Élt Szolnokon egy özvegy asszony két szép leányával; Rózsa volt az
egyik, a másik Anikó. Feketében járt az özvegy asszony, rózsaszínben
jártak leányai.
Tíz év óta volt özvegy asszony, tíz év óta hordta gyászruháját; két év
óta volt a két szép leány menyasszony, két év óta hordta jegygyűrűjét.
Az özvegy napról-napra aggott, fogyatkozott, közeledett férje sírja
felé; a két szép leány napról-napra szépült és vidámult, közeledve
menyekzője felé.
Katona volt mindkettő kedvese. Derék, jó, hű, fiatal. Messze jártak
sivatag külföldön, mégis minden hóban érkezett levelük váró mátkáikhoz,
tele reményekkel, tele szerelemmel.
Most két hónap mult el egymás után, hogy semmi tudósítás nem érkezett
rólok.
Bizonyosan maguk fognak jőni, gondolák a szép menyasszonyok s
megnyugodtak benne.
* * *
Vége felé járt a zaklatott év. Csikorgó hideg volt, esztendő utolsó
napja.
Az emberek ilyenkor otthon szoktak ülni, templomba járnak, megköszönik a
napok urának az elvett évet s áldást kérnek az ismét jövőre. Estenden
beülnek meleg szobáikba, mulatnak, beszélgetnek, kártyáznak, éjfélig
eltelik bizalmas tréfa közt az idő s az első óraütést az új esztendőben
üdvözlő pohárcsendülés köszönti fel…
Az 1848. év utolsó napja nem látta ez ihlett örömöket Szolnokon és túl
és innen rajta fél Magyarországon.
Nem a hálaadás, az ádáz rémület ünnepe volt az.
Egész nap, egész éjjel szakadatlanul hallatszék a jövő és távozó
gőzmozdonyok zúgása, fütyölése. A pályaudvarban rendetlen időközökben
érkező vonatok álltak meg, tömve-tömve emberekkel, kik rémült, kétséges
arczokkal szálltak ki a vaggonokból, összefagyva, elkényszeredve s nem
tudva merre fordulni az ismeretlen, túltömött városban.
Hátrább nehéz málhás-szekerekből hánytak le mindenféle uratlan jószágot,
mikért senki sem volt felelős. Turkált közte boldog boldogtalan, keresve
eltévedt holmijét.
Még hátrább födetlen szekereken nagy, nehéz ágyúkat lehete látni,
otthagyva az út közepén, össze-vissza döntögetett ládákat, az ország
pecsétjével záraikon, ruhakelméket, fegyvereket, hordókat s más egyéb a
gondviselés őrködésére bizott tárgyakat.
És újra meg újra jöttek a dübörgő, fütyülő vonatok, hozva összefagyott,
összeéhezett népet, a már ottlevők odatódultak a kiszállókhoz. Soknak
volt valakije, a kit várt és összefutva minden szekeret, nem talált rá s
búsan nézett újra a másik vonat elé.
Kardos, nehézkes emberek szálltak ki, beburkolva, deresen, zuzmarásan;
reszkető, fázó nők, szepegő kis fiaikat vonva kezeiknél fogva; az ott
levők az érkezőket, ezek amazokat ostromlák kérdésekkel, száz kérdésre
egy válasz.
Olykor az egész vonat csak katonákat hozott, kik éh és fagy közepett vad
harczi dalt énekeltek a rohanó vaskocsi menydörgése mellett.
Az emberek össze-vissza futkostak. Legjobb ismerősök észre sem vették
egymást, tulajdon bajukkal lévén elfoglalva, a nagy dúlt tömegben
mindenki magára volt hagyva, senki sem segített egymásnak.
Benn a városban azalatt házról-házra jártak az újon érkezők, szállást és
meleget kérve a náloknál szomorúbb gazdáktól.
Kényelmes nagy urak, kiknek egy palota alig volt elég máskor, jól érzék
magukat egy-egy nádas hajlék földes szobájában.
Régi ellenségek, kik egy országban nem fértek el egymástól, most
összetörődve lapultak meg egymással egy szobában s finnyás úrhölgyek
köszönettel fogadták a fekhelyet, mit idegen férfi engedett át nekik,
míg magának a földön vete ágyat.
S aztán egész éjjel dörgött és fütyült a járó-kelő gép. Vörös tűzszemei
messzire belátszottak a vak éjszakában, kéménye bömbölve okádta a
szikrával elegy fekete füstöt.
Néhol az út közepén elmaradt. A forró gőz megfagyott csöveiben, a tűz
kialudt a rettentő hidegtől s az útban tüzet raktak a gép alá, hogy
ismét felolvaszszák. Két-három segélymozdony alig birta aztán az
állomásra bevontatni.
Túl Szolnokon pedig a tovább menekvők szekerei futottak hosszú,
szakadatlan sorban. Rossz, csikorgó járművek, a göröngyös felfagyott
úton, megrakva málhákkal, betakargatott nőkkel, gyermekekkel és
férfiakkal, kiknek bajuszán, szakállán jégcsapokat vert a deres zuzmara.
Majd egész karavánok, gyalog, szegényes ruhában, megapadt tarisznyával,
fegyverműhelyek és felszerelések személyzete.
Ismét nagy, nehéz vasgépek rozzant szekerekre rakva, miknek tetején
pokróczokba burkolt férfiak, asszonyok gubbaszkodtak.
Egy-egy fekete hintó, mely az előtte menő szekerek végtelen sorát nem
birva kikerülni, kénytelen volt lépést baktatni a többi nyikorgó
szekerek nyomában.
Igy volt az esztendő utolsó napján.
Az új év első napja csak folytatása e szomorú képnek.
A gőzgépek újra jártak egész éjt, egész naphosszant, hordva a bús,
elfásult képű népet, málhákat, szekereket és nagy, nehéz ágyúkat.
A tegnap jöttek siettek odább, az újan érkezők jártak házról-házra,
szállást és meleget keresve. Csak néhány várakozó nézte a szüntelen jövő
szekereket, keresve és nem találva és újra várva kedvesét, barátját,
urát, vagy málháit.
Túl, a Tisza másik partján pedig szakadatlanul mentek tova a menekvők
szekerei, itt-ott egy-egy gyékénynyel fedett kocsi, hol férje után futó
édes anya vitte ágy közé pólált gyermekeit, a többi nagyrészint
fedetlen; a szél fútt, hordta a havat a menekvő arczába. A hideg majd
megvette szegényeket.
Bús, kedvetlen, elgémberedett arczok mentek tova reggeltől estig és
estétől reggelig, bele a vendégszeretetlen pusztaságba, hol napi
járóföldre van egy helység a másiktól s hol a közbeeső vendégfogadókból
jöttüknek hirére eleve megszökött minden korcsmáros.
És ez így tartott az esztendő másik napján, így tartott a harmadikon,
negyediken, ötödiken.
Mindig több, mindig kétségbeesőbb arczok, iszonyú hófuvás, gyalogló
csapatok, fázva, éhezve, keblükbe dugott kézzel s nehéz, dübörgő ágyúk
el-elakadva a hótól felismerhetlen úton.
A hatodik napon megszünt e járás-kelés. Az utolsó gőzgép is megérkezett
az utolsó vonattal; már azon alig jött egykét ember, az is kedvetlen,
szótalan, bánatos.
A kiknek várva-vártjaik eddig meg nem érkeztek, azok most búsan,
csüggedten keltek egyedül a szomorú útra. A biztossági hivatalok
elhagyták helyeiket, a mi málha, ágyú, készletszer eddig el nem
vitetett, ott maradt, senkinek sem volt többé rá gondja.
Egy óra múlva az utolsó szekér is elhagyta Szolnokot, a
vissza-visszatekintők nem láttak maguk után egyebet, csak a kanyargó
fekete útat a néphagyott fehér pusztaságon.
Ilyenek voltak az ezernyolczáznegyvenkilenczedik esztendő első napjai
Szolnokon és túl és innen rajta fél Magyarországon.
* * *
Az utolsó menekvő korán reggel elhagyá a várost. Csöndesen maradt az,
várva nyugton az ismeretlen jövendőt.
Dél felé hangos dobverés és trombitaszó verte föl csendjét. A magyar
hadseregek vonultak keresztül.
Haragos, elmérgesedett nép, gyalog és lóháton, szidva a rossz időt, a
szelet és havat és az örökös hátrálást és az egész kaputos világot, mely
előlük minden ennivalót fölfalt.
Egy óráig pihennni telepedett a sereg. Szives házi gazdák örömest
megoszták vele utolsó falatjaikat s tüzet raktak neki, hogy melegedjék
sok nap és éj viszontagságai után.
A jó özvegy házához is betoppant egy huszár, szép, karcsú szál legény,
veres csákóján kettős arany paszomány, szép fekete bajsza pörgére
pödörve, arczát a csipős szél pirosra festette, s bár váltig akarja
türtőztetni magát, kitör rajta az el nem rejthető mosolygás.
E mosolygásról mind ráismernek.
Az özvegy és a két leány egyszerre kiáltanak fel:
«Gábor!»
S azután oda rohannak hozzá, összeölelgetik, egyik érzékenyen, a másik
nevetve, hosszan, forróan a harmadik – ifju menyasszonya, Rózsa.
– Sejtettem, hogy eljösz. Sirhatnám volt már az egész héten. Meddig
maradsz nálunk?
– Még tán egy óráig lelkem, egyetlenem.
– És mikor jösz vissza?
– Talán sohasem többet.
A leány könyezve simult vőlegénye érdemjellel diszített mellére, a másik
menyasszony is odafúrta magát, s leenyelegve testvére arczáról a bút,
kérdezé az ifju huszártól halk, szemérmetes hangon:
– Hol van Róbert?
– Estére úgy hiszem itt fog lenni.
– Miért nem jött veled?
A huszár mosolygott.
– Én futok előle, ő pedig üldöz.
A leány elhalványult.
– Félévvel ezelőtt áttétette magát a vértesekhez, magyarázá a huszár
szavait, s most egymás ellen küzdünk.
A két menyasszony rémülten tekinte egymás szemeibe.
– Ti egymás ellen harczoltok! Az én jegyesem testvérem jegyese ellen. Ez
az égre kiált! szólt a huszár arája remegve.
– Nem gondoltok olykor mireánk is? mondá a másik testvér.
– Ez a katona sorsa, barátném. Szeretni, boldognak lenni, örülni, s
mikor a trombita megszólal, elfeledni szerelmet, örömet, boldogságot és
nem gondolni másra, mint a kemény kötelességre.
– Ah Gábor, tinektek nem szabad egymás ellen küzdenetek, mi el fogjuk
valamelyiteket csábítani, hogy a másikhoz áttérjen.
– Nem fog sikerülni, gyermekem. Ismerem Róbertet, épen olyan, mint én.
Katonának ott van helye, a hol zászlóját látja. A hová az vezeti, menni
kell neki is, menni a halálba, menni tulajdon testvére ellen, ez a
katona sorsa.
– És ha a csatában találkoznátok…
– Kicsinyben múlt, hogy már meg nem történt. Téténynél összecsaptunk,
alig voltunk már ötven lépésnyire egymástól, midőn egymásra ismerénk.
Hirtelen félrekapta ő is a lovát, én is másfelé fordultam, hogy
kikerüljem. S kerestünk mindenikünk magunknak más ellenséget. Véresen
tértünk vissza mind a ketten; ha összecsapunk, egyikünk hihetőleg nem
tért volna vissza… Ez a katona sorsa.
– S meg tudnád őt ölni?
– Hamarább megöletném magamat általa. Azért nem szeretem én a
kardcsatát, kedvesebb előttem az ágyú, kedvesebb a golyó, a tüzér sokkal
boldogabb. Soha sem látja annak az arczát, a kit megölt, nem kénytelen
jajgatását hallani. Míg én sokszor a legdühösebb csatában, mikor a
dicsőség mámora elkábítja agyamat, nem egyszer hallom magamat nevemen
szólíttatni a levágott ellenséges vitéztől. «Köszönöm pajtás» kiált rám
lováról lehullva. Valamelyik tanulótársam, régi ismerősöm lehetett
ifjabb éveimből, vagy egy ezredemből előmozdított tiszt s aztán
valahányszor egyedül vagyok, mindig a «köszönöm pajtás» hangzik fülembe.
Oh a tüzér milyen boldog…
… Künn az ablak előtt megszólalt a trombita. Az indulót fújták.
Búcsút vett a huszár, egy rövid szó és egy hosszú csók s egy az arczon
végig gördülő köny… A következő perczben már osztálya előtt ült délczeg
paripáján és nem látszott arczán sem a köny, sem a csók.
Újra hangzott a trombita. A csapat megindult. Az özvegy ablakából fehér
kendők lobogtak utána. Egy óra mulva üres volt Szolnok ismét és az
maradt késő alkonyatig.
* * *
Estefelé csengő tábori zenével vonult be az elhagyott városba a császári
had.
Vértes, sisakos, csillogó vitézek, nehéz, jól tartott harczméneken.
Csinos, rendesen ruházott, fegyverzett népüket az előttük elvonult,
sanyargatott, mindenben fogyatkozást szenvedő magyar hadsereggel
ellentétben látni oly leverő, oly nyomasztó vala.
Hát még az a jókedv, az a délczeg öröm, míg amazok csupa keserű bút,
csupa elvadult bánatot mutattak arczaikon.
Az özvegy házához egy vértes százados szállásolá be magát, a legvígabb
vitéz az egész seregben, legvígabb most különösen azért, mert a két
leány közül egyiknek vőlegénye.
Ez a fiu nem beszélt csatában-elveszésről, mint a másik vőlegény. Hogyha
ráért kedvesével szemben harczairól is megemlékezni, diadaltól lángoltak
szemei, imádta a csatát, a benne folyó vérért s a benne termő
dicsőségért, szenvedélye volt az.
S ha látta a másik testvér-arát könyes szemekkel félre, magányba
vonulni, el-enyelegte búját katonás tréfával.
– Ne félj jó teremtés, elhozom mátkádat a legelső harczból, fogolylyá
teszem és nálad hagyom hadi fogságban.
De a leánynak fájt a tréfa. Komoly büszkeséggel válaszolt rá:
– Gábor nem hagyja magát elfogni, inkább meghal, de fogolylyá nem lesz.
Így folyt nap-nap után. Róbert nemsokára nőül veendé jegyesét. A legelső
diadalnap estéjén, monda, ekkor leend az ő menyekzője.
– A legelső diadalnap, sóhajta Rózsa, az ellenfél vesztének napja lesz.
Te akkor menyasszony fogsz lenni, én akkor talán özvegy.
És azután sokat sírt a leány, vígadott a másik, de ha együtt voltak,
visszafojtá mindegyik könyét és örömét, mert tudta, hogy az a másiknak
rosszul esik.
Egy napon Róbert komoly hangon, kissé titkolózva mondá Anikónak: «mához
egy hétre csatánk lesz», s az a forró kézszorítás mondani látszott hozzá
«és diadalunk» s az a vágyó elpirulás a menyasszony arczán mondani
látszott hozzá «és menyekzőnk».
Titokban e napra mindkét leány ünnepélyes öltönyt készíttetett.
Titokban, nehogy testvére megtudja.
Fehéret, himzettet varratott Anikó, menyasszonynak való lakodalmi ruhát.
Feketét, egyszerűt varratott Rózsa, özvegynek való gyászruhát.
Mindkettő oly szép, oly ifju volt, termeteik egészen egyenlők.
* * *
Hetekig, havakig feküdtek a császári seregek Szolnokban, ezalatt erős
sánczokat hánytak fel a hely védelmére.
Túl a Tiszán egy terjedelmes csillagsáncz készült, mely a hídfőt védte.
A hosszú töltés mellett kivágott fákból rakattak pallisadok védgátul a
lövöldözőknek, a töltés előtt pedig egy hosszukás fűzfa-erdőcskében
rejtett ágyútelepek voltak felállítva.
E védkészületek mögött volt a császáriak által tutajokra épített híd. A
nagy dobogóhidat még januárban leégették.
Ki e hidat el akarta foglalni, annak először is a töltés mögött
felállított seregek biztos helyzetét kelle megostromolni, s föltéve,
hogy ha ez sikerülendett neki, akkor a csillagsáncz és a fűzes rejtett
ágyútelepei kereszttüzében találta volna magát. A helyzet megkerülhető
nem volt, mert mindkét vége a Tiszával érintkezett.
A túlsó parton fekszik Szolnok, melyet fölülről a Zagyva vize s a Tisza
járhatlan mocsarai védnek, míg alulról szintén strategiai művészettel
rendezett sánczok és védpontok tartják fedezet alatt.
A hídfőn innen három egymást védő megerősített pont volt félkörben
felvetve.
A Tisza mellett egy hosszú futósáncz, ettől lőtávolságra az elárkolt s
ágyúkkal ellátott pályaudvar, várdaszerű erős épületeivel, melynek ágyúi
az egész odáig vezető útszorost végig söpörheték, s a nyugoti részen egy
dombra épült kápolna, mely egyetlen emelkedett hely az egész síkságon.
A támadás e részről csaknem hihetlennek tetszék, a taktika rendes
szabályai szerint ez egymást védő pontok csak a legnagyobb
erőpazarlással, igen sok és igen nagy kaliberű ágyúkkal voltak
megtámadhatók és akkor is azon koczkáztatás mellett, hogy visszaveretés
esetére az egész ostromló sereg nem találva visszavonulhatási pontot,
mindenestül a Pestnél összpontosított császári főhadseregre vettetnék
ellenállhatatlanul.
Egyedül a Zagyva felőli mocsáros rész maradt fedezetlen, mint a honnan
erélyes támadást várni nem lehete.
E mellett a Tisza jobb oldalán parthosszant őrszemek voltak felállítva
egész Czibakházáig, mely a magyaroknak átjárási pontul szolgált, de a
hol tudomás szerint néhány alakuló tartalék-zászlóaljon kívül semmi
haderő sem volt, a magyarok két dandárja Török-Szent-Miklóson levén
egyesítve Vécsey és Damjanics alatt.
A támadás innen váratott s mint a kémek kitudták, a határozott napra
egyenesen a tiszántúli állomásnak volt intézendő.
* * *
Szolnok és Czibakháza között van egy rév. Egy alattság átkötve a Tiszán,
melynél fogva annak egyik partjától a másikig egyszerű mesterséggel
húzzák-vonják az idomtalan kompot. E komp épen a tulsó parton volt,
valaki a császáriak engedelmével ment át rajta, kiknek egy őrcsapatja
tartá ez átjárást felvigyázat alatt.
A várt napot megelőző estén egy vén huszár érkezett e révhez a
Tiszántúlról egy másik fiatalabb huszárközlegénynyel, kivel
szünet-szüntelen zsörtölődött.
– Látja kend azt a kompot? rivallt a legényre, midőn a parthoz érve,
megsejté az átjárást.
– Látom, káplár uram.
– Akár látja kend, akár nem, azon át kell menni.
– Jól van, káplár uram.
– Ne rezonirozzon kend! kend még járatlan a hadi regulákban, ha egyszer
az az ordé, hogy át kell menni, akkor át kell menni, ha ezer tüzes ördög
volna is odaát.
S azzal bezörgetett a révész fabódéja ajtaján.
– Gyere ki hej!
Odabenn valami morgó dörmögő hang szólalt meg rá:
– «Gyere-é?» Majd még «hallja kend» is lesz.
– Ne rezonérozz öcsém, hanem bújj ki, mert úgy felrúgom a
deszkarezidentiádat, hogy az ég alatt maradsz.
A révész előjött. Vén, szürke ember volt.
– Régen híttak engemet «öcsémnek» katona uram.
– Hány esztendős vagy?
– Biz ötvenkilencz én.
– Tacskó! Én hatvanöt vagyok. Indulj! Előre!
Sajátságos, hogy a vén huszár míg az ősz parasztot egész lenézőleg per
te s tu szólongatta, a fiatal rekrutát megbecsülé és hallja-kendezte.
A komp megindult a két katonával, a túlsó félen egy határvadász állt
puskával s rákiálta az átjövőkre valami idegen mondást.
A vén huszár megértette, hanem azért magyarul felelt rá vissza:
– Látod, ha szemed van, hogy huszárok vagyunk.
Az őr újra kiáltott, a huszár öklét rázta felé.
– Azt próbáld csak, ha ki nem fordítom a bőröd!
A granicsár úgy látszott, hogy a mit igér, meg is szokta tenni, mert a
következő perczben rálőtt a két huszárra, a golyó keresztülütötte az
öreg csákóját.
Az pedig neki fordult mérgesen a rekrutának.
– Hát kend mit kapkodja félre a fejét? Mindegy a golyóbisnak akár elől
talál, akár hátul. Te meg öcsém, ne bújj a lovam hasa alá, mert agyon
rúg, nem szereti a csikót maga alatt. Csak eredj, húzd azt a kötelet.
A révész azonban sehogysem volt hajlandó szót fogadni, hanem hasra
feküdt a komp fenekében, a mint meglátta, hogy ötven-hatvan granicsár
ugrál elő a töltés mellől s elkezd tüzelni a két huszárra.
– Szálljon le kend, mordult a vén huszár a rekrutára, s kirántotta
kardját; hajtsa ezt a kompot, már ezt a parasztot a nyavalya töri. S
ezzel elkezdé a huszár szidni a túlparton levőket s biztatni erősen,
hogy el ne menjenek addig, míg ő oda átér s forgatta a kardját szörnyen
kihivólag.
A granicsárok azonban látván, hogy ezt az embert a golyó nem fogja,
odafutottak a kompkötélhez s mire a hidas a Tisza közepéig jutott,
elvagdalták azt a kardjaikkal.
A kompot az elszakadt kötélnél fogva visszaverte a víz a túlsó partra.
Az öreg huszár káromkodott, fenyegetölőzött s forgatta a kardját nagy
haragosan, igérve rettentő dolgokat. De a kompot visszavitte a víz.
Mérgesen ugratott ki a partra a vén huszár. A közel erdőben rejtett
osztálya várt rá, odanyargalt vissza.
Megállt a kapitány előtt. Gábor volt az, a szolnoki leány vőlegénye. «Mi
történt Gergő?» kérdé.
– Nem sült el a csel, monda a vén huszár. Mondtam, hogy ne menjünk
egyszerre annyian! megsokalltak bennünket s elvágták a kompkötelet, a
hogy fele úton voltunk. Lám, ha magam megyek, tán csak átbocsátnak, s
akkor majd védtem volna én a kötél végit addig, míg a komp egyet fordul.
– Se baj Gergő, szólt a kapitány. Hát mikor még nem volt komp a világon,
hogy járták a vizeket? Átúsztatunk ugy-e?
– Eszem a szentjét kapitány uramnak. Régen azt gondoltam már magam is,
de nem akartam rezonérozni.
– No fiuk, hát a ki szereti a fürdést, utánam! kiálta az ifju vitéz s
azzal sarkantyúba kapva a lovát, bele ugratott a tajtékot verő vizbe,
másik kezében kivont kardját tartva csipejéhez.
Gyönyörű látvány volt, mint úszott másfélszáz vitéz a kék vízszin
fölött, mint vándor vadludak az égen, lovaik nyaka és tüsszögő feje
látszott ki a habból, maguk is derékig víz alatt, piros csákóikon a zöld
forgó tollát lobogtatta a szél.
A granicsárok egy sortüzelés után, mely kevés sikert látszott mutatni,
hirtelen elhagyák helyöket, s mire a huszárok a túlpartra kiértek, már
jó tova haladtak, igen megzavart csatarendben.
E manœuvre által a czibakházi révnél figyelő őrszem el volt vágva
Szolnoktól s nem jelentheté meg, hogy azon nap estéjén Damjanics egész
dandárával megérkezett s átkelni készül.
Az egyes futárokat a huszárok elfogdosák s midőn késő éjjel az egész
őrcsapat jött Czibakháza felől, túlnyomó erőtől szoríttatva Szolnok
felé, útját állták s heves verekedés közben leterelték Kecskemétnek.
Még azon éjjel Damjanics egész dandárjával átjött Czibakházánál a Tiszán
s ott meg sem pihenve, erőtetett marsokban éjen keresztül vonult fel
Szolnok felé, a nélkül, hogy e mozdulatáról az ottani
dandárparancsnokokat valaki értesíthette volna.
* * *
Holnap csata lesz. Holnap megtudjuk, élünk-e vagy halunk.
Ezeren fognak sírni, hogy ezeren örüljenek.
A két menyasszony együtt ül – bágyadt csillagfénynél – szobája
ablakában. Tavasz első estéje van.
Holnap boldog nő lesz az egyik, özvegy a másik.
Nem örülsz-e? nem félsz-e?