_c’a miseri la morte è pigra e tardi_[389]
eljött.
Erős szervezete ellenére, amely kiállotta remetei életmódjának
szigorúságát, a betegség nem kimélte meg. Sohasem gyógyúlt ki teljesen
az 1544. és 1546. évi két veszedelmes lázból; vesekő,[390]
köszvény,[391] mindenféle egyéb bajok végre is aláásták egészségét.
Utolsó éveiből való egyik költeményében szomorú tréfálkozással írja le
nyomorult testét, amelyet annyi betegség támadott meg:
Mint korhadó fa, kérge börtönében,
Úgy élek én, szegényen, egyedül
– – – – – – –
Csak zümmögök, mint a darázs bezárva,
Csontnál és bőrnél nincsen egyebem
S három golyó zörög a skatulyába.{1}
Kőportól már kipállott a szemem
S fogaim hangra meginognak menten,
Akárcsak a billentyűk hangszeren.
Pókhálót őrzök az egyik fülemben,
Másikban folyton cirpel egy tücsök;
Álom kerül, köhögés kínoz engem.
– – – – – – –
Rémítő már egész ábrázatom
– – – – – – –
Világ kegyét adá már a művészet
Nekem, majd vesztem okozója volt
S szegény öreg, most szolgaságban élek,
Mely összetör, Halál ha fel nem old.
– – – – – – –
Hogy összezúzott, kínzott, elcsigázott
Küzdelmes éltem és a fogadóm
Már a halál – – – – – –[392]
„Kedves Giorgio uram“ – írja Vasarinak 1555 júniusában – „tudom,
megismeri irásomból, hogy elérkeztem már a huszonnegyedik órába…“[393]
Vasari, aki 1560 tavaszán meglátogatta, rendkívűl elgyengűlve találta.
Alig járt már ki, alig aludt már és minden arra vallott, hogy már nem
fog sokáig élni. Minél inkább elerőtlenedett, annál érzékenyebb lett és
könnyen sírva fakadt.
„Felkerestem az én nagy Michelangelómat,“ – írja Vasari – „Nem tudott
érkezésemről, azért mintha csak elveszett fiát kapta volna vissza
váratlanúl, nyakamba borúlt, össze-vissza csókolt és örömében sírt“
_(lacrimando per dolcezza)_.[394]
Mitsem veszített azonban elméjének élességéből és erélyéből. Ugyanazon
látogatás alkalmából, amelyről Vasari írt, hosszasan elbeszélgetett vele
különféle művészeti kérdésekről, tanácsokat adott neki munkáihoz és
lovon kísérte el a Szent Péter-templomhoz.[395]
Az 1561. év augusztus havában roham érte. Három óra hosszat rajzolt
egyfolytában, mezítláb, mire hirtelen fájdalmak lepték meg és görcsös
vonaglásba esett. Szolgája Antonio önkivületben találta. Cavalieri,
Bandini és Calcagni odasiettek. Midőn odaértek, Michelangelo már magához
tért. Néhány nap múlva már újból kilovagolt és a _porta Pia_ rajzain
dolgozott.[396]
A nehezen kezelhető aggastyán semmi szín alatt sem engedte meg, hogy
vele foglalkozzanak. Barátaira nézve állandó nyugtalanság tárgya volt az
a tudat, hogy egyedül van, újabb rohamnak kitéve, hanyag és gondatlan
cselédséggel.
Az örökös, Lionardo, előzetesen már oly kemény visszautasításban
részesült, midőn nagybátyja egészségi állapota miatt Rómába akart
utazni, hogy nem merte többé megkockáztatni. 1563 júliusában Daniele da
Volterrával kérdeztette meg, szívesen látná-e és hogy elejét vegye a
gyanúnak, amely jövetelének célja tekintetében Michelangelo bizalmatlan
lelkében keletkezhetett volna, megizente, hogy gazdag és hogy semmire
sincs már szüksége. Az aggastyán azt a csípős választ juttatta el hozzá,
hogy nagyon örül, ha így áll a dolog és hogy azt a keveset, amije van, a
szegényekre fogja hagyni.
Egy hónap múlva Lionardo, akit a válasz épen nem elégített ki,
megújította a támadást és nyugtalanságát nyilvánította előtte egészségi
állapota és környezete miatt. Ez alkalomból Michelangelo dühöngő
levéllel válaszolt, amely tanúságot tesz a nyolcvannyolc éves ember
bámulatos életerejéről, – hat hónappal halála előtt: „Leveledből látom,
hogy hitelt adsz némely irígy gazembereknek, akik nem tudnak rajtam
kifogni és meglopni, tehát mindenféle hazugságot írnak neked. Valóságos
rablóbanda, te meg olyan együgyű vagy, hogy az én dolgaimban hitelt adsz
nekik, mintha csak gyerek volnék. Távolítsd el őket, a botrányos, irígy,
sötét alakokat! Ami a kiszolgálást és egyebet illeti, amiről írsz,
mondhatom, hogy nem lehetnék jobban és semmi tekintetben sem
szolgálhatnának ki és láthatnának el hűségesebben. Azt hiszem, azt is
akarod mondani, mintha meglopnának, én meg azt mondom neked, hogy olyan
háznépem van, hogy teljesen nyugton lehetek. Törődj tehát magaddal és ne
gondolj az én dolgaimmal, mert szükség esetén tudok magamra vigyázni,
hiszen nem vagyok gyerek. Jó egészséget!“[397]
De nemcsak Lionardo nyugtalankodott Michelangelo öröksége miatt. Egész
Itália Michelangelo örököse volt, – főleg a toscanai herceg és a pápa,
akik súlyt helyeztek arra, hogy el ne veszítsék a San Lorenzo- és Szent
Péter-templomok építésére vonatkozó rajzokat és terveket. Az 1563. év
júniusában Cosimo herceg, Vasari ösztönzésére megbízta követét, Averardo
Serristorit, hogy járjon el titokban a pápánál oly célból, hogy –
tekintve Michelangelo testi erejének hanyatlását – tartsák gondos
megfigyelés alatt háznépét és mindazokat, akik nála megfordulnak.
Hirtelen halál esetén haladéktalanúl el kellene készíteni a leltárt
minden vagyonáról: a rajzokról, kartonokról, iratokról, pénzről és
ügyelni arra, hogy a beálló rendetlenségben semmit se vigyenek el. Ily
irányban intézkedtek is, de természetesen óvakodtak, nehogy Michelangelo
megtudjon valamit.[398]
Ez az elővigyázat nem volt felesleges. Elérkezett az óra.
Michelangelo utolsó levele 1563 december 28.-án kelt. Egy év óta már
alig írt saját kezével; tollba mondott és aláírt. Daniele da Volterra
intézte levelezését.
Mindig dolgozott. 1564 február 12.-én egész nap, állva, _Pietà_-jával
foglalkozott.[399] 14.-én láz lepte meg. Tiberio Calcagni, akit
értesítettek, odasiet, de nem találja otthon. Bár esett, gyalogsétára
indult a Campagnába. Midőn hazatért, Calcagni azt mondta neki, hogy ez
nem észszerű, hogy nem kellett volna ily rossz időben kimennie.
„Mit akar?“ – válaszolt Michelangelo „Beteg vagyok és sehol sem találok
nyugalmat.“
Beszédének bizonytalansága, nézése, arcszíne erősen nyugtalanította
Calcagnit. „A vég nem következhetik be mindjárt. De nagyon félek, hogy
már nincs messze“ –, írja Lionardónak.[400]
Ugyanaz nap Michelangelo kérette Daniele da Volterrát, hogy jőjjön el
hozzá és maradjon mellette. Daniele elhívatta az orvost, Federigo
Donatit, február 15.-én pedig, Michelangelo kivánságára, megírta
Lionardónak, hogy eljöhet, „de nagyon vigyázzon, mert az utak
rosszak.[401] Most hagyom el“ – folytatja Daniele „kevéssel nyolc óra
után; teljesen magánál van, békés hangulatban, de makacs kábulásban. Ez
annyira terhére volt, hogy ma délután, három és négy óra között ki akart
lovagolni, amint minden este szokott, ha szép az idő. De a hideg és
fejének és lábainak gyengesége megakadályozták benne: visszafordúlt
tehát és a kandalló mellett levő karosszékbe ült, amelyet sokkal jobban
szeret ágyánál.“
A hű Cavalieri volt mellette.
Csak a halálát megelőző napon egyezett bele, hogy ágyba feküdjék. Teljes
öntudattal tollba mondotta a végrendeletet, barátai és háznépe
közepette. „Lelkét Istennek, testét a földnek“ ajánlotta. Azt kivánta,
„hogy legalább halva visszatérhessen“ kedves Firenzéjébe. – Azután
átment.