Miért ad az Isten a nyomorultnak világosságot és életet a kesergőnek?!
Kik a halált keresik, mint az elrejtett kincset.
Kik nagy örömmel vigadnak, mikor koporsót látnak.
Az én lelkem választja inkább a halált, mint az én csontjaimat.
Távozzál el én tőlem Uram és hagyj meghalnom.
És legyek, mintha soha sem lettem volna.
Az én reményem napjai elmúltak, az én gondolatim kigyomláltattak
szívemből. Az én lelkem megromlott, napjaim megrövidültek és a koporsók
várnak reám.»
Áron könyezve olvasá a próféta szavait, oh úgy érezett, oly szívből
érezett minden szót, oly igazán gondolá, hogy miért kellett neki
megőszülnie?
Miért kellett ennyi rossz időt megérni? kezdeteit a gyászos balnapoknak,
miknek végét tán a jövő hetedik ivadék sem fogja látni.
– Jaj azoknak, kik még meg nem haltak! Jaj azoknak, kik élve maradnak!
De háromszor jaj azoknak, kik ezután születnek!
… Az ősz ember könyes arczát a szent könyvbe rejté és keservesen sírt.
… A vén ákácz száraz gallyai halkan verődnek a jégvirágos
ablaktáblákhoz.
… A hímzett karszék nyikorgott, ropogott minden eresztékeiben.
… A lámpa vadul hányta-vetette kigyózó lángját, fekete füstlombot hajtva
föl a fehér padozatra.
– Elveszszen a nap, melyen én születtem!…
Az ősz fölemelte könyes arczát a bibliából s a mint szeme könyein
áttekinte, maga mellett a hímzett karszéken leányát látta ülni, a szép
aranyoshajú Lórát.
Ugyanazon mennyei komolyság az arczon, mely éltében, holtában, sírból
fölkeltében tulajdona maradt; a hosszú, aranyat játszó haj térden alul
hullámzik le fehér ruhájára. Arcz, öltöny és kezek, minden oly
liliomfehér, csak a szemek csillaga kék és a haj fürte arany.
Áron reszketve törülte meg szemeit és nem akart nekik hinni. Az alak
ekkor fehér, átlátszó karját vállára tevé s fejét tenyerébe hajtva, apja
vállán keresztül a bibliába tekinte, mint annyiszor szoká apja vállára
lehajtani kis aranyhajú fejét.
Áron látta a fejet vállán nyugodni, de terhét nem érzé annak.
A tünemény a bibliában kezdett levelezni s egy lapnál megállapodva,
fehér átlátszó ujjával odamutatott.
Áron olvasá a mutatott helyet:
«Én vagyok az Úr, ki népemet kihoztam a tejjel mézzel folyó hazába, én
vagyok az erős Isten, ki nem hagyom el azokat, a kik én bennem bíznak.»
A szellem tovább lapozott, fehér ujja ismét megállt egy helyen. Áron
olvasá:
«Te jösz én ellenem dárdával, fegyverekkel, én te ellened a seregek
Urának nevével.»
Ismét új lap. A szellem ujja e helyre mutatott:
«Én vagyok az Úr, ki tenéked kezeidbe adom a te ellenségeidet.»
Ismét új lap:
«Én veled leszek és ez jelensége, hogy én küldöttelek tégedet.»
Áron reszketve olvasá a szent sorokat. Vén szívében valami soha nem
érzett láng kezde meleget terjeszteni s míg künn távoli ágyúdörgést vélt
hallani, szívének hangos dobbanásai voltak azok.
Fölnézett leányára, úgy tetszék, mintha beszédét hallaná, azt a csengő
jósló ezüsthangot, pedig az ajkak zárva valának s a szemek nyitva bár,
de lángtalanok.
A szellem fölkelt helyéről s megfogta apja kezét. Az öreg érzé az ujjak
hidegségét, de nem azoknak nyomását. Azután megindult, apját vezetve
maga után; ment előtte légi, zajtalan léptekkel, alakjával halvány
sírbolti fényt vetve a házak falaira, melyek mellett elsuhant.
Kivezette apját a városból, ki a temetőig, elvivé sírhalmához. Ott
megállt a szobor előtt s kezével rákönyökölve, apját arczczal felé
fordítá.
És az öregnek úgy tetszék, mintha századok rég elfelejtett meséire
emlékeznék vissza.
Látta e szobrot nehéz vastag kereken gördülni, vonatva erős fekete
harczi ménektől; látta azt felemelt torokkal megállani távol fegyvertől
csillogó hadi sorok előtt. Látta a villanást, a kiokádott tüzet, melyet
az érczkigyó torkából kilövellt, látta a földről fölpattogó fekete
golyókat, szárnytalan dæmonait a sötét rémvilágnak, némelyik süvöltő
tűzfarkat csóvált maga után, másik párjával összelánczolva fütyölt
kettős röpüléssel egymás körül kerengve, mint elszabadult bujdosó
magához kötött holdjával.
És látta, mint bomlanak a távoli fegyvertől csillogó hadi sorok az
érczcsoda okádott lángjai előtt, mintha egy emberfölötti lény harczolna
hadseregek ellen, kiknek karjai megrövidültek a náloknál erősebb lény
hatalma ellenében.
A tünemény lehajlott hozzá, homlokára jéghideg csókot nyomott s fényes
ujjával a szobor föliratára mutatott. Ez egyszerű név volt oda vésve:
«Lóra».
Áron ihletett buzgalommal csókolá meg az érczbe vésett nevet s reszketve
tárta szét karjait, hogy leányát keblére ölelje, midőn a tünemény
hirtelen eloszlott előle s ő szobájában találta magát, homlokával a
becsukott szent könyvre hajolva.
… Minden csöndes volt, a gallyak nem zörögtek ott künn, a szék nem
nyikorgott, a lámpa égett csöndesen, csak a mellékszobában alvó
menekültek beszéltek álmukban egyes föl-fölijedő zavart mondatokat.
Áron lázasan érzé reszketni idegeit.
Kiment, felkölté cselédjeit, szomszédjait, szekerébe fogatott, ásót,
kapát hozatott velük s még azon nap éjszakáján fölásatá a leánya sírja
elé ásott nyolczszögletű üreges szobrot, mely egy hosszú, tizenkét
fontos sugár csatakigyó lehetett valaha.
Ez órától fogva a kis völgyi helység minden háza műhelylyé alakult; az
ősz földmívelő az asszonyokkal salétromot főzetett, a száraz malomban
puskaport gyártott, összeszedte a található vasat, azokból golyókat
készíte, egész nap fúrt-faragott valami iszonyú nehéz vasas kerekeken
álló csodálatos járművön, napestig kongás, ráspolyzás, pőrölyzés
hallatszott udvarából s a szomszéd agyagdombon katlan volt vájva,
melyből éjjel-nappal nehéz, fojtó szagú fehéres füst csavargott föl az
égre.
A falu vénei és asszonyai, mert minden ifju elment már hazulról,
hallgatva segíték a legöregebb férfit, nem érték mit akar, de vágytak
tenni, fáradni s éjjel-nappal ébrenlét és fáradság lakott a kis völgyi
helységben.
* * *
Csatára virradt föl a nap, magas bérczek kettős sorozata közt két
hadsereg állt egymással szemben, csupán egy rohanó bérczi patak által
választva el egymástól.
A patak fölülről meredek szakadékos medret vájt magának két harántékos
sziklagerincz között, melyeket keskeny híd köt össze egymással,
kiegészítve a sziklába vájt útat, mely oly keskeny, hogy csak ember
ember ellen küzdhet rajta.
Alább csöndesebben fut a folyam vize s kemény telekben, mint volt az
1848-ki is, erősen be szokott fagyni.
E kis folyam jobb partján emelkedett tér van, két oldalról erdőktől
megvédve, jóval magasabb a balpartnál, úgy, hogy az viszont egy
meneteles lapnak látszik minden hátvéd nélkül.
Ez erős dombocskát, melyet a patak félszigetként foly körül, választák
oltalompontul a székelyek. Hadiszerek bőségében erősen védhető állomás.
De ő nekik egy ágyújok sem volt, fegyverük is kevés. Többnyire egyenesre
ütött kaszákkal, vagy kardokkal voltak ellátva, miknek a mostani csaták
világában nem sok hasznát vehetni.
A tulsó oldalt az oláhok lepték el, rendetlen, szervezetlen tömeg,
melynek túlnyomó ereje sokaságában áll, lőszerei bőségét bizonyítja az,
hogy szüntelen puskáznak, vagy kell, vagy nem, végtelen távolságból
ellenfeleikre.
Ők készülnek a támadáshoz, a székelyek a védelemre.
Végig állják a hídhoz vezető keskeny hegyi útat, egyetlen ágyú végig
leseperhetné őket onnan, de a székelyeknek egy ágyújuk sincsen.
Az oláhok nyolcz ágyút húznak a folyampartra, azokat egymás sorjában
fölállítják, egyetlen ágyúval mind le lehetne azokat szerelni, de a
székelyeknek annyi sincs. Egy csapat vadászt bújtatnak el csupán az
innenső part bokrai közé, hogy a tüzéreket puskázzák le onnan.
Végre éktelen, ijesztő ordítás jelenti, hogy kezdődik a csata. A támadók
csapatjaitól fehérlik a bérczoldal, a föld reszket dübörgéseik alatt. Az
ágyúk megdördülnek.
A székelyek hallgatva állják el az innenső partot. Egy csapat szuronyos
fegyverrel a híd elé áll, melyet bár ráértek, nem rontottak el, remélve,
hogy üldözöttekből tán ők válhatnak üldözőkké.
Az oláhok ágyúi a híd védőire valának irányozva, a fütyülő tekék hol
fejük fölött repülnek el a bátraknak, hol lábaiknál fúródnak a földbe;
néha egy-egy találó lövés kiszakaszt egyet soraikból, az elesik és
meghal, vagy kínlódik, szótlanul, szégyenelve jajgatni, midőn társai
küzdenek.
Háromszor próbáltak az oláhok rohamot, mindannyiszor visszaverettek a
hídról.
Egy kis zömök székely állt a híd közepén, vakmerően küzdve tűz és füst
közepett, golyók záporában, szuronyos fegyvere hányta jobbra-balra az
ellenséget s nem látszott legkisebb ernyedés arczulatán, fáradság
tagjain.
Negyedszer válogatott vitézekből álló csapat jött a székelyek ellen,
elől óriás termetű vezérük, széles, ragyogó pallost villogtatva
balkezében.
– Tedd le a fegyvert székely! kiálta messziről az oláh a zömök férfira.
Én vagyok Balahud, ki apádat is megöltem és téged is meg foglak ölni! s
roppant lépésekkel közeledett csapatja élén, a híd rengett nehéz lábai
alatt.
A székely nem szólt, de puskáját ragadva, karjával eltakarta szemeit,
hogy ne lásson s előre szegzett fegyverrel az oláhnak rohant.
Az oláh pallosa sulyosan hullott a székely nyakára, s azt félig levágta,
de a székely szuronyának az oláh hátán jött ki a hegye, ki iszonyú
ordítással dőlt a híd karfájának, mely letörött alatta, esni hagyva a
sulyos tetemet, mely a melléből kiálló fegyvernél fogva a holt székelyt
is maga után rántá, ki még holtában sem bocsátá ki kezéből fegyverét.
Erre ismét általános lett a viadal, oláhok, székelyek elkeseredett
dühösséggel víttak, hol az egyik foglalta el a hidat, hol a másik, férfi
férfi ellen küzdött, lőni nem lehetett egymásra többé, kardok és fejszék
pengtek a csatában s a hídon két oldalról vérszalagok csorogtak a
tajtékzó patakba.
E perczben jobboldalt a folyam felől iszonyú ordítás támadt, az oláhok
lekerültek a folyam befagyott részére s ott a jégre leugrálva,
csoportosan jöttek fölfelé a jégen, az innenső part alacsonyabb részeit
keresve, hogy ott ismét fölkapaszkodhassanak.
A parton álló székelyek puskaagygyal verték őket vissza, de az áradó
tömeg mindig feljebb-feljebb szorítá őket parthosszában, a támadók
egymás vállára hágva iparkodtak fölkapaszkodni a meredek parton, a
túlnan levők sűrű tüzeléssel fogyaszták a védőket.
A hídnál küzdő székelyek látták, hogy nemsokára körül lesznek fogva; ha
csak egy ágyújok volna, a folyam jegét be lehetne szakítani a támadók
alatt, míg az most kényelmes hídul szolgál nekik, melyen gyalog hátukba
kerülhetnek.
Egy csapat lovasság ugyan elindult az oldalt jövő tömeg
föltartóztatására, de a túlparti ágyúk oly erős kartácstüzeléssel
fogadák, hogy kénytelenek voltak visszafordulni.
Már épen visszavonulásról kezdének gondolkozni a minden oldalról
szorongatott székelyek, midőn mögöttük az erdős út felől zajos
csörtetéssel egy csapat öreg embert látnak közeledni, kik tajtékzó
lovaikat verve, egy hosszú, nehéz ágyút vontatnak alá a köves hegyi
úton; a lovak fáradtan gőzölögnek, az ágyú kerekei mennydörögve
gördülnek végig a köveken. A vén emberek megállnak egy dombon, ágyújok
elejét lekapcsolják, a melyik legőszebb közöttük, irányoz, égő kanóczát
megcsóválja, s percz mulva a hosszú csatakigyó torkából fehér füst és
vörös láng lövell ki, mennydörgő pukkanástól követve, mit a sziklák
oldalain százszor kiált vissza a fölriadt visszhang.
– Hajrá Lóra! kiált az ősz ember, süvegét elhajítva s égő kanóczával a
folyam felé mutat, melynek lapját most szétzúzott jégtáblák s egymás
hegyén-hátán kapaszkodó emberek tömegei fedék, kik ordítva kiabáltak
segély után, sehol sem menekülhetve a két meredek part közt.
– Hajrá Lóra! kiálta az ősz ember, miután újra czélozott; a mennydörgés
szülte golyó most a híd ellen tolakodó csoportok között sepert végig,
véres utczát törve magának az útba jött emberi tagok közt.
– Hajrá Lóra! Egy jól irányzott lövés a parton álló telep egyik ágyúját
döntötte az árokba, összetört kerekeit messze elszórva.
– Hajrá! hajrá! A havasok lakói félni fognak a te szavaidtól, a székely
ifjak mind, mind szerelmesek lesznek beléd aranyoshajú szép Lóra
leányom! És lőtt az öreg, minden lövése emberek halála, seregek ijedése
lőn. A dombot, hová ő állt, nem birták találni ellene ágyúi, míg ő
minden lövéssel leszerelt közőlök egyet.
Fél óra mulva vége volt a csatának, székely állt a folyam mindkét
partján, az oláh vesztett. Igen sokat vesztett. Holtakat, ágyúkat,
zászlókat és csatát.
Csata végeztével, miután a sebesülteket elhordák, mindenki az öreg Áron
után tudakozódott.
Ott találták őt ágyúja mellett. Ölelgette, törülgette, tisztogatta azt
és sokszor megcsókolá. Szemei könyben úsztak.
Örömhangon, mely a deliriummal rokon, rebegé az őt környezőknek:
«nézzétek, ez az én leányom, az én egyetlen leányom, aranyoshajú Lóra!»
A székelyek felültették az öreget ágyújára, tölgyágakból koszorút fontak
annak nyaka körül, feltűzték rá a nyert lobogókat s így vonták be
diadalmenettel örömtől ujjongó kisded városukba, Szepsi-Szt-Györgyre.
És lőn, hogy a Székelyföldnek minden ifju legényei, még maguk a házas
férfiak is, elhagyák szép mátkáikat, el szende nőiket, hogy járjanak
Áron apó leánya, az aranyhajú Lóra után.
És valahányszor a csatába mentek, megcsókolgatták azt és mikor a
csatában hallották szavait mennydörögni, új erő lángolt föl szivökben, s
ha valamelyik elesett, végsóhajában suttogá: állj boszút értem aranyhajú
Lóra!
S csaták végeztével odamentek hozzá, összeölelgeték, összecsókolgaták,
diadalaik jelét föltűzték oldalára, s ha városon mentek vele át és a
népség kérdé, mely diadalszekér az, mi ott koszorúkkal és lobogókkal
megrakva közelít, örömsugárzó arczczal felelé mindegyik:
– Az a mi menyasszonyunk, ellenségrontó érczleánya az öreg Áronnak, az
aranyos hajú Lóra!
* * *
Csaták között folynak le hónapok. Szegény Székelyország! minden darab
földje vérrel ázatott meg. És mi gyümölcse lett az elvetett vérnek?
Rövid dicsőség és hosszú, hosszú halál.
Voltak már a székelyeknek vitéz seregeik, ágyújok számtalan, de annyi
ágyú hangja közől is ki tudták ismerni az öreg Áron érczleánya hangját,
aranyoshajú Lóráét!
Nemcsak hazájában győzött a székely kar, vitte a diadalt a magyar földre
is, fölkereste az oláhot havas bérczeiben, rárontott a szerbre árkos
sánczai közt s vívott a kozákkal Szeben bástyái alatt. Mindenütt kedves
volt neki az ágyúszót hallani.
De mégsem oly kedves sehol, mint a hazai bérczek közt aranyhajú Lóra
szavai.
Az boldog volt, ki mellette küzdhetett; ha ott esett el közelében,
bizonyosan hitte, hogy idvezül.
A kis szürke vezér és fiai a barna székelyek, az ősz pattantyús és
érczleánya, a hangos sugár ágyú, ki ne hallotta volna őket emlegetni?
Kérdezz meg a Székelyföldön bármely fiatal hölgyet felőlök, látni fogod,
mint megerednek utána könyei…
Nap után következik az éj. Életre a halál, csakhogy az élet rövid és a
halál örök.
Hőséges juniusi nap volt. Erdély határának bérczein felhők gyülekeztek,
fekete felhők nyugatról, keletről, egymással szembe fuvó forgószelektől
kergetve égi csatára, a távoli mennydörgés meg-megrázta az eget.
És a földön is csata készült, keletről, nyugatról harczi csoportok
gyűltek egymás ellenében, fegyvereik villogtak a nap rekedt hevében.
A felhők egy völgy fölött siettek összecsapni, a hadseregek is e völgyet
választák csatáik helyéül.
A völgyön keresztül keskeny sziklaút vezet, magasan egy dombon magános
zárda áll, elhagyott lak, sötét falakkal, körül vad erdőség.
A zárda mellett ágyúk állanak őrt, az erdőben fegyveres vitézek, kiknek
ellenében a sziklaúton zászlós seregek látszanak előrevonulni.
Rövid szünet mulva háborgó zúgással örvénylik keresztül a völgyön
rettenetes forgószél, mint egy tánczoló oszlop, az égen felhőket, a
földön sudaras fákat tépdelve haragjában, míg egy mennyrázkódtató
csattanás jelt ad a viharok harczára, s a felhők egymásba omlanak,
dulakodva haragos hömpölygő tömegekben, s lángoló kigyókat lövöldözve
egymásra; míg a napsugárnak egyes áttörő küllői, mint jeladó zászlók
függnek alá a barna fergetegben.
És lenn a földön is csata foly, az ágyúk halált szórva dörögnek, a
szakadó zápor vérpatakokkal elegyül itt alant.
Az égen tán felhőszakadás lesz, ide alant egy nép fog összeomlani.
Az ágyúk dörögnek, a csatázó csapatok véres kézzel rohannak egymásra,
majd előre, majd hátra hömpölygenek, a zászlók vadul lobognak a
zivatarban.
Az ég zivatarát fölülmulja a földön csatázók ordítása.
Egy villám, vagy tán egy tüzes golyó fölgyujtja a zárdát, vad vörös
lángot vet az égre és földre, a felhők vérben látszanak úszni odafenn és
az emberek arczai ide alant.
Az ágyú dörög, a villám harsog, a szuronyok csengnek, az embervér
folyik.
Hol vagy aranyhajú Lóra! hol vagy érczleánya az öreg Áronnak?
Amott a zárda falánál, legelől valamennyi között, ott szórja haláladó
tüzét az agg érczleánya. Hangja valamennyié közt legerősebb, tüze
legvillogóbb, golyói legtávolabb visznek.
Ott áll az ősz maga, kezében kanóczczal és szól: «ne hagyj el leányom,
szép leányom, aranyhajú Lóra, ne hagyj el.»
A székely fiuk is beszélnek hozzá: «Szép menyasszony, érczleány, ha
meghalunk, állj helyt értünk!»
A csatakigyó, mintha értené szavaikat, haragos villanással okádja
elleneire halálos tüzét, s bömbölve dördül meg minden láng után, mintha
átkot is akarna azokra mondani, a kiket megöl.
Balról meredek mélység tátong föl a zárda mellett, melynek oldalát a
sugár ágyú őrzi.
A te sírod lesz az, ércz leánya az agg Áronnak. Jön egy ellenséges
golyó, s te a meredekről halálra találva hullsz alá, nagyot kondulva a
sujtott sziklavölgyben, mint egy harang, mely a toronyból leszakad.
… A halál órája kong!…
… Először én, azután te, azután Székelyország.
– Szép leányom, aranyos hajú Lóra! ordítá az ősz, midőn a golyó kedvencz
ágyúját leseperte a meredekről s a következő perczben halva rogyott le a
helyen, hol ércz leánya állott; egy golyó jól sziven találta őt is.
Még azután egy óráig harczoltak a székelyek kétségbeesett elszántsággal,
nem is foglalta el a csatatért tőlük senki sem. De halva maradt seregük
virága, négyszáz ifju székely és az ifju vezér nehéz sebeiben és a vén
Áron apó és a csaták bűvös menyasszonya, mind, mind elveszve, meghalva.
Elmult az égen, elmult a földön a harcz zaja. Csendes minden. A holtak
alszanak.
Kelj föl éjféli szellő, szedd föl a lombokat, mik le vannak tépve a
zivatar kezétől, hintsd be vele a halottakat. Hintsen be a szellő
hervadt levelekkel titeket, kik meghalva feküsztök, barna székely fiak,
ifju hadvezér, ősz ágyús, ércz menyasszony és elmult dicsőség!