Szállj le és ülj a porban te szűz, Babylonnak leánya, ülj a földön,
nincs tenéked többé királyi széked. Özvegység és árvaság egyszerre
következnek tereád.
Közel, igen közel vagyon a te pusztulásodnak ideje és napjaid messze nem
haladnak.»
… Az ákácz lombjai csendesen susogva rezegtek a hold világában…
… A hímzett karszék nyikorgott, recsegett, a lámpa lángja kigyózva nyúlt
föl magasra, fekete füstfoltot játszva a szoba fehér padlatára.
… A besütő hold a nyitott bibliára veté kisértetvilágát, mely a
lámpafényben oly zöldes halottfényt adott a szent könyvnek.
«Uram, ne hagyd elveszni a te népedet!»
– – Másnap híre futamodott, hogy az oláhok roppant csapatokban törtek
alá a havasokról s szerte mindenfelé égetnek, pusztítnak mindent, a mi
magyar, vagy székely.
* * *
Folyt már mindenütt a magyar vér, város város után elesett, csaták
vesztek el egymás után, egész Erdély fölött összecsaptak a polgárháború
hullámai, a magyarnak nem maradt más a hantokból, mint véren vásárolt
gyászemlékei.
Csak egy talpalatnyi föld volt még, melyet fegyveres had meg nem gázolt,
Székelyföldnek egy kis szegletében, a háromszéki székely szülőfölde.
Körül égett már a határ, sáppadtak az arczok, hallatszott a vérszomjas
hadak kiáltása, hallatszott az asszonysírás, egész Erdélyben nem volt
egy férfi-szív. Csak a háromszéki székely nem volt kétségbeesve.
Hidegen, makacs elszántsággal várta be a közelgő veszélyt, nem kérdezte
azoknak számát, kikkel meg kell küzdenie, nem kérdezte, hogy győzni
fog-e, még azt sem, hogy mivel fog küzdeni fegyveres hadak ellenében. De
azt tudta, hogy vívni fog és ha veszt, elvész maga is s várta nyugodtan,
makacsul a veszélyt, melylyel egyedül maradt a csatában.
Ezt így szokta a székely.
* * *
Ezernyolczszáznegyvennyolczadik év deczember havát ültük.
A nap véresen áldozott le Székelyhon fölött, – oly soká tudott
elnyugodni, lemente után majd egy óráig fénylett még az ég tüzes-vörös
fényben.
Azután fekete lett minden, az éj elfedte az eget és földet s az emberek
bűneit.
A sötét éjszakában néha tompa dördülés hallatik, megelőzve egy-egy
villanástól, mely lomhán lobban el a világtalan éjben.
Itt, amott, óriás bérczek háta mögött szembántó vörösség emelkedik az
égre, nőttön növekedő, mintha tűzlélek emelné föl izzó árnyékát a
véghetlen űrben.
Elzárt völgyben, mit minden oldalról bérczek körítenek, kisded helység
ablakai fénylenek szétszórva a setéten keresztül s a helység egyetlen
tornyából a csengő estharang intő hangjai beszélnek halkan a siket
éjszakának.
A föld föl van fagyva, a göröngyös fagyon lókopogás hallik. Fáradt,
sovány lovon egy férfi látszik ügetni a helység felé, olykor megáll,
leszáll s hallgatózni látszik, vagy tán lovát pihenteti.
Az út hol magasba, hol mélybe visz, a lovag sokára ér fáradt lován a
legelső házhoz, melynek világított ablaka előtt vén ákáczfa áll
szomorúan, levéltelenül.
Itt bekopogtat az ablakon s azután rekedt, tompa hangon beszól a ház
gazdájához.
– Áron apó! alszik-e kend?
– Nem alszom, felel a szólított.
– Azt jól is teszi, ez nem aludnivaló idő az Istentől. Jőjjön ki Áron
apó.
Az ajtó csikorgott, egy ősz, zömök férfi lépett ki, vállán bundával,
kezében lámpáját hozva, melylyel a jövevény szemébe világított.
– Te vagy az Andor? mit hozasz? jer be a melegre.
– Melegből jövök apó, nem megyek be. Kend is csak azért menjen be, hogy
kösse föl kardját, üljön lovára és jőjjön velem.
– Mi történt?
– Minden rossz, semmi jó. Aranyosszéket elfoglalta az oláh! Felvinczet
fölgyújtották. Tegnap éjjel jöttem onnan; visszanéztem, azt hittem, hogy
tán el tudom hagyni, de még tán a világ végére is utánam látszanék.
– Hát apádék?
– Apámat négyfelé vágták s vérét fölitatták a kutyákkal, kis öcsémet
bele dobták a tűzbe, sok ember elveszett, lehet tán kétezer is, kivált a
szegény hajadon lányok, azokat nyomorú sorsra szülték édes szülőik.
– Testvéred?
– De annak nem jutott e nyomorú gyalázat; mikor az oláhok házokra
rontottak, látva, hogy nem menekülhet, kést vert a szívébe.
– Rettenetes!
– Nincs idő sopánkodni, öreg. Eredj be, köss kardot és siess utánam
Vásárhelyre még ma, még az éjjel. Isten veled és a szegény székelyekkel.
A lovag ismét felült ménjére s tova ügetett, az öreg szoborrá merevedve
maradt ajtajában.
Néhány percz mulva több lovag ügetett ismét a helységen keresztül.
– Honnét jöttök? kérdé az öreg.
– Agyagfalváról!
– Igen. Mit csinál ott a székely tábor?
– Semmit. Eloszlott.
Négy napig nem adtak neki kenyeret, azután eloszlott mindenki a maga
szülőföldére.
Tova mentek.
Azután egy csoport gyalog nép jött, félmezítelen nők, rongyba
takargatott gyermekeket hurczolva ölükben. Összefagyva, eléhezve a
deczemberi hideg éjszakában.
– Adj szállást, üldözöttek vagyunk, rebegék az ajtajában álló gazdához.
– Tiétek házam, mindenem, foglaljátok el.
– Áldjon meg érte az Isten.
– Honnét jöttetek?
– Enyedről.
– Miért oly messziről ennyire?
– Útközben nem mertek bennünket befogadni ismerőseink, féltek, hogy
üldözőink rajtok állnak boszút.
– Jó helyre jöttetek. Térjetek be.
Vágtatva jött egy lovag ismét. Az öreg köszönté a hirtelen elvágtatót.
– Jó estét földi!
– Jó az ördögnek, de nem a székelynek! felelt az daczosan, meg sem
állva.
– Mi baj?
– Kolozsvárott benn a német! kiálta az vissza rohantában és
tovanyargalt.
Az öreg tántorogva ment vissza szobájába. Mellékszobáit a menekvők
foglalák el; egyik nőnek megfagyott kisdede az úton, azt siratta, a
többi evett, melegedett vagy pihenni dőlt.
Áron leakasztá a falról vén ősi fegyverét s oldalára akarta kötni, midőn
eszébe jutott, hogy tán ez utolsó útja lesz életében s azzal letette
maga mellé a kardot, előkereste a szent könyvet, hogy beszéljen
Istennel, mielőtt azon útra kelne, melyből nincs visszatérés.
Ablakai olykor meg-megrezzentek egy visszhangzó dörrenéstől.
– Azok nem a mi ágyúink, sóhajtá az öreg, nekünk egy sincs s fölnyitotta
a bibliát.
És olvasá benne e szavakat:
«Elveszszen a nap, melyen én születtem. Legyen azon sötétség, Isten ne
látogassa azt meg onnan fölül…