hajnalig, hajnalban azután neki kerekedett egy hideg északnyugoti szél,
mely keresztül-kasul járta a sziveket és köpönyegeket, s reggelre
csonttá fagyott minden sár; a derék katonák pedig a víárkokban, kiket
tíz óra hosszat lucsokká áztatott az ónos eső, olyan szép ragyogó mázt
kaptak felöltönyeikre jégből, mintha csakugyan czukorral volnának
candirozva. A köpönyeget nem facsarni, hanem törni lehetett s a kinek
csizma volt a lábán, annak olyan volt a lába, mint az elefánté a
ráfagyott sártól.
– God bless us! dörmögé magában az irlandi tüzértiszt, sarujait ütögetve
egymáshoz. Most szeretném csak, ha a pater itt volna s beszélne valamit
a pokolról; az is adna valami meleget. Csak legalább fűteni lehetne!
Ezt a fűtés szót ágyúira érthette; a jó keresztény, maga fázik és mégis
ellenségeinek akar fűteni.
– Vajjon mi lehetett a tacskóból? mormogá unalmában. No az, tudom, hogy
belefagyott a sárba, úgy kell kiolvasztani belőle. Ezóta nyilván a beteg
rovásra iratta magát. Szegény fiucska, nem tudom húzott-e valamit az
orrára? Sajnálnám, ha az orra megvörösödnék, vagy épen lefagyna.
Reggelfelé elkezdték az ambulanceok sorba szedni az éjszaka megbetegült
katonákat a víárkokban. Ez igazán gonosz éj volt: egyik szekér a másikat
érte. Cholera, hagymáz és tüdőlob tizedelte meg a katonákat; a kinek
csak keze lába fagyott el, az még ott maradhatott bátran.
– Vajjon szegény kis suhancznak ki főzött ma theát, ha a gyomra
megfájdult? tünődék magában tréfásan a tüzér, a mint a számos beteghordó
szekeret végig nézte. Ha tudná ezt az édes mama otthon!
Nem soká kellett azonban tünődnie aggodalmai tárgya felett, mert az nagy
bámulatára saját maga jött eléje, még pedig tulajdon lábain; arczai
igaz, hogy pirosak voltak a hidegtől, de orra épen nem volt lefagyva,
sőt még csak shawl sem volt tekerve nyaka körül, hanem a tegnapi könnyű
nyakkendő volt rajta, csokorra kötve, mely kétfelé engedte válni ing
elejét, úgy, hogy fedetlen melle egészen kilátszott rajta. Különben
semmi változás sem látszott az úrfin, a patent sáron kívül, melyet
Balaklava et comp. ingyen liferál a szebasztopoli összes tábornak.
– Egerton ezredes kéreti önt magához, szólt az ifju tiszt a
tüzérparancsnokhoz, tiszta csengő hangon.
Valóban, még csak el sem volt rekedve.
– Ön a víárkokban tölté az éjet? kérdé csodálkozva a tüzértiszt.
– Ott.
– Önöknél nem esett az eső?
– Esett.
– Hát a szél fújt-e?
– Fújt.
– Nem találja ön, hogy hideg van?
– Nem.
– Talán mégis jól tenné, ha ingelejét összegombolná.
– Szükségtelen.
A két dalia ezalatt haladt egymás mellett, a fiatal hadnagy látható
könnyűséggel, mely ruganyos léptein, szabad lejtésén észrevehető volt; a
tüzér pedig azzal a nehézkes czammogással, a mivel szokott az ember
télen nagy botosokban, hosszú köpönyegben, kiállott lábakkal járni.
A tüzér csak azért is beszédet kivánt kezdeni, hogy társa ne járjon
olyan sebesen.
– Uram! Ön igazán nem fázik?
A fiatal tiszt mosolygott. Olyan jól illett piros gyermekded orczáihoz
ez a mosolygás.
– Legkevésbbé sem. Ez még nagyon szelíd időjárás.
– Köszönöm; mit nevez ön akkor kemény időnek?
– A milyen például Új-Seeland és a Behring-öböl tájékán szokott lenni.
– Volt ön ott?
– Igen, a mult évben, a Franklint kereső expeditióval, mint önkénytes.
Ez már magasabb véleményt adott az ifjoncz felől. A ki azon útat
önkénytesen megtette, az túl van a jég próbán. Annyit meg kellett neki
engedni, hogy a hideget kiállja. No de még ettől a tulajdonságtól nagyon
messze van a jó katonáig. Ahoz még személyes bátorság, testi erő,
ügyesség, hideg vér és több efféle szükséges. A tüzér elhallgatott s
vigasztalta magát azzal, hogy ennyi kelléket még sem szerez valaki
tizenhat éves korában.
Nemsokára odaértek Egerton ezredeshez, ki a víárkok mögött göröngyökből
alkotott barlangban ült több közelből való tiszttel s azt a napi
parancsot közölte velök, hogy miután épen most érkeztek jó füstölt
cervelat kolbászai, azokat őneki hevenyében siessenek elkölteni, obligat
rostopsin és arak-kortyocskák mellett.
A parancs egész készséggel lőn végrehajtva, a fiatal tisztecske
kivételéig, ki azt állítá, hogy ő napjában csak egyszer szokott enni,
akkor is csak vizet iszik.
Képzelhetni azt az óriás kaczajt, a mi e szavait kísérte.
– Teringettét, ifju ember! úgy önt elfogja fújni a szél! tréfálózék az
egyik tiszt.
– A nem evett és nem ivott katona rossz katona, monda a másik.
Egerton maga is hiába tett neki különféle toasztokra ajánlatokat, a hogy
szoktak fiatal embereket az ivásra rávenni; hogy igyék a házi gazdáért,
igyék Szebasztopol bevételeért, igyék a legkecsesebb királynőért.
– Igyék hát ön a szeretőjeért! kiálta végre az ezredes, unszolva a tele
pohárral.
Az ifju még jobban elpirult.
– Nincs szeretőm.
– Szép azt eltagadni, de a nyitott ingelő elárulja, hogy ott valamit
visel. Nos? nem valami zsinór látszik ott ki, a min valami medaillon
csügg, a miben ismét valami szép arczkép van rejtve: vagy csak nem visel
ön amuletet a nyakában, mint az oroszok és a francziák?
Az ifju tiszt habozni látszott feleletében.
– Semmi kitérés! riadt rá az ezredes. Egyenes válasz. Arczkép vagy nem
arczkép?
– Igen. Arczkép, válaszolt az ifju. Anyám arczképe.
Mindenki megilletődött. Milyen gyermek! még sem inni, sem szivarozni nem
tud, s nők közül csak az anyát szereti még, s már ide jött férfi-sorban
verekedni. Még nem is tudja mi az élet? s már eljött megtudni, mi a
halál?
Azután békét hagytak neki s nem kínálták többet semmivel. Az
érzékenyebbek már nem haragudtak rá, hanem sajnálták; és sajnálatból
szidták a kormányt, hogy minek enged ilyen gyermekeket a mészárszékre
jönni.
* * *
Három nap és éjjel nem lehetett a víárkokban levő sorezredeket
felváltani. Az angol sereg minden része úgy el volt foglalva minden
ponton, hogy senki sem pihenhetett három nap; kivéve azokat, a kik
kidültek a sorból, holtan vagy betegen.
Harmadnap annyi könnyebbségük volt, hogy fele az őrcsapatoknak talpon
maradt; az alatt míg a másik fele lefeküdt.
Lefeküdni! Mindazon jók között, miket a természet édes anyai keze az
emberrel éreztet, ez a legkedvesebb eszme. Elhagyni ezt a bizonytalan
állást, melynek csak az a czélja, hogy a fejet büszkén magasra tartsa,
átengedni a testet a maga vonzalmának a föld felé, s nem viselni gondját
egymás segítségére bizott tagjainknak. Gondolj reá, te ki olvasod e
sorokat ruganyos ágyadon fekve, enyhe takaród alatt, könnyű éji
öltönyben, takart lámpa világánál, hogy egészen más dolog az: lefekünni
a fagyos iszapba, átázott nehéz öltözetben, a hideg télszaki szél dühödt
ordítása mellett, a fáradt fejet lehajtani egy darab kőre, mely a
sánczépítésből fennmaradt, és azután hallgatni a bombák fütyülését, a
granát rekedt búgását, s felébredni egy szétpattanó bomba csatájára, a
riadót verő dob pörgésére, az éjjeli cseltámadások nyugtalanító zajára,
nehány pillanatig hallgatni, hol ölt meg a bomba valakit a szomszédok
közül? huzódik-e közelebb a riadó? s azután ujra kezdeni ismét:
«Miatyánk ki vagy a menyekben» egyik kéz a sziven, a másik a kardon s
ujra elaludni a távozó dob robaja mellett és álmodni csendes kandallós
szobáról, a hol gyermekek, leánykák ülik körűl az agg vitézt, ki beszél
nekik rémdolgokról, a mik sok – sok év előtt történtek vele Szebasztopol
ostrománál…
Az éjszaka második felében a fiatal tiszt osztálya ment feküdni…
Egerton ezredes másodszor járta végig az őrvonalakat. Az első izben,
éjfél előtt, világosan megismeré az ifju hadnagy csengő szavát a
sötétben, mely kérdéseire felelt.
– Ébren van a gyerkőcz! vajjon soká fogja-e még kiállani? gondolá
magában.
Másod izben hajnal felé volt már az idő, midőn az ezredes azon lovagolt.
Nem kellett neki kérdezősködnie a gyerkőcz után. Ott feküdt az a hol
éjfél előtt állt; egyik karját feje alá tette, az volt a vánkos, a
másikat a szivére tette, az volt a paplan.
– Teringette suhancza! dörmögé az ezredes; épen mint az arab mesékbeli
dzsin, az egyik fülére lefekszik, a másikkal takarózik. No nézd! még
csak köpönyeget sem takart magára!
Pedig oly hideg szél fújt, úgy keresztül-kasul járta az embert.
Az ezredes leszállt a lóról s nagy prémes köpönyegét leveté nyakából,
ráteríté azt az alvó ifjura.
– Ostoba suhancz! – dörmögé magában – azt szeretném, ha elfagyna
keze-lába.
És szépen betakargatta kezét lábát a bundás köpönyegbe.
* * *
Azt tartják, hogy a változatosság kellemetes. Talán mégis a Szebasztopol
alatti téli éjszakák változatossága nem volt az.
Egyik éjjel úgy szakadt a zápor, mint Nóé idejében, akkor azt kivánta
minden ember, hogy bár inkább megfagyna. Másik éjjel azután megfagyott
úgy, hogy a földre letett puskát nem lehetett felvenni, s az embernek a
bőrét levette a tenyeréről a kardmarkolat vasa, akkor azután mindenki
azon imádkozott, hogy bár ne lenne ilyen nagy fagy. Az is
meghallgattatott. Jövő éjjel megenyhült az idő s támadt akkora köd, hogy
az ember fuldoklott benne, s még a sötétséget sem láthatta tisztán. A
zúgolódó emberi elme, melynek semmivel sem lehet kedvét találni, ekkor
ismét arra fakadt, hogy bár inkább harcz és háború volna az utálatos köd
helyett és vesznének el az emberek golyó és szurony által, mint e dohos
levegő-iszaptól.
Még ez a kérésük is meghallgattaték.
Abban a legsűrűbb ködben nagy csendesen lopózva megközelíték az orosz
csapatok az angolok víárkait, s mikor azok legjobban imádkoztak egy kis
felvidító véresőért, felrohantak sánczaikra: «ime itt van!»
Mielőtt egy lövést tehettek volna az őrök, le voltak rántva a sánczokról
nyakukra hurkolt pányvákkal; a fanaticus orosz had szuronynyal rohant be
a víárokba, ledöfve az álmaikból ocsúdókat, kik a halálra ébredtek.
Percz mulva őrült irtózatos harcz támad; az angolok az első rémület után
a kétségbeesés dühével fordulnak megtámadóik ellen; nem ér senki rá a
lövésre; szurony és kard csattog mindenütt és a megfordított puskaagy
dolgozik; a szitok, a bőszült káromlás közül rémségesen hangzik elő
egy-egy legyilkolt hosszú halálordítása, ki még a földön fekve küzd a
testén keresztül döfött szurony ellen; nem tudni: angol-e vagy orosz?
A zaj, a harczi lárma azonban mindig terjedtebb lesz; az oroszoknak
sikerült tért foglalni; a bőszült hurrah kiáltás bizonyítja, hogy egy
árokból már kivetették az angolokat.
De a másik árok szögelletében valami fentartja őket. Ott egyetlen
veszedelmes férfi harczol, hátát a szögletnek vetve s véres fővel
fektetve le a közeledőket. Ki ez a gonosz ember?
Négyen öten rohantak már reá szegzett szuronynyal és szent Mihály
nevével, nem fogott rajta sem a szurony, sem az arkangyal neve.
A vezénylő orosz tiszt jól tudja, hogy az a harczoló férfi Egerton
ezredes. Kémeitől azt eleve megértette.
– Adja ön meg magát, ezredes! kiált rá a víárok tulsó oldaláról; én
Kozakoff ezredes vagyok.
– Örülök, hogy van szerencsém, viszonzá Egerton ezredes. Tessék hozzám
közelebb jönni.
S hogy könnyítse neki a közelítést, levágott megint egy oroszt, a ki
előtte alkalmatlankodott.
– Kénytelen vagyok önt elfogni, uram, kiálta a támadó.
– Nehéz leszek, tréfálódzék Egerton a halálos viadal közepett; két mázsa
és ötven font vagyok s a kardom is nyom valamit.
S úgy szórta az élczeket és a halálcsapásokat jobbra-balra, mintha víg
teke-asztal mellett volna, a hol háborút (à la guerre) játszanak.
Az oroszok azonban a sánczárok tulsó felét kezdték megmászni, melynek
Egerton támaszkodott s ha oda sikerül felkapniok, szuronynyal őt könnyen
ledöfhetik.
Az ezredes látta jól, hogy már két katona felkapaszkodott s egyik
gyorsan közelít felé. Ezen bizonyára nem lehet segíteni, hanem azért
megadásról szó sincs.
Abban a pillanatban nagyot ordít a felkapaszkodott orosz s fejtetőre
bukik le az árokba; a másik még ráér visszafordulni; csak azért, hogy ő
meg hanyatt essék alá.
A szomszédból segítség érkezett. A tiszt legelől: mindkét ellenfélt az ő
kardja sujtotta le; a víárok innenső fele egy percz alatt le van
tisztítva, a kik oda felkaptak, azok sírt találtak ottan.
A segélyül érkezett tiszt gyönyörűen harczol; úgy veti magát a szuronyok
közé, mint egy chinai jongleur, ki az éles kések közé szökik; egy percz
alatt tiz csapást fog fel és ad vissza kardjával, itt hátrakapja magát,
amott félre csúszik; aláfurakodik a hosszú puskacsőnek, s mikor jobbja
kifáradt, balkezébe kapja a kardot, s úgy harczol tovább.
– Akárki fia légy, derék legény vagy! kiált rá Egerton, s most már egész
testével neki feküdt az ellenség tömegének.
Az mindinkább tért kezd veszíteni; az angolok visszanyomulnak a
víárokba, s a tulsó sánczemelvényen hangzik Kozakoff vezényszava:
«czélozz!»
– Kapd le a fejedet! kiált Egerton a merész ficzkóra, ki az átelleni
sánczról verte le az utolsó ellent.
Dehogy fogadott az szót. Ott maradt állva s midőn Kozakoff tüzet
parancsolt, Egerton meglepetve ismerte meg a percznyi villanásnál a
gyerkőczöt.
Meg sem bukott az a lövés elől; egy golyó sem találta, pedig lőttek reá
százan.
– Előre fiaim! kiált a gyerkőcz a lövés után s második lövésre már nincs
ideje az ellennek, hanyatt-homlok verik azt vissza s Kozakoffnak csak az
az egy szerencséje van, hogy két mázsa ötven font teher mellett nem
lehet az ellent sikerrel üldözni, különben az angol fogná el most őt; de
utána kiáltá, hogy vissza fogja adni a szives látogatást.
Az ezredes és a gyerkőcz csak a táborvonal mögött találkoztak újra.
Egerton megszorítá az ifju kezét, megszorítá azt melegen és hosszasan,
egyebet nem is szólt hozzá; hanem Egertonnál nem is volt a kézszorítás
puszta gymnasticai gyakorlat.
* * *
A gyerkőcz e nehéz hónapok lefolyta alatt valódi kedvencze lett a
seregnek. Mindenféle hizelgő névvel felruházták: a kölyök! a suhancz! a
tacskó! így nevezték egymás között még a közkatonák is, és azt minden
ember tudta, hogy ez a kölyök a hadsereg legelső hőseinek egyike.
A legmerészebb hadivállalatokhoz őt választották ki a vezérek s ha
valamire azt mondta valaki, hogy az lehetetlen, ezt válaszolták: «rá
kell a tacskóra bizni.» Annak nem volt semmi lehetetlen.
Azt kikerüli minden golyó, azt nem fogja a fegyver, az a tenyerén
elsütheti az égő granátot, még sem sérül meg bele; a ki annak a háta
mögé áll, biztos helyen van, mintha sáncz mellett állana.
Bizonyára nagyon buzgón imádkozik érte odahaza valami szerető édes anya,
annak az imája fordít el fejéről minden veszedelmet.
Ápril utolsó napjaiban, midőn tiz napi bombázás után a szövetséges
seregek annyira czélt értek, hogy eljutottak oda, a hol kezdték, egy
este oda hivatá magához Egerton ifju barátját.
– Gyermekem, az éjjel látogatóba megyünk. Régen tartozunk vele s még azt
találják felőlünk mondani odaát, hogy nem vagyunk udvariasak, ha vissza
nem adjuk. Reménylem, hogy velem fogsz jönni.
– Szívesen.
– Minden kész az indulásra; csak azt várjuk, hogy teljesen besötétüljön
minden, akkor indulunk. Hozod-e a revolvereidet?
– Nem hozom. Kár lenne sokat lövöldözni.
– Igazad van. Tehát csak karddal és szuronynyal előre. Most sem iszol
még? Talán egy hajtás cognac még jobban felmelegítene. Sajnálom, hogy
ezt meg nem ismerted.
– Rá érek még, felelt az ifju könnyü szívvel.
Egerton gyöngéd szánalommal tekinte rá. Szegény gyermek. Az igaz, hogy
még ötven évig is elélhet, hisz csak most kezd a szakálla pelyhedzni,
elég ideje van még!
Az éj eltakarta a nappal rombolásait. Zöld mezők és véres mezők, eleven
emberek és halottak szépen elfeketültek az éjben; a koronként megdördülő
ágyú világa csak egy perczig tart, az nem háborítja az éjszakát.
Az orosz védművek és az angol támadási vonal között fekszik egy kettős
földsánczolat, melyet az oroszok toltak előre az angol tűztelepek ellen.
A holdvilágtalan éjben az ostromlók egy erős csapatja közelít e
sánczolathoz a legnagyobb csendességben.
A herculesi Egerton és a hős gyerkőcz a vezetők. A katonák mindegyike
jól tudja, hogy az véres munka lesz, mert a legelszántabb két vitéz áll
élükön. Égnek a harczvágytól.
Senki sem veszi észre közeledésüket.
Az első sánczolatban mindenki mélyen aluszik a fáradalmas nap után, csak
az egyes piquet őrök járnak-kelnek a sánczfokon.
– Engedjétek őket jobbra balra haladni; susognak a vezetők csendesen.
– Most két kézre a fegyvert, előre a szuronyt! csatára!
Mint a lesben állt oroszlán, szökik fel a sánczolatra az angolok
előcsapatja, a szuronyokat a földhányásba döfték, azokra hágva, másztak
fel a gátra; egymás vállaira állva, adták a legelső szuronydöfést, mely
a felriadt orosz őrseregnek volt szánva.
– Rajta fiam! kiálta Egerton, mint könnyű gyermeket hajítva fel a
sáncztetőre ifju barátját s következő pillanatban utána emelve roppant
termetét: a széles kard fogai között.
– Itt vagyunk, Kozakoff ezredes, kiált az angol menydörgő hangján. Le
van róva a látogatás.
A sáncztetőn egy magas orosz hadfi harczol elkeseredetten a gyerkőcz
vitézzel, kinek heves csapásai hátrálni kényszerítik.
Egerton sajnál a vitába elegyedni, s más felé fordítja fegyverét.
– Végezd fiam a magadét.
Az angolok egy pillanat alatt elfoglalták az első gátnát, az orosz sereg
hanyatt-homlok rohan vissza. A két vezér, ki jobbra-balra vágott utat
magának, a gátna tulsó oldalán ismét összejön. Az oroszt két felől
kiszorították az első sánczból a második sánczolatba, s most egy
pillanatra megölelik egymást, hogy folytassák a munkát.
A második sánczolatból egyszerre egész sorlövés fogadja az ostromlókat.
– Csigavér! kiált Egerton, szétcsapva a szeme közé omló füstöt; előre
gyorsan! A midőn a gyerkőcz egyszerre odadül keblére, két kezével
öltönyébe kapaszkodva.
– Mi bajod fiacskám? kiált az ezredes s rátekint a gyermekre.
Az még akkor mosolyog, még arcza piros, még sehol sem látszik a seb; de
egy pillanat mulva kiszökik kebléből a piros forrás, az élet forrása, s
borzasztó elnézni, ezen egy pillanat hogy átváltoztatja egyszerre az
arczot, hogy lesz az fehérré, hogy törli le a délczeg mosolyt róla
valami hideg kéz.
Mint kedves csecsemőt ragadta őt karjára az ezredes s rohant vele a
sáncz mögé; midőn letette ott, már hervadt volt a szép délczeg ifju,
mint egy letört virág.
– Kedves fiam! fáj-e nagyon? kérdezé Egerton, könyekkel szemében.
– Anyám, édes anyám; suttogá a gyermek és félrehajtá fejét. Úgy halt
meg.
Midőn az ifju leroskadt a lövés után, azon pillanatban látta Egerton,
hogy az iménti magas orosz tiszt ott a sánczon vállára veregetett egy
volhynski vadásznak és monda:
– Nagyon jól volt.
Most felvette kardját és ment ezt az embert felkeresni.
Az emberirtó sortűz közepett hatolt fel a sáncz tetejére. Mint a kaszált
fű, omlott előtte minden élő. Kardcsapásait nem volt képes feltartani
fegyver.
Azt az embert kereste ott, és rátalált a harcz tömkelegében.
Kétszer lőtt az reá revolver-pisztolyával oly közelről, hogy egy
falevelet el kellett találnia. Egerton nem érze semmit.
Vannak fenevadak, miket nem ér semmit úgy meglőni, hogy a golyó
keresztül-kasul járjon rajtuk; ha csak bizonyos helyen nem találják
őket, a vett halálos seb után is megölik még a vadászt.
Egerton kardja földre teríté az oroszt egy csapással… Ezt meg nem
gyógyítja senki.
– Ez is jól volt! hörgé az ezredes, és azután még egyszer megforgatá
kardját feje körül s lerogyott a porba.
Csak annyit hallott még, hogy az angolok diadalt ordítottak.
E kedves zene mellett kilehellte lelkét.
DRÁGA FÖLD.
A Szilisztria melletti nagyobb szigetek egyikén gyönyörű mulatólaka volt
Spatár Leo, gazdag görög kereskedőnek.
Azt mondák, hogy a derék úr igen tiszteletreméltó módon jutott roppant
vagyonához, a mihez minekünk semmi közünk. Annyi bizonyos, hogy a
legtöbb orosz rubel az ő kapuin keresztül jutott a Duna két partján
lakozók közé, a mi azután sok mendemondára adott okot.
Hanem Spatár úr bölcs ember volt, s ha talán szolgált az orosz czár ő
felségének, de szolgált a török szultán ő felségének is s ki ne ismerné
el, hogy két úrnak szolgálni kettős érdem, kivált, ha mind a kettő meg
van elégedve a szolgálattal.
De mi bajunk nekünk Spatár úr érdemeivel, mikor itt csak a kertjéről van
szó?
Az egy valódi paradicsom volt a maga helyén; az európai gyümölcsészet
minden fajai a legszebb példányokban voltak feltalálhatók benne, a
mellett pompás üvegházából egész pálma- és narancserdőket birt
kiállítani, s kerítése belül fügefákkal és baraczkokkal volt befuttatva.
A várkormányzó, Mussza basa, legkedvesebb napjait itt e kertben tölté,
melyet a vendégszerető úr számára mindig nyitva tartott; órákig
elandalgott a virágzó olajfák árnyéka alatt s elnézte napról napra:
mekkorát nő egy fügefa-levél?
A török úr egészen bolondja volt a szép fának, szép virágnak. Ha
hadvezér nem leendett, szeretett volna kertész lenni, elpiszmogni a
gyümölcsfákkal, s tanulmányozni a bimbók fakadását.
Számtalanszor kérte Spatár úrtól ezt a kertet drága pénzen; de az soha
sem volt eladó. A derék úr esküvel állítá, hogy ha valakinek eladná, az
bizonyára a derék basa lenne, de nincs kedve tőle megválni. Tekintse a
mi benne van úgy mint a magáét, lakjék ott, szedje gyümölcsét, de
megvenni ne kivánja, mert annak nincsen ára.
Utoljára már kétszázezer piasztert igért neki érte a basa. A kereskedő
megakadt kissé; egy napi határidőt kért; egy napig gondolkozott rajta és
akkor azt mondta, hogy biz ő kétszázezer piaszterért sem vál meg
kertjétől.
Ekkor azután Mussza basa abba hagyta az alkudozást s feléje sem ment a
kertnek többet.
Az 1854-ik évben úgy történt, hogy nehány hónapig a háború sulya egészen
Szilisztriára nehezedék, az orosz hadsereg zöme teljes erőszakkal
rohanta meg a historiai nevű erősséget, melynek kapuja kapu volt
Törökország szivéhez.
Ilyen két hónap alatt hogy átváltozik egyszerre a táj alakja! Nincs a
teremtőnek olyan jégesője, árvize és földindulása, mint ez a bölcs
emberi faj, ha megindul mezőket elgázolni, városokat felforgatni!
Nyomtató szérű támad ott ma, hol tegnap zöld vetés hullámzott, erdők
feküsznek le, mintha zivatar járt volna rajtuk keresztül, dombok mulnak
el itt, s amott emelkedik helyettök új hegy, halom.
Az orosz seregek közelítésekor kihirdeté Mussza basa Szilisztria lakói
közt, hogy kinek mi féltője van, vigye onnan, és ki sokáig akar élni,
olyan messze menjen a vártól, a honnan tornyot sem láthat belőle, mert
világ felfordulása lesz azon a helyen nem sokára.
A gyöngébb szivű emberek el is takarodtak onnan. Sokan oda hagyták
házaikat, fekvő vagyonukat s menekültek az ország belsejébe.
De Spatár Leo állhatatosan megmaradt a maga helyén. Mit ér az ember
vagyona nélkül? mondá ő igen helyesen; jobb benne lenni a házban, midőn
az leszakad, mint messziről siratni beomlását s végtére is mitől tartana
igaz jó lelkiismeretű ember? Ha Istennek úgy tetszik, utolérheti kezével
az embert a legvidámabb társaság közepett; ha pedig kiválasztá, hogy
megtartsa, bátran járhat, kelhet a hulló bombák között.
Ilyen szép bölcseséggel indokolá a derék kereskedő helyben maradását s
ki ne adna neki e részben igazat, kivált ha még azt is megtudná, hogy
húszezer arany mindenkor szép pénz marad; épen annyit kapott pedig az
érdemes kereskedő az orosz tábornokoktól azon csekély szivességért, hogy
őket kellő időkben mindig tudósítsa a várbeli állapotokról.
Tagadhatna-e meg ilyen csekély kivánságot az ember jámbor
felebarátjaitól?
A jeles üzér tehát benn maradt az ostromlott várban s valóban elég
bátorsága volt akárhányszor körül lovagolni a bástyákon a török
főtisztek kiséretében, kikkel mind igen jó barátságban volt s ilyenkor
elég alkalma lehetett az emeltebb bástyatornyokból letekinthetni pompás
kertjére odaát a szigetben, s szomoruan elnézhetni, milyen szép
gazdálkodást követ ott el a jámbor ostromló sereg.
A baraczk trillageok terrassaira nagy ostromágyúkat vontattak fel, s a
gyönyörű oleander, narancs és rhododendron bokrokat porczellán
cserepeikben oda hordták az ágyútelepek masquozására. A spárga-ágyakat
hosszában két magas sáncz vágta keresztül, s a levágott gyümölcsfákat az
árkok elé használták fel torlaszoknak éjszakai megrohanások ellen. Lovak
jártak be s ki az üvegházból, s a pavillon minden ablakából ötével
hatával nézett elő a harczra termett orosz. Mind ezt távcsöveken át
nagyon jól ki lehetett venni.
A jámbor kereskedő nem állhatta meg, hogy szomoruan fejet ne csóváljon e
látványra.
Valahányszor egy új romlást fedezett föl, mindannyiszor nagy hangosan
felsóhajta: