Révai-nyomda, Budapest.
A firenzei Museo Nazionaléban van egy márványszobor, amelyet
Michelangelo a Győzőnek nevezett el. Szép testű mezitelen ifju, alacsony
homlokán göndör hajjal. Kiegyenesedve áll és térdét szakállas fogoly
hátára helyezi, aki meggörnyedve úgy nyujtja fejét előre, akár egy bika.
De a győző nem néz reá. Ahelyett, hogy lesujtana, megáll, elfordítja
szomorú száját és tétova szemét. Karja vállához hajlik vissza. Hátraveti
magát; nem kivánja már a győzelmet, megutálta. Győzött. Le van győzve.
A heroikus Kétségnek ez a képe, ez a tört szárnyú Győzelem, amely
Michelangelo valamennyi műve közül egyedül maradt a mester haláláig
firenzei műhelyében és amelylyel Daniele da Volterra, gondolatainak
letéteményese, ravatalát diszíteni akarta, – ez maga Michelangelo, ez
egész életének jelképe.
* * *
A szenvedés végtelen, minden alakot magára ölt. Oka hol a dolgok vak
zsarnoksága: a nyomor, a betegségek, a sors igazságtalanságai, az
emberek gonoszsága. Hol magában a szenvedő lényében gyökerezik. Ebben az
esetben nem kevésbbé szánalomraméltó és nem kevésbbé végzetes; mert az
ember nem választhatta meg lényét és sem élni nem kívánt, sem annak
lenni, ami.
Ez a szenvedés volt Michelangelo osztályrésze. Megvolt az az ereje,
megvolt az a ritka szerencséje, hogy küzdelemre és győzelemre volt
teremtve. Győzött is. – De ő nem kivánta a győzelmet. Nem ezt kivánta. –
Hamlet tragédiája! Megrenditő ellentét egy hősies géniusz és egy akarat
között, amely nem volt az, parancsoló szenvedélyek és egy akarat között,
amely nem akart!
Ne várja tőlünk senki, hogy sok más után ebben még egy további nagyságát
ismerjük fel. Sohasem fogjuk mondani, hogy mert egy ember túlságos nagy,
azért nem elég neki a világ. A lélek nyugtalansága nem a nagyság jele.
Az összhang hiánya a lény és a dolgok, az élet és törvényei között még a
nagy embereknél sem függ össze nagyságukkal, hanem gyengeségükkel. –
Miért törekedjünk ezt a gyengeséget elrejteni? Kevésbbé méltó-e a
szeretetre az, aki gyengébb? – Bizony sokkal méltóbb reá, mert nagyobb
szüksége van reá. Nem emelek megközelíthetetlen hősöknek szobrokat.
Gyűlölöm a gyáva idealizmust, amely szemét elfordítja az élet
nyomorúságaitól és a lélek gyengeségeitől. Meg kell mondanunk annak a
népnek, amelynek túlságos érzéke van a hangzatos szavak csalóka illuziói
iránt: a hősies hazugság gyávaság. Csak egy hősiesség van a világon: ha
olyannak látjuk a világot, amilyen – és szeretjük.
* * *
Annak a sorsnak tragikuma, melyet itt bemutatok, abban rejlik, hogy oly
szenvedés képét nyujtja, mely vele született, mely lényének legmélyéből
fakad, mely szünet nélkül emészti és csak akkor fogja elhagyni, midőn
már megsemmisítette. Egyik leghatalmasabb példája annak a nagy
emberfajtának, amelynek fájdalomból és hitből eredő kiáltásait immár
tizenkilenc évszázad óta visszhangozza Nyugatunk: a kereszténységnek.
Valamikor, a jövőben, az évszázadok mélyén, – (ha földünk emléke még
fönnmaradt), – valamikor az élők ez eltünt faj mélysége fölé fognak
hajolni, mint Dante a Malebolge partján, – csudálat, irtózat és szánalom
vegyülékével.
De ki fogja jobban érezni mint mi, akik gyermekkorunkban tanúi voltunk
ez aggodalmaknak, – akik legkedvesebbjeinket láttuk bennük vergődni, –
mi, akiknek ínye ismeri a keresztény pesszimizmus fanyar és bódító
illatát, – mi, akiknek egykor meg kellett erőnket feszítenünk, hogy ne
engedjünk, mint mások, a kételkedés pillanataiban, az Isteni Semmiség
szédületének!
Isten! Örök élet! Azoknak menedéke, akiknek nem sikerül e földön élniök!
Hit, aki vajmi gyakran nem vagy egyéb az életben való hit, a jövőben
való hit, az önmagunkban való hit hiányánál, bátorság hiányánál és öröm
hiányánál… Tudjuk, hány vereségen épül fel fájdalmas győzelmed!…
És ezért szeretlek titeket, keresztények, mert szánlak benneteket.
Szánlak titeket és csudálom melankoliátokat. Szomorúvá teszitek a
világot, de széppé is teszitek. Szegényebb lesz a világ, ha fájdalmatok
nem lesz többé benne. A gyáváknak e korszakában, akik remegnek a
fájdalom előtt és zajosan hangoztatják a boldogságra való jogukat, amely
a legtöbbször nem egyéb a mások boldogtalanságára való jognál, legyen
bátorságunk szembe nézni a fájdalommal és tisztelni azt! Dicséret az
örömnek és dicséret a fájdalomnak! Testvérek ők, szentek mind a ketten.
Ők kovácsolják a világot, ők gyarapítják a nagy lelkeket. Ők az erő, ők
az élet. Aki nem szereti mindkettőjüket, nem szereti sem az egyiket, sem
a másikat. És aki megízlelte őket, az ismeri az élet értékét és tudja,
mily édes megválni tőle.
_Romain Rolland._