Ezernyolczszáznegyvennyolcz januárban esze ágában sem volt senkinek,
hogy még ez idén háborút is lásson.
Az emberséges hazafiak mindenről gondolkoztak a világon, csak a
puskaporgyártásról nem, s ha valahol zajosabb tisztújítás alkalmával
egy-egy nemes embernek belyukasztották a fejét, három hétig módja volt a
journalistikának a legérdekesebben elmélkedhetni a hallatlan vérengzés
fölött pro et contra.
Ez időkben sokat beszéltek a lapok és nemlapok egy váczi magnetikus
álomjáró hölgyről, a ki sok mindenféle csodákat jövendölt előre, a mik
közül egyik vagy másik közbámulatra be is teljesedett.
Így megjövendölte, hogy Komárom egy napon el fog sülyedni. Szegény város
jól járt volna, ha egy kis sűlyedéssel megmenekedhetett volna bajaitól.
A bekövetkezett fátum még a jóslatot is felültetézte inséges
következményekkel.
Megjövendölte azt is, hogy a cholera meg fogja látogatni az országot s
azok lesznek a legszerencsésebbek, a kiket az elvisz.
Mikor Perczel Mórt követnek megválaszták, Pozsonynak utazván, egy éjet
Váczon kénytetett tölteni, s ott néhány ismerői annyira tele beszélték a
füleit a somnambula mindennemű csodadolgaival, hogy elvégre is kedvet
kapott a rejtélyes lényt közelebbről megismerni s elvezetteté magát
hozzá.
Halvány lámpa mellett feküdt az idegkóros, egy igen fiatal szűz, arcza
fehérebb, mint minőt valaha láttam, csaknem átlátszó és igen sovány.
Szemeit, mik igen nagyok és tiszta kékek voltak, sohasem nyitotta fel
egészen s ajkai és kezei szüntelen reszkettek.
Orvosa épen jelen volt. Rettenetes szívgörcsök ellen ajánlák a
mágneskúrát a szenvedő leánynak s már hatodik hete volt, hogy a
mágnesálom tart rajta.
Csak igen ritkán volt ébren, még ritkábban aludt, rendes állapotja
valami volt az álom és ébrenlét között, egy szünteleni öntudatlan
merengés, eleven érzése az idegen örömnek és fájdalomnak, az önérzékek
legkisebb tudata nélkül.
Az orvos oda lépett hozzá. A mint a leány kiterjedt mágneses gőzkörébe
ért, a sympathetikus összehatás fölnyitá annak szemeit. Merően nézett
orvosa szemeibe, pillái nem mozdultak.
A mint az orvos megfogta a leány kezét, fagyos, holdkóros mosoly vonult
végig annak fehér arczán s reszketése megszünt.
Aztán a távolból, alig értetve hozzá ujjai hegyét, elkezdé az orvos a
leány arczát, homlokát, karjait, keblét végig huzogatni, lassan, simán
először, azután sebesebben, megszaggatva s eközben szemeit feszülten
tartá a leány arczára szegezve.
A leány nem mozdult, csak szempillái látszottak küzdeni az
ellenállhatlan bűverővel, mely mindig nagyobb erőt vett rajta,
le-lecsukódva s újra kerekre fölnyilva. A szemcsillag szokatlanul
kitágult.
Lassankint egész arcza csodálatosan elváltozott. Valami mondhatlan édes
fájdalomérzet volt vonásaiban kifejezve. Sóhajtott, könyezett, ajkai
meg-megnyiltak, végre nyugodt mosolygás foglalt helyet arczán, feje
hátrahanyatlott karszéke vánkosára s elaludt.
Az orvos ekkor Perczel Mórt is oda lépteté a mágneses gőzkörbe.
A leány arcza e pillanatban nehéz, magasztos, sejtelmes tekintetet vőn.
– Ki e férfi? kérdé tőle az orvos halk, ismerős hangon.
A leány vártatva, tétovázva felelt:
– Egyike – a jövendő – legnagyobb – hadvezéreinek.
Perczel elmosolyodott és gondolá magában, az országgyűlés táborában
mindenesetre.
– Nem az országgyűlésen, felele a leány a ki nem mondott gondolatra. A
csatamezőn.
– S milyen sors vár reá ott? kérdezé az orvos.
– Őrizkedjék tulajdon nevétől…
* * *
Ugyanezen év végén Perczel Mór magyar tábornok volt, csatázott,
hadijelentéseket irt, seregeket fogott el és a legvitézebb vezérek
egyikének tartatott, a nélkül, hogy a váczi leány valaha eszébe jutott
volna.
Deczember 30-ika volt, midőn Mórnál csatát fogadott el és azt elveszté.
E csata elfogadásával és kimenetelével maig sincs tisztában senki.
Elég az, sőt több mint elég, hogy a csata elveszett.
Serege szétveretett, ágyúit elvették, poziczióját elfoglalták. Bajnokai
színét, javát, a szép Zrinyi-zászlóaljat, leölték, vagy elfogták.
Mikor vesztett csata után Pesten megjelent, egyike tréfálni mindig kész
táblabiráinknak nem kis kárörömmel mondá neki:
– Öcsém Mór, a druszád nem igen jól talált fogadni.
– Valóban, mondá a tábornok, a nélkül, hogy a tréfáért megharagudnék,
most jut eszembe, hogy ezt nekem szinte egy év előtt megjövendölé a
váczi somnambula. Ha most nem tudnám, hogy Görgei oka, hogy a csatát
elvesztettem, azt hinném, boszorkányság van a dologban.
E csatavesztés után el kelle hagyni Pestet. A kormány és a pénzsajtó
elment Debreczenbe s Perczelre volt bízva, hogy őket eskortirozza odáig.
Ezt meg is cselekvé s miután Karczagról irt nekik egy pár levelet, a mit
nem tettek ki az ablakjukba, egyet gondolt s visszafordult felkeresni az
ellenséget, ki Szolnoknál nagy bölcsen megfeneklett és várta, hogy
melegebb legyen.
Egy szép ködös reggelen átront Perczel a Tisza jegén, a hol legközelebb
találja az ellenséget, elkezdi püfölni, az visszahúzódik Czeglédre.
Perczel utána.
A császári seregek épen egy falu szőlői közt vonultak keresztül; Perczel
még látta az utolsó dragonyost eltünni az akáczfák között s sarkantyúba
kapta lovát és seregét előre parancsolá, hogy el ne szalajtsa őket.
Eközben egy kis ősz sasorrú ember lovagol mellé, czivilkaputban s minden
bemutatás nélkül megrántja a tábornok mentéjét s megszólítja francziául:
– Arra ne menjen ön!
A tábornok ránéz. El nem tudta gondolni, hogy mi lelte ezt a vad
ismeretlent, hogy úgy belekapaszkodik a mentéjébe.
– De miért ne mennék?
– Az ellenség önt tőrbe akarja csalni.
– Azt szeretném csak látni.
– Látni fogja, ott a szőlők háta mögött okvetlenül rejtett batteriáknak
kell felállítva lenni, mikből önt kereszttűzbe veszik.
– Miről gondolja ön azt?
– Az a poziczió természetéből következik.
– Ejh, kinek volna mindenre gondja! kiálta a tábornok, lerázva nyakáról
az alkalmatlan embert, s azzal kirántá kardját és előre nyargalt.
– Utánam!
Már alig voltak mintegy ezer lépényire a csalitos szőlőtől, midőn az
útfélen egy jajveszékelő svábot találnak, ki szekerével ki akarva térni
a rohanó ágyuk elől, azt tartalmával együtt szerencsésen belefordította
az árokba s most azután ordított a kára fölött.
– Micsoda falu ez, földi? kérdé a kárvallottat a tábornok, csupa merő
kiváncsiságból.
– Perczel! felelé az, fejét vakarva.
– Az én vagyok, monda a tábornok. De ezt a falut akarom tudni, hogy
hívják.
– Bizony Perczelnek hívják azt nagyságos uram a világ kezdetétől fogva.
A tábornok megállítá lovát. De most már eszébe jutottak a somnambula
szavai.
Hátrafordult, szemeivel az ismeretlen ősz férfit keresve. Ott volt az
kisérete közé vegyülve.
– Tehát csakugyan azt hiszi ön, hogy ott a szőlők háta mögött rejtett
batteriák vannak?
– Bizonyosnak tartom. Azt a legkisebb taktikai ismeret fölfedezheti.
– Tehát e szerint ez a poziczió elfoglalhatlan?
– Épen nem. Ilyenkor azt meg szokás kerülni.
– Csakhogy ahhoz igen gyors mozdulatok kellenek s gyalogságunk már ki
van fárasztva.
– Lehet rajta segíteni, bízzon ön rám egy zászlóalj gyalogságot és két
osztály lovast, s várjon itt addig lesben, míg én a vadat fektéből
fölverem.
– Tegye ön, mondá a tábornok s várta, hogy mit fog a kis ősz ember
kezdeni?
Az a gyalogságot felhágatta a huszárok kengyelébe s maga a legpontosabb
vezénylettel vitte őket az erdő háta mögé.
A gondolat olyan természetes volt, mint a Columbus tojása s még sem jött
rá az előtt senki.
Nehány percz mulva már hallatszott a szőlők háta mögött a gyorsan odaért
gyalogság sortüzelése s nemsokára lehete látni, mint vonulnak el onnan a
felriasztott ágyútelepek mind a két oldalról.
Ha Perczel önnevétől vissza nem ijed, ott ismét pogányul szétverik.
Így, a vezényletet más kezére bízva, kinek nem volt e névben rossz
omene, megnyerte a csatát.
Kiverve helyéből az ellent, visszatért a kis férfi a tábornokhoz, arcza
csupa lőporfüst volt, a vele jártak nem győzték magasztalni hidegvérét
és bátorságát.
– Önnek én nagy köszönettel tartozom, szólt Perczel az ősz idegenhez,
nem szégyenlve elismerni annak fensőbbségét maga fölött. Szabad tudnom,
hogy kicsoda ön?
– Én, felele hidegen az ősz ember, én Dembinszki Henrik vagyok.
Perczel szerény elismeréssel nyujtá át neki a tábornoki pálczát:
– Ez önt illeti. Hadd legyek én ezentúl közlegény az ön seregében.