Mikor a mozdony elhagyta az Adria királynőjének száz szigetét, száz
hídját, Illésfalvy lelkére végtelen undor, a mámorból való kijózanodás
keserűsége szállt. Ez az érzés egyre fokozódott és mikor a vonat a
határra ért, a férfi szinte beteg volt az utálattól. Hiába próbálta
akaratát harcba vinni, hiába próbálta gondolatait elűzni, egyre sötétebb
képben bontakozott ki előtte a tudat, hogy sivár hínárban jár, hogy a
kezére, az arcára, a lelkére nedves moszat tapad, hogy eljátszotta
mindenét: öntudatát, akaratát, becsületes hitét s hogy ebből a sötét
éjszakából nincsen föltámadás.
A lelkében végtelen ür tátongott, fáradt agyában lassan egy új kép
jelent meg. Míg azelőtt azt hitte, hogy az igazi boldogságot kutatja,
hogy a szíve tele van magasztos érzelmekkel, hogy a lelke méltó egy
nagy, földöntúli indulatra, most egyszerre azon vette észre magát, hogy
mindez káprázat, hazugság volt, hogy a lelke és az akarata gyenge, hogy
ereiben nem a becsületesen érző férfi, hanem a kopó olcsó vére lüktet,
amely nyugtalanul viszi keresztül-kasul az életben, a prédát keresve,
nem a nyugalmat, a tisztaságot, a békét. Egy év leforgása alatt
indulatai ismételten megváltoztak, amit ma szentnek tartott, afölött
másnap kíméletlenül gázolt el, ami ma fölemelte bensejét, az holnap már
csak korhadt emlék: az érzékei vezették, nem a hite, – hazátlan
vándormadár volt, amely mindig csak a kék eget, a meleg napsugarat
kereste és óvatosan kitért a szürke felhőknek, a fagyos leheletnek. Az a
gyönyörü világ, amelyet egykor a szerelemről álmodott, összedült, porig
égett és a romok között szomorúan állt egy kihalt lelkü ember, aki
fásultan látja, hogy nincs benne semmi értékes, semmi maradandó, semmi
az életre érdemes vonás.
A vonat gyorsan szaladt tova a szürkeségen.
Illésfalvy pár órát töltött a magyar fővárosban, azután elutazott
Szent-Farkasra. Néhány napig nem mozdult ki a vadászlakból, alig
evett-ivott valamit, órákig mozdulatlanul feküdt az ócska pamlagon és
szemét merőn szegezte a padmalyra.
Negyedik nap azután akaratának végső megfeszítésével fölkelt és kiment
az erdőbe. Még egyszer végigjárta kedves cserkésző-útait, még egyszer
lebocsátkozott a domboldalon a füzeséri határig és elnézte a folyó másik
oldalán álló oszlopos urilakot, a kőgriffeket, a tornyot, amely
csöndesen, kihaltan álldogált a szilvafák között, azután behúzódott a
rengeteg legmélyébe, leült egy kidőlt fenyő törzsére és mintegy
önkénytelenül, lassan fölhúzta fegyvere kakasát. Az acélrugó csettenése
a nagy némaságban messzire elhallatszott, egy havasi pinty fel is riadt
és gyors szárnycsapásokkal repült tovább.
– Tehát vége, – mondta magában Illésfalvy.
Egy percig Verára gondolt… Azután az örök sötétségre, a nagy nyugalomra…
de a következő pillanatban szíve dobogni kezdett, és – életében először
– a félelem, a névtelen rémület állt vele szemben… A torka összeszorult,
homlokán hideg verejték gyöngyözött, a keze reszketett. Összezúzva,
lealázva, lélekben lerongyolódva, kétségbeesve látta, hogy utolsó
barátja, akire oly büszke volt életében: a férfiassága is cserben akarja
hagyni s hogy ő, aki soha sem félt a haláltól, a veszedelemtől, az
elmulástól, aki mindig ura volt akaratának, idegeinek, most ime, gyönge,
hitvány báb, amely görcsösen kapaszkodik az utolsó szalmaszálba.
Ez a rettenetes tudat mégegyszer fölrázta csüggedéséből, mégegyszer
fölemelte fejét, kiegyenesítette testét.
A következő pillanatban éles dördülés verte föl az erdő csöndjét.
… Mikor másnap az erdőőr megtalálta Illésfalvy holttestét, verőfényes
téli nap volt, a kék égen bárányfelhők úsztak, a kidőlt fenyőtörzs
fölött ismét a havasi pinty csivegett boldogságról, reménységről, új
tavaszról.
A szegény vándormadár csöndesen feküdt a hóban, ő már nem látott, nem
hallott semmit, az ajkán fáradt, gúnyos mosoly ült és ezt mondta:
– Megfizettem.
Vége.
* * * * * *
Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: