A süvege kissé félre volt csapva, a guba könnyen, félvállán lógott s az
arcán nagy, torkigjóllakott érzés tündöklött. Fulásig volt a
megelégedéssel s olyan elteltnek érezte gyomrát, száját, szivét, hogy
nem vágyott többet semmire. Mit neki már étel-ital-asszony! Mi jöhet az
után, ami volt!
Megállott a lépcső felső fokán s körülnézett a kápráztatóan fehér
világon. Nem is hunyoritott, inkább kitágult a szeme a déli napsütéses
fehér fehérségtől. Vakuljon meg, aki nem akar többet látni.
Megrázta a fejét, mint a ló a tavaszi bogárzáskor s ökölbe szoritva
kivágta a karját.
Szeretett volna odaütni. De ugy, hogy törjön, szakadjon utána.
Hogy mint egy isten roskassza meg ezt a világot.
Aztán megindult s lement a lépcsőn. Könnyü léptekkel, mégis méltósággal.
Határozottan és mégis tétován.
Ment, mert nem maradhatott. Mennie kellett. De hová? Miért? Miért?
Olyan semminek látszott előtte az élet, olyan üresnek. Mit csináljon ő
már ezután? Egyszerre kicsi lett előtte a falu, hóbafult szemétdomb. És
ő maga olyan nagy lett, hatalmas, erős, szerencsés, kevély. Nem tudta
megérezni, mi lesz belőle itt tovább.
Ugy ment előre a hersegő havon, mintha most vágna neki isten igazában a
vak sorsnak.
S bizony a Végzet roppant elébe.
Amint a vasveretü nagy kapu elé ért, nyilt a belesarkalt kisajtó s
László gróf állott szembe vele.
Mindaketten borzasztóan meghökkentek.
A gróf a puskájához kapott s az első pillanatban lövésre emelte.
Belesajgott a lelkébe a tiszta megértés, hogy a paraszt arcáról teljes
bizonyossággal lerikolt minden amitől fél, ami ellen torlásra indult.
De az elcivilizált ember nem engedett az állati ösztönnek s megállott az
ujja a fegyver ravaszán.
Szembe néztek s szeme nem birta követni, részleteiben meglátni a
képtelen átalakulást, amelyen a másik ember arca e pillanat kis része
alatt átment. Csak egy szemrándulás és egy egészen uj ember állott
előtte. Egy hazug őszinte arc torpadt a szeme előtt, amely minden
psychologiai igazságot megcsufolt.
Az átélt hősiesség, vagy gazság, vagy szerencse gyönyörétől sugárzott
előbb a paraszt ábrázata.
Ijedtségnek, megriadásnak, a büntudat verejtékverő sápadtságának kellett
volna kigyürődni rajta a rettegett gróf szeme s fegyvercsöve előtt.
És lett belőle egy közönséges, ravasz, kicsinyes parasztpofa, amely
elbámészkodik a ráemelt puskán s aki nem érti, mit akar vele az ur s aki
bárgyuan kiváncsi, nem bolond-é ez, aki kikezd vele.
A gróf már nem tudta, nem káprázik-e a szeme. S ugy lomhult, ernyedt,
lethargiába sorvadt hirtelen kilobbant indulata, hogy megremegett
kezében a fegyver, mint a nádszál s szégyenkezés kezdte környékezni.
Ez a paraszt! Ez a bárgyu! Ez a barom!
És pirult a grófnő helyett és a grófnőért.
Ha igazán találkoztak, jóisten, micsoda kiábrándulás érhette azt a
szegény asszonyt. Hiszen ő benne is nagyra nőtt a távolban, az események
hatása alatt, az asszony lelkének suggestiójára ez a paraszt. Tulnőtt a
paraszton, el az emberig, tul az emberen, fel a ködökig.
S itt van előtte egy kicsinyes, ravasz, komisz kutya.
Fegyvert erre? Medveölő, vadkanölő fegyvert?
Korbácsot! Lovaglóostort! Valami suhogó vesszőt! Végigvágni a képén.
Pofonütni kétszer és kirugatni a huszárral.
Leeresztette a fegyvert. Lábig konyult a cső. És megvető haraggal,
arisztokrata gőggel, az intelligentia felháborodásával kiáltott rá.
– Mit akarsz itt?
És a paraszt lenyelte a hangsulyt, mint nagyapja, a neki jussal kijáró
huszonötöt a deresen.
Meglökte a vállán a gubát s jól látszott, hogy ugy tesz, nem bánja, lesz
ami lesz, de visszafelesel.
– Instállom, – mondta alázatosan és hányivetien – a fődek felől
szerettem vón a kegyelmes asszonynak könyörögni. De hát –
Elhallgatott s legyintett.
– Mit de hát! – rivalt rá a gróf.
– Hát, – azt izente ki a kegyelmes grófné, hogy délután gyüjjek!…
A gróf föllélekzett s egész megenyhült az arca. Föloldódott minden
feszültség a szivében. És már bizonyos volt, hogy csak vak rémületétől
káprázott a szeme, mikor olyan érzést látott a paraszton, ami nem
lehetett ott.
Pillanatokig hallgatott s érezte, élvezte a megkönnyebbülés
gyönyörüségét.
Aztán ridegen kiáltott rá a parasztra:
– Mars!
Tudta, hogy tuloz a keménységgel, a megalázással, hogy felháboritja
benne az emberi önérzetet, de most az egyszer nem sajnálta azt, aki
tudtán kivül okozott neki embertelen fájdalmat. Gyülölte és szét tudta
volna tapodni, miként a kigyótojást, amelyről még mindig nem bizonyos,
nem halált érlel-e?
A fegyvert leeresztve tartotta, de fenyegetően, nem gondolt többé arra,
hogy használja, de jelezte, hogy kész volna rá s a szemével kisérte a
parasztot, aki előtte került el, hogy a nyitva maradt kiskapun
kisomfordáljon, mint a kiutasitott kuvasz.
A gróf már csak külsőleg volt haragos, csak a vonásai fenyegettek, a
lelke szórakozott volt és szeretett volna rohanni az asszonyához és
rettegetten gondolt rá, hogy rögtön látni fogja.
Ebben a pillanatban, mikor szórakozottabb volt, mint valaha, ugy tünt
föl neki, mintha szörnyet villámlott volna. Sötéten és zöldesen
villámlott meg a másik ember szeme s ugyanakkor leütött a menykő is.
Turi Dani, mint az éhfarkas ragadta őt torkon s letiporta a hóba.
Arccal vágta le az ösztönösen visszarugó testet és arccal gyurta bele a
hóba és vasmarokkal szoritotta a torkát, mint a hidráét és a boldogtalan
tetemet hagyta, hogy gyászosan vonagoljon, rugdosson, vergődjön,
kinyuljon. És irtózatosan rövid volt a küzdelem. A büszke emberállat, a
hosszu időre való életerőtől duzzadó gazdag test épen olyan rövid ideig
tombolt az abszolut erő markában, mint egy tyuk a gazdasszony kezében. S
a paraszt, aki a vértolulásos szenvedély irgalmatlanságában is tisztán
figyelte a nagy test vonaglását, türelmetlenségében már meglazitotta
ujjai kapcsát. S ahogy ujra megmozdult és ujra kapálni kezdett sarkával
az égre, eleresztette a jobb tenyérrel, hogy a balba fogja a nyakát, a
jól megfogható gégéjét és a jobb öklével üthesse-vághassa és
ütötte-vágta, ütötte-vágta.
És olyan volt, mintha megbomlottak volna az izmai és szabályosan kezdett
sujtani a csontos bunkóval a puha, szakállas és véres és szétlapitott
fejre és ütötte-vágta és cafatokban verte le róla a hust és mállasztotta
le a lógó porcogóst. És ütötte-vágta és mikor ez is kevés volt,
felugrott, két karba kapta a lábszáraknál fogva és ugy csapta a
kapubálványhoz a fejét, hogy az szétment és ujra kanyarintott a
nyomorult tetemmel és paskolta vele a kőfalat, mintha az volna a
legyőzhetetlen ellenség, amit egy hitvány hus-ostorral, nyavalyás
szétfolyó hus-oszloppal kellett volna szétvernie.
És mikor már rongy volt, alaktalan, haszontalan tömeg volt csak a
kezében és mikor eldobta a hóban, hát keveselte a munkáját, ökölbe
szoritotta az öklét és fujt és toporzékolt és nem birta kilihegni a vad
tüzet.
Felkapta a puskát s kezébe szoritotta a csövét s haptákba állott, mint a
katona és őrt állott meredetten, mint egy véres akasztófa.
A karja ki volt rugva, mint egy acélrud, és az arca dermedt volt és
isteni dühödés tüzében égett.
És most érezte a legfőbb gyönyört, amit ember érezhet. Egyszerre érezte
minden erejének tüzokádását.
Megbánás, szánalom, emberi erkölcs holmi párája, mint a kohó
ércfolyamára szórt vizsugár láthatatlan hamar sisteregtek el a levegőbe.
Égett, messzelövellő hősugarakkal szinte felolvasztotta a hóba fagyott
világot.
Átment a legfelsőbb emberi izzáson:
Gyilkolt.
És százszorosan érezte azt az emberin fölüli lelkiállapotot, amely már
ott a lépcső csucsán elfogta.
Mi keresni valója van még ezen a földön?
S agyában oly tisztán szikrázott ki a gondolat, mint az isteni
kijelentés a Horeb hegyén.
– Faltam, öleltem, öltem!
S azzal a gőggel mosolygott, amivel a földön csak neki volt joga elnézni
az élet és az emberek és önmaga fölött. Csak neki, aki annyit rabolt az
élettől, amennyit embereknek ezrei nem is álmodnak meg.
És amint ott állott a nyitott kapuban, mint az örökitélet kielégitetlen,
új pokolra szomjazó, vérivó árkangyala, egy szegény, lihegve rohanó
ember támadt eléje. A sógor, Gyuri sógor, aki egész nap az ő lépteit
leste és tudta, hogy a grófnénál van, a magános grófnénál és
meghallotta, hogy jött a gróf s rögtön szaladt, hogy ott legyen, hogy a
sógor ellen tegyen, a grófnak ha kell segéljen, a kiváncsiságát,
bosszuját, maga érdekét kielégitse.
És amint szembe került a megfagyasztó jelenettel, a véres emberi
roncson, vérbeborultan őrtálló, izgalomra szaglászó bőszült fenevaddal,
megállt, visszatorpadt, halotti sápadtság és szintelen verejték öntötte
el az egész testét.
Turi Dani nyugodtan nézte.
Elnézte s nem mozdult. Nem mozdult, de mint a tenger vihara háborodott
fel a lelke mélyén, fel a lenyugodott burok belsejében a vér és a
szenvedély és a titáni cudarság gyönyöre.
A másik ugy meg volt dermedve a tekintete előtt, mint a madár, ha kigyó
szemébe néz.
És Turi Dani fölemelte a fegyverét. Szabályosan, katonamódra a
katonafegyvert.
Lőtt.
S a boldogtalan kettészakadt gerinccel csuklott össze, meg sem lassitva
a messzesüvöltő golyót puha akadállyal.
És Turi Dani ujra lövésre kapta a fegyvert.
És ujra lőtt. Vakon, rögtön, mert le kellett lőnie még valamit, valami
életet kellett még elpusztitania. Boldog életet, nyugodt létet, amihez
semmi köze, ami utjában áll tuláradt egyetlen önös életérzésének, az
istent megtipró erejének.
S egy lassu keringéssel arra szálló fekete varju szinte pukkanva ment
szét a levegőben.
A fekete tollak keringve szállottak, rezegve hullottak lefelé.