Szenvedélyes szív megmérgezi az életet, a tapasztalást megveti, a józan
észt kigúnyolja, mert női szeszély s ábrándos kaczérság rabja. Kit
olvadékony női hang egekbe ragad, s komolyan ejtett szó lesujt; kinek a
nyájas arcz mosolyára vére hevül s a sötét tekintetre veleje megfázik;
ki bátoritó intésre merész, s parancsoló hangra hunyászkodó tud lenni:
jaj annak, ha szivét ingatag vagy cseles nő hatalmába kerité.
Idali Vilma szép volt; hanglejtésével, valamint arczának minden
árnyalatával müvészileg tudott játszani. Ha félóra alatt négy emberrel
külön társalga, mind más véralkatot fedeze föl benne; egyik szenvedő,
másik kedélyes, a harmadik víg, elmés, s a negyedik szellemdús
lelkületnek találá.
És Tarczay Lajos szenvedélyesen szereté e nőt; e szerelem lelkét dulá
szét. Ha Lajos lángolt, Vilma jeges tekintetével lehűté, s ha komolyan
hidegülni kezdett, szemeinek könnyüséggel odavetett szikrája megszédité
hősét.
Vilma csodálatos szeszélyei Lajost néha kétségbe ejték. Voltak
pillanatok, midőn megesküdött volna, hogy e nő érte él-hal, s máskor
ezer ok hiteté el vele, hogy gyűlöli. Ha érzelmére vonatkozólag szólt:
kitérő vagy kétértelmü válaszokat nyert.
Néha azt hitte, meg kell őrülnie.
Ha közeledék, Vilma eltaszitá; ha futni akart, hóditó hatalmával
visszavarázslá.
Egyik perczben angyala, másikban ördöge volt!
Reggeli tizenegy óra.
Vilma himző asztalánál ült, előtte gyönyörü edényben kedvenczvirága
terjeszté illatárját. Haja hanyagul rendezett, s reggeli öltönyében
egész alakja rendkivül kedvezőn vette ki magát. Külsejében valami
leirhatlan kedves feküdt.
Lajos hevült arczczal lépett be. Nehány határozott lépést tőn Vilma
felé, s csak azután érzé, hogy nincs ereje a rá szegzett szép szemek
kérdő tekintetét elviselni. Szünet után arczának lángját hirtelen
haloványság váltá fel, s ezzel bátorsága is megtért.
– Áldozzon egy pillanatot nekem, esenge: legyen kissé elnéző. E
találkozás halálfájdalmival hat rám, noha hetek óta lesem a kedvező
alkalmat, és most…
– És most?
– És most végre, midőn az megjött, most, midőn tanúk nélkül kegyed
körében az észszéditő leget szivom –
– Ön félrebeszél.
– Meglehet, de nem tehetek róla, kegyed körébe hiába lépek nyugodt
elmével, s hiába hozok nyugodt kedélyt; itt minden megzavarodik,
szenvedélyem elragad, mert szeretem, végtelenül szeretem! mert birnom
kell.
– Irgalmas ég! mit akar ezzel mondani?
– Azt, hogy szenvedélyemnek parancsolni nem tudok, hogy lábainál várom
itéletemet – ezzel Vilmát át akará ölelni.
– Nevetséges volna színlenem, hogy szándokát nem értem; hanem szabad
kérdenem, miszerint viseletemmel vagy tetteimmel ily őrült lépésre
adtam-e jogot?
– Tiporjon el; de ha eddig mentem, vissza nem lépek.
Vilma haragtól lángoló kifejezéssel ugrott a csengetyühuzóhoz; e
perczben hangos beszéd és zajos léptek hallatszának.
Vilmának, mintegy varázsütésre, arczáról az ingerültség és
haragkifejezés eltünt, villogó szemei megszelidültek.
Lajost félénk zavar fogá el.
Idali, Vilma férje, és Zengey Elek léptek be.
Vilma szokott nyugodtsággal fogadá őket.
Lajos zavarát csak az nem vette észre, ki nem akarta. Idali és Zengey rá
nem figyeltek.
Zengey iránt Vilma mindenkor közönyösséget s több ellen-, mint
rokonszenvet tanusita, s férje gyakran kéré, hogy erőt véve magán,
barátja irányában több nyájasságot tanusitson.
Zengey sem törekvék mások felett kitüntetni Vilmát semmi alkalomkor. Sőt
egymás közti beszélgetéseik rendesen rövidek, udvariasak s végtelen
hidegek valának.
Igy történt most is; a szokásos kérdések s válaszok után Vilma egész
figyelmét s nyájasságát Lajosra forditá.
Ez nem tudta, hányadán van. Oly leverő előzmény után ily meglepő viselet
fokonkint növelé zavarát.
Huzamos társalgás után Lajos, ki egész idő alatt kínpadon volt, búcsut
vőn.
– Mikor látom? kérdé titkon Vilma.
– Soha! tekintetet lövelt a nőre, s összerezzent. Vonásaiban annyi
lágyság, szemeiben oly kérés feküdt, hogy iménti feleletét rögtön
megsemmisité ezzel: holnap.
Mi történt velem? kérdé önmagától Lajos zaklatott idegzettel futkosva az
utczákon; Vilma iszonnyal fordult el tőlem s pillanat mulva szeliden,
engesztelően s esengve tekinte rám… Hogy értelmezzem ezt?… igen, igen!
én hibáztam, hevem elragadott, nyers viseletem meglepé, de később, midőn
eszméletre tért, angyallá alakult… Kell-e több bizonyitvány szerelméről?
„Mikor látom?“ e kérdést tevé, s mennyi feküdt hangjában, szemeiben s
egész lényében? most majd eszélyesben intézendem.
Másnap lángoló érzelmekkel halmozott levélkét tőn zsebébe, s Idaliékhoz
siete.
Többnyire férfiakból álló kis társaságot lelt ott.
Vilma zongoráját pengetve ábrándozott.
Lajos nyugtalan változgatá helyét, a hozzá intézett kérdésekre
szórakozottan felelt.
Gondolatokba mélyedve sokáig állt Vilma himzőasztalánál, mig végre
szemei a zongoránál érzelgő Vilmáéival találkozának. Ekkor Lajos
lángvörös lőn, s valamit az ott heverő könyv alá rejtve, visszafojtott
lélegzettel hagyá el a helyet.
Vilma folytonos játék közt kedélyes mosolylyal Lajost oda inté. Ez magát
a mennyet látá megnyilni.
– Forditson, mond Vilma.
Lajos reszkető kézzel nyult a hangjegyekhez.
– Mit rejtett el himző asztalomnál? kérdé suttogva Vilma.
– Egy levelet a könyv alá.
– Vegye vissza.
– Nem.
– Akarom.
– Lehetlen.
– Nem fogadom el.
– És én sorsára hagyom szerencsétlen levelemet. Vilma boszúsan hagyott
fel a játékkal; de arcza pillanat alatt közönyössé változván, egykedvüen
monda:
– Férjem! himző-asztalkámon van a „La dame aux perles“ 3-dik kötete,
ezen urnak mutatni akarok valamit, add ide.
Lajost villámkint sujták e szavak, a könyv után akart rohanni, de
ingadozó lábain megállni sem tudott a nélkül, hogy a közel karszékbe
fogódzék.
A férj fölvevé az érdeklett könyvet s enyelgő hangon monda:
– Ej, ej! drága nőm, itt más is van.
– Mi?
– Levél neved felirásával.
– Oh jaj! sohajta Lajos, s megsemmisülve roskadt a karszékbe.
– És ugy látszik, folytatá a férj felmutatva a levelet, szerelmes
levél,… felséges illatu.
Lajosnak halálverejték gyöngyözött homlokán.
– Férjem előtt nincsenek titkaim, mond Vilma; azért mintha csak neked
szólna, bátran bontsd ki, s olvasd el.
– Asszonyom! irgalom! suttogá elhaló hangon Lajos.
– Nem, nem! ellenveté Idali, lássák, uraim minő az udvarias férj, maga
teszi nejének a szerelmi postaszolgálatot; ezzel a könyvet levéllel
együtt átnyujtá.
Vilma a könyvet főbillentéssel elfogadá, de a levelet nem.
– Nézze itt, mond Lajoshoz a könyvet keresés nélkül megnyitván
„Figurez-vous mon cher monsieur..“ olvassa csak.
Lajos gépszerűn veté át a könyvet, de annak minden betüje ugy káprázott
szeme előtt, mintha míndenik Stuwer tűzjátékából egy-egy forgócsillag
volna.
– Nos, asszonyom! mi történjék e levéllel?
Vilma hanyag vállvonitással viszonzá:
– Sorsára hagyom a szerencsétlent.
– Kegyetlen, suttogá Lajos, s vaczogó fogai elárulák lázas állapotát.
– Nos, uraim! mondjanak hát önök itéletet.
– El kell olvasni, s aztán megbüntetni a szemtelent, ajánlá Zengey.
Lajosban a vér megfagyott.
– Miért volna azért szemtelen, hogy neki nőm tetszik?… én jobbra tudom
használni; ezzel sorba kinálá carvajal szivarait, s a kérdéses levelet
gyujtani szaggatá szét.
Lajosnak kebléből e látványra könnyebbülő sohaj merült fel, s midőn a
háziur a lángoló papirkát ajki közt ingó szivarához tartá, káprázó
szemei az elhamvadó szeletkékben angyalokat láttak röpködni.
Még néhány elmés ötlet, sületlen élcz, s az egész történet feledve lőn.
Bucsuzáskor Lajos levert hangon suttogá Vilmának:
– Nagysád borzasztó volt!
– Csak nem haragszik?
– Nem akarom látni igéző arczát, mert képes volna kiállott kínaimat
feledtetni; nem nézek bünös szemeibe, mert ellágyithatnának. Kérje
istenét, hogy többé ne lássuk egymást.
E fenyegetődző hang kissé meglepte Vilmát, s midőn válaszolni akart,
Lajos elrohant. Kissé gondolkozott utána, s aztán egykedvü mosolylyal
mondá: Szegény bolond!
Lajos az utczára érkezvén ugy érzé magát, mint a vizbefuladozó, ha
egyszerre ladikba emeltetik. Borzadálylyal gondolt vissza az
eseményekre, s minden kínokat újra átérze. Izgatottságát napokig nem
tudá kiheverni.
Többé nem ment Idaliékhoz. Élénk ábrándja az igéző nőt minden
pillanatban elébe varázslá, de ő harczolt ellene. Meghivást kapott,
visszautasitá. Azt hivé, az idő feledtetni fogja; csalódott. Hetek
multak, s ő mindig merengőbb, fájdalma élénkebb, és szenvedélye
lángolóbb lőn. Zengeyvel naponkint összejött, de Vilmáról soha sem volt
emlités.
Föltette magában, hogy utazni fog, s erre előleges készületeket is tőn.
Egy nap alkonyán Zengeynél volt; a háziur nehány perczre távozott.
A szobában félhomály derenge, Lajos még sötétebb eszméivel eltelve
merengett, midőn az ajtó megnyilt, s egy nő e szóval:
– Zengey úr! levelet nyujta át.
Lajos e hangra fel lőn villanyozva, a levelet görcsösen kapá ki a nő
kezéből, ő a hangot ismeré, kínos időkre emlékezteté, a hang Vilma
komornájaé volt, ki az átadás után rögtön távozott.
Iszonyú eszmék czikázták át Lajos agyát, ölni tudott volna e
pillanatban.
Mit tegyen?… mit? ezt ezerszer kérdé magától, s végre válasz helyett
zsebébe rejté a levelet.
Sok indulatroham s ellenmondó okoskodás oly helyzetbe ejték, hogy, midőn
Zengey hazatért, vendégét csaknem eszmélet nélkül találá.
– Mi történt? kérdé méltó megütközéssel.
Lajos rövid ideig habozott, s ismételt kérdés után vontatva mondá:
– Bizonyos dolog kellemetlen zavarba hozott.
– Mi?
– Igen gyöngéd.
– Ha nem közlöd, nem segithetek.
– Egy nő, ki a félvilágért sem akar láttatni, titkos találkozásra
szólit.
Zengey jóizűt kaczaga.
– Nemde, kellemetlen dolog?
– Sőt ellenkezőleg.
– Hogyan?
– S oly együgyű volnál?
– Nem képzelhetem, miként?
– Hány félreeső fogadó van… ott szobát bérelsz, a többi az
összebeszéléstől függ.
– Igen de…
– Semmi de, én az X** fogadóban félév óta hónapos szobát tartok, a 9-ik
számot; stranierám fátyolozottan jő, a nélkül, hogy valakivel
találkoznék, a rendelt időre én is megjelenek, s két kopogásra az ajtó
megnyilik. Ennyi az egész.
Lajossal keringett a ház. Távozásra az alkalmas perczet alig birta
ellesni, az idő végtelenre nyult.
A társalgás mindkét részről lankadtabban folyt, s Lajos nehézkés
egykedvűséggel bucsút vőn. Midőn a lépcsőkre ért, két-három fokozatot
ugrált át, s eszeveszettkint rohant szállására, hol szorgosan
elzárkozván, a tudvalevő levelet zsebéből elévoná.
„Drága Elekem! hangzott az. Mióta az a szerelmes bolond kerüli házunkat,
helyzetünk kínpaddá lőn… ha lehetséges, édesgesd őt vissza, a többi az
én gondom. Holnap a szokott helyen és módon vár epedő kedvesed hat
órakor.“
– Kigyó! orditá Lajos oly hangon, hogy az ablakok csengtek belé. Boszút
ez álszenten, példátlan boszút!… de miként? magam menjek oda lerántani
álarczát? ez kevés!
Rövid tanakodás után felkiálta:
– Megvan! el hozzá.
S a késő est daczára Rózához, a külvárosok egyik szépségéhez siete.
– Róza! szólitá meg az álmélkodót; Idali kegyednek fényes ajánlatokat
tőn.
– Uram!
– Félre az eféle hangokkal, mi ismerjük egymást. Egyébiránt a világért
sem jövök Idali érdekében.
– Nem értem.
– Fölösleg is volna. Kegyednek pénzre mindig van szüksége.
– De kérem…
– Csak két sort, s husz arany a jutalom.
– A két sor tartalma?
– Holnap hat órakor az X** fogadó 9-dik szám alatt epedve várja önt… s
nevét.
– Ennyi az egész?
– Utánirás: az ajtó két kopogásra megnyilandik.
– S a következmény?
– Semmi, a világon semmi!
– A felelősség?
– Enyém.
– Megirom, s mialatt e néhány szót leirá, Lajos az aranyakat elébe
halmozá.
E levél még azon este Idalinak elküldetett.
Másnap hat órakor Vilma szaggatott rövid lélekzettel ült a nevezett
fogadó 9-ik számu szobájában. Minden neszre összerezzent, s a legkisebb
neszre lélegzetét visszaszoritá.
Feszült várakozás után a sokat jelentő kettős kopogás elhangzott.
Az ajtó megnyilt… éles sikoltás, s nő és férj reszketve állott szemközt.
Mindkettő az ijedség, meglepetés, s bámulat élő kérdjele volt.
Ha az agy működésénél alélt állapot képzelhető; ha az ész perczekig
eszme, gondolat vagy elfoglalás nélkül képes ellenni: ugy a szemközt
levő érdekes egyéneknél ezen helyzetet föltehetjük.
A vér elhűlt, a tagok megzsibbadtak… a csend kisérteties volt.
Végre a férj szólni akart, de érthetlenséget hebege össze.
Találékony nőnek ily helyzetben megfizethetlen fegyveré van… Vilma
kendőjét arczára nyomta, s hangos zokogással veté magát a pamlagra.
Idali helyzete kétségbeejtő, félt a siránkozóhoz egyetlen vigaszszót is
intézni.
– Nőm! rebegé kínos szünet után Idali, drága nőm! végy erőt, távozzunk e
helyről.
– A nő keserű zokogás közt tagadólag rázta fejét.
– Ha már szivünkben a tőr, legalább a botrányt kerüljük el. Siessünk
haza!
– Ön házához, töredezé zokogva Vilma, soha többé!
– Borzasztón akarsz büntetni, az igaz, botlás volt tőlem… de… de –
Vilma nedves szemeit kérdőleg veté föl, a férj dult arczczal bűnbánolag
állt előtte. A ház keringeni kezdett vele, s ájulás környezé.
– Nem tudom, kezdé újra Idali, minő ármány sodort e verembe, nemis
akarom kifürkészni soha… Megvallom, gyenge valék; de meg nem érdemlem,
hogy elhagyj. Ha gondolkozni fogsz kissé, ha izgatottságod elmulik, ha
haragod csilapuland: nem leszesz oly szigorú. És én erre neked időt
engedek, egy óra mulva falura távozom, s nem térendek vissza, míg csak
tőled nem kapok meghivást.
Vilma Idali viseletét eleinte nem érté, de beszéde, alatt lassan idülni
kezdett, minden szóból új életet nyert, s midőn az elhallgatott,
nyomatékos
– Jó-val adá megegyezését.
Idali heves kézcsók után karát nyujtá nejének és szótlan távozának.
Néhány lépésre a kaputól Lajos leste az elmenőket, s megfoghatlan lőn
előtte ezen udvarias viselet azok közt, kiknél a legelkeseredettebb
meghasonlást várá.
Idali szavát tartá, egy óra mulva falura utazott.
Vilma a szaggató kétség, s kínos bizonytalanság között otthon maradván,
rögtön Zengey után küldött, az eseményről némi felvilágositást nyerendő.
Küzdelmes várakozás után zajos lépteket hall.
– Ez ő! gondolá, s az érkező elé siet.
Az ajtó megnyilik, Vilma inogva hátrál néhány lépést. Az érkező Lajos
volt.
– Kérje istenét, hogy többé ne lássuk egymást, volt búcsum Kegyed roszul
imádkozék.
– Mi… mit jelentsen ez?
– Hol férje?
– Falun.
– Ott is megtalálom.
– Arczáról olvasom, hogy szándoka rettenetes. Mit akar?
– Mit? kegyednek férje előtt nincsenek titkai. A nagysádhoz czimzett
leveleket férje elolvashatja, tehát a kegyed által másokhoz irottakat
is. Egy ilyen tévedt hozzám, azt akarom neki átadni.
– Irgalmas ég! tehát ön volt…?
– Ki ezen mulatságos találkozást rendezé? igen. Férje egy Rózát vélt ott
találni.
– Ember!
– Kegyed igen ért a tettetéshez, ki tudja mi uton, s mit hitete el
férjével? de e levél csalhatlan bizonyitvány, hogy kegyed nem őt
meglepni ment oda.
– Térdeimen kérem!
– Kérlelhetlen vagyok.
– Ön szeretett engem, azt vallá, értem semmi áldozat sem nagy,… én… én
csak… ez… egyetlent… kérem…
Szünet.
Vilma remegve szegzé földre szemeit.
Lajos darabig e kínokban gyönyörködött.
– Keresztűlérezte-e már mind azt, miket én szenvedék, midőn levelem
férje kezében volt?
– Ön rettenetesen büntet.
– És mégis nagyobblelkű vagyok. Im vegye levelét, még csak azon ár sem
kell érte, melyet sülyedésében ajánl. Megvetem! ezzel a levelet odadobá
és elrohant.
Később Zengey érkezék.
– Lajost láttam innen távozni, ezzel üdvözlé Vilmát; mi történt?
– Rettenetes dolgok.
– Az egekre! szóljon, dúlt arcza elrémit.
Vilma szaggatva elmondá a történteket.
Zengey bőszülten kiáltá:
– Lajosnak ez életébe kerülend.
– Az istenért!
– Nincs kegyelem.
– De…
– Meg fog halni.
– De a párbajhoz tanúk kellenek, és – –
– És?
– És azok előtt az okot nem lehet titkolni. Nevem… én jövök szóba.
– Igaz, igaz, de hát mit tegyek?
– Most ugy is csak a gondviselésnek köszönhetem szabadulásomat. Ha
valaha szeretett: engedjen kötelességemnek élni, s utazzék el.
Zengey bánatosan csüggeszté mellére fejét.
– Legyen barátom, esenge Vilma.
– Utazni fogok, egyezék belé Zengey oly hangon, mely repedő szívre
mutat.
– Tudtam, midőn önt szeretém, hogy nem fogok csalódni.
Mihelyt a válás első fájdalmai elviharzottak, s a sok lelki rázkodásból
kissé kiépült Vilma, férjének nem irt, hanem személyesen rándult hozzá
falura, ott lehető leghosszabb időt töltendő.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Terrasse.]