Akli észrevétlenül tünt el társaitól, a nagy hazakészülődési zavarban
senki se ügyelt rá, eszeágában sem volt visszamenni a gunyájáért, hanem
megállt egy kis korcsmában, az Alte-Ringen s másnap reggelre beszerezve
a szükséges ruhákat, audiencziára jelentkezett a császárnál, nem egészen
nyugodt lelkiismerettel a nagy szorultságban előrántott Mária Lujza-féle
ötlet miatt és nagy bizonytalansággal jövendő sorsa iránt. Mert fogalma
sem volt, miért kellett a fogságban szenvednie, azt sem tudhatta hát,
mit akar vele a császár, megbocsát-e neki, visszafogadja-e szolgálatába,
vagy csak a büntetését enyhíti meg, szabadon hagyja, de száműzi
udvarától.
A császárnál az erdélyi kanczellár, Nopcsa Elek volt bent, aki ez idők
szerint Bécsben lakott, de karácsonytájt minden évben Erdélybe utazott s
ilyenkor rendesen instrukcziókért jelentkezett a legfelső helyen. Az
uralkodó, aki igen keveset tudott Erdély felől (szegény Erdély mindig
mostoha gyermek volt), valami csekélységet kötött ilyenkor a kanczellár
szívére, leginkább ezt:
– Szorítsa a népet, édes Nopcsa, hogy krumplit ültessen. Mert az nagy
jótétemény.
Nagyanyjától, Mária Teréziától hallotta, hogy az erdélyieket, kivált a
székelyeket, karhatalommal kellett szorítani a burgonya ültetésére, de
még a karhatalomnak is ellenszegültek, s amit egyszer a jó «groszika»
mondott, az mindig megmarad az ember emlékezetében.
Ez alkalommal azonban még a szokottnál is kegyesebb volt Ferencz Erdély
iránt s fölemlítvén a krumplit, mint olyat, melynél atyai szíve nem tud
jobbat ajánlani népének, egyszersmind a lelki élvezetekről is
megemlékezett s íróasztaláról egy papírtekercset fölvévén, átnyujtotta a
kanczellárnak.
– Ez a Haydn himnuszának a kottája – mondá kegyesen mosolyogva. – Ime,
vegye ezt a példányt. Ez még valami uj lesz az ön hazájában és merem
mondani, hogy ha elterjed, nagy gyönyörűséget fog szerezni egykor a
lakosságnak.
– Oh, bizonynyal – felelte Nopcsa mélyen meghajolva és a könyekig
elérzékenyülve vevén át a «Gotterhaltét». – A magyarok tombolni fognak a
lelkesedéstől e dallamokon.
(Császár és kanczellár derék, jóakaratú emberek lehettek, de mint jósok,
igazán nem váltak be.)
A kanczellár távoztával Aklit jelentette a szolgálattevő kamarás. Az
uralkodó szinte felvillanyozva kiáltott fel:
– Ah, Akli! Itt van a gonosz ficzkó! No az derék! Hát jőjjön be.
Kis vártatva belépett és térdre vetette magát az uralkodó előtt.
– Köszönöm fölségednek, hogy megkegyelmezni méltóztatott.
– Ugyan keljen föl! – förmedt rá a császár jóságosan. – Mit komédiázik?
Hiszen voltaképpen én hibáztam. Tudom, hogy ártatlan volt.
Félrevezettek, ez az egész. De úgy kell. Minek ír olyan verseket,
amelyeknek két értelme van? Az csak a zsidóknál van, carissime és nem a
keresztény poétáknál, hogy hátulról olvasandók visszafelé. Honnan
tudhattam volna én azt?
A régi levegőben legott megtalálta Akli az ő régi hangját.
– Nagyon is tudhatta volna fölséged, mert jeruzsálemi király is.
A császár jóízűen nevetett, aztán egyszerre elkomorodva tekintett végig
régi kedvenczén.
– Szegény Aklicska, hogy lesoványodott. S ezt mind a rossz császár
okozta, egy verséért. Úgy-e sokat szenvedett? Hiába tagadja, látom az
arczán. De most már megint minden jó lesz, minden a régibe tér vissza,
marad, mint eddig, az udvarnál. Lássa, a császár is hibázik néha, de ha
belátja, magával szemben is igazságos, nem ok nélkül vereti pénzekre
jelszavát: justitia regnorum fundamentum.
Jó puha szíve volt a császárnak s a puha szíve lágy szavakat sugallt
neki, melyekkel úgyszólván simogatni tudta azt, akihez szólt.
– Tehát a Napoleon-versért lettem elítélve? – dünnyögte Akli, mintegy
önkénytelenül, önmagához. – No, ugyan törhettem volna a fejemet, míg ezt
valaha kitalálom.
– Akarom tehát, – folytatá a császár előbbi szép gondolatát némi
lendülettel – hogy velem szemben is igazságot nyerjenek nálam hű
alattvalóim és szolgáim, azért is ezennel felszólítom, kívánjon a
kiállott szenvedések kárpótlásául valamit.
A császár szinte szép volt e szavaknál, valami fenséges kisugárzás a
homlokából glóriát vont köréje (mintha rajta lenne a korona és az
fénylene, pedig nem volt rajta). A földi isteneket, császárokat,
királyokat az ilyen pillanatok emelik a valódi istenek fölé, mert a
valódiak csak indirekte ajándékozhatják meg a halandókat.
Hanem biz azzal csínyján kell bánni, mert nagyon költséges mulatság
(királynak is csak ritkán futja) «fehér lapot» adni valakinek, hogy írja
rá, ami szívének, lelkének jó, szemének, szájának tetszetős.
Akli valóságosan elszédült, összetört e nagy kegy horpasztó súlya alatt.
Feje zúgott, arcza kigyúlt. Kétszer is megpróbálta, hogy valami
köszönetet rebegjen, de nyelve megtagadta a szolgálatot. Ami érzés volt
benne, az nem tudott hangokban kijönni, hanem csak folyadékban tört ki a
szemein át.
A császár méltányolta elérzékenyülését (sőt jól esett neki) és
segítségére sietett.
– Jó, jó, tudjuk az ilyet. Nehéz az ilyenben határozni. Hát ne is
feleljen most, hiszen ráérünk, gondolkozási időt hagyok. Menjen most a
szobájába és hányja-vesse meg higgadtan, mi legyen az, amit önért
tehetek. Csak aztán ne valami bolondot kívánjon, kedves Akli!
Az örömtől mámorosan tántorgott ki a császár dolgozószobájából. Nagy
volt a meglepetése, mikor mindent úgy talált régi lakosztályában, amint
elhagyta, ruháit, könyveit, apróságait – csak a kéziratai voltak
felturkálva.
Délután az Ungargasséba készült s lelke repesve édelgett az első
találkozás kiszínezésében. Mit fog mondani a Búzavirág, ha meglátja?
Hátha még megtudja valamikor, hogy ő mentette ki nagy fifikával a
Szepessy karmaiból? De hátha a császár is megtudja a csínyt, amit a
czédulával elkövetett? (Homloka elborult, de csak egy perczre.) Ejh, meg
fog bocsátani. Hiszen egy kis hazugságot mindig befed egy
megakadályozott bűn. De hátha Szepessy is megtudja a csalást. (És Akli
hátát elfogta a borzongás.) Ez, ez! Ha Szepessy megtudja. Ezt ugyan nem
teszi zsebre az a nyers, rabiátus ember. Ebből nagy veszedelem
kerekedhetik rá. Megöli, semmi kétség. Pedig most oly becsesnek tűnt fel
előtte az élet, olyan szép a világ! Keresztezték egymást fejében a
felhős sejtelmek, napsugaras remények. Hanyatt feküdt a pamlagon s
hizlalta a lelkét a császár ígéretével s elvonult előtte, ami csak
becses van a világon, a földi boldogságok, kincsek nagy kirakata. Jaj,
melyikhez nyúljon?
Az idő pedig futott, gyorsan futott, dél lett, ebédre hívták a tiszti
táblához, ebéd után pedig, mikor már éppen menni készült a
nevelőintézetbe, a császár érte küldött, hogy sakkozni akar. Akli
visszatérte eszébe juttatta szenvedélyét, melyet pedig abbahagyott volt,
mert az udvaronczok mindig úgy játszottak vele, hogy ő nyerjen, csak az
egy Akli merte megmattozni. E miatt mindig ingerült lett Aklira, de
azért mégis csak vele szeretett játszani.
A császár már ott ült a mahagoni-asztalkánál a terített ostábla előtt,
midőn Akli belépett, az elefántcsontból való turbános törököket
bástyáikkal, lovaikkal, szultánjukkal és szultánájukkal együtt már fel
is állította unalmában, szembe a maga csontkatonáival, úgy hogy mindjárt
kezdeni lehetett.
A császár különben kedvetlen volt, vagy legalább únott és Akli szerette
volna, ha most egyáltalában nem esik említés a délelőtti tárgyról. Nem
is szólt a császár semmit, pedig bár most szólt volna, mert később még
jobban elkedvetlenítette néhány hibás húzása, minélfogva előre látván a
játszma kimenetelét, bosszúsan seperte le a figurákat a tábláról.
– Megadom magamat. Ma lusta vagyok gondolkozni, – s ezzel felkelt az
asztaltól.
Akli szintén fölkelt és örült titkon, hogy gyorsan vége lett, elmehet
még az Ungargasséba, meghajlott, hogy távozzék, de a császár váratlanul
visszaszólította az ajtótól.
– Nos, kigondolta már, hogy mi az, amit önért tehetek?
Akli szíve hevesen kezdett dobogni.
– Igen, felség – felelte remegő hangon.
– Nos?
– Félek felséges uram, hogy talán túllépem a köteles szerénységet és…
– Csak bátran, carissime – biztatá a császár nyájasan, de korántsem a
délelőtti, kisugárzó melegséggel.
Ő felsége kihűlt azóta – s a fehér lap már nem volt egy nagylelkű
fölbuzdulás, mint a fogantatásánál, hanem csak egy elintézésre váró ügy,
restánczia a császár napi teendőiből.
Akli összeszedte erejét, legyőzte valamennyire elfogultságát és így
szólt tompán, félénken:
– Tegyen meg engem fölséged nemes emberré és ajándékozza nekem Akli
községét.
A császár nem felelt mindjárt, nem mutatott se csodálkozást, se
beleegyezést, de a homlokán kiélesedett a történelmi nevezetességű három
redő s rendes szokása szerint fel s alá járt a teremben, petyegette az
ujjait, míg végre megállt Akli előtt.
– Hja, hja. A dolog, tudja, nem olyan egyszerű, ahogy ön gondolja…
Hiszen megígértem, az igaz… de én valami hivatalra, valami állásra
gondoltam. S ön, ha jól értem, egy donácziót akar…
Akli egy szót sem felelt, lesujtotta a császár viselkedése, mint egy
mennykőcsapás. Nézte, ellenállhatatlanul nézte a sivár valóságot.
Országok és milliónyi népek urát, amint küzd benne a fösvény ember a
királylyal.
– Bocsánat, felség, ha talán…
– Nem, semmi, semmi. Nem teszek magának szemrehányást. A világért se
haragszom. Maga végre is jó ember és én is jó ember vagyok, hát
megegyezünk. Hiszen nem azért mondom, de lássa, rossz világ van, sanyarú
világ van. S ma már valami szokatlan dolog a donáczió. Kiment a
divatból. De maga szeretné föléleszteni. No persze. Hja, csakhogy egy
kicsit nehezen megy. Mert honnan? Ma a császárnak is körül kell néznie,
ha élni akar. Nem úgy van, mint régen volt. (A császár mélyen sóhajtott
s elmerült gondolataiba, aztán ujra fenhangon szőtte észrevételeit.) Ma
már a só se olyan sós, mint azelőtt. Minden elromlott, összezsugorodott.
Könnyű volt az elődeimnek dominiumokat ajándékozni, ámbár kár volt. De
ma már a forradalmak se érnek semmit, haszon nélküli kellemetlenségek.
Hiszen ért engem, carissime (nevetett föl a császár, mintegy előljáróban
egy tréfás mondásának), nem hoznak a konyhára semmit. Hajdan a Rákócziak
után egy tömeg uradalom maradt, könnyű volt Leopoldusnak örömet csinálni
másoknak. De micsoda forradalmak vannak ma! (Fumigative legyintett
kezével.) Nem valami kövér falatok. Hiszen tudja, mire gondolok. A
Martinovicsokra. Mert már csak az efajta szegény ördögök acsarkodnak a
trónus ellen s azoknak legfeljebb a fejét lehet elvenni. Hát iszen, ami
illeti a nemességet, abban nem forog fenn nehézség, de a másik, a falu…
micsoda falut is mondott?
– Aklit.
– Hát van ilyen falu?
– Igen is, Ugocsamegyében.
– És hogy jutott eszébe?
– Mert hogy a nevem az.
– Ohó! – nevetett fel a császár vidáman, mint akinek hirtelen kisegítő
ötlete támadt. – Előttem ez nem jogczím, carissime, sőt ellenkezőleg. Én
nem helyeslem a Napoleon-verset elülről olvasva, hanem csak hátulról
olvasva, következésképp nem is honorálhatnám a poéta nevét elülről
olvasva, hanem legfeljebb hátulról lehetne…
Szikra szikrát csal ki. A császár ötlete villámhirtelen ötletet gyujtott
az Akli fejében is. Mély hódolattal hajtotta meg magát.
– Hát én nem bánom, felséges uram. Úgy is jó. Vegyük hátulról a nevemet
és amit jelent, azt adja nekem felséged Akli község helyett.
– Hogy érti azt?
– Hátulról Akli annyit tesz, mint Ilka.
– És mit tesz «Ilka»?
– Ilka magyarul annyi, mint Ilona vagy Heléna.
– Ah!
Akli arcza kigyúlt, szemei élénken csillogtak.
– Adja nekem császári felséged feleségül Kovács Ilkát.
A császár meglepetve kiáltott fel, miközben egyre csóválta a fejét.
– Akli! Vén gyerek! Mit kell hallanom? Milyen dolgokon jár a maga esze?
Hát megbolondult?
– Talán. Mert a szerelem semmi esetre sem józan állapot és én szerelmes
vagyok, úgy hogy a fölséged egyetlen szava – folytatá páthoszszal (ami
pedig nem volt szokása) – megnyitja számomra vagy a mennyet az angyalok
chórusának elbűvölő zenéjével vagy a poklok mélységes gyehennáját az
ördögök csordájának vartyogásával.
A császár elmosolyodott, mert oly furcsán illett Aklihoz a szónoki
páthosz, mintha a házi macskának szárnyai támadnának és fölrepülne a
felhők közé.
– Nincs rossz izlése, carissime, – felelte flegmával – de hát ő vele mi
van, ő vele, a leánynyal?
– Azt hiszem, ő is szeret.
A császár fölhúzta szemöldökeit és tréfásan vonogatta a vállát.
– Akkor azután semmi közöm hozzá: ha a leány is akarja. Volenti non fit
injuria. Hanem azért el nem hallgathatom, hogy ön nem szépen viselte
magát.
– Én, fölség? – hüledezett Akli.
– Sőt úgy látszik, sikkasztott a prókátorok formulája szerint, –
folytatá az uralkodó – mert a megőrzésére bízott kincset saját czéljaira
fordította.
– Oh, fölség, – mentegetőzött Akli, e magasztos pillanatban nem tudván
leszállani a tréfa prózájáig – ártatlan vagyok ebben: a szerelem jön és
távozik észrevétlenül, mint az álom…
– Hát igen – felelte a császár komolyan.
– Beleegyezik fölséged? – kapta fel mohón a szót Akli.
– Mit is tehetnék egyebet? – szólt a cszászár. – Ámor nekem nem
alattvalóm.
A kamarás e pillanatban Norbonne franczia követet és Metternich Kelemen
herczeget jelentette.
A császár távozást intett a köszönetet rebegő Aklinak s a belépő urakat
azzal a fejcsóválással kísért, önkénytelenül elröppent felkiáltással
fogadta:
– Micsoda különös neveik vannak az embereknek.
Norbonne a Mária Lujza házassági ügyében jött tárgyalni az elmenetelt s
egyéb részleteket illetőleg, a ravasz analizáló Metternich azonban ez
egész tárgyalás alatt, sőt még a kihallgatás után is sokáig igyekezett
kitalálni a császári ajkakról kicsúszott titokzatos felkiáltás értelmét.
Valami különös nagy háttért keresett mögötte! Pedig milyen jelentéktelen
kicsiség volt az általuk most előkészített világtörténelmi drámához
képest!