nem a
csörgedező patakok mellől hozza alakjait, se a kökörcsines mezőkről. Nem
járja az erdőket, hol vidám koboldok, najádok, faunok mulatoznak. Zola
nyomában jár a modern szörnyek között, – melyeknek egyike (A széngáz)
mesterét is meg fogja fojtani egy napon. A romlott emberiség bűneit,
sebeit górcsövön nézi, mutogatja és mindez csak annyi, mintha a Zolától
elhajigált törmelékeket szedné fel, hogy abból alakokat gyúrjon.
De meddig fog ez tartani? Ábrahám báránya is ott ragadott az indák közt,
mert fiatal volt; nem birta még őket széttépni, hogy kigázoljon közülök,
de ha ideje van hozzá, kigázol, pedig nem voltak oroszlánkörmei, –
Justhnak ellenben voltak.
Úgy kell őt venni, mint egy Párisból elindult utast, a ki hazafelé tart.
Még rajta van kocsija kerekén a párisi sár, lován (pegazusán) a párisi
por, de a gondolata már az alföldi szélmalmokon és kútgémeken jár.
A mint el-elmaradozik a Notre Dame-torony meg a fényes kirakatok, hogy
im felbukkannak a pusztán a muskátlis ablakok, Justh előtt is
halaványodnak Zola és naturalizmusa. 1891. és 1893. közt megjelent
művei, «_A puszta könyve_», «_Gányó Julcsa_», «_Delelőben_», némi
eredeti ízt vesznek fel, a melyből a Justh írói egyénisége fog kinőni,
ha a jó isten megengedi. Mert hát míg ő tolla pengéjével a
halhatatlanság barázdáit szántja s életet ad a gondolatainak, addig a
halál a villogó kaszapengéjével ott áll mögötte és nem lehet többé őt
lekérlelni.
Zolát e műveiben már csak annyiban követi, hogy mélyebben markol bele a
paraszt társadalomba, mint honfitársai, nem elégszik meg a külsőségek,
néprajzi tarkaságok és furcsaságok rajzaival, behasít bonczoló késével
társadalmukba, fölfogásaikba, erkölcseikbe. Ebben az időben más irányban
is foglalkozik parasztjaival. Birtokán parasztszinházat állít, melyben a
néppel magyar szinműveket, Shakespeare-Molière darabokat játszat, ő maga
tanítván be nekik a szerepeket.
Azt lehetne hinni, hogy a nyugati kulturáért rajongott. Dehogy. A magyar
parasztért rajongott. Rendkívüli nemes, érdekes őslénynek tartotta, a
kivel érdemes bíbelődni.
A kis tollacska pengéje lázasan dolgozott – talán az a másik penge a
háta mögött kergette. Egy cziklust akart irni (és itt megint Zola járt
eszében), melyben a _Kiválás genezisét_ előtáró filozófiát akarta
publikálni. Nagy, monumentális munkát tervezett, tizenkét vagy tizennégy
kötetet. Mikor a «_Fuimus_» utolsó lapjait lázasan írta, szerette
elbeszélni az édes őszi napfényben melegedve látogatóinak, hogy mi
minden lesz a még hátralévő tizenegy kötetben. Mind a tizenegy könyv
tartalma benne volt a fejében. Csak még a kis pengének kell leírni.
Csakhogy ahhoz a tizenegy kötethez már akkor nem volt tizenegy napja se.
Következett a másik penge.
_Mikszáth Kálmán._