Megárad a folyam, de habja nem fog szőke lenni, hanem piros, miként a
vér…
… Vadul hangzott a véres davoria a bor mellett, a kirántott handzsárok
villogtak az éneklők kezeiben, a vörös bor lángolt a poharakban…
– Tölts ma bort e poharakba szép leány! holnap mi piros vérrel fogjuk
azokat megtölteni! kiálta egy magas, nekihevült arczú szerb, poharát
kinyujtva.
És egy szép leány fogta a korsót és sorba járt és tölte mindenkinek.
Nagy, sötét szemei villogtak, sűrű fekete szemöldei árnyékot vetének az
alattok égő lángra. Arczai halványak voltak, de ajkai szinte
megcsattantak a hőség pirjától.
Karcsú derekára piros öv volt kötve, a piros övben fényes gyilok, hosszú
fekete haja két tömött tekercsben csipején alul lógott, közé szalagok
fűzve, miket szerelmes hadfiak csatákban elfoglalt lobogókról hoztak
neki ajándékba.
Égő szemeibe, pihegő keblére, piros ajkára s fekete hajára jó volt nem
néznie, ki nem akarta, hogy bele ne bolonduljon.
Sorba járt és töltötte a poharakat, s ha megzendült a vad davoria, a
nyers éktelen férfiordítás közül ki lehete hallani a csengőbongó magas
nőéneket, mely tiszta volt, mint a tárogató-síp legsimább hangjai.
A szerbek ittasok voltak a bortól, daltól, dicsvágytól és a leány
szemeitől.
Fölugráltak tánczolni, a kolo toporzékolásai alatt rengett a ház dobogó
lábaiktól, a leány kézről-kézre járt, mindenikkel tánczolt, mindenik
megcsókolá s aztán még részegebb lett tőle, de egy sem birta
kifárasztani, egy sem birta arczát pirosabbá tenni.
Ki volt e leány? Mi volt e leány?
Emlékeztek-e azon időkre, mikor a patriotismus láza oly járatlan
régiókba ragadta a lelkeket, mikor különben szemérmes hölgyek a
fanatismus szent őrültségével veték magukat nemzetiségük védőinek
keblére, keblükön a nemzeti kokárdával önként ajánlák bájaikat a
nemzetiségért küzdőknek s míg a férfiak éltüket veték oda áldozatul, ők
még az életnél is drágább áldozatot vittek az oltárhoz s mint egykor a
hit első proselitái kéjnek nevezték a martyrhalált a végső kín
perczeiben is, úgy ők a gyalázatot tarták dicsőségnek s büszkék voltak
reá!
Anisia volt neve a leánynak. Ismerték őt a szerb seregek, fegyvereiket
tölté, ha csatáztak, poharaikat, ha vigadtak s méla éjszakákon körüle
gyülekeztek, mikor a lobogó őrtűz mellett guszliczáját pengetve,
ábrándos csatadalt énekelt a hallgató csoportnak.
* * *
Jobbra-balra dűltek már az ittas férfiak, a vad dalok hangja mindinkább
rekedtűl járta be az éjszakát, künn a kakasok az éjfélutáni első szót
kukorikolák.
Felpattant ekkor az ajtó s rajta alacsony, ragyásképű férfi toppant be,
honvédöltönyben, fején piros sipkával.
– Árulás! kiáltának a szerbek őt meglátva s szögletbe támasztott
fegyvereik után ugráltak.
A jövevény nyugodtan állt meg az ajtóban.
– Ismerjetek rám! szóla s fövegét levevé.
– Ah, te vagy Prokóp?! kiáltának a szerbek magukhoz térve.
– Bátyám! sikoltá Anisia s a megismert nyakába rohant s azt magához
szorítva, összevisszacsókolá.
– Mi hírt hozasz a magyar táborból?
– Semmi jót, felele az, vetkőzve átázott ruháiból s a tűzhöz közeledve,
– adjatok ennem, mert reggel óta éhezem.
– Él-e még Damjanics? kérdezék a szerbek nyugtalanul.
– Él, hogy általunk haljon meg.
Rettenetes ordítás követé szavait jóváhagyó tetszéssel.
– Ha mi nem öljük meg őt, ő fog megölni minket. Holnap ilyenkor itt lesz
Jarováczon.
– Esküszünk, hogy nem lesz! kiálták az ittas férfiak.
– Én azt mondom, hogy itt kell lennie. – Hogy innen odább megy-e? már az
más kérdés.
– Nem! Mi nem fogjuk neki megengedni, hogy lábát sánczainkon betegye,
visszaűzzük.
– Nem tudod, mit beszélsz. A vörössipkások vele vannak.
– Mit akarsz azzal mondani?
– A mit úgyis tudtok. Azt, hogy a hol ők vannak, ott nincs fegyvereitek
számára győzelem.
– Megölnélek e szóért, ha magam nem tudnám, hogy igazat mondtál.
– Őket még hátrálni nem látta senki. Előttük egy sáncz sem magas, egy
akadály sem legyőzhetlen. Ők nem számlálják elleneiket soha, egyenkint
képesek volnának neki menni egy hadseregnek. Mint a rohanó szél, olyan
az ő támadásuk, az ágyugolyó keresztültör soraikon, de vissza nem tartja
őket, mint nem tartaná vissza a vihart. Nyargalva rohannak elleneiknek;
mire az kétszer kilőtte fegyverét, már szuronyaik alatt ledől. Vágtatva
mennek az ágyútűznek, el nem marad egy is, csak a kit a golyó lesodor.
Mint kőszikla állnak ki a legnehezebb lovasroham ellen, s visszaverik
azt szuronyaik hatalmával, mint tenger tajtékát a szirt. Kétszer fogyott
el már a zászlóalj, most újra kiegészítették és a később jövők örökleni
látszanak elődeik vitézségét azoknak vörös sipkáival. Nincs köztük egy
gyáva, nincs egy, ki megfutamlott volna, még ha elesik is, nem hallod
azt jajgatni a halál perczeiben. Szégyen volna egy vörössipkásnak
nyögni, mikor meghal. Ilyen nép az.
– Miért beszéled ezt nekünk? Tán hogy féljünk tőlük?
– Azért beszéltem, hogy megöljük őket!
– Kezdelek érteni.
– Megöljük őket, de nem a csatamezőn. Mikor nem is gyanítják, legédesebb
álmukban rajtuk rohanunk, még csak azon dicsőségük se legyen, hogy a
csatában essenek el! Itt e városban készítjük el számukra a siciliai
éjszakát. Én kémjök vagyok és nem is gyanítják, hogy őket kémlelem. Most
is előre jöttem, megtudandó, hogy üres-e e hely? Ti rejtsétek el
magatokat a templomokba. Én visszamegyek s azt mondom nekik, hogy ellent
nem találtam. Ők be fognak jönni, nem találnak a házaknál csak nőket és
gyermekeket, jól fognak mulatni. Dőzsölés után elpihennek. És nem fognak
fölébredni többé.
– A terv jó. De nem gyanakszik-e rád az ezredes?
– Nem természete a gyanú. Egyszer ugyan szinte elárultam magamat.
Előörsön valánk, ő odajött őrtüzünkhöz s pálinkázott velünk. Egy meszely
rumot úgy hajtott fel egy hujjában, mint én ugyanannyi lőrét s meg sem
hökkenté torkát utána. Nekem szokásom, ha elandalodom, fütyörészni, s
épen akkor az egyszer bajomra ama híres gúnydalt kezdtem el fütyülni,
mely Zágrábban annyi verekedésre adott alkalmat. Erre az ezredes minden
előszó és bevezetés nélkül úgy ütött pofon rettenetes tenyerével, hogy a
hány rácz szent van az ó kalendáriomban, mind valamennyit egyszerre
megláttam a csillagos égen. Szerencsém, hogy hirtelen magamhoz jöttem s
mintha nem tudnám, hogy miért jutottam e kitüntetéshez, kérdezém, hogy
mit vétettem? «Tudd meg ficzkó, felelé mennydörgő bassus hangján, hogy a
mit most fütyültél, amaz illyr gúnydal, melyért háromszor víttam
párbajt.» «Köszönöm a felvilágosítást, ezredes úr, ha még valakinek
elmondja ön, azt is hozzá teheti, hogy a melyért egy ütéssel három fogát
ütöttem ki egy embernek.» Az én pofám megdagadt, hogy másnap félfejjel
magasabb voltam, mint egyébkor; de visszaadom a pofont! és attól ő egy
egész fejjel lesz rövidebb!
– Úgy lesz! úgy lesz! ordíták a szerbek, hosszú puskáikat verve a
földhöz.
– Most még egy szót. Asszonyaitoknak egyet kell velünk érteni. Mikor
mindnyájan elnyugosznak, ők lopózzanak be az alvókhoz, – vagy még jobb,
készítsenek számukra dús lakomát, adjanak nekik mindent, mit szemük
megkíván, – mit morogtok? Ha gyalázat az, lesz vér, miben lemoshatjátok.
S ha elalszanak ölükben, szedjék el fegyvereiket, s adjanak hírt
jeladással az elrejtőzötteknek. A boszú annál keserűbb fog lenni.
A szerbek tétovázni látszának.
Anisia közéjök lépett, nagy sötét szemöldeit összevonta homlokán s vadul
villogó szemekkel állt meg közöttük.
– Min gondolkodtok? Drágábbak a ti nőitek, mint voltam én, midőn magamat
közitekbe vetém? Jobban meglátszik a pirulás a ti arczotokon, mint az
enyimen? S marad hely a szégyen számára ott, hol a boszúnak, az irtás
dühének kell csak lakni? Nézzétek, én nem kérdezem, mivé tesz engem az
ölelés, mely fajom ellenétől jő? csak azt, hogy ez ölelés rá nézve halál
lesz. S ha nem lehet élni a gyalázat után, öljetek meg minket is azokkal
együtt, de kényeskedő asszonyszem könye meg ne vásárolja a halálnak
szánt vért.
Helyeslő ordítás felelt a leány kérdéseire. Bátyja odalépett hozzá s
megfogta kezét.
– Anisia! a dicsőség napjai nem messze vannak. Tiéd lesz abból egykor a
legnagyobb fény, tiéd most érte a legnagyobb áldozat. Ide fogom hozni te
hozzád a sereg legjobbjait, hősöket, kik tizenhét csatából mindig
győzelemmel tértek vissza. Igérd meg, hogy boszút fogsz rajtok állni.
– Igérem.
– Igérd meg, hogy nem fogsz könyörülni egyen is, és ha szép volna és jó
hozzád, mint egy oltári szent, nem szánnád meg.
– Igérem.
– Esküdjél meg reá. Ti vonjátok ki handzsártokat, tegyétek keresztbe, e
keresztre esküdjél, hogy nem fogsz irgalmazni nekik. El nem árulod
haláluk jöttét, elveszed fegyvereiket s el hagyod őket aludni… Esküdjél
meg.
– Bennem bízol-e legkevésbbé, hogy megesküdtetsz?
– Te rólad akarok legbizonyosabb lenni. Látod, a női szív gyönge, mikor
ott látja maga előtt aludni, nem sejtve balsorsát, a halovány ifjut,
könnyen megmozdul benne valami szelidebb érzés, megszánja őt, és te is
nő vagy. Esküdjél.
Anisia szikrázó szemekkel rántá ki baljával férje gyilkát piros övéből s
a megbántott büszkeség lángjával arczán emelé fel azt magasra, míg
jobbját az éles késekből alkotott keresztre tevé.
– Esküszöm, csengett hangja, hogy azt, kit álma előttem ér el, e kés
gyilkolja le!
Prokóp sötét mosolygással monda neki:
– Esküdet el ne felejtsd; ha éjszaka lesz, én végig járom az utczákat,
tamburámat verve az ablakok alatt. Jaj azon szerb nőnek, kit ezen hangok
ébren nem találnak, s ha meghallja azt és ellensége fegyvereit el nem
rejti. Ti pedig az első harangszóra kirohantok a templomból s mindenik
megy a maga házához s legyilkolja a kit ott talál. Aztán fölvevé
kiszárított öltönyeit s az ónos-esős éjszakában eltávozott.
Egy óra mulva nem maradtak a házaknál, csak nők és gyermekek.
Hanem, ki a bezárt templom előtt elment, hallhatott olyszerű zúgást,
minő a forrongó méhkas háborgása, vagy a tengeri csigák rejtélyes
búgása. Ott a férfiak voltak fegyverben.
* * *
Másnap délben harsogó zenével vonult be Jarováczra a magyar had. A téli
hadjárat minden sanyarúságait kiállott hadfiak örültek valahára födél
alá juthatni s annyi nélkülözés után megízlelhetni a szép asszony
főztét.
Gond nélkül veték le magukat mindannyian szállásaikon, kényelmesebb
fekhelyükre, mint minőt a röggé fagyott tarlók mezeje ad. A szalma
előttük a legpazarabb fényűzési czikk, úgy hogy Damjanics egyszer
kivívott fényes győzelem után a harcz jutalmául ily magasztaló szókkal
örvendezteté meg katonáit:
– Fiuk, ma megérdemlitek, hogy új szalmát kapjatok!
A rácz nők megelőző arczczal nyujtának nekik ételt és italt s ha a
katona szeme egyebet is megkivánt, abban sem voltak fukarok. Gondolák,
miért ne vigadnának ezek is életükben ezuttal utolszor.
Anisia laka előtt egy vörössipkás hadnagy állott meg öt közlegényével.
Prokóp vezette őket odáig, ki ismét honvédöltönyben a többi közé
keveredett.
Szép, magas, szőke ifju volt a honvédhadnagy, széles nagy vállain s
karcsú derekán feszesen volt összekapcsolva a piros-zsinóros mente,
napbarnította arczának merész, lovagias kifejezést adott a kicsapott
bajusz és a spanyol szakáll. Fején kis piros föveget viselt félrevágva.
A legények minden kérdezősködés nélkül helyet foglaltak a konyhában
lobogó tűz körül, míg a hadnagy az átelleni szoba ajtaján zörgetett be.
Anisia kinyitá előtte, a hadnagy belépett.
A mint egymásra néztek, az ifju az öröm, a leány az ijedtség hangján
mondák ki egymás nevét.
«Anisia!» «Nestor!»
Az ifju hévvel ragadá meg a leányka kezét, «te itt édes, édes Anisiám!
két év óta nem látott bujdosó csillagom!»
A leány reszketett, mint a délibáb s elfehéredve susogá:
– Te Kossuth katonája vagy?
– Nem Kossuthé lelkem. Az országé és a tiéd. S azzal átölelte a leányt
és kebléhez szorítá és összecsókolta, mint szokta volt két év előtt.
A leány reszketett, mint a délibáb. Nem merte az ifjunak megmondani:
Eredj, ne csókolj, én nem vagyok a te kedvesed többé. Eredj, ne csókolj,
én nem vagyok amaz epedő, sóhajtozó leányka többé. Eredj, ne csókolj, én
a te halálod vagyok.
Titkon átkozta magában egykori szerelmét, majd az esküt, melyet a mult
éjen adott, és a vak esetet, mely szerelmét és boszúját egy házba hozta
össze.
Futott volna örömest, menekült volna rémülete elől, de a szerelmes ifju
nem bocsátá, s a mult üdv emléke jogot adott neki az új örömökre.
Mondta volna neki örömest, hogy fusson onnan, de esküje megnémítá.
Ha szól, rokonait, ha hallgat, első szerelmesét öli meg.
Átkozott vérbe fogja mártani kezét, akármit tegyen.
És eszébe jutott a dühödt davoria, melynek minden refrainje «vér», és
reszketett és gyötrötte kétségbeejtő láz, s míg kedvese özönlő csókjai
boríták el arczát és kebleit, belül a szív úgy fájt, úgy reszketett!
Az ifju ölébe vonta őt szerelmesen, nyaka körül fűzé ideges karjait…
Künn a tambura hangjai zengtek végig az ablakok alatt, mindig
enyészetesebben járva végig az utczákon házról-házra, s eszébe juttatva
a szerb nőknek, hogy az irtás vérengző órája nem messze van.
* * *
Ne aludjatok!
Leszállt a hosszú téli éj csillagtalan egével; örök éj azoknak, kik most
elalusznak. Már ki van vonva a fegyver, mely álmaikat a halállal
összekösse.
A honvéd fegyvere mellett, a huszár lova mellett alszik, de orzó kezek
földet tömnek a puskába s a lovakat lenyergelik.
Tán így nem veheti majd hasznát azoknak.
A szerelem boldog álmát aluszsza Nestor is kedvese keblén.
Karjai átölelve tartják a szép leányt, ki ébren van és nézi a balsorsát
nem sejtve alvó arczát mereven.
Már kétszer zengett végig az utczákon a baljel-intő guszlicza hangja,
legsiralmasabban döngve a leány ablaka alatt. Kétszer iparkodott az
kifejleni az ifju karjaiból, mindannyiszor felébreszté mozdulata által
az őt ölelve tartót, s az még szorosabban fűzé őt keblére.
A tambura harmadszor is végig pengett az ablak előtt, minden hangja
egy-egy kisértetként futotta át a leány szivét, szemrehányó szóval, hogy
még nem fegyverzé le a házánál alvókat.
És az ifju hős nyugodtan hajtá le fejét a leány keblére, mintha azon
kebelben még most is a gyönyör angyalai laknának egyedül, nem sejtve,
hogy feje alatt, az akadozva dobogó szívben a gyűlölet vérrel táplált
dæmonainak egész legiója van rejtve.
A leány néma iszonyattal nézte az alvó arczát.
Oly nyájas volt az, oly mosolygó, oly szelíd!
Ha egy vonása lett volna rajta a vad boszúvágynak, meg hagyta volna őt
ölni, de ily mosolyogva, ily boldogan nem nézhette őt azon gondolattal,
hogy az ő keblén fogják azt egy percz mulva legyilkolni.
Az ifju álmában egyes szavakat suttogott.
– Anisia, – szerelmem…
Ha egy hangot ejtett volna ki, mely a csatáról, vagy dicsőségről szól,
melyből gyaníthatá, hogy most háborúval álmodik és faja vérében gázol,
tán önmaga verte volna szívébe gyilkát; de az ifju nem szólt egyébről
álmában csak szerelméről, csak kedveséről.
A magyar csak a csatában katona. Otthon szerény munkás polgár,
iróasztalánál kedélyes költő, kedvesénél hőszívű szerelmes, borasztalnál
vígkedvű czimbora, csak a csatamezőn hős, csak ott oroszlán; kedvese
ölében nem jutnak eszébe csatái, de viszont a csatában sem jut eszébe
kedvese.
Már közelgett a véráldozatra kitűzött óra, a harmadik guszliczaszó is
elhangzott az utczák során, a leány kétségbeesve vonta ki ruhája alól
rejtett tőrét s azon gondolkodott, hogy ne önszívébe verje-e azt?
Elárulja-e az embert, ki őt annyira szereti, vagy elárulja rokonait,
kiket annyira szeret?
Azoknak bosszút esküdött, de ennek meg szerelmet.
Ha ezt megmenti, azok vesznek el; ha azok győznek, ennek kell meghalni.
Hirtelen megkondult az éjféli harangszó.
Ne aludjatok!
Egy percz alatt iszonyú lárma támad, vad ordítással rohan a dühödt
vérszomjú nép a mélyen alvó házakra.
Az ajtók nyitva.
– Fuss! mentsd magadat! sikolt fel a leány kedvesét felrázva álmából, s
félőrülten térdre esik, kiejtve az ifju fegyverét kezéből, melyet még az
előbbi perczben el akart rejteni.
Felugrik az, kardja az első, melyet kezébe vesz, a másik a vörös
sipkája.
Csókról álmodott s kardzörgésre ébredt.
– Fuss innen! kiált a leány, a földről fölemelkedve, hosszú felbomlott
haja a földet sepri, fehér ruhája rosszul rejti termete kecseit. El vagy
árulva, fuss innen!
Jókor.
Az ajtó betöretik. Vörös fáklyafénynél dühödt arczok jelennek meg,
kardok, handzsárok villogása látszik.
– Ne bántsátok őt, sikolt a leány, őrült erőszakkal rohanva a támadók
fegyverei közé, s a legdühösebbet köztük, testvérét Prokópot, átöleli
könyörögve.
– Veszsz el, hitvány esküszegő! kiált az s a leányt eltaszítja magától,
hogy az tántorogva rogyik le az ifju előtt. Veszsz el! minden szerb nő
megtette kötelességét, csak te árultál el bennünket, ki megesküvél.
– Nem hagyom őt meggyilkolni, sikolt a leány, testével fedve az ifjut,
őrült voltam, midőn fogadást tettem előttetek, és őrült vagyok most,
midőn ellentállok tinektek. Nem fogjátok őt megölni, mert én őt
szeretem.
– Nyomorult! Te akarod őt szeretni, miután lábakapczája voltál az utolsó
szerbnek. Takard el arczodat és menj az útból!
– Csak holttestemen át fogtok hozzájutni, monda a leány, s a mint ott
térdepelt, védve nyujtá ki két karját a támadó tömeg ellen.
Az ifju egy perczre kábultan állott meg érzelmei rohamában. A leány, kit
ő annyira szerete, aljas eszköze halálos ellenségeinek! A világ elborult
előtte e gondolatra.
– Jertek hát, kiálta elförmedve, nem áll utatokban semmi! s kardját
markolatig döfte a leány keblébe, s azután megforgatta azt feje fölött,
hogy a vércseppek a szerbek arczára hullottak róla. Vércseppek akkor,
percz mulva nehéz, égető sebek. Az ifju boszúja oroszláni dühével ronta
ellenei közé s már kettő feküdt halva lábainál és még ő sebet sem
kapott.
E perczben hangos éljenkiáltás hangzék odakünn. A csatázók közé új
viaskodók jöttek, az öt közlegény, kik pőrére vetkezve, de fejükön vörös
sipkájokkal jöttek hadnagyukat megmenteni. Iszonyú csapásokat osztva a
puska agyával, utat törtek a szerbeken keresztül hadnagyukig, ott azt
közrevették, szuronyt szegeztek s egy percz mulva nem volt szerb a
szobában.
Az utczákon ekkor már verték a nagy lármadobot.
A zajra felriadt legénység felkapta fegyverét s pőrén, mint aludt,
rohant ki az utczára.
A huszárok nyergeletlen lovaikra ugráltak fel. A csoportozók rögtön
csataoszlopot formálva rohantak végig az utczákon szuronyszegezve s
minden lépten szaporodva új csoportozókkal.
Egy lövés sem esett részükről, csak a szurony dolgozott.
Mint ellenállhatlan vihar rohant végig a legzajosabb utczán a
pirossipkás sereg, előtte elfogyott az ellen, mögötte megszünt a csata,
élén a szőke ifju hadnagy, vérengző szavakkal biztatva nálánál nem
kevésbbé bátor harcztársait.
A ráczok torlaszait elfoglalták, az ellenállókat leöldösék, templomukba
üszköt vetettek.
A rémes éjszakában égő város vérpiros fényénél iszonyúan folyt tovább a
csata.
A ráczok erejöket terv szerint szétszórva, eleinte urai voltak a
csatatérnek, később azonban a magyarok, csapatjaikat összeszedve,
rettentően fizették vissza a kölcsönt.
Reggelre a városon kívüli mezőn mind együtt voltak a magyar seregek,
rendben sorakozva.
Együtt voltak a ráczok is a városon belül, halva, szétszórva utczákon,
udvarokban.
A város szörnyű füsttel égett a megholtak felett.
Kardjára támaszkodva szomorúan nézett Nestor a vöröslő lángba.
Kérdezhették, nem felelt semmi kérdésre.
Az ezredes egy ingben-gatyában jött szemlét tartani az áruló csata után
serege felett, csak a mint ágyából lovára vetette magát.
A sereg maga is pőre volt nagyrészint, s valamennyi akkor vette észre,
hogy fegyvere földdel van befojtva. Csatában a magyar nem igen használja
a lövöldözést.
Mikor az ezredes a 9-ik zászlóalj, a pirossipkások zászlóalja elé ért,
minden hosszú dikczió helyett levette az előtt süvegét, a mit később a
diplomaták nem rösteltek tőle eltanulni.
A mint meglátta a hadnagyot, vitéz csatája után búsan és leverve,
szívesen kérdé tőle, «tán sebet kaptál jó fiu, hogy oly halovány vagy?»
– Azt, felelé az, s kezét szivére szorítá.
– Hozd ide sebedet, bekötöm, hadd gyógyuljon meg, szólt az ezredes s
feltűzé az ifju szíve fölé a vitézség érdemjelét, piros szalagon az
ezüst koszorút.
A szerelem sebére mi adhatna más írt, mint a dicsőség!
Gyógyította is az az ifju sebét, lassan-lassan hegeszteni kezdé; de csak
mégis legjobban meggyógyítá azt a halál.
Szőnynél elesett.
Egy szó, egy sóhajtás nem jött ki ajkáról, de annál több vér jött ki
négy sebéből. A dicső harczmezőn lehellte ki lelkét, egy sóhaja nélkül a
bősz fájdalomnak.
Szégyen lett volna egy vörössipkásnak nyögni, mikor meghal.