Mennyi szép szó, s mennyi ecset lőn már felhasználva müvészek által a
szegénységnek költői szint adni, de azért az „egy szalmás gunyhó s az ő
szive“ féle eszmék aligha valakiben vágyakat ébresztének megszerettetni
a szegénységet?
Pénz! pénz! te vagy az élet sarkköve, te a hideg női kebleket érzelgésre
melegited, az éjsötét s égkék szemeket megszikráztatod, a sziveket
szerelemre villanyozod, s az egyik világ végétől a másikig élveket
szerzesz, sőt befolyással birsz a túlvilági boldogságra utat késziteni.
Kinek pénze van, az előtt nyitva a világ!
Báró Szeley Olivérnek volt pénze elég, élvezni is tudta. Tömérdek drága
szenvedélyei közül egy volt az utazás, s ezt szerette kalandokkal
fűszerezni.
Az utazók hamar ismerkednek, gyorsan hóditanak és az érzelem dolgában
nem oly követelők.
Olivérnek sok ismerete, tömérdek tapasztalása, érdekes külseje és elég
pénze volt. Ily előnyökkel huszonkét éves korában utazni felséges!
Hosszas utazásából hazafelé igyekezvén, egy szép holdas nyári éjen
Bádenbe ** szálloda kapuján behajtatott.
Alig foglalá el a számára kijelelt szobát, s kellemes zaj üté meg
füleit. Olivér a hangok felé indult; a zajos társalgás megszakadt, s
percz mulva gyönyörü zene hallatszék, később annyira elragadó női ének,
hogy Olivér magáról megfeledkezve majd benyitott.
A vendéglajstrommal érkező szobalegény zavará őt élvében, s szobájába
vonulván, az őt követő legénytől kérdé:
– A termet s mellékszobákat ki birja?
– Egy orosz grófnő.
– Rég?
– Egy hét óta, de csaknem naponkint estély van nála.
– S minő társaság?
– Ugy látszik imádja a müvészetet; mindig zeneestélyek. Ő is gyönyörün
énekel.
– Ifju-e?
– Mint a tavasz.
– Szép-e?
– Mint a nap melege után epedő rózsa – viszonzá a legény, s a lajstromot
kiterité.
Olivér gondolkozék. Szünet után kérdé;
– És sok müvész megfordul nála.
– Oh! különösen zenemüvészek.
Olivér tollat vőn, s a lajstromba irá: Mr. John Dawson, első Uj-Yorki
énekes.
– Igy ni! – kiáltá Olivér, midőn a pinczér távozott – ő az egyik s én a
másik világrészből; ő műbarát, én müvész; ő ifju és szép, – én pedig –
ezzel a tükörbe tekintvén felkiálta – ebből még kaland fejlődhetik, és
ez legyen aztán az utolsó. Atyám s Gizellától okvetlen levél vár itt
rám, holnap utána nézetek, aztán haza és megnősülök.
Másnap lehető legphantasticusb öltözetben hagyá el a szállodát, várt
levelei után nézendő, de se atyjától, se Gizellától nem kapott. „Annál
jobb – gondolá – időt nyerek.
Olivér zongorát bérelt, s érczteljes férfias szép hangját kezdé
hallatni.
Az érdekes vendég hire nehány óra alatt nem csak a szálloda falai közt,
de a városban is elterjedt.
Olivér különczöt játszék; külön asztalnál evett egyedül sétált, senkivel
sem beszélt, s az őt kiváncsian vizsgáló szemeket nem látszott
észrevenni.
Egy délelőtt az orosz grófnő gazdag bérruhás szolgája lépett be
Olivérhez.
– Úrnőm üdvözli önt – e szókkal jegyet nyujta át.
Meghivás volt, még az nap tartandó zeneestélyre.
– Azonnal tiszteletére leszek – ezzel bocsátá el Olivér a szolgát, s
öltözködéshez látott. Félóra mulva elegans reggeli öltözetben jelent meg
Olivér. A grófnőnél be lőn jelentve, s látogatása elfogadtatott.
A meglepetés mindkét részről olyszerű volt, hogy bár ki ráfogná, mikép
az betanult, s szinpadi.
– Istenemre! ő gyönyörü! – sohajtá magában Olivér, svéd kesztyüjével
végig simitván párisi kalapját.
És a grófnő?
Ah! ez igéző pongyola! nyaktól derékig himzet mousseline japonika takará
kecseit, mely alól sürü redőkben hullámzott a padló szőnyegéig battist
ruhája; nyakán patyolat gallér kihajtva, melyet elől mogyoró nagyságu
tejszin gömbölyü gyöngy tarta össze; dús hajára violárdféle csipkékből
szőtt finom fátyol könnyedén volt vetve, melly álla alatt festőileg
pongyola csokort képeze. Szép arczán véghetlen kellem, s vérveres ajkin
töndérmosoly ült. Nagy kék szemeivel nehány sajátszerű sebes pillantást
tőn, mi annyi kaczér bájt fejeze ki, hogy a belépő Olivérre hatástalan
elsiklania lehetlen volt.
– Ez nem szinész – mond magában a nő.
Szünet.
– Nagysád kegyes volt – kezdé Olivér.
A nő kecsteljes mozdulattal karszékre inte.
Olivér előre lépett, mélyen meghajtá magát, s a jelölt széket elfoglalá.
– Soha sem lettem volna oly merész – kezdé ismét Olivér – ha nagysád nem
bátorit vala e lépésre…
– És öntől igen szép, hogy nem késedelmezett…
– Tiszteletére sietni – vága belé hévvel Olivér – hát ha éltem,
üdvességem függött volna maradásomtól, tudtam volna-e maradni?
– Mi ragadá önt annyira hozzám?
– Nagysádnak a müvészet iránti vonzalma.
– Egyedül?
– És leirhatlan bájai.
– Hisz ön nem ismert.
– Hát nem volt-e elég ismernem szellemét?
– És ha ön csalódott volna?
– Nem, az lehetlen! kinek a müvészet annyira szenvedélye, ki oly
magasztos lélekkel bir – gondolám – az szép kell, hogy legyen. Mielőtt
szerencsés voltam kegyedet látni, teremték magamnak egy eszményképet, és
most pirulok.
– Képzelgése megcsalá.
– Képzelgésem nyomorult! azt hivém tündér kit alkoték, s most látva az
élőt megvallom zavarba jövök.
– Hizelgő! de nem csoda, hisz ez a szinpad titkai közé tartozik.
– Oh grófnő! ha kegyed csak azért emlité a szinpadot, hogy
elragadtatásomban parányiságomra emlékeztessen, jobb lett volna
ábrándvilágomból ki nem zavarnia.
– Ezt nem érdemlém; ugy ohajtám ismeretségét, vágytam egekig magasztalt
énekét hallani s ön ezekért oly szigoru irányomba.
– Bocsánat! egészen rendelkezésére állok.
– Szabad kérnem.
– Parancsát várom.
A grófnő közönyöséggel pattant fel üléséből, a zongorát fölnyitá, s
gyönyörű fejét festőileg balvállára hajtván, tündéri mosolylyal esde:
– Egy dalt.
– Ezret! kiáltá Olivér. Kalapját eldobván, kesztyüit letépé, s dobogó
szivvel zongorához ült.
Rövid előjáték után jelentőséggel függeszté szemeit a grófnéra, s
Lindából rá kezdé: „Láttalak te bájos angyal, s elrabolva lőn nyugalmam“
énekében az érzelem legbensőbb kifejezése feküdt, hangja mivelt iskolára
mutatott.
A grófnő meglepetéssel tapsolt.
– Uram! – kezdé a grófnő, miután Olivér nehány dalt énekelt – mai
estélyemre egy kettős dalra kérem önt fel, nem mintha versenyezni
kivánnék önnel, de kellemes éneke által remélem az enyim is nyerni fog.
Olivér bucsút vőn, szavaiban annyi lágyság, annyi érzelem fekvék, mint
énekében.
A grófnő epedve mereszté utána érdekes szemeit, s rövid merengés után
felsohajta:
– Ez se nem angol, se nem szinész!
Olivér egész lényében felzavarodva tért szobájába.
Megjött az est, a vendégek gyülekeztek, s Olivér szorgosban öltözködék,
mint valaha.
A grófnő egy orosz urhölgy fényüzésével s gazdagságával halmozá el
magát, ruhája khinai rózsaszin tafotából fekete bársony szegélyekkel
igen izletesen készitve a hölgy szépségét a költőiségig emelé; gyémánt
mellcsat s függő, öt sor igazgyöngy pihen a hófehérségü nyakon; fényes
ruha, dús ékszerek, valódi csipkék, s az egész pipere annyira
öszhangzék, hogy a nő izlését s elegantiáját azonnal be kelle vallani.
Olivér kitünő szivességgel fogadtatott, s ő magán kivül volt örömében; a
grófnőt tekintetével majd elnyelé, ha szemeik találkozának, lángvörös
lőn, s ha csak ruháját érinté a kecses teremtésnek, egész testében
remegett. Igen restelte gyöngeségét, de nem birt magán erőt venni.
A grófnő és Olivér közti kettős dal a legmagasb lelkesedést idézte elő.
A grófnő csalogány könnyüséggel özönlé gyönyörü hangját, előadásában
annyi kellem, énekében annyi iskola, s hangjában annyi gyakorlottság
feküdtt, hogy őt a legelső énekesnőkkel szerénytelenség nélkül bátran
összehasonlithaták.
Olivér eszmélet nélkül járt fel s alá.
– Ön valóban irigylendő – kezdé a grófnő Olivérhez – oly pályán
tündököl, melyen hir, név, dicsőség koszoruit aratja.
– Mondja inkább szánandó – viszonzá Olivér – a hir addig szárnyal,
meddig hangom terjedelme elbirja, e nemzedék halálával nevem is meghal,
s dicsőségem a lámpa világával egyszerre oltatik el, mert a szinpadon
kivül nincs mit keresnem, érzelmimet keblembe kell fojtanom… oh! tudná
kegyed mit szenvedek? – s e szavainál jelentőséggel nézett a grófnőre.
A grófnő őt érteni látszott, mi zavart ide s tova tekintéséből volt
látható.
Olivér egész estén át a grófnő lovagja volt.
Az elégült vendégek szétoszlának.
Olivér jobb kezét mellénye nyilásába rejtve, baljával pedig homlokát
simogatva egy ablak mélyedésben merenge.
– Nos uram? – mond a grófnő Olivér előtt kaczér állást véve – meg volt
ön estélyemmel elégedve?
Olivér felrezzent, körültekinte, s midőn látá, hogy csak ketten vannak,
merészen ragadá meg a grófnő kezét, s hevesen ajkihoz vonva – sohajtá!
– Elvesztem, ha kegyed eltaszit.
– Én az estélyt, hangversenyt s előadott müveket kérdem…?
– Mit nekem estély, hangverseny, zenemüvek, s az egész világ! keblemben
egy szenvedély támadt, oh grófnő! e szenvedély vagy megöl, vagy üdvözit.
– Távozzék.
– Lehetlen!
– Kérem.
– Én is kérem…
– Ohajtom, akarom.
– Tehát reményt.
– Holnap látjuk egymást.
– Kőszivü! – sohajtá Olivér.
A hölgy ismét kémlőn tekinte utána, s legyezőjét homloka előtt
billegtetve mondá:
– Vagy nagy ur, vagy kalandor, de nem szinész. Majd végére járok, ezzel
komornájának csöngete.
Másnap midőn Olivér a grófnőt meglátogatá, a kecses nő összekulcsolt
kezekkel fogadá:
– Meg tudna ön tőlem egy kérést tagadni? – mond véghetlen kedves
arczczal.
– Hát ha üdvem fügne tőle?!
– Ha ön kérésem teljesiti, viszontszolgálatra számolhat.
– Parancsoljon, parancsoljon, hisz első percztől engedelmes rabszolgája
vagyok.
– Egy a sorstól igen sulyosan meglátogatott család a könyekig megindita,
részvétét szeretném irántok kicsikarni.
– Tárczám rendelkezésére áll.
– Sokkal kevesbet kérek. A fürdői évszak sok fényes vendéget gyüjte
össze… szép jövedelem leend, hangversenyt akarok rendezni. Remélem
föllép?
– É… én?
– És én is.
Olivér megütközött.
– Mennyit igért, s első kérésemmel visszautasittatom. Igy járunk
szinlett érzelmekkel, vagy tán hangjával fukarkodik?
– A világért sem. Legyen szives a sorozatot elkészitni: büszkeségem
leend kegyeddel versenyt énekelni.
A grófnő örömmel nyujtá kezét Olivérnek.
Ez alatt a fürdői vendégek száma érdekes személyzettel szaporodott.
Egy másik szállodába gyönyörü utazó kocsi robogott, s belőle két nő lépe
ki: az egyik tiszteletre méltó s koros, a másik ifju és szép volt. Első
pillanatra felismerhető az anya és leánya. Félórával később négyes
postakocsi vágtatott a kapu alá, a bakról fényes vadász, s a kocsiból
csinos ifju pattant le.
Az ifju a nők után kérdezősködék.
A fogadós mély bókok közt adott felvilágositást.
Az ifju a jelölt szobába nyitott.
A nők öröm s meglepetés felkiáltásával fogadák.
– Endre – mond az ifjabbik – hát ön csakugyan követett.
– Árnyékként.
– És mi czélja? – kérdé a korosbik.
– Nem tudom, de egy belső szózat sugja, hogy törekvésem nem hasztalan,
hogy nagysádtoknak védőre leend szükségük.
– S ha ugy volna – viszonzá az ifjabbik – nem találjuk-e itt Olivért?
Endre arcza elsötétült.
– Miért e komolyság?
– Mert Gizella, inkább hallanám kegyed ajkiról halálos itéletemet, mint
e nevet.
– És ön barátomnak vallja magát, ön, ki gyülöli leendő férjemet.
– Endre ajkiba harapott.
A koros hölgy pogyászaik után nézett.
Alig tapasztalá Endre, hogy Gizellával magára hagyaték, hévvel ragadá
meg a hölgy kezét, s metsző fájdalommal sohajtá:
– Gizella! kétségbeesem, meghalok!
– De Endre!
– Ismerem vétkem sulyát, akartam küzdeni e szenvedély ellen, hasztalan!
– Jövőmet akarja megmérgezni?
– Jövőjét akarom mennyé varázsolni.
– Másé vagyok.
– Még nem.
– Birja szavamat.
– Módot találandok azt visszavehetni.
– Soha!
– Kegyed szereti őt?
– Becsülöm.
– Engem meg akar ölni, mert gyülöl.
A leány elfordult, s szemeiben könyet dörzsöle szét.
Szerencsére a koros nő megjelent, s ez a kedvetlen társalgásnak véget
szakita.
Még az nap a fürdővendégek, s valamennyi szálloda idegenek lajstroma
végig lön tekintve, de Szeley Olivér sehol sem találtatott.
– Megelőztük őt – mond az asszonyság.
Gizella sohajtott.
Endre busan tekinte ki az ablakon.
Óriás falragaszok hirdeték az adandó hangversenyt. Délelőtt a jegyek már
elkapkodvák.
Endre is páholylyal kedveskedett a hölgyeknek. Elfogadák.
Az est eljöve, a közönség özönlött, s a működendő személyek nehány
hangfutással előkésziték torkukat.
Az első áriát a grófnő éneklé; tapsvihar, virágözön és kihivás tölté a
házat; ezt egy zongora jeles változatai követék; a harmadik szám kettős
ária Lombardiból, előadják: Perieska grófnő s Mr. John Dawson, új-yorki
első énekes. Feszült figyelem s kiváncsi várakozás előzte meg
kiléptöket.
Olivér elővezeté a grófnőt.
Zaj és taps.
Olivér fülét egy metsző sikoltás üté meg.
A zenekar rá kezdé.
Olivér merészen jártatá körül szemeit.
A karmester felemelé pálczikáját, Olivér énekre nyitja száját,
elhalaványul, két lépést hátra tesz, keble összeszorul, s nem tud hangot
adni. A karmester integet, a grófnő sug; Olivér nem lát nem hall, szemei
a páholyra függesztvék, a páholyban csodálkozó női arczok, s mögöttük
gúnyos férfi arcz mutatkozék. Olivér mind a három arczot jól ismeré.
A közönség kaczagni kezdett.
Olivér villámgyorsan megfordult, s pisszegések közt elrohant.
– Nem csalódtam – sugá magában a grófnő – de mi zavarhatá igy meg?
A zongoramüvész kilépett a grófnőt elvezetendő. s jelenté, hogy Mr. John
Dawson hirtelen roszul lett, s helyét N… ur töltendi be.
Midőn a hangversenynek vége lőn, Olivér a grófnőhez siete.
A hölgy félig neheztelőleg, s félig mosolygva mondá:
– Ön ugyan szép zavarba hozott.
– Oh bocsánat! én kegyedet megcsalám.
– Megcsalt?
– Én nem vagyok az, kinek magam kiadám, de hogy kegyedhez közeledhessem,
hogy kezem kezét érinthesse, ez élvért vettem álarczot. Én báró Szeley
vagyok.
– Lám, lám – mond a grófnő meglepetés nélkül – mi szerepet cserélénk.
Őszinteségért őszinteség. Igaz, született Perieska grófnő vagyok, de e
névtől már gyermekkoromban elváltam, s most egyszerűn C… Valeria
szinházi énekesnő vagyok.
Olivér kérdőleg mereszté a hölgyre szemeit.
– Nos – kérdé Valeria – most kevésbé vagyok ön előtt érdekes?
Sőt inkább.
– Szóljon hát, mi lepte önt meg a hangversenyen egész a hangvesztésig?
– Ismerős arczok. Sietnem kell oda, a viszontlátásig – és elrohant.
Valeria cselédeinek rendelést adott uti készületekre – két óra mulva
elhagyom Badent, ha szeret, feltaláland.
Olivér szállására érkezvén Endrét ott találá.
– Mi hozta önöket Badenbe? – kiáltá Olivér.
– Én Gizellát követém.
– Ugyan, ugy-e?
– Igen.
– S azt oly őszintén bevalja?
– Nincs okom titkolni, annál is inkább, mert önnek semmi köze többé
hozzá.
– Még arám.
– Nem; általam kéreti kimélje őt, s ne tegyen nálok látogatást. Im
jegygyürűje, sajátját kéreti.
– Szivesen.
– Lássa mig ön hóditásokat tesz, kalandokba bonyolódik, dicsőségeket
arat, otthon aráját hóditják el.
– Máskor e szavakat gúnynak venném, s bárki emberfiának torkára
forrasztanám, most vigaszul szolgálnak. Ön küldetését bevégzé, isten
velünk.
– Éljen boldogul!
Olivér felkiálta:
– Hála isten! nincs vége a kalandoknak. Atyám haragudni fog… kibékitem.
– Egy szekrénykét vőn elő – Párisban készült menyasszonyi ajándok. Szebb
czélra forditandom – boritékba zárá, czimet irt rá s Valeriának küldé.
Valeria a kapott szekrényt kiváncsian nyitá fel, s midőn a remek ékszert
benne megpillantá, örömmel kiáltott:
– Ő csakugyan nem szinész!