Ismét új kép.
Két csapat üt össze. Fiatal vezetőik csapatjaik jobb oldalán levén,
egymással nem találkozhatnak.
Az egyik Gábor, a másik Róbert.
Egyik csapat sem akar kapitányának szégyenére válni. Mindegyik helytáll
magáért, férfi férfi ellen küzdenek.
A vezetők jó példával mennek elő. Hull, a ki halandónak született,
csapásaik alatt; mindkét fél hátranyomja a másik csapat balszárnyát, úgy
hogy eközben a két csapat, mint egy közös tengely körül, mereven
megfordul, a huszárok a vértesek helyét foglalják el, ezek amazokét. S
akkor, mintegy közös megegyezésből, visszavonul mind a kettő.
A két ifju vőlegény megismerte egymást a csata hevében, de e fölfedezés
nem tette őket gyávákká. Egyik sem akart rosszabb lenni a másiknál és ha
utoljára ketten maradtak volna, ketten folytatták volna tovább a
viadalt.
Eközben a vérteseknek segélyül érkezett egy számosabb csapat; a
huszárkapitány, nehogy két tűz közé jőjjön, kénytelen útat törni magának
s odább vinni a csata szinhelyét. Eközben közel jut pajtásához.
– Add meg magad pajtás! kiált rá Róbert vígan. Megigértem
menyasszonyodnak, hogy ma elviszlek neki.
– Majd ha vége lesz a csatának, keress föl a mezőn, ott rám találsz,
elvihetsz. Felelt a huszár szomorúan s aközben oly közel nyargaltak el
egymáshoz, mindkettőnek kezében ölésre volt emelve a kard, szemeik vad
tűzzel villogtak egymásra, de mintha fogná valami kéz mindkettőnek
karját, mereven állott az. A másik perczben mindkettő elfordul
ellenfelétől s ennek társaira csap le. Róbert egy huszárt szúr le vad
haraggal, míg Gábor elbúsult keserű csapással úgy vág egy vértesnek
sisakos fejére, hogy a sisak fejestül jobbra-balra hull le. S azzal
vágtat előre, nyomában a vértesek csapatai. Hurrah, hurrah! rajta,
rajta!
Kardok csattogása, lovak dobogása, halálhörgés, diadalkiáltás. A
porfelleg elfedi a képet.
* * *
Ezalatt egy osztály vértes csendben, sietve vonult keresztül Szolnok egy
utczáján, hátába kerülendő a vívó huszárezrednek.
A mint robogva haladnak előre, egy utczakanyarulatnál hirtelen, mintha a
földből bújt volna ki, előttök áll két század vörössipkás.
Egy perczre megdöbbenve állt meg mind a két, véletlenül találkozott
ellenséges csapat s tétovázva nézett egymásra.
És ekkor történt azon harczi jelenet, mi a hadak historiájában oly kevés
párját találja. Gyalogság intézett rohamot lovasok ellen.
Egyszerre, alig negyven lépésnyi távolból, sortüzet adott mind a két
század a vértesekre s a következő perczben ordítva rohant rájuk szegzett
szuronynyal, nyargalva mint a paripák és ordítva bőszülten, mint a
zaklatott leopárd.
És a veterán hősök, kik annyi csaták tüzét bátran kiállották, kik Mórnál
a forradalmi hadsereget halomra gázolták, kénytelenek voltak
visszavonulni ez irtózatos roham elől!
Ez eset csak kétszer jött elő a forradalmi csatákban. Az
Inczédi-zászlóalj próbálta meg először Görgei első visszavonulásakor,
ugyanazon 11-ik zászlóalj, melynek fele elhullott a piskii híd
védelmében.
Egy vén lengyel katona, ki e jelenetnek tanúja volt, azt mondá felőle:
«Én szolgáltam Napoleon alatt, láttam az ancienne-garde csatáit,
résztvettem a lancier-csapat harczaiban, de oly csatákat egy sem vívott,
mint a vörössipkás».
Mikor Varro lovagturmáival összecsaptak a teuton óriások, az lehetett
ilyen.
E roham által a szép vértes-ezred el lőn vágva a fősereggeli
egyesülhetéstől. Nyomva a túlpartról Vécsey által, sebesen áthuzódott az
Szolnokra, annyi ideje sem maradván, hogy ágyúit megmentse s a hidat
elrontsa maga mögött. Az ágyúkat a Tiszába hányták s nyomban utánuk a
hídon átrohant Vécsey hadteste.
Az osztrák haderő ekként két tűz közé szoríttatva, kénytelen volt
Szolnokot elhagyni s a Zagyva mocsárai között felfelé vonulni.
A vértes-ezred, miután a derék-seregtől elvágatott, a túlnan érkező új
huszár-ezred által túlszárnyalva, tömegestől neki vágtatott a Zagyvának.
A kifáradt csatamének közül sok nem birt átvergődni a túlpartra, a nehéz
fegyverzet nem hagyta a lovagokat úszni, sokan odavesztek.
* * *
Az este közel volt, midőn a csatának vége lőn; egy-egy gazdátlan paripa
nyargalt még föl s alá a csatamezőn, egy-egy sebesült mén hánykolódott a
földön, föl-fölemelkedve s szomorún végignyerítve a vérlepte mezőn.
Szerte feldöntött lőporos szekerek és leszerelt ágyúk hevertek a földön
s mindenfelé elhunyt jó vitézek, nagy nehéz sebekkel, sóhajtalanul
fekvők a szomorú ágyon.
A trombiták a takarodót fújták. A huszárok gyülekeztek mindenünnen
össze, tánczoltatva az utczán lovaikat. A huszár-paripa két lábon
ágaskodva járt, mintha egy lépést sem tett volna még ma.
Egy óra mulva minden csapszékben harsogott a zene, a vidám czimbalom s
klarinét hangjánál pengett a huszárok tarajos sarkantyúja s víg
tenyércsapkodás mellett járta a jókedvű legénység a kuferczes tánczot,
mintha nem is emlékeznék nehéz munkájára s hogy e nehéz munka
embervérontás volt.
A vén huszár itatja minden pajtásait, sok pénze van, főtisztet vágott
le.
Tanítványa, az ujoncz-huszár, már alig áll a lábán s még folyvást
itatná, az váltig szabódik.
– De majd káplár uram, ha most mind megiszszuk, holnapra egy pénze sem
marad majd kendnek.
– Kend ne rezonérozzon! Kend igyék, mi megint vágunk magunknak le egyet,
ha az lesz az ordré…
És a czimbalom zeng, a klarinét sikolt, pengnek a sarkantyúk, csattognak
a tenyerek, tánczol a katona, mintha lakodalomból jött volna.
* * *
De künn, künn a holtak mezején mi fájdalmas hangok köszöntik az estét.
Szörnyen elhullottak végsóhajai azok. Hazát, dicsőséget, anyát és
elhagyott kedvest illetnek e hangok. Elhordod-e azokat esteli szellő,
hová küldve vannak?…
… Egy huszártiszt jár a tábori orvosokkal szerte a harczmezőn,
kiválogatva a holtak közül az élőt.
Olykor négyesével látni távozó katonákat, kik egy-egy sebesültet visznek
tova, fegyvereikre fektetve.
A csatamezőt vizsgáló huszártiszt – Gábor.
Mily szomorú most is, mint sajnálja azokat, a kiket megölt, mint
borzadoz, midőn ez iszonyú sebeket látja. Legszörnyűbb sebek, miket a
kard oszt, oly hosszú, oly mély mindegyik. Néhol egy elesett vértest
találni, kinek a mellvasán keresztülment kardhegy a hátán jött ki,
képzelhetni, minő kar volt az, melytől e döfés származott! Másutt az
összevagdalt arcz porral éktelen, senki sem ismer rá. Itt egy férfi
fekszik hanyatt, kinyujtott kezében most is marokra fogja kardját, ujjai
meg vannak merevedve rajta, nem lehet azt kezéből kivenni. Amott lovára
borulva fekszik a vén harczos, egyetlen lény volt az, a mit még
szeretett, együtt halt meg vele, ráborult, úgy halt meg.
Gábor szomorúan járta végig a harczmezőt, csak akkor örült, ha egy
sebesültben még életet talált; el nem kerülte egy is figyelmét.
Egy bimbózni indult hangabokor mellett észrevett egy fehér alakot
mozogni, odament. Karcsú vértes tiszt volt a haldokló. Alig pihegett
már, arcza a nagy fűbe volt fektetve.
Gábor odament, felemelte a sebesültet s hítta az orvosokat segélyére.
– Köszönöm pajtás, nyögé az elesett bágyadtan, arczát fölemelve.
És az alkonyi nap rásütött szép halvány arczára, megtört szemeibe és a
nehéz sebre épen szíve fölött. A nap és az élet utolsó sugári oly
bágyadt fényt adtak a szép ifju arcznak.
– Róbert! sóhajta föl a huszár. Így látjuk-e egymást?
– Tégy le a földre, meghalok, nyögé az. Ma vőlegény voltam és egyedül
megyek aludni.
– Segítsenek önök, kiálta Gábor az orvosoknak.
– A seb halálos, felelék azok, megvizsgálva a véres ajtót, mit éles kard
nyitott a szív fölött a lélek számára.
– Mondd meg jó arámnak, nyögé a haldokló ifju, hogy utolsó gondolatom ő
volt. Viseld gondját, légy testvére és temess oda, a hol rám találjon.
Az ifju huszár keservesen zokogott haldokló ellensége fölött.
– Oh, hogy egyikünknek áldozatul kelle esni!
– Légy boldog… susogá Róbert,… szegény Anikó…
És lehajtá bágyadt fejét ellene térdére. A nap leáldozott, az ég túlsó
felén feljött a teli hold, rásütött az ifju szép halavány arczára,
lezárt szemeire s elnémult ajkára. A hold és a halál legelső sugára oly
sáppadt fényt vete a szép ifju arczra!…
* * *
Elmúlt a várt nagy nap, a két jó leánynak félt és remélt napja.
Elhozta örömét, elhozta bánatát mindkettő számára.
De az örömet nem a remélőnek s a könyeket nem a remegőnek osztá.
Oltár előtt várta az egyiket vőlegénye, másikat fölhantolt sír alatt.
A fekete ruhát fölvette az egyik, a fehér himzettet fölvette a másik, de
egyik sem azt, mely számára készült. Termeteik oly egyenlők voltak.
A szolnoki özvegy házánál egyszerre köszöntött be öröm és siralom.
Temetés és násznap.
Rózsa lett boldog nő, Anikó az özvegy; még reggel mást hitt mind a
kettő.
És azóta másodmagával járt fekete ruhában a szolnoki özvegy és sokszor
elgondolkozék róla magában, miért, hogy a sors mostohább apja egyik
árvájának, mint a másiknak?