Aklit kellemesen csiklandozta a császár ingerkedése s megszerzé
délutánra a szőlőfürtöt, fel se kellett mutatnia az uralkodó czéduláját,
amit a tárczájába tett el emléknek öreg napjaira. Mert a császári
nimbusz az egyetlen az emberi bohóságok közt, ami közelről se veszti el
teljesen a hatását.
Mindjárt kocsiba ült és elhajtatott az Ungargasseba, a Szilvássyné
nevelő-intézetébe. Komornak, felhősnek látszott az ég, pedig a nap
sütött. Nyugtalan, sötét gondolatok nyomták kedélyét. Máskor könnyű,
vidám érzésekkel jött ezen az úton. A kis leánynyal eltöltött csütörtök
délutánok most úgy tüntek fel neki, mint elmosódott édes álmok. Most
kezdte érezni a becsüket. A leányka rendesen várta már, meghallotta a
kocsizörgést és mire beért a közös váróterembe, már fel is tette kis
szalmakalapját a gesztenyeszín hajkoronája fölé. Aztán kirándultak a
zöldbe, labdával és lepkefogóval (az még az első évben volt), majd a
Wurstl-Prátert járták, a komédiás bódékat, a czirkuszt, a menazsériát,
meg a Ringl-Spielt; lóra vagy kecskére ült még maga Klipa is. Így
rövidítette a gyermekleányka az _Akli papa_ szót, lett belőle Klipa, a
második évben Klipi, a harmadikban Lipi; valóságos pajtások lettek; a
leányka csak nőtt, nőtt, mint egy pálma, a Klipi pedig nem nőtt többet,
hát egyre közeledtek egymáshoz. A csütörtöki mulatságok is változtak. A
következő epochában a kirakatokat nézegették a Grabenen, a tömérdek
csecsebecsét, a bábukat, a játékokat. Klipi a kezén vezette a leánykát
(mintha egy meleg, puha madárfészekben tartaná a kezét) s megérezte az
erek gyorsabb lüktetésén, ha valami megtetszett neki, bement a boltba és
megvette. Ekkor azután nagy esemény történt. Iluska hosszú szoknyát
kapott és a fülét is kifúrták. Bizony, nem is az a régi leány már ő
többet. Kikocsikáztak messze a városból a nyitott mezőkre, jártak a
füvek közt, nézték az ugráló szöcskéket, hallgatták a békák brekegését a
mocsáros helyeken, virágot szedtek és beharmatozták a czipőiket, néha a
szép batisztszoknyácska is csatakos lett. Jaj, mit szól majd ehhez a
madame? De mindegy, akármit szól is, azt, hogy pompásan mulattak, el nem
veheti többé tőlük.
Hanem egyszer megszólította őket egy paraszt csősz gorombán, hogy miért
tapossák le a füvet és szokás szerint zálogot akart tőlük venni.
A csősznek éppen ételt hozott ki egy bögrében a felesége, hallván a
férjét veszekedni, elkezdte kérlelni az öreget:
– Ej, ej, mit bántod őket! Láthatod, hogy egy szerelmes párocska, hadd
mulassanak szegények.
Kigyúlt az Iluska arcza, mint a fáklya, Akli is zavarba jött. A leány
szégyenlősen horgasztotta le szép fejét. Akli hallgatag lett, félszeg és
együgyű. Pedig milyen élénken, pompásan tudott ezelőtt csevegni. Talán
boszorkány volt a csőszné, hogy elűzte egyetlen vigyázatlan szóval az
eddigi könnyed, vidám, ártatlan társalgási hangot. Hová lesz az ilyen?
Próbálták, próbálták, de soha többé rá nem akadhattak.
Amint ott ült a kocsiban, elgondolkozva a multakon, mind előugrottak
ezek a kedves semmiségek, bohóságok olyképpen, mint az imádságos könyvet
forgató előtt a belé préselt illatos levendulalevelek. Mennyi édes óra!
Azaz, hogy mi is volt hát az az édesség bennök? Isten tudja! Ment, ment
a robogó fiakker, uj alakok, uj házak következtek, uj embertömegek
hullámzottak egymást keresztezve s mindez olyan idegen, kiállhatatlan
volt most Akli előtt. Elgondolta, hogy ebben a nagy Bécs városában semmi
sem az övé. És mégis úgy siet, de úgy siet, hogy a kocsik szürkéi mászni
látszanak, mintha két teknősbéka húzná a járművet. De hát hova siet? Mi
elé siet?
Ejh, bolondság, minden bolondság s hogy rá ne gondoljon a tömérdek
bolondságra, hangosan olvasta útközben a boltok czégtábláit: Müller,
Meyer, Prohaszka, Wodka.
De hát ez mind nem használt. A gondolatai sehogy se akartak befúlni
ezekbe a nevekbe. Sőt vagy czipők voltak a kirakatban és legott
előtoppant az Iluska piczike lába a czipőhöz, vagy női kalapok
piroslottak ki tarka-barka virágjaikkal az üveg alól és akkor alájuk
csúsztatta Akli fantáziája a leány szép arczát. Konyhai eszközök,
rézfazekak, üstök, kasztrolok csillámlottak a harmadik helyen s
egyszerre elszorult a szíve. Honnan támadt, honnan nem, egy falusi
kastély állott az út közepén, abban egy nagy konyha, abban szakácsok,
kukták sürögtek és egy kis báróné jött ropogós fehér kötényben
megkóstolgatni az ételeket a férje karján, aki nem volt más, mint a
czinikus Szepessy István.
Madame Szilvássy intézete egyike volt a legtökéletesebbeknek, pedig
akkor annyi nőnevelőintézet volt Bécsben, mint amennyi most a kávémérés.
A hatóság nemcsak szívesen engedélyezett ujakat és ujakat, hanem még
azonfelül mindenféle kedvezményekben részesítette. II. József mondta
egyszer a minisztereinek: «A magyar úri leányokat kell németekké
nevelni, ebben van a dolog fogantyúja s ha ez sikerül, száz év mulva a
szegedi tanyákon is németül fognak beszélni.»
És ez idők folytán szinte végrendeletévé vált. Az uralkodók pártolták az
eszmét, ami pedig a magyarokat illeti, könnyű Katát tánczba vinni. A
német műveltségen kívül nem volt más műveltség. A német irodalom
korlátlanul befonta, lekötötte az érzelmes női szíveket. A gonosz, vén
pók egyedül volt a nagy pusztaságban és minden röpülő muslincza az ő
kifeszített hálójában akadt meg.
A szegedi tanyákon ugyan nem beszélnek még most, száz év mulva se
németül, hanem az sikerült, hogy a tehetős magyar családok leányai a
birodalmi főváros intézeteiben nevelkedtek s behozták a német
szentimentálizmust. Hanem hát ez csak annyit ért, mint az importált
ischli víz. Kipárolgott otthon az ereje.
A Szilvássyné intézete különben nem volt germanizáló. A derék asszonyság
titokban a nőnevelés nem hivatalos részében a nemzeti érzéseket is
piszkálta magyar növendékeiben, a németre fordított «Hármas kis tükör»-t
gyakoroltatva velök üres óráikban:
Pressburger Comitat mit der Stadt von Pressburg,
Welche weit berühmt ist nach der Königs-Krönung.
Berühmt war auch Tyrnau mit der schönen Schule,
Lebt Bazin und Modor mit Freiheit in Ruhe.
Szegény, jó, öreg, bekecses, csizmás Kis Tükör urambátyánk, olyan
különösen vette ki magát tekintetességed ebben a német köntöskében,
azoknak a szép kis lánykáknak a mosolygó piros száján!
Hanem azért igazi szabadelvű intézet volt, mely sokban előtte járt a
mostaniaknak. Most is bizonyos egyenlőségi irányzat van, mert egyenruhát
viselnek a növendékek. Csakhogy mit ér az egyforma kalap és szoknya, ha
az egyiknek vagy másiknak hét vagy kilencz ágú koronával van a
zsebkendője hímezve és baronesznek vagy komtesznek szólítják, míg a
másik szürke polgári nevet visel. Madame Szilvássynál el voltak törülve
a nevek, következésképp a rangok is. A franczia forradalom még igen
közel esett. A guillotine pengéjének fénye még vakítóbb volt, mint a
nemesi czímerek…
Az ember, vagyis a kis bakfisch az intézetbe belépve, családi nevét
ideiglenesen elvesztette, beírták ugyan egy könyvbe (ez volt a tudás
könyve), de ezt a titkos levéltárban őrizték s csak az igazgatóné tudott
róla, a növendéklánykák maradtak pusztán Mariskák, Katalinok, Erzsébetek
és Kornéliák. A családi név szerint való megkülönböztetés tiltva volt
Szilvássynénál. Ez a kis köd, ez a titokzatosság persze csak annyira
takart, mint a fátyol az arczon, hogy a valóság vissza van fejlesztve
sejtelemmé, mert így sokkal, de nagyon sokkal ingerlőbb. A kis fruskák
akkor se tudtak már titkot tartani; titoktartás pecsétje alatt
elfecsegték, kik ők, mik ők otthon, de ez lehetett egy kis füllentés
vagy nagyzolás is, bajos volt ellenőrizni, minélfogva nem is csinált
akkora válaszfalakat a növendékek közt, mint a nyilt tudás. A legszebb
gyémántgyűrű se idéz fel irigységet és vágyat, ha keztyű alatt viselik.
Mindez természetesen a legmagasabb pedagógiai szempontból történik.
Szegény Pestalozzi Henrik János meg sem fordulhatott a sirjában – mert
még akkor nem halt volt meg.
Hanem hát a vetélkedés a lelemények szülőanyja. Annyi tömérdek ilyen
nevelő-intézet keletkezett, hogy ha meg akartak élni, ilyen
speczialitásokat kellett kigondolniok. A névtelen bakfischek! Hm,
érdekes! Mint ahogy a regruta leveti a ruháját, amit otthonról hozott s
a magazinból kap aerarialis köpenyeget, a bakfischek közt is neveket
osztottak ki, melyek jelezték az illetők előhaladását, szorgalmát,
tehetségét és magaviseletét is. Három országból voltak véve a nevek: a
mennyországból a csillagnevek jártak ki a jelesebb növendékeknek. Volt
például Venus Mária, Saturnus Magdolna, Jupiter Nina, stb. Kisebb
dekorumot jelentett a növényországból vett virágnevekbe jutni s itt
aztán megint sok fokozat következett a növények pompája és ritkasága
szerint: Akácz Malvinnál ugyanis följebb állott Tulipán Ágnes vagy Viola
Matild. De hát még Agavé Hedvig vagy Pálma Judit! A harmadik fokon az
állatnevek szerepeltek. Kacsa lett Miczi (ha el akarták szoktatni a
csunya járástól), Szarka Juliska (ha a szertelen csacsogást kifogásolta
a madame), Róka Borbála (ha ravaszkodó volt a kicsike), Rozsomák
Klementina (ha torkos volt), Medve Verona (ha sokat aludt), Macska
Zsófia (ha cziczomáskodni szeretett). Szóval, jól volt az megcsinálva.
Azonfelül finoman is. Mert az élesebben kidomborodó _tanügyi állatok_,
mint a szamár, ökör és liba, teljesen számüzve voltak az előkelő
intézetből. És az is okos dolog volt, hogy megfelelően az akkori
lélekvándorlási tanokhoz, a kis süldő kisasszonyok az egyik névből
belevándoroltak egy szebb névbe, ha üresedés támadt és ha arra az
intézetben eltöltött idő alatt érdemeket szereztek – s valóban érdekes
volt észlelni, hogy ez ártatlan teremtések mily stréberi dicsvágygyal,
milyen lihegő epedéssel törtek egyre följebb-följebb, a csillagokig. És
nem volt köztük olyan kis kacsa, vagy pillangó, amelyik nem álmodott
néha arról, hogy ő egyszer, valamikor Jupiter, Mars legyen, vagy
legalább cziczkóró.
Nem is volt egészen tréfa, mert privilégiumok jártak a dologgal, a
csillagországnak kétszer volt kimenője hetenként a rokonokhoz vagy a
rokonokkal, a virágországnak egyszer, az állatországnak ellenben egyszer
sem; az állatország csak minden két hétben kapott egy kimenőt.
Pompás, verőfényes májusi délután volt, éppen szerda és mind a három
ország künn labdázott a szép, téres kert pázsitján. A kisebb leányok
_Szent András majmát_ játszották. Mások ismét a hintán hajsókálták
magukat. Némelyek szaladgáltak, kergetőztek. Bogárszemü villik, vásott
kis ördögök birkóztak, mintha fiuk volnának. Ezeket hivták _spártai
szerdáknak_. Feledhetetlen gyönyörűség lett volna férfiszemnek ez a
látvány, – de hát éppen azért van rosszul berendezve a világ, hogy
minden volt itt, csak férfiszem nem. A szerda délutánok a legszentebb
belügy. A női test fejlesztésének ünnepe, a bűbáj fokozása, az
összegyült pajkosság, életkedv csapra eresztése, hogy kicsurogjon,
elfolyjon a semmibe, az elfeledésbe. Ehhez háborítatlan magány kell. Az
intézetben mindig fogadnak sürgős látogatókat. Csak szerdán délután nem.
A szerda délután még a sürgősség alól is ki van véve.
Annál meglepőbb volt tehát, hogy türelmetlen csengetés hangzott fel a
kapunál élesen. Az épület egész zárdaszerüen, magas kőfalakkal volt
körülvéve. Átbeszélni bajos lett volna, hanem egy kis lék volt csinálva
a kis tölgyfaajtón, azon át lehetett valahogy látni és beszélni is.
Az öreg kapus, Dimitri, betegen feküdt ma, helyette az oldalbordája,
_Frakáti_ (Frau Kati) végezte ezt a tisztet, férje papucsában csoszogva
jött jelenteni a madamenak:
– Egy fiatal ember akar az asszonysággal beszélni.
Ohó, egy fiatal ember! Villámként terjedt a hír szájról-szájra s ahogy
fegyveréhez nyúl veszély idején a katona, minden lány a toilettejét
kezdte igazgatni.
– Az lehetetlen. Pláne egy fiatal embernek. Miért nem mondta neki, hogy
most nem lehet? – förmedt rá Szilvássyné.
– Mondtam, de nem akar tágítani. Az asszonysággal akar beszélni.
A madame gondolkozott. Hiszen megeshetik, hogy valamely növendéknek
apja, anyja haldoklik, tehát sietve haza viszik.
– Nem mondta az illető, mit akar?
– Nem mondta. De azt hiszem, valami nagy úr lehet.
– Honnan gondolja? – kérdé Szilvássyné kiváncsian.
– Mert két pofont igért, ha be nem eresztem; az egyiket, hogy majd ő
adja, a másikat pedig, hogy az asszonyság adja.
– No, én az enyimet elengedem, Frakáti, – szólt mosolyogva a
tulajdonosnő – mert a szabályok szerint járt el; ami a másikat illeti,
hát majd meglátjuk.
S egy királynéhoz illő méltósággal emelkedett fel karszékéből, mely oda
volt állítva a pázsitos hely közepére, mint egy trónus. Sovány, magas,
kevély termete volt s okos, éles arcza, melyet ősz hajfürtök köritettek
matronai egyszerűségben.
Sietve ment a kapuhoz és kinézett a kémlőlyukon, de ugy látszik, nem
ismerte föl a jöttet.
– Ki van odakünn? – kérdé.
– Akli Miklós.
– Ön van ott, uram? De talán eltévesztette a napot? Holnap lesz a
kisasszony kimenője.
– Még ma óhajtanék vele beszélni.
– Ma nem lehet, – vágott szavába Szilvássyné – a szabályok értelmében.
– Valakinek a megbizásából, madame – hangzott ujolag kivülről. – Nem
akarom nevén nevezni ő Valakiságát. De hisz tudja a madame.
– Oh, minden esetre, minden esetre – sietett felelni a madame. –
Meghajlok Valaki előtt. Azonban az időpont alkalmatlan. A növendékek
mind itt künn vannak, labdáznak, játszadoznak és a toilettek hiányos
volta… hisz tetszik tudni.
– Inkább behunyom a szemeimet, madame, míg az udvaron átmegyek.
– Nem jobb volna, ha magával vinné a kisasszonyt?
– De jobb volna.
A madame odaintett egy pápaszemes, köpczös nevelőnőt, aki két kampaverő
fát vitt a kezében:
– Küldje ide, kérem, Búzavirágot!
– Búzavirág! Búzavirág! – hangzott egy percz mulva szerte a kertben. –
Búzavirág kerestetik.
A Búzavirág e perczben egy sűrű hársfa egyik ágán himbálózott
láthatatlanul, ahová egy fészek kedvéért mászott fel. Ügyes volt a
Búzavirág, mint a mókus és fogadott a Levendulával (Szepessy Klárával)
egy hősczinczérbe (mert Levendulának kettő volt), hogy ő feljut a
fészekig és megnézi, mi van benne. Hát fel is jutott, felhajtva fehér
virágos batiszt-szoknyáját térden felül s ott görcsbe kötve, hogy ne
legyen alkalmatlan útközben a mászásnál, everlaszting czipőit levetette
s úgy harisnyában kúszott fel a fészekig, ahol, képzeljék csak, öt apró,
tarka tojást talált. Jaj, milyen piczinyek, milyen édesek, milyen
tarkák! No, lett nagy riadalom. Tojást talált a Búzavirág! Mutasd csak,
szivecském, mutasd csak!
Szaladtak hatan is a fa alá a nagy csodára.
– Hajíts le egyet, Búzavirág!
– De megengedi-e a madame?
– A madame éppen nincs itt most, hívatták a kapuhoz.
– De megengedi-e a madáranya?
– Oh, te bohó! Hiszen az sincs itt. Ki tudja, hol röpköd. Valahol
Magyarországon. Aztán a tojásnak nincs anyja, kis oktondi, a tojásnak
csak gazdasszonya van. A tojás még nem fiók, tudd meg azt!
A Búzavirág ki volt pirulva a mászástól, meg a fölfedezés örömétől,
éppen olyan volt az arcza, mint az almafa virága, a haja pedig fölakadt
valami gallyban, kioldózott s mint a napsugarak aranykévéje csillámlott,
világított a zöld lombok közt.
– Hát jól van, – szólt lihegve – lebocsátok egyet, de nem fáj-e az a
tojásnak?
Nevettek aggodalmán társnői s kifeszítettek négyen egy nagy kendőt a fa
alatt, hogy abba hulljon. Potty! Az egyik leesett. Egy nagy sikoltás
hallatszott, majd fölharsant az öröm. Hopp, nem tört el! Enyim. De biz
az enyim. Aki kapja, az marja! Hajítsd le a többit is…
Ebben a perczben indult meg a keresés a Búzavirág után. Hol a Búzavirág?
Keresik a Búzavirágot. Hamar, hamar, Iluska! Hivat a madame. Valaki itt
van. Ereszkedj le iziben.
Búzavirágnak semmi se volt lecsuszni, egy pillanat és topp, lent volt a
gyepen, leoldotta, lesimította a szoknyáját, megigazította a haját és
nagy ugrándozással futott a madamehoz, mint egy szétszilajodott,
szétjátszott bárány.
– Búzavirág, lelkem, – mondta a madame – csinálj hamar odabent a
szobádban egy kis toilettet, mert itt van érted Akli úr. Beszélni valója
van veled.
– Akli úr van itt? – kiáltott fel Búzavirág élénken. – Hol van?
– Kívül van a kapun.
A leányka szelesen futott a szobája felé, de a folyosó lépcsőjéről
átkiáltott Aklinak:
– Jövök, jövök, Klipi-Lipi. Csak egy kis türelmet kérek.
Búzavirág gyorsan öltözött. Mintha csak maguktól szaladtak volna rá a
ruhák. S mikor aztán odasimultak, ki a vállaihoz, ki a csipőjéhez, úgy
látszott az egész, mintha velök nőttek volna, ahogy a madárnak a tolla.
Akkor az a bolondos szoknya volt divatban, amiből a derék mindjárt a
hónaljánál kezdődött, hanem azért ebben is szép volt a Búzavirág.
Föltette a rózsabimbókkal diszített kalapját, megkérdezte a tükröt s a
tükör azt felelte: «Csinos vagy, Búzavirág, kimehetsz.»
Még a szemöldökén simított egyet, fölkapta a csipkés mantilláját és
vidám menuette-lépésekben lebegett ki az udvarra, ahol legott kinyitotta
a kapu kis ajtaját Frakáti.
– No hát, itt vagyok, Klipi-Lipi, mit akar? – S meghajtotta magát pajkos
hódolattal.
Az az enyelgő hang, az a természetes, vidám és tréfás bizalmaskodás
varázslatos melegséggel szokta át- meg átjárni az Akli lelkét, de
hasztalan, ma ott nagy zuzmara lehetett, mert el se mosolyodott a
kedélyes beköszöntésre.
– Egy kis komoly beszélgetésem volna önnel, kisasszony.
– Komoly beszélgetése? Maga tréfál. Hát szokás én velem komolyan
beszélni? Igazán kiváncsi vagyok. No, kezdje meg hát!
– Majd ha alkalmas helyre érünk, itt az utczán nem lehet. Hát hová
menjünk?
– Hiszen mondta már, hogy alkalmas helyre.
– Mit nevez maga alkalmas helynek?
– Én az olyat, ahol fagylalt van.
– Én meg az olyat, ahol emberek nincsenek.
– Az egyik kizárja a másikat, mert ahol emberek nincsenek, ott nem lehet
fagylalt.
– Maga javíthatatlan nagy gyerek, üljön fel.
Mind a ketten felültek a kocsira s Akli azt parancsolta a kocsisnak,
hogy hajtson a Stadtparkba.
Teljes pompával sütött a nap, szinte szúrt, de ilyenkor még nem
bágyasztó, mert a természet fiatal. Bécsnek ezt a parkját abban az
időben nagyon elhanyagolták, még a békák is kuruttyoltak az előző napok
esőzéseitől támadt pocsolyákban. Az utak se voltak kavicsokkal, homokkal
meghintve, mint most: porzót a régiek csak a tinta felszárítására
használtak a leveleken és aktákon, imitt-amott egy kis sár is akadt s a
szép nyulánk leány mindkét kézzel fölfogta a szoknyáját útközben. A
sárosabb helyeknél pedig, ahol a kis topánka esetleg bennragadt volna
vagy pedig ugrani kellett, úgy kivánta az etiquette, hogy a kísérő, se
szó, se beszéd, átkapja finom illendőséggel a derekát s áttegye a tulsó
oldalon a szárazra. Nem tartotta ezt senki szemérem elleni vétségnek
vagy szemtelen tolakodásnak. A régi, becsületes világ nem úgy itélt,
mint ez az uj. Bár közel járt is valaki a tiloshoz, még azért nem volt
tolvaj. A látszat is csalt akkor, ma már a nem látszat is gyanus.
Akli is átemelte egy-két helyen a kis bakfischt, míg végre is eljutottak
az első magános padhoz, egy nagy platán alá, melynek koronája szeliden
lehajolt a pad fölé, amibe annyi név, annyi kezdőbetű volt belefaragva,
hogy szeriszáma nincs. Az Amor _rovás-írása_ a legegyszerűbb; mindenki
látja, érti, el tudja olvasni a padokon, a fák beforrt kérgein és mégis
külön titok minden betűje.
– Itt háborítatlanul beszélgethetünk, – mondá Akli – erre kevesen
járnak.
Leültek egy padra egymás mellé.
– Nini, nini! – kiáltott fel élénken a leány, egy mókust látva
fölszaladni az átellenes fára.
Aklit azonban ebben a pillanatban egy csöppet se érdekelte a fürge
mókus; komolyan, szomorúan nézett a leány szeme közé.
– Hagyjuk most az efféle bolondságot, Iluczi. (Akli így nevezte őt
beczézgetően.) Maga most már nagy leány lett és jövendőjéről kell
gondoskodni. Az életnek egy fontos mozzanata előtt áll s azért
mindenekelőtt vágjon egy kissé komolyabb arczot és figyeljen rám.
– Iszen figyelek már. No, nézzen meg!
S ezzel felhúzta szemöldjeit, összeránczolta homlokát, kimeresztette a
szemét, megcsucsorította a piros szájacskáját úgy, hogy
félreérthetetlenül a madame-ot mímelte. Olyan megenni való volt azonban
így is, hogy Akli elfordította tőle a fejét és így beszélt hozzá:
– Mindenekelőtt őszinteséget kívánok öntől. Igérje meg, hogy az lesz.
– Ígérem, felelte a leány, szakasztott a madame hangján.
– Önnek egy titka van, kisasszony.
Kémlő tekintetet vetett rá, lopva.
A leány összerezzent, arcza fölvette a saját jellegét és piros lett,
mint a rózsa, fejét szégyenlősen lehajtotta.
– Honnan tudja? – kérdé fojtott hangon.
– Tehát igaz! – szisszent fel Akli fájdalmasan. – Ön szereti?…
– Egy kicsit! – vallotta be szemérmetesen.
– Szent Isten! lehetséges-e? – fakadt ki Akli önkénytelenül.
A leány vállat vont.
– Hát olyan nagy bűn az? – kérdé daczosan.
Akli nem válaszolt, szemei elhomályosultak, a fák forogni kezdtek vele
és messze túl a fákon a házfedelek is futásnak eredtek a füstölgő
kéményeikkel és ugy látszott neki, egymásnak rohannak, mint az
összetülekedő bikák. Halántékai lüktettek, feje szédült.
– Ezt akartam csak tudni, – motyogta zavartan, sápadtan – csak ennyit,
és ez elég… éppen elég, és…
Elhallgatott, tompán, hülyén bámult maga elé, miközben megijedt, hogy
talán elárulta, ami lelkében forr s erőt véve magán, tettetett
egykedvűséggel folytatá:
– És hát mikor történt ez?
– Most a télen.
– A Szepessy kisasszony közbenjöttével…
– Igen. Ő is tud róla. De csak én vagyok a bűnös.
A férfi egy sóhajtást nyomott el s aztán, mint egy fájdalmas műtéthez,
hozzálátott a kötelességéhez.
– Fel vagyok hatalmazva, kisasszony, jelenteni önnek, – szólt
ünnepélyesen – hogy ő ma ott volt a Burgban.
– Ki? Szepessy kisasszony? – kérdé a leány, fehérre válva.
– Dehogy. Ő.
– A madame? – folytatá a faggatást hüledezve.
– Dehogy. Ő maga.
– Ő maga? Hogyan?
– Igen, igen, ő, akit szeret és vallomást tett a császár ő felsége füle
hallatára is.
De már erre felugrott a leány, csengő kaczagással.
– Jaj, ne bolondozzon, Klipi-Lipi. Hogy elrémített, rossz ember, a
rettenes tréfáival. Hát most látom csak, hogy évődik velem.
– De becsületemre mondom, hogy ott volt.
– Hát ki vitte volna oda?
– Magától jött és olyan lármát csapott…
– A lekváros bödön?
– Miféle lekváros bödön?
– Hát amiről én beszélek.
– Nem értem – motyogta Akli zavartan.
– Most már én sem. Hát nem arról beszéltünk?
– Persze, nem.
– De hisz ön a titkomat kérdezte s nekem csak ez az egy titkom van. Hát
nem tudja? Oh, maga gonosz lélek, hogy rászedett s milyen csacsi voltam,
hogy elmondtam.
Nevetett is, haragudott is, az ajkát fölbigyesztette és haragosan
fenyegette meg Aklit az öklivel.
– Megálljon! Visszaveri ezt Ludas Matyi!
(Éppen a mult csütörtökön olvasta fel neki Akli a Ludas Matyi
történetét.)
Akli pedig úgy örült ennek a fordulatnak, mintha csöpögtetett mézzel
kenegették volna a száját.
– Dehogy volt csacsi, dehogy volt. Sőt valóságos kicsike bölcs. Úgy,
úgy. Magam is észreveszem már, hogy két malomban őröltünk. Majd csak
eligazodunk lassan, lassan. De lássuk előbb egész mivoltában az egyik
malmot. Hát mi az a lekváros bödön, mondja csak?
– Nem mondom! – toppantott a leányka a lábával. – Most már azért se.
– De ha nagyon, nagyon kérem.
– Akkor se.
– Jó szóért jót várj. Nem kívánom ingyen. Nézze csak, mi van itt.
Kitakarta finom selyempapirosokból azt a fürt szőlőt, amit magával
hozott. A szőlő csábítóan nevetett a bakfischre. Ő is majd elnyelte a
szemével.
(Nem kell még ennek a főkötő – gondolta magában megnyugodva Akli.)
– Ezt a császár küldte magának, de én csak úgy adom oda, ha vall.
Próbált ellentállani, gondolkozott, miközben lopva nézte a góhér fürtöt,
aztán elnevette magát.
– No adja hát ide, maga kiváncsi!
– No hát itt van, maga paskorta.
– De kikötöm, hogy soha senkinek se szól róla, mert halálra szégyelném,
ha azt valaha idegen ember megtudná.
– Nem szólok senkinek.
– Lelkére mondja?
– Lelkemre.
– Van is magának lelke!
– Persze, most már lelkem sincs, amióta szőlőm nincs, amióta odaadtam.
– No hát hallgasson ide, hadd rázzam le hamar a nyakamról.
– Csupa fül vagyok.
– Várjon, előbb megkóstolom. Ej, menjen a szőlőjével! Hiszen még nagyon
savanyú. Hát ugy volt az… de nincs-e itt közelben valaki? Mintha az
előbb is megzörrent volna a bokor, mintha valaki lesne ránk.
– Képzelődik. Ürügyeket keres. Nem, nem, nem, csak végezzünk,
kisasszony, végezzünk, tessék gyónni.
– De mikor olyan nagyon szégyenlem, hogy talán meg is halok
szégyenletemben.
Bizony nagy lelki küzdelmébe került a szegény kis bakfischnak. Kékült,
zöldült, akadozott, eltakarta szemét a mantillejával és az alól beszélt
ki, hogy kész komédia volt az is.
Pedig hát csak egy kis csíny az egész. A szobájában van egy nagy tükör,
amelyik voltaképen titkos ajtó a falba. Maguk a barátnék (már t. i. ő és
Szepessy Klára) is gondoltak ilyesmire és egyszer csak addig nyomogatta
Klára kisasszony a kép rámáját, hogy végre rátalált a rúgóra.
Fölpattant, a tükör megfordult és ime, az éléstárba lehetett bejutni a
nyíláson. Nosza, mit súg neki az ördög, bement a kamrába és ott
megtalálta a lekváros bödönt s azóta aztán, ha megéheztek, mindig
beosontak titkon Klárával a lekvárhoz lakomázni. A madame pedig váltig
panaszkodik, pöröl, zsörtöl, hogy a szilvaíz csodálatos módon fogy, hogy
talán az egerek eszik.
Akli édesdeden nevetett, a napsugár is nevetett, a füvek is. Csak egy
gyík bámult ki rájok egy lapulevél alól nagy komolyan az apró szemeivel.
– Lám, ugy-e, hogy paskorta? Nem mondtam? – kedélyeskedett Akli. – És
szörnyűség, az ilyen kis torkosnak mégis már kérője akad.
– Csak nem talán? – kérdezte a leány hüledezve.
– Gubó legyen a nevem, ha nem igaz, feleségül kérte meg ma tőlem egy
gavallér.
– Ugyan no… ne izéljen! – és a parazol nyelével oldalba döfte Aklit.
– Aha, – incselkedett ez vissza – elpirult valaki…
– De ha nem igaz! – ellenkezett a leány fölháborodással.
– Mondom, hogy igaz, ott volt ma a kérő és a császárral is beszélt,
azért jöttem a császár nevében is, hogy megtudjam a válaszát, a mit
feleljünk neki. Nem találja el, ki a kérő?
– Nem tudom – felelte a leány tompa hangon, az izgatottságtól elsápadva.
S mintha álmot akarna látni, akaratlanul behunyta a szemeit.
– Nos, a báró Szepessy István volt ott bejelenteni, hogy feleségül
akarja. Hát már most feleljen.
Lassu reszketegség fogta el Kovács kisasszonyt, egy szót se felelt, csak
közelebb húzódott Aklihoz, mintegy oltalmat keresni nála. Aztán
szomorúan, némán szegezte rá a szemeit.
– Miért nem felel? – sürgeté Akli – ösmeri Szepessy bárót?
– Ösmerem, a Klára bátyja. Minek mondta meg, hogy ő? – támadta meg
egyszerre dühösen Aklit.
– Ej, Istenem, hiszen csak meg kell a kérőt nevezni. Férjet csak nem
lehet zsákban árulni, mint macskát.
– Mert, ugy-e, csúfolódni akar rajtam?
És most már zápor módjára omlottak a könyei.
Akli pszicholog volt; gyorsan megértette, ami a leányka lelkében
történik. Az, hogy feleségül kérik, tetszett neki; melyik leánynak ne
tetszenék, hogy őt szereti valaki, hogy oltárhoz akarja vezetni, hogy
uszályos menyasszonyi ruhát adnak rá, földig érő fátyolt, hogy
nyoszolyó-lányok kísérik, hogy szájtátó közönség bámulja, mikor a
kocsiról lelép a templomnál a fehér atlasz czipőcskéjében, az mind nagy
gyönyörűség, szívet dagasztó édes mákony, de csak az, ami eddig van. Az
út azon túl be van szegezve. Nem szabad tovább. A menyasszony már kész a
kis bakfischban, csak a ruhát, a menetet, a felkendőzött lovakat, a
felbokrétázott ostort kell elképzelni és az könnyű, de a vőlegény alakja
még ismeretlen és nem kész a fantáziában sem, a vőlegény személyéhez
tehát nem szabad hozzányúlni, vagy különben összeomlik minden illuzió,
minden öröm, minden édes merengés, mint egy kártyavár és akár mindjárt
be lehet csomagolni az egész törmeléket – egy kosárba.
– Ugy látom, Iluczi, nem nagyon lelkesedik azért az úrért?
– Hiszen utálatos ember, – tört ki a leány, könyeit letörülve.
– De férjnek előkelő és gazdag, erre kötelességem figyelmeztetni.
– Én sohase megyek férjhez. Hiszen mondtam már.
– Mondta? Mikor?
– Az előbb. Hát nem mondtam, hogy ezt a lekvártitkot soha se mondom el
az életben másnak, csak magának? Már pedig ha férjhez mennék, férje
előtt nem szabad titkának lenni az asszonynak, el kellene neki mondanom,
tehát már én ezért se mehetek soha férjhez.
– No, ha csak ez az oka van – nevetett Akli gúnyosan.
– Hiába nevet. Amit én egyszer megmondok…
– Jól van, jól, tehát örökös párta a jelszó. Ezt mondjam meg a
császárnak?
– Ezt, ezt, nem bánom, – ha csak…
– Úgy? Tehát van «ha csak» is. Halljuk, halljuk.
A bakfisch zavarba jött, ujra elpirult, a mantilla csipkéit merengően,
álmatagon babrálta.
– Ha csak valaki olyan nem kér meg valaha, – mondá vontatottan, de mégis
reszketeg hangon, – aki már tudja a titkomat.
– De ki tudhatná, mikor csak nekem mondta meg?
A leány felkaczagott, de volt a kaczajban valami száraz erőltetettség.
– Jaj, Klipi-Lipi, – kiálta fel azután, elfordítva a fejét – de
szerencse, hogy már a puskapor föl van találva, mert maga, azt hiszem,
soha sem találta volna fel.
A férfi arczán, szemeiben kicsapott erre a láng, mint ahogy kigyúlt a
Hóreb bokra egyszerre váratlanul, csodálatosan.
Felelni akart, csak még a szavak nem voltak meg, amelyek ide illenének.
Az égi tűznek nincsen füstje.
E pillanatban léptek hangzottak. Két férfi közeledett, ami láthatólag
kellemetlenül érintette őket.
Az egyik férfi megemelte kalapját és valami közeleső utcza után
kérdezősködött.
Akli fölkelt, azt hitte, idegenek és néhány lépést előre ment velök a
kerítés felé, hogy megmutassa az irányt, útközben azonban igy szólt
hozzá az egyik úr:
– Nem akartuk a kisasszonyt megijeszteni, uram, gyöngédségből hívtuk el
csellel; ön foglyunk.
– Én? Az lehetetlen – szólt nevetve. – Önök tévednek a személyben. Én
Akli Miklós vagyok.
– Kétségkívül. Az ön neve áll az elfogatási parancsban.
Az egyik úr kihúzta zsebéből a rendőrfőnök által aláírt elfogató
parancsot és felmutatta. «Akli Miklós, harminczkét éves egyén
elfogatandó.»
Akli szinte a szemének se hitt, mintha csak egy rossz álmot látna. Az
ember megterheli a gyomrát, bikákkal álmodik, leesik a kazal tetejéről,
vagy elfogják, viszik a börtönbe, míg végre a legnagyobb veszedelem
küszöbén fölébred; gyakran megesik az ilyesmi. Mily különös, hogy
megfordítva is történhetik. Az ember mámorító ébrenlétben van, szép
leánynyal évelődik s az éppen mond valamit, amitől a szív dobogni, a vér
pezsegni, a lélek szállani kezd s hopp, egyszerre csak leesik a
rózsakazal tetejéről, – a fönséges ébrenlét megszakad…
Összerázkódott, fölébredni próbált, de bizony nem sikerült ez neki.
– És kik önök? – kérdé tompa, fojtott hangon.
Felmutatták a jelvényeiket, hogy ők titkos rendőrök.
– És micsoda alapon mernek engem elfogni?
Vállat vontak, ők bizony nem tudják az alapot.
– De én protestálok.
– Tessék, de csak majd odabent, most legjobb lesz, ha elbúcsuzik a
kisasszonytól, felülteti a kocsijára, hadd menjen vissza a nevelőbe, a
saját személyére nézve pedig rábízza magát mi reánk.
Akli elgondolta, hogy itt az ellenkezés csakugyan nem használ semmit.
– Jól van, rendelkezésükre állok. De engedjenek még néhány perczet, hogy
a kisasszonynyal kibeszélhessem magamat. Önök, kik mindent tudnak, azt
is tudják, kinek a megbízásából vagyok itt.
– Igen, mi azt is tudjuk, de ilyen időhaladékot nem adhatunk. Menjünk,
uram. Ne csináljunk spektákulumot. Az megrémítené a kisasszonyt és azt
talán ön sem akarja. Mondjon neki valami más okot, amiért távoznia kell.
Akli egy pillanatra visszatért Ilonához, sápadt volt és izgatott, ami
legott föltünt a leánynak. Az idegenek nyomon követték és néhány
lépésnyire a padtól megálltak.
Akli a következőket mondá magyarul:
– Vágjon közömbös arczot, Iluczi, ahhoz, amit hallani fog, hogy ezek az
urak ne gyanítsák, mit mondtam. Engem elfognak. Nem tudom, hogyan
történhetik s miféle intrikák szövetnek, de mosolyogjon, kérem… Így. Jól
van. Akar-e valamit tenni értem?
– Mindent! – felelte a leány páthoszszal – és fölnevetett, mintha a
világ legvidámabb tréfájáról volna szó.
– Most elkisérjük a kocsihoz, – folytatá Akli, – tegyen úgy, mintha
visszamenne az intézetbe, de a legközelebbi utczában parancsolja meg a
kocsisnak, hajtson a Burgba, maga pedig kérjen audiencziát a császárnál
és mondja el neki, mi történt velem.
Iluczi fogta a szőlőfürtöt, mely a padon hevert s nagy közömbösen
csipegette belőle azokat a kivánatos, haloványzöld golyóbisokat s
rakosgatta be egyenként a szájába nagy delicziával, miközben megvillant
vérpiros ajka mögül a fehér rizskása foga. Csak asszonyi állat tudhat
így tettetni.
– Úgy teszek – felelte, és ásított. (Pedig belül lázasan dobogott
megriadt szíve a rémülettől.)
Fölkelt s hagyta magát kisértetni a kocsiig. A két idegen úr léptei ott
hangzottak folyton mögöttük. Tip, top, tip, top.
– Pedig szerettem volna még valamit mondani. Abban a dologban. Hiszen
tudja…
A leány behunyta szemeit.
– A puskaporra nézve. Amit ki nem talált.
– Egyszerre lettem rabbá, a lelkemmel is, a testemmel is.
– Az egyik rabságból ki fogom szabadítani. Válaszszon, melyikből, –
tette hozzá enyelegve. – Persze mind a kettőből, ugy-e?
– Jobb a kettő együtt, mint egyik se. Ami annyit tesz, hogy…
– Értem. Annyit tesz, hogy a súlyosabbat választja.
A kis bakfisch vidáman nevetett hozzá; felült a kocsira. Akli rákiáltott
a kocsisra:
– Vissza az intézethez!
Integetett neki a fehér ernyőjével, hátrafordulva a kocsiülésen. Akli a
zsebkendőjét lobogtatta. Hiszen csak apró kellemetlenség az egész,
valami rossz tréfa vagy félreértés. Majd kikapnak ezek a császártól!
– És most már menjünk, uraim, – szólt ezután nem minden nyegleség
nélkül, a detektivekhez fordulva, – nem vagyok ugyan próféta, de annyit
merek jósolni, hogy ez a dolog igen kellemetlenül fog kiütni, de nem én
reám nézve. Majd meglátják…
Egy droskét hítt elő az egyik detektiv a sípjával, mire felültek mind a
hárman s a rendőrségi főépületbe hajtattak.
Akli gondolataiba merült, míg a két detektiv egyre próbálta szóra hozni.
– Gyönyörü kisasszony – kezdé az egyik. – Ugy-e bár a császár neveltje,
uram?
– Igen, – felelte Akli kurtán, kelletlenül.
– Sok fiatal ember foga vásik majd ezért.
– Hm, nehéz falat lesz – felelte a másik detektiv. – A császár szigoru
ember.
– Bolondság, bolondság, – vélte az előbbi, széles pofacsontu, törpe
orru, szláv tipusu detektiv. – Van egy orosz közmondás, barátocskám,
hogy a szerelem nem megy audiencziára a czár atyuskához, ha valamit
akar.
– Hát az bizony nem megy, – röhögött a másik rendőr.
Aklit vérig bosszantotta a beszélgetés frivol hangja s türelmetlenül
szólt közbe:
– Ha már engem befogtak, fogják be a szájukat is!
A parancsoló hang imponált s most már csendben hajtott a kocsis a
Hohe-Marktra, ahol a rendőrség központi épülete állt, árkádjaival,
vasrácsos ablakaival. Ezalatt a fogoly váltig keresgélte elméjében
elfogatása okát, de sehol semmi támpont. Nem volt még elég róka. A bűnét
kereste, pedig csak az ellenségeit kellett volna eldefiliroztatni a
képzelete előtt. Eszébe juthatott volna Tell asztalos és Eschenbach
nyereggyártó kivégeztetése a mult évekből.
Végre begurult a droske a hatalmas kapu ívei alatt.
Egy öreg, vörös orru porkoláb csoszogott elő a kocsizörejre a kapu
alatti fülkéből, zöld, ezüstpaszomántos ruhában, kulcsait csörgetve
vígan dúdolgatta: «Scheint die Sonne noch so schön, einmal muss sie
untergehn.»
– Az apó megint felhörpintett – szólt az egyik detektiv.
– Megint valaki? – dörmögte a kulcsokat csörgető öreg bosszusan. – És
megint úrféle?
– Ugy van, Schmidt apó, egy külön zárkába tegye ezt az urat.
– Vezessenek, kérem, a rendőrfőnök elé! – követelte Akli.
– Nincs külön szoba. A lelkemből hasítsak én ki külön szobát? –
ellenveté Schmidt apó.
– A rendőrfőnök Stadion grófnál van ebéden – jegyzé meg egy fiatal
rendőrtisztviselő, aki lúdtollal a füle mellett, hajadon fővel átszaladt
az épület balszárnyából a jobbszárnyába.
A két detektiv összenézett.
– Mit csináljunk hát vele?
– Ereszszék szabadon, – vélte Schmidt apó – mert hát nincs külön szoba,
vagy pedig mondjanak le a külön szobáról.
– Hát tegye, ahova akarja – végezték a detektivek. – Szálljon le, uram!
Aklit fölvezette a pityókos profosz az emeletre és ott nyitott ki egy
czellát. Vidám, jóakaratu öreg ficzkó volt, tele bécsi kedélyességgel,
mely csak úgy bugyborékolt benne.
– Allerweil fidel. Kutyába se kell venni. Emberen és ártatlan madárkán
esik meg az, hogy kalitkába csukják. Aztán nem lesz itt rossz dolga. A
Schmidt apó vendéglőjében, hehehe. Nem kérdezem, mit csinált. Itt van és
punktum. Ezzel a mienk és ennyiben van a dolog. A detektiv, a Roszlov, a
muszka, azt súgta nekem, hogy ön a császár mulattatója volt. Also nur
fidel. Ott bizonyosan szert tett ön egy-két sárga csikóra, hehehe. Hát
ki velök az istállóból, ki velök! Schmidt apó ügyes ember, ravasz ember,
Schmidt apó ide teremti, ami kellemességet Bécs nyujthat. Azaz, hogy a
sárga csikók hozzák. Nem szükség azért kimenni. Ah, ez a város! (Schmidt
apó csettentett a nyelvével, mintha valami finom, megenni való falatot
említene.) Es giebt nur a’ Wien. A szabadság, mondják és örökre
hánytorgatják, szabadság és szabadság. Hát ugyan mi voltaképen a
szabadság? A’ kapitale Tummheit. A szabadság az, hogy az ember elmehet
minden korcsmába, oda is, ahol Stammgast, oda is, ahol nem Stammgast.
Iszen szép, szép, de mivel rosszabb, ha a fogságban viszont minden
korcsma eljöhet az emberhez. Pedig eljöhet.
Akli kivett a zsebéből egy aranyat és odanyujtotta a vén fecsegő
markába.
– Rendelkezésére állok, uram – szólt Schmidt apó, alázatosan meghajolva.
– Egyelőre nem kérek semmit, kivévén, ha talán meg tudná mondani, miért
fogtak el.
– Éppen csak ezt az egyet nem tudom, uram, de bizonyosan a császárt
haragította ön meg. A mi jó Ferenczünket. Ah, milyen áldott ember!
– Ösmeri?
– Oh, hogyne. A születése napjától kezdve. Ott voltam a Burgtheaterben,
uram, azon az estén, mint a Trauttmansdorff grófné komornyikja; ott
álltam a páholy hátterében a köpenyét tartva, mikor a mostani császár
nagyanyja, a mi nagy Mária Teréziánk kihajolt a páholyból egy felvonás
alatt és valóságos bécsi nyelvjárásban jelentette a közönségnek: «Der
Poldl hat an’ Buam und grad’ am Bindtag am mein’ Hochzeitstag».[3] Hja
bizony. Schmidt apó sokat tud, többet tud, mint kellene.
– Mit ér, ha még se tudja, hogy miért fogtak el?
Schmidt apó fitymálva intett a kezével.
– Az ilyesmi rendesen kisül. Meg tetszik látni, hogy kisül. Nur Geduld,
und nur fidel. De már most tessék ide belépni, itt már van ugyan egy úr,
és mondhatom, víg spéczi lehet a maga nemében, aki derekasan be volt
csípve, mikor vagy másfél órája behozták. De nem csoda, hiszen Bécs a
murik, a ramasurik, a juxok, a blaumontagok és a katzenjammerek városa.
Nem valami finom úr, kivált az öltözékét tekintve, de hát a többi
czellákban még rosszabbul állnak a dolgok. És végre is, arme Leute
kochen mit Wasser. Isten látja lelkemet, nem adhatok jobb társaságot.
Megyés püspökeink nincsenek. Az ritka dolog itt. Még nem is volt. De ha
lenne, hát oda tenném. Vagy ha lesz, hát ide hozom – mert sohase
tudhatni, mit ad a jó Isten.
Ezzel előre tuszkolván Aklit, biztosította, hogy vacsora előtt még
betekint átvenni a parancsait, addig is felküldhet neki egy
szájharmonikát, ha éppen szórakozni akar.
– Köszönöm, nem kivánom.
– Pedig a harmonikaszó olyan fidélis. De ahogy tetszik. Isten önnel,
uram!
Betette utána az ajtót, a kulcs megnyikordult a zárban és Akli rab lett.
Odabent félhomály volt. Kivált a vakító napfény után, mely künn az
épületnek ezt a részét elöntötte, első pillanatban alig lehetett kivenni
a tárgyakat, csak lassan-lassan rajzolódtak ki a körvonalai néhány
szalmazsákos ágynak, egy-két asztalnak s vizes kancsónak az asztalokon;
ami nem is csoda, mert csak egyetlen magasan fekvő, homályos üvegü
ablakon szolgált be a világosság. Sivár, bántó csönd honolt volna bent,
ha meg nem zavarja valami olyanforma zaj, mintha fát fürészelnének
valahol. De hát az is falláczia volt. A legutolsó pricsen egy férfi
aludt és hortyogott.
Akli megbotlott egy székben és feltaszította, az ebből támadt zörejre
felriadt az alvó.
– No, mi az? – mordult fel rekedten, álmosan s egy nagy fej látszott
megmozdulni a szögletben, majd két villogó szem szegződött Akli felé.
– Bocsánat, uram, hogy önt ismeretlen létemre bátor vagyok háborgatni,
de biztosítom, hogy nem a magam jószántából teszem.
– Teringettét! – kiáltott fel a másik, hirtelen felugorva a vaczokról. –
Mit látnak szemeim! Akli úr?
Akli szinte hátra tántorodott a meglepetéstől.
– Ön volna az, báró úr? Ejnye, ez nevezetes!
– Hát nem engem keres ön? – csodálkozott Szepessy, mert ő volt.
– Nem egészen – felelte Akli egyszerűen.
– Akkor aztán hogyan jut ide?
– Ahogy szokás. Behoztak a rendőrök.
– Behozták? Önt? Miért?
– Hiszen ha tudnám! És ön, báró úr?
– Oh, az én történetem mindennapi. A Burgból, öntől eltávozva, kimentem
a Práterbe és ott megebédeltem a «Blauer Elephant»-nál. Rossz kedvem is
volt, czigány is volt, húzta a jó magyar nótákat, én is el akartam
húzatni a magamét, mondom neki, el is fütyülöm az elejét, de ügyet se
vetett rám, akkor aztán odahajítottam neki egy százforintos banknótát. A
czigány se rest, rárántja hirtelen, de még fele sincs ki a nótának,
odajön egy rendőr és behoz ide a dutyiba, hogy azt mondja, kit öltem meg
a száz forintért?
– Lássa-lássa, ezt mind a czinikus öltözködési módja teszi.
– Ejh, hagyja el! Hiszen végre is mulatságos. Az emberrel legalább
mindig történik valami. De ami önt illeti, arra már igazán kiváncsi
vagyok, hogy miképp került ide.
– A Stadtparkban beszélgettem Kovács kisasszonynyal, egyszer csak elém
áll két titkos rendőr és…
– Mit? – szakítá félbe a báró mohón. – Ön tehát beszélt a kis
jövendőbelivel? Nos? Széna-e vagy szalma?
– Meg kell vallanom az igazat, báró úr: az bizony szalma.
Szepessy a fogait csikorgatta mérgében.
– Nem akar? Mi?
– Gyerek az még, báró úr, éretlen gyerek, – csittította Akli – nem
arravaló az még.
– Meg kell történni! – tört ki a báró lázas, szenvedélyes hangon. – Meg
fog történni. Az enyém lesz. Érti ön? A Szepessyek csúnya emberek,
nagyon csúnya emberek, de csupa szép feleségeik vannak. Mert mind lopják
a feleségeiket. Az anyámat is lopta az apám, a nagyanyámat is a
nagyapám. Ah, a lopott asszony édesebb lehet, mint az, amelyik önként
tapad az emberhez, mint az, amelyik szereti.