hogy megnyugtassa őket.
Ah! ez már értelmes beszéd. Az alumneum, mint tudjuk, jótékony
alapítványokon nevelkedett intézmény, amely részben ingyen, részben
pedig csekély pénzért kosztot ád a szegény diákoknak. Persze, az élelem
is szerény, délre egy kis hús meg brugó, estére főzelék. Vannak azonban
jószívü emberbarátok, akik néhanap küldöznek egy fél disznót, öreg
kotlósokat, miegymást, amiből aztán telik néha vacsorára is. Ez az
ünnepnap. Egy kecskéért tehát érdemes segédkezet nyújtani, még ha
őrültségről is van szó.
Fölkeresték az asszonyt. Amikor Málika megpillantotta Hertelendit,
elsápadt, kipirult, s aztán mintegy félve, hogy a látomány eltünik,
megragadta kezét. Hát mégis él még a régi világ? Nem álom, hogy valaha
Selmecen volt, szeretett és a szíve boldogan dobogott?
– Bocsánat, – szólt Hertelendi, kezét kivonva a leányéból (én már csak
leánynak nevezem) – nekünk gyűlölnünk kell egymást. Megkapta a
menyasszonyom levelét?
– Megkaptam, – bólintott Málika. – Óh, milyen boldog vagyok, – fordult
ki egyszerre szívéből az öröm, – hogy önt láthatom… olyan nagyon boldog…
Hát van még valaki, aki nem felejtett el?
Hertelendi sokat jelentően bólintott.
– Legyen nyugodt: van, – szólt egyszerüen. – De mindez még korai tárgy a
beszélgetésre. Tartsunk rendet és legyen szíves a dolgok intézését reám
bízni. Van szerencsém, – tette hozzá a teológusokra mutatva: – Zima és
Bentsik urakat bemutatni.
Kézcsók, meghajlás. Leültek a kerek asztal köré, amelyen kiirthatatlan
vidéki szokás szerint egy plüssalbum és több hagymaalaku tengeri kagyló
feküdt. Hertelendi vette föl a szót:
– Asszonyom, – kezdte hivatalos arccal, – ezennel e tiszteletreméltó
tanuk előtt megkérdezem önt, hajlandó-e engem gyülölni? Igen vagy nem?
Málika ránézett a teológusokra. Kezdte érteni a dolgot. A teológusok
annál kevésbbé. Zavartan néztek maguk elé és olykor sóhajtottak egyet.
– Gyűlölöm önt, – szólt a feleség halkan.
– Jól jegyezzék meg az urak, – fordult a diák a tanúk felé. – Tehát
engesztelhetetlenül gyülöl. Most gyerünk tovább. Nemde, uraim, az
engesztelhetetlen harag méltó ok a válásra s épp oly ok az is, ha a
házastársak egyike bántalmazza a másikat?
A teológusok megdöbbenve néztek egymásra. Mégis csak őrültek közé
kerültek. Bentsik uram az ajtó felé pislogott. Mekkorát fog ő ugrani.
Zima úr komoran mosolygott, mintha vadalmába harapott volna és így
felelt:
– Bizonyára súlyos válási ok, servus humillimus.
A diák egy kis szünetet tartott, aztán folytatta:
– Kedves Málika… Tegyen nekem egy szívességet és itt a tanu urak előtt
ne sajnáljon tőlem egy nyaklevest.
Málika mosolyogva nézett rá. Óh, be rég nem nevetett, szinte fájt most
belé az ajka.
– Nagyon kéri? – kérdezte.
– Sírig lekötelez vele.
A kis leány fölemelte puha kis kezét és a következő pillanatban egy elég
erélyes pofon csattant el a diák arcán.
– Jól látták az urak? – fordult Hertelendi boldogan a tanúk felé. – Ha
nem látták jól, megismételhetjük…
A teológusok nem kivánták a repetációt. – (Bárcsak már kint lennénk, –
gondolták szepegve.)
– Akkor kérem vegyék föl a jegyzőkönyvet, – szólt Hertelendi. Soha pofon
embert még ily boldoggá nem tett. Az arca ragyogott az örömtől.
Leültek az asztalhoz és megfogalmazták a protokollumot. A diák még azon
melegében elment a lelkészi hivatalba s a másolatot megküldte
Institórisz uramnak. Ugyanakkor fiskálist fogadott, hogy indítsa meg a
válópört. Azután, – újra tanuk kiséretében, mert a világ nyelve rossz, –
meglátogatta a két leányt s elbúcsúzott tőlük.
– Hertelendi úr, – szólt szerényen Helén, – most már bizonyos, hogy
Málika megkapja azt, akit szeret?
– A nyilatkozat s a pofon után, remélem, övé lesz, akihez szíve
vonzódik, – vélte a diák.
Helén elgondolkozva nézett maga elé.
– Milyen síma a dolog, istenem…
Azután kérőleg és szégyenkezve emelte tekintetét Tamásra.
– Nem volna szabad… nem lehetne… hogy én is nyakon üssem magát?
A diák kacagott.
– Hogy is ne!… Az ön ügye talán nyakleves nélkül is menni fog. És ha már
pofozni kell, akkor a nyakleves Vitnyédit illeti meg, nem engem, amiért
már régen meg nem kérte az ilyen bájos és kedves leány kezét.
Bentsik és Zima urak a határig kisérték el a diákot, (biztosak akartak
benne lenni a megőrült akadémikus tényleg elhagyja-e a várost?) s aztán
visszatértek Presovára. A kecske finom volt, nemkülönben az a kis hordó
bor is, amelyet Hertelendi a jól teljesített feladat ráadásaként az
alumneumba küldött. A két pap ma is őrzi a kecskeszarvakat, mint életük
egyik legkülönösebb epizódjának emlékét…
Amíg Eperjesen a helyzet így tisztázódott, Osztropszki, az erdőmester,
megérkezett Budapestre s a miniszter elé járult.
– Kegyelmes uram, – szólt az audiencián, ahová egy furcsa alaku
fűzfadoronggal ment, – van szerencsém jelenteni, hogy az állami erdők
területei, – ezzel átnyújtott egy kék ívet s a botot, – 127.000
négyzetöllel szaporodtak.
A kegyelmes úr megbiccentette fejét s kezet szorított Osztropszkival.
– Egyelőre fogadja az én köszönetemet. Valóban kitünő munkát végeztek.
Becsületes hivatalnok: az arcára van írva.
– Hát még a fiatalemberekére, – tette hozzá meghajolva az erdőmester. –
Szerencsére már beheggedtek a nyomok.
A miniszter nevetett.
– Látom ezen a boton, hogy mire céloz. Sok bajuk volt a parasztokkal?
Mosolyogva nézte a viharedzett fütyköst.
– Ez a bot Cseróczy akadémikusé, – magyarázta Osztropszki. – A rendezés
körül legtöbb érdem az övé. Ha megengedi, kegyelmes uram, elmondom a
szepesi üvegek történetét…
Elmesélte, hogy különböztette meg Cseróczy a régi és új palackok színét.
A kegyelmes úrnak a könyei csurogtak.
– Hiszen ez klasszikus adoma! – melegedett föl. – Ez napoleoni vonás!
Gondunk lesz erre a fiatalemberre! Még egyszer: melegen köszönöm.
Amikor este elment a klubba, mindenkinek föltette a kérdést, hogyan
tudná egy határdomb hitelességét megállapítani? Senkise tudta. Amikor
azután megfejtette a Columbus tojását, elmondott anekdotái sikereinek
egyik legszebbjét nyerte el. Hiába, e haza az adomák országa. Másnap
meleg levél ment az akadémiához, kiváló figyelemre méltatva Cseróczyt,
akinek a miniszter külön levélben köszönte meg fáradozásait. Ebből a
fiatalemberből országos főerdőmester lesz, akárki meglássa.
Selmecen is némileg megváltoztak ez idő alatt a viszonyok.
– Az öreg Judex kifogásolja, hogy vígan vagyunk? Az öreg bepanaszol,
hogy mértéken fölül élünk? – mondták a diákok. – No, jól van. Majd addig
nyújtózunk, ameddig a takarónk ér; légyen az ő hite szerint.
S e naptól kezdve, – halljátok csak! – többet diák föl nem kereste a
zálogházat.
Judex eleintén nem törődött a dologgal, csakhamar azonban ijedten látta
be, hogy kellemetlen helyzetbe került. Selmecen mindenki polgárias és
takarékos: a bányászok, a vadászok, a hivatalnokok, a kereskedők, a
honorációrok, – a becsületes zálogos csak a diákokból tud megélni. Mi
lesz, ha épp a legjobb emberei hagyják cserben? Pedig úgy indult a
dolog. A máskor oly forgalmas üzlet egy-kettőre kongott az ürességtől,
csak olykor akadt egy-egy mesterlegény, aki talléros óraláncát jött
elhelyezni. Azután ismét méla csönd honolt a termekben. Judex kezdett
annak tudatára jönni, hogy a korhelykedés még sem haszontalan dolog, sőt
ellenkezőleg: az Uristen bölcseségének kifolyása, mert valamint, ha a
látszólag szintén fölösleges hernyót nem alkotja meg, nincs éneklő
madár, úgy bor és dáridó nélkül nincsen zálogház. A világot Isten,
hiába, bölcsen alkotta. Mivelhogy okos ember volt, csakhamar tisztába
jött azzal is, hogy a diákokkal jó lesz kibékülni, mielőtt üzleti
bukását várná be.
– Küldök nekik egy hordó bort, – határozta el egy nap magában.
Csakhogy a diákokon nem lehetett ily könnyen kifogni. Nem fogadták el az
italt. Ők már csak erkölcsösek akarnak lenni. A zálogház tovább kongott
az ürességtől.
– Terringettét, – csóválta a fejét Judex, – ezt úgy látszik alaposan
megcsináltam… No, de szerencsére jóbarátom a direktor. Talán ő segíthet
a bajomon. Hol a kalapom? Rögtön fölkeresem.
Elment az igazgatóhoz.
– Servus humillimus, – mondta, barátja kezét melegen megszorítva, – nagy
szívességre kérlek. El kell vesznem, ha ez még soká így tart… Ez az
ifjúság rosszabb a templáriusoknál, vérszopóbb a tatárnál. Mit
cselekedtek ismét, hallgasd csak.
A direktor helybenhagyólag bólintotta meg tar koponyáját.
– Persze, persze… Furor juvenilis… A bor, a nóta, a muzsika… nagy
bibaxok mindahány, barátom uram; piget me.
Judex türelmetlenül simogatta kurta szakállát. Ezúttal nem tetszett neki
az erénykedés.
– Igérem, – folytatta az igazgató meleg jóakarattal, – hogy ami módomban
van, meg fog történni. Valamennyiünk érdeke a jó erkölcs, számíthatsz
rám, barátom uram, számíthatsz.
A látogató zavarban volt. Egyet köhintett.
– Hogy a tárgyra térjek, – szólt, – tulajdonképp nem is erről van szó…
vagy talán: nem ily értelemben… Szinte azt mondhatnám, hogy az ifjúság
egyszerre túlzott mértékben hódol az erénynek. Az eset a következő:
amióta peticióval jártunk a tekintetes tanári kar elé, elkerülik
házamat, nem keresik föl üzletemet, minek folytán kereskedői hivatásom
idővel válság elé fog jutni… Érted, kedves barátom uram?
A direktor tágra nyílt szemmel nézett rá. És ezt Judex mondja, a
korhelykedés ádáz ellensége?
– Arra akarlak tehát kérni, – folytatta Judex, – hassál oly irányban,
hogy ez a gyűlölet megszünjék, hogy az ifjúság… szóval, hogy… nem is
tudom magamat helyesen kifejezni…
Az igazgató kezdte sejteni a dolgot… Quae mutatio rerum!
– Értem, értem, – mondta elgondolkozva, – neked károd van a túlhajtott
puritánságból… A zálogház nem megy. A diákok szolidak.
– Igen, igen, – bólintott a vendég. – S e tekintetben véleményem több
tisztes polgáréval egyezik. Gerstakker, Markus, Cserni, Gregor, Kreuzer,
mind megérzik e dacot. Mi végre is nagy költségekkel rendezkedtünk be,
úgy hogy a diákság igényeinek megfelelhessünk, az üzem pénzbe kerül s ha
nincs jövedelem, a tisztes kereskedelem veszedelembe jut… Ezt figyelembe
kell venni, nemde? Kérem hát jóakaratodat ez irányban.
A direktor helybenhagyólag bólintott.
– Meglesz; servus humillimus. Én is szívemen viselem a város érdekét.
– Végre is: fiatalemberek, nemde? – kérdezte méltatlankodva Judex, – nem
pedig remeték… Mi is voltunk fiatalok, de azért sosem akartuk a tisztes
kereskedők romlását!
Tárgyalások kezdődtek, amelyekben egyrészről a diákság küldöttei,
másrészt, mint legöregebb kereskedő: Judex vettek részt. A diákok ez
egyszer kurucul viselkedtek s szónokuk nem kisebb dolgot kivánt,
minthogy Judex fogadja vissza elűzött leányát s a szükséges egyházi
korrektura után igaz szívvel adja oda Cseróczynak…
A zálogos hallani sem akart a dologról.
Soha!
Két napig sebzett vadként járt föl és alá irodájában. Egyetlen lélek sem
zavarta. Oh, hogy fájt neki, hogy az üzlete, élete büszkesége üres volt!
Az ajtóra tett csengő egyszer sem szólalt meg egész napon… hogy neki ezt
meg kellett érnie! A Judex-zálogházat be fogják zárni, mint egy csődbe
jutott rőföskereskedést… Harmadnap beállított az öreg kapitány s a
szívére próbált beszélni, negyednap Institórisz a válópörről
értesítette. Egy csöppet megingott, de azért tartotta magát. Ujabb négy
nap telt el; egy ember nem vetődött boltjába. Szíve vonaglott. Érteni
kellett őt. Judex elsősorban szenvedélyből, családi hajlamból s
szeretetből volt üzletember; boldogsága volt a serény munka, a szépen
pergő forgalom, a kereskedelem szabályos, nyugodt lüktetése. Ám, ha így
halad a dolog, be kell csukni üzletét, el kell veszteni szívéhez nőtt
foglalkozását, amelyet úgy kedvelt, mint szobrász a vésőjét, író a
tollát, s a homlokfalról le fog kerülni a kék-vörös halálfő, évszázados
családi pálya hirdetője… Álmában megjelent előtte az adományozó királyné
s rosszalólag csóválta koronás fejét… Nem! az nem lehet, hogy a zászló
odaveszszen, a királyné bizalma kudarcot valljon! Az nem lehet, hogy az
első selmeci kereskedő üzletét bezárják, ez szégyen a családra, a
multra, a városra, az egész felvidékre. Ennek semmi áron se szabad
megtörténnie!
Megtört, megalázkodott s magához kérette a diákok küldöttségét.
– Le vagyok győzve, – szólt csöndesen, – elfogadom a föltételeket…
Hetek óta ez volt az első nyugodt éjszakája. Milyen boldogság volt
hallani a diákok énekét, a kurjantásokat, a jövedelemhozó vad muzsikát!
A győzelemnek örvendő fiatalság hangos jókedvvel járta be az utcákat:
csörömpöltek az ablaktáblák, döngtek a kapuk, harsogott a trombita s
Judex álmába, mint a szférák zenéje szűrődött e zürzavar… Holnap tele
lesz a zálogház!…
Történetemnek ezzel, íme, végére értem.
Pár nap mulva megérkezett Málika és Helén, velük egyidőben a miniszter
köszönő s az akadémiához Cseróczy érdekében küldött hivatalos levele. Ez
az üröm utolsó csöppeit is kiüzte Judex szívéből. Amikor Cseróczy
megjelent, nemcsak a diákok, hanem a kereskedők is, élükön a zálogossal
kivonultak eléje. A diákot egymásután fogadták a meglepetések: Málika, a
kegyelmes úr üzenete, Judex szíves jóakarata, a tanári kar üdvözlete,
boldogsága teljes földerülése… Karjába zárta menyasszonyát s a
jelenlevők zajos éljenzése mellett karon fogva vezette a sokat ostromolt
s végre megnyert ódon Judex-házba. Az általános örömből Vitnyédi is
bátorságot merített s szerényen, félve kérdezte meg Helént, vajjon
számíthat-e jóindulatára? A kis leány okulva a multon, úgy
belekapaszkodott udvarlója karjába, hogy máig sem eresztette el…
Mit mondjak még el? A félesztendő elmulásával Cseróczy summa cum laude
tette le vizsgáit s amikor elfoglalta állását a rózsahegyi
erdőhivatalnál, az esküvőt is kitűzték. Ez volt aztán az igazi
valétálás, búcsú a bajtól, csalódástól, keserűségektől, búcsú a fiatalos
könnyelműségtől, a bortól, az éjszakától, üdvözlet egy új életnek, amely
tele van rózsákkal, munkával, szeretettel, hittel.
Amikor fölült a diligence-ra az egész diákság, – köztük menyasszonyostul
Vitnyédi és Hertelendi. – Bélabányáig kísérte el, sőt ott voltak Selmec
megbékélt polgárai is, a szabók, cukrászok, vendéglősök, kávésok mi egy
más, mert hiszen belátták, hogy az ifjúság az ő érdekeiket is szolgálja
s a diákok mulatozásai az ő üzleteiket lendíti föl. Átadták hát
üdvözletüket ők is és Cz. Márkus, a cukrász, csinos beszéddel
köszöntötte a távozó párt.
Az ódon bárka föl volt virágozva, a lovak vígan szaladtak a lejtőn
lefelé. Az ég kéken, jókedvüen nevetett le rájuk s a hegyek visszhangja
harsogva énekelte velük a régi, sok vihart látott diáknótát, amely száz
torokból szállt az ég felé:
Ballag már a vén diák tovább.
Isten hozzátok cimborák – tovább
Az ut hazámba visszaint,
Filiszter leszek ott megint,
Tovább! Tovább! Tovább!
Fel bucsucsókra cimborák!
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Első éves hallgatók.]
[Footnote 2: Az akadémia első professzora.]
[Footnote 3: A tanulmányaikat befejezendő akadémikusok neve.]
* * * * * *
Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
7 |nagy leleményességett |nagy leleményességet
33 |lesz szó. |lesz szó.)
41 |magát a töbiért |magát a többiért
62 |fiaalság panaszos |fiatalság panaszos
65 |selmeci kisaszonyoknak |selmeci kisasszonyoknak
67 |Midezzel azt |Mindezzel azt
68 |fogyó lekesedéssel |fogyó lelkesedéssel
75 |juttassa Helénsez |juttassa Helénhez
85 |fögtön működni |rögtön működni
87 |bólíntotta Institorisz |bólintotta Institorisz
127 |most egyszrre |most egyszerre
160 |hét alattt |hét alatt
168 |föl a kzét |föl a kezét
168 |és gnyosan |és gúnyosan
172 |szmügyre vették |szemügyre vették
212 |lehetnea |lehetne a
213 |tanári hart |tanári kart
239 |rendekezésére áll |rendelkezésére áll
266 |tovább kongot |tovább kongott
246 |elsőzobában megjelent |előszobában megjelent