Firenzei polgár volt, – hazája Firenze, a maga komor palotáival,
lándzsák módjára égnek meredő tornyaival, hajlékony és száraz
magaslataival, amelyek finoman csiszolva emelkednek ki az ibolyaszínű
égről fekete orsóalakú kis ciprusaikkal és a hullámzóan rezgő olajfák
ezüst szalagjával, – Firenze, kiélezett eleganciájával, ahol a sápadt
Lorenzo de’ Medici ironikus alakja és a gúnyosan félrehuzott szájú
Machiavelli találkozott Botticelli _Primaverá_jával és halvány
aranyhajú, vérszegény Venusaival, – a lázas, büszke, ideges Firenze,
melyet a fanatizmus minden fajtája meghódított, amelyet minden vallási
és társadalmi hiszteria megrázott, ahol mindenki szabad volt és mindenki
zsarnok, ahol oly jó volt élni és ahol pokol volt az élet, – Firenze
városa, értelmes, türelmetlen, lelkesedő, gyűlölködő lakóival, akiknek
nyelve csípős volt, szelleme gyanakvó és akik kémlelték, irigyelték,
felfalták egymást, – az a város, ahol nem volt tere egy Leonardo szabad
szellemének, – ahol Botticelli egy skót puritán hallucinált
miszticizmusában végezte be életét, – ahol a bak arcú, izzó szemű
Savonarola szavára szerzetesei körtáncot jártak a máglya körül, amely a
műtárgyakat felemésztette, – és ahol, három évvel utóbb, újra ott
emelkedett a máglya, hogy a prófétát elemészsze.
* * *
Ebből a városból és ebből a korból való volt, minden előitéletökkel,
szenvedélyeikkel és hevülésükkel.
Bizonyos, hogy nem volt gyengéd polgártársai irányában. Szabad
lélekzetű, széles mellű géniusza megvetette köznapi művészetüket,
modoros szellemüket, lapos realizmusukat, érzelmességüket, elpuhult
aprólékosságukat. Keményen bánt velük, de szerette őket. Nem volt meg
benne az a mosolygó közömbösség hazája iránt, amely Leonardót
jellemezte. Firenzétől távol, honvágy emésztette.[1] Egész életén át
hiába merült ki erőlködésekben, hogy ott élhessen. Firenze mellé állott
a háború tragikus óráiban és azt akarta, „hogy legalább halva
visszatérhessen oda, ha már életében nem tehette.“[2]
Mint törzsökös firenzei büszke volt vérére és nemzetségére.[3] Büszkébb
volt reá, mint magára művészetére. Nem engedte meg, hogy művésznek
tekintsék:
„Nem vagyok Michelagniolo, a szobrász… Michelagniolo Buonarroti
vagyok…[4]
Arisztokrata felfogású volt és minden osztályelőitélet megvolt benne.
Odáig ment, hogy véleménye szerint „a művészettel a nemeseknek kellene
foglalkozniok, nem a plebejusoknak.“[5]
A családról vallásos, ősi, majdnem barbár képzete volt. Mindent
feláldozott neki és azt akarta, hogy a többiek is így tegyenek. Ahogy
mondta, családjáért még „rabszolgának is eladta volna magát.“[6] A
szeretetnek kevés szerepe volt ebben. Testvéreit megvetette, – meg is
érdemelték. Megvetette unokaöccsét, – örökösét is. De benne, bennök
tekintettel volt nemzetsége képviselőire. Az a szó minduntalan visszatér
leveleiben:
„Nemzetségünk… _la nostra gente_… fenntartani nemzetségünket… hogy
nemzetségünk ki ne haljon…“
E kemény és erős emberfajta minden babonája, minden fanatizmusa megvolt
benne. Azokból állott az agyag, amelylyel lényét formálták. De ebből az
agyagból kipattant a tűz, amely mindent megtisztít: a géniusz.
* * *
Aki nem hisz a géniuszban, aki nem tudja, mi az, az nézzen
Michelangelóra. Sohasem volt ember, aki annyira hatalmában lett volna.
Úgy látszott, hogy ez a géniusz nem volt vele egy természetű: hódító
volt, aki megszállotta és szolgaságában tartotta. Akaratának nem volt
ebben semmi szerepe és majdnem azt mondhatnók, hogy szellemének és
szívének sem. Őrjöngő elragadtatás volt, félelmes élet oly testben és
lélekben, amelyek gyengék voltak arra, hogy magukban foglalják.
Állandó gerjedelemben élt. E túlságos erő, amely szinte szétfeszítette,
szenvedéssel járt és arra kényszerítette, hogy cselekedjék, szünet
nélkül cselekedjék, egyetlen órai pihenés nélkül.
„Kimerülök a munkában, mint még soha senki“, – írta egyszer – „nem
gondolok egyébre, csak hogy éjjel-nappal dolgozzam“.
A tevékenységnek e beteges kényszere nemcsak azt idézte elő, hogy
halmozta a feladatokat és több megrendelést fogadott el, mint amennyit
teljesíteni képes volt: valóságos dühvé fajult el. Hegyeket akart
megfaragni. Ha emléket kellett emelnie, éveket vesztegetett el a
kőbányákban azzal, hogy tömbjeit megválogassa, hogy ezek szállítására
utakat építsen; minden akart lenni: mérnök, munkás, kőfaragó; mindent
maga akart csinálni, palotákat, templomokat, csak ő maga. Valóságos
gályarab élete volt. Még arra sem szánt magának időt, hogy egyék és
aludjék. Leveleiben mindúntalan ismétlődik ez a siralmas panasz:
„Alig érek reá enni… Nincs időm enni… Tizenkét év óta fáradalmakkal
teszem tönkre testemet, hijával vagyok a szükségesnek… Nincs egy
garasom, mezítelen vagyok, ezer bajtól szenvedek… Nyomorban és bajokban
élek… A nyomorúsággal küzködöm“.[7]
Ez a nyomor csak képzeletében volt meg. Michelangelo gazdag volt;
meggazdagodott, nagyon meggazdagodott.[8] De mi haszna volt belőle?
Szegényül élt, munkájához láncolva, mint a malomba fogott ló. Senki sem
érthette, miért töri magát ennyire. Senki sem érthette, hogy nem volt
hatalmában nem gyötörnie magát, hogy ez kényszerűség volt reá nézve. Még
atyja is, akiben pedig sok hozzá hasonló vonás volt, szemrehányásokkal
illette:
„Öcséd elmondta nekem, hogy igen takarékosan, sőt nyomorúságosan élsz: a
takarékosság jó dolog, de a nyomorgás rossz: olyan bűn, amely nem tetsző
sem Isten, sem az emberek előtt és meg fog ártani testednek is,
lelkednek is. Míg fiatal vagy, még csak megy valahogy, de ha már nem
leszel az, a betegségek és fogyatkozások, amelyek e rossz és
nyomorúságos életből fognak eredni, majd mind egyszerre lépnek fel.
Kerüld a nyomorgást, élj mértékletesen, ügyelj arra, hogy ne légy a
szükségesnek híjával, őrizkedjél a túlzott munkától…“[9]
De semmiféle tanács sem segített soha. Sohasem egyezett bele, hogy
emberibb módon éljen. Tápláléka kevés kenyér és bor volt. Alig aludt
nehány órát. Midőn Bolognában volt, II. Julius pápa bronzszobrával
elfoglalva, csak egy ágya volt a maga és három segédje számára.[10] Azon
ruhásan, csizmában feküdt le. Egy alkalommal lábai feldagadtak, úgy,
hogy fel kellett hasítani csizmáit: ahogy lehúzták őket, bőre is velük
ment.
Ez a szörnyűséges életmód okozta, hogy amitől atyja óvta, állandóan
beteg volt. Leveleiben tizennégy vagy tizenöt súlyos betegségének
nyomait állapíthatjuk meg.[11] Többször szenvedett lázban, amely nem
egyszer halállal fenyegette. Baja volt szemeivel, fogaival, fejével,
szívével.[12] Idegzsábák gyötörték, kivált álmában; az alvás kín volt
neki. Korán megvénült. Negyvenkét éves korában már hanyatlani érezte
életét.[13] Negyvennyolc éves korában azt irja, hogy ha egy nap
dolgozik, négy napon át pihennie kell.[14] Csökönyösen ellene szegült
mindennemű orvosi gyógykezelésnek.
Szelleme még erősebben megérezte az őrjöngő munkában töltött élet
következményeit, mint teste. A pesszimizmus aláaknázta. Ez öröklött baja
volt. Fiatal korában nem győzte atyját megnyugtatni, aki – úgy látszik –
időnként üldözési mánia rohamaiban szenvedett.[15] Az azonban erősebben
nehezedett Michelangelóra, mint arra, akit ápolt. Szüntelen
tevékenysége, a megőrlő erőfeszítés, amelytől sohasem pihenhette ki
magát, védelem nélkül odavetették gyanútól remegő lelke minden
eltévelyedésének. Nem bízott ellenségeiben, bizalmatlan volt barátai
iránt.[16] Nem bízott rokonaiban, testvéreiben, fogadott fiában; azzal
gyanúsította őket, hogy türelmetlenül várják halálát.
Minden nyugtalanította;[17] még övéi is gúnyolódtak örökös nyugtalansága
fölött.[18] Maga is mondja, hogy „búskomorság, vagy inkább őrület“
állapotában élt.[19] Szenvedései közepette végre is szinte kedve telt a
szenvedésben, keserű örömet talált benne: