Egy megholt, elégett város csontváza az. A fekete omladékok ijesztő
képül látszanak meg a távolba. Ott nappal is éjszaka van.
A város végén látszik egy magas ház, ablakain keresztül süt a hold, a
szél bánatosan süvölt elhagyott falai közt és a felkavart üszög és
szénporból fekete árnyalakokat hord szét a laktalan éjszakába.
Elmondom a regét az elpusztult házról és a két szép leányról, a kik
benne laktak.
Gazdag földesúr volt e ház birtokosa, sok kincse, sok jószága, de
legdrágább s legféltőbb kincse volt, két szép jó leánya.
Egyik magas, karcsú virágszál volt, szép fekete haját mindig fürtökben
viselte, szemeinek villanása, mint a futó csillag.
Másik gyönge, telt arczú teremtés, szelid, mint egy angyal, a kik
ismerték, emlékeznek reá, hogy szép hosszú szőke haját két tömött
tekercsben szalag közé fonva viselte. Úgy illett az neki.
Olyan szép volt őket látni, midőn ősz apjának karjába fogózva, egyik
jobbról, másik balról, szökellve, vidáman körülenyelegték a jámbor
öreget, a ki csak értük, csak bennük látszott élni.
A két gyermek szíve még nem ismert más szerelmet, mint ez ősz hajszálak
iránt, az édes gyermek szerelmét az édes apához.
Egy reggel mind a két szép leány eltünt… Elmentek szó nélkül az apai
háztól, senkinek sem mondták: hová; csak egy levélkét hagytak hátra,
melyben az volt megirva, hogy ők elmennek a csatába, apjuk ne várja őket
vissza… A levél könytől volt nedves.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Élt a forradalom idejében egy fiatal zászlóaljparancsnok, a ki igen
mulatságos ember leendett, ha halála nem lett volna oly szomorú.
Egykor azon ötlete jött, hogy egy amazoncsapatot alakítson, egy
zászlóaljat csupa nőkből.
Nem volt-e elég férfi az országban? vagy nem voltak azok elég bátrak,
hogy nők kezébe kelle fegyvert adni? vagy nem volt a nőknek egyéb
hivatásuk, mint hogy megtagadva nemük szendeségét, keressék a nem
számukra teremtett indulatokat?
A felhivás, mely őket fegyverre szólítá, itt-ott visszhangra is talált.
Sértett családi viszonyok, fékevesztett szenvedélyek, életuntság,
kicsapongás és ama vágy a regényesség után, az a holdkóros előszeretet
minden iránt, a mi bizarr, a mi szokatlan, megküldték áldozataikat.
Nem sokára Kolozsvárott megalakult a nőzászlóalj, saját hölgytisztjeik
voltak, kik a viganó tetejébe kötött karddal, egyenruhásan, csörtetve és
szivarozva jártak fel s alá az utczán.
A huszárok mosolyogtak, ha egy-egy elment mellettük s körmönfont
észrevételeiket elég hangosan szórták utánok. A vártán az őrök furcsa
módra tisztelegtek előttük. Az igazi tisztek pedig zúgolódtak a
szoknyára akasztott kardbojt miatt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egy tivornya alkalmával több fiatal honvédtiszt között két szép gyermek
ült egymás mellett, magas, barna, halovány az egyik, telt, piros arczú,
szöszke a másik, mindkettő honvéd ruhában.
A társaság vígan volt már, a bor lelke lángolt az arczokon, valaki egy
pajkos dalt kezde énekelni, valamennyien utána harsogák és a jelen volt
nők bele énekeltek csengő hangjaikkal a csintalan danába, kecsesen fúva
a kék szivarfüstöt piros ajkaikból s szikráztatva a piros bort a
fölemelt pohárban.
Csak a két szép gyermek ül némán, örömtelenül egymás mellett, egyik
haragos szemölddel, a másik lesütött szemmel.
– Min búsultok lelkem gyöngyei ti? kiált melléjök pattanva egy délczeg,
víg fiu. Ma élünk, holnap nem. Felejtsétek el azt a régi szeretőt!
Merészen tekinte szemébe az egyik leány.
– Mikor visztek bennünket már a csatába? kérdé. Hónapok óta viseljük már
a kardot s dörgéseit sem hallottuk még az ágyúnak.
– Hova nektek a csatába? gyöngyvirágszál te. A ki inni nem tud és nem
szeret, nem lesz abból jó katona.
Ezt mondva, kaczérul mind a két gyermeket derékon ölelte a jó kedvű
dalia s a szemérmesebbnek, a kékszeműnek egy tüzes csókot nyomott
ajkára.
A másik ellökte őt magától s a haragtól csengő hangon kiálta, magasra
fölemelkedve:
– Tisztelje ön az egyenruhát!
S azzal kézen fogta testvérét, felrántotta az asztaltól s büszkén
elvezette onnan. A szőke gyermek zokogott. A társaság nevetett rajta.
Egy honvédtiszten, ki csók miatt sírva fakad…
– Nem így képzeltem én ezt magamnak, szólt testvéréhez a barna leány.
Azt a vért szántam én az áldozatra, a mit fegyver éle hoz elő a szívből,
nem azt, mit szégyen hajt az arczba.
– Bár ne jöttünk volna ide soha, zokogá a másik.
– Eredj vissza. Te még fiatal vagy, még te neked a világ elfelejtheti, a
mit tettél, de ha nem feledné is el, szegény megőszült apánknak egyedüli
öröme leendsz. Ő érte élj, – eredj haza.
– És te?
– Mondjad neki, hogy én elestem a harczban.
– S mi lesz belőled ha elválunk? Miért maradsz itt?
– El fogok esni a harczban. Ezen szégyenletes arczczal vissza nem
mehetek többé, nekem senki sem hinné el, mint te neked, hogy nincs okom
szememet lesütni, mert nem fognám azt lesütni. De a te elpiruló arczod
tanú lesz a világ előtt, hogy ártatlan és tiszta vagy.
– S hol talállak meg valaha?
– El fogok esni a harczban.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A leány igazán sejtett.
Szeged alatt a csata után, mikor a győztes tábornok végig lovagolt a
holtak mezején, szemei egy szép halotton akadtak meg.
A Bocskai-huszárok egyenruhája volt rajta, kardja ki sem volt még húzva,
a golyó épen szivén ment keresztül. Finom kis kezei imára voltak
összetéve, úgy halt meg fájdalmatlan arczczal.
A tábornok elgondolkozva állt meg fölötte: «szegény gyermek, mily ifju
volt», mondá kisérőjének. És a kisérő alig tudott megválni a halottól…
A kopár országúton, szédelegve, ámolyogva ment a másik szép leányzó az
elhagyott szülőföld felé. Kerülte az embereket. Félt, hogy valaki
ráismer s megöli tekintetével. Nem is kérdezősködött senkitől.
Leült egy fa árnyában, kisírta magát keservesen, mikor eszébe jutott ősz
apja és testvére, és mindenik olyan messze.
Késő este érkezett meg a búcsú nélkül elhagyott határba, szive úgy
szorult, úgy sajgott. Visszafogadja-e az elhagyott apa elbujdosott
gyermekét?
Messziről meglátta a várost, oly sötét volt az, oly szokatlan. Sehol sem
égett lámpa az utczán, gyertya az ablakokban; nem hallatszott a
harangszó s az őrt álló kutyák távol ugatása. Mint egy nagy fekete
árnyék, terültek el előtte a házak, tornyok, a fekete gyászruhában
egyetlen alakká olvadva.
Futott a leány az ősi ház felé. A hold épen akkor kelt föl, az üres
ablakokon keresztül sütött rémséges világa, az elhagyott falak közől
üszög és szénporból fekete árnyalakokat hordott szélylyel a szél a
lakatlan éjszakába.
Megsemmisülten rogyott össze a leány az ősi ház romjainál; arra menők
ott találták. Kérdé tőlük nagy remegve: mi történt e várossal és e
házzal és azokkal, a kik itt e házban laktak?
– Isten annak a megmondhatója, felelék neki. Sokan elvesztek ez időben
és nyomoruan. Jobb róluk nem kérdezősködni. Ha meghaltak, megpihentek.
A gyönge leány sírva odább ment, bele tévedt a széles világba, soha sem
hallottak róla többet, mint annyi másról itt is, ott is.
A fekete, elpusztult ház hallgatagon tekint alá az alatta elmenőre.
Ez a rege az eltünt két szép leányról, a kik apjukat elhagyták, hogy a
csatába menjenek.