Mária Terézia udvari személyzete közt még ott szerepel konczipisták,
kontrollorok, szekretáriusok, kanczellisták közt az udvari bolond, de
II. József törülte ezt az állást s azóta csak okos emberek voltak az
udvarnál.
A kalapos király halála után mindenféle erőlködések indultak meg
visszaállítani az udvari bolond stallumot, akképpen okoskodván az udvari
hatalmak, hogy egy uralkodót okvetlenül megillet egy bolond, aki
kedélyességre hangolja. Lám, Józsefnek nem volt bolondja, hát maga
csinálta a bolondságokat.
Évtizedekig hasztalan kerestek egy megfelelő bolondot szanaszét az
udvaroknál. Szerencsére két bolondja volt a bajor választó-fejedelemnek
s az önként átengedte az egyiket, egy Akli Miklós nevü magyart, aki az
akkori udvari kalendáriumban «Mikos Akli» név alatt van bejegyezve.
Valószínüleg nyomási hibából maradt ki a Miklós névből az «l» betű s
ennek a ficzkónak, akinek a mulattatási force-sza abból állt, hogy
némelykor együgyünek tettette magát, a bolondériáiból maradtak fenn a
németek közt az úgynevezett Mikos-vicczek, melyekkel a sógorék még ma is
csúfolni szeretik a magyarokat.
Miklós tüskés hajú, kellemes fiatal emberke volt, olyan mozgékony
arczczal, hogy mikor a grimace-okat kezdte csinálni (pompásan utánzott
arczban, hangban, mozdulatokban minden embert), halálra lehetett rajta
nevetni. A piktorok akadémiáján tanult Münchenben, de annyi pajkos,
vidám csínyt követett el, hogy híre kiszivárgott a sörivó burgerek közé
s az egész város az ő dévajságain nevetett. Némelykor a rendőrséggel is
meggyűlt a baja, de a legszemenszedettebb leleményekkel mindig kisiklott
a büntetés alól.
Divatba pedig egyenesen maga a választófejedelem hozta, akinek szokása
volt, hogy minden héten egyszer néhány festő-tanárt és művészt is
asztalához invitált s többnyire megkérdezte tőlük: «Was ist wieder mit
dem Mikos?»
El kellett beszélni ötleteit, megjegyzéseit, viselt dolgait s Ő Fensége
szinte könybelábadt szemekkel nevetett azokon, nem győzvén ismételni:
«Oh, verfluchter Kerl!»
A dolog aztán annyira elfajult a hyperloyalis államocskában, hogy a
gonosz csont, Akli Miklós, valóságos szabadalmat élvezett mindenféle
bohóságok, rendellenességek és vaskos tréfák elkövetésére; az akadémiai
tanács vagy a rendőrfőnök még szinte örült, ha valami uj kihágást
jelentettek: «No, hogy fog a fejedelem megint nevetni.»
Hiszen ha csak a fejedelem lett volna! Hanem ott volt a bolondja, Korb
Joakhim, akinek egyenesen az önérzetét sértette az Akli Mikos növekedő
híre. Ezt már nem tűrheti tovább. Két bolond nem fér el Münchenben.
Addig-addig nógatta a fejedelmet, hogy ő versenyre akar kelni Aklival,
vegye őt is az udvarába, aztán amelyik különb lesz, azt tartsa meg
kettejök közül, hogy Ő Fensége végre ráállott s Miklós a bajor
rezidencziába került.
Nem czélja ez elbeszélésnek hosszabban időzni a különben felette
mulatságos versenynél, mely a két elmés kópé közt kifejlődött. Még azt
sem szükséges eldönteni, hogy melyik maradt felül, de nem is lehet. Mert
hogy a bajor király Mikost engedte át Ferencz császárnak s Korbot
magának tartotta meg, az is kétes értékű. Ha udvarias volt, a jobbat
adta oda; ha önző volt, a jobbat tartotta meg. Minthogy pedig Maximilián
József udvarias is volt, önző is volt, örök homály fedi, melyik volt a
kettő között a különb bolond.
A bécsi Hofburgban csakhamar nélkülözhetetlen perszóna lett Miklós úr.
Zseniális ficzkó volt, aki beszélt vagy hat nyelvet, ösmerte az
irodalmakat, tudott minden forgalomban levő anekdotát és furaságot,
otthonos volt a mágiában, a nyugati és keleti bűvészetekben, tudott a
tenyérről jósolni és a csillagokról, ügyesen csinált meg minden
kártya-kunsztot, pompás verseket és ódákat írt a császár születés- és
névnapjára, amelyekkel behízelegte magát a jószívü uralkodónál. Szóval,
minden tudományhoz hozzászagolt valamennyire s felületesen azt habzsolta
el belőle, ami érdekes, de a mélyére, ahol már a hasznos kezdődik, nem
hatolt. Nem tudott annyit egyik ismeretágból se, még a festészetet sem
véve ki, amennyivel a becsületes mindennapi kenyeret megkereshette
volna, hanem csak annyit, amivel biztos volt neki a mindennapi kalács.
Néha egy-egy ötletével nemcsak fölvidítá a császárt, de meg is védte,
pedig többnyire az együgyüség lárvája alatt beszélt.
Egyszer valami cercle alkalmával azt kérdezte a császár Grassalkovich
herczegtől:
– Milyen messze van Gödöllő Pesttől?
– Két órajárás jó lovakon – felelte a herczeg.
– És Pest Gödöllőtől? – folytatá a császár szórakozottan.
A cerclenél levő urak elmosolyodtak, de különösen Stadion gróf vágott
gúnyolódó arczot, csak Grassalkovich herczeg tartotta meg hódolatból
loyalis komolyságát.
– Ugyanannyi, Fölség.
A császár elpirult, az udvari bolond közbeszólt, Stadionhoz intézve a
szót:
– Milyen messze van husvéttól pünkösd, Kegyelmes Uram?
– Úgy gondolom, lehet vagy ötven nap.
– És pünkösdtől húsvét milyen messze van?
Stadion és a császár elnevették magukat – mert pünkösdtől húsvét már nem
ugyanannyi.
– Lássa, kedves Grassalkovich, – szólt a császár – milyen jó, hogy van a
környezetemben egy bolond, aki be tudja bizonyítani, hogy nem mondtam
egészen bolondot.
Ferencz császár búskomorságra hajló, beteges ember volt, kinek nem
voltak nagy ambicziói és nagy tervei. A nagy Napoleon, ki a világot
megrázó robajjal jelent meg a történelem színpadán, kényelmetlen időben
született. Szép az ilyen legény kortársának lenni, de Ferencz bizonyosan
elengedte volna. Jobban szerette a fákat, virágokat, mint a katonákat.
Az ischli fürdő megalapításának sikerével teljes életére nézve
megelégedett volna.
Az udvari doktor azt találta, hogy az ischli levegő a legjobb a világon
(bizonyosan telkei voltak Ischlben), oda küldte Ferenczet hosszabb
tartózkodásra, ami egyszerre fölvirágoztatta azt a vidéket. A császárnak
kastélyt építettek és roppant parkot ültettek, amelyben kocsikázni
lehessen. A birodalom összes arisztokrácziája oda tolult. A divat
szárnyaira emelte Ischlt. Még a levegőjét is elhordták hermetice elzárt
palaczkokban Európa összes patikáiba. Az emberiség csak lassan, sok vér
árán áll a nagy igazságok mellé, de a nagy bolondságok gyorsan legyőzik.
A pácziensek szörnyen hittek az ischli levegő csodálatos erejében, tehát
az orvosok is s nagyon gyakran lehetett hallani úri betegszobákban,
amint az ütér megvizsgálása és a százados chablon: «nyujtsa ki a
nyelvét» után komor arczczal rendeli Aeskulap fölkentje:
– Bontsanak fel a beteg szobájában éjjelre egy palaczk ischli levegőt!
S ha másnap panaszkodott a beteg, hogy nem javult az állapota, a doktor
készen volt a bölcs tanácscsal:
– Hát meg kell az adagot kettőztetni. Bontsanak fel két palaczkot.
Az ilyen beteg aztán vagy meggyógyult és akkor holta napjáig dícsérte az
ischli levegőt, vagy meghalt és nem panaszkodott ellene…
Ferenczet már kora tavaszkor oda küldték és csak késő őszszel engedték
orvosai Bécsbe jönni, hol akkor mindenféle ragályos betegségek
mutatkoztak. Vele ment a bolond is. Az orvos azt állította:
– A bolond a legjobb mediczina. Mert Fölségednek főképp a szórakozás
szükséges. Minél többet legyen vele.
Így szokott össze a király a bolonddal az ischli magányban s nagyon
megkedvelte. Együtt kalandozták be a vidéket, együtt kertészkedtek a
parkban. Esténként történeteket mesélt neki, verseket írt a születése
vagy a nevenapjára. Ischlben a császár is csak ember. Ide nem jön be a
spanyol etiquette. S ami ennél is többet ér, Stadion gróf messze van
innen…
Stadion grófban a foglalkozását unta Ferencz. Hiszen ha még csak
aláírásokból állana az uralkodói teendő, – de az a tömérdek haszontalan
tárgyalás és beszéd hozzá, míg valamit aláír. S ennek a hatalmas
kanczellár, Stadion a mestere. Beszél az, mint a kávédaráló, beszél
szakadatlanul, nem kell kavicsot tenni a nyelve alá, mint
Demosthenesnek, inkább a nyelve fölé kellene, hogy ne mozdíthassa. Mert
ha csak beszélne. De arra a császárnak figyelni is kell és
helylyel-helylyel némi uralkodói megjegyzést tenni, még pedig lehetőleg
olyat, ami el ne árulja, hogy nem egészen érti a dolgot.
A császár tehát mindig fázott Stadiontól, ha kihallgatásra jelentették.
Mert a nagy eszével elnyomta. Oly kicsinek érezte magát vele szemben,
hogy egészen indokolt, miért nem szeretett vele lenni. Olyan volt, mint
a gyerek a csukamájolajjal; tudja, hogy hasznos neki, de azért
idegenkedik tőle.
Miklós észrevette ezt s azzal hízelegte be magát uránál, hogy mindenféle
rossz vicczeket csinált a grófra, csipkedő epigrammokat gyártott. (Akkor
ez a genre volt nagy divatban.)
A császár jóízűen nevetett ezeken, könyv nélkül megtanulta, elmondta
fűnek-fának, még a Napoleon előnyomulása se birta megrontani ilyenkor
hangos derültségét.
Különben is azt tartotta Napoleon szerepléséről, hogy az nem komoly
dolog. Úgy tűnt fel neki, hogy az aluszékony földrész, a vén Európa, egy
álmot lát – a rettenet ruháiba felöltözött lovagot álmodja, kinek
buzogánya alatt ropog a föld, recsegnek a trónusok és… és egy fölébredés
lesz a vége. Nincs Napoleon, elmult, mint a füst.
Míg az egész világ forrt, ő nyugodtan maradt; még akkor is, mikor
Ausztria kezdett kerülni a deresre. «Majd megveri Mack s punktum.»
Csendesen vadászgatott Ischl környékén; egy őszszel azt vette fejébe,
hogy miután a háborúskodás sokba kerül, ő a személyére nézve mindennap
maga szerzi meg a pecsenyére valót.
Egy kis vadásztársaságot szervezett – mert ilyen nyárspolgárias
kedvtelései voltak – s egész napokat elkalandoztak inkognitóban, hogy
nehány nyulat, foglyot vagy fáczánt lőjjenek a környéken.
Állt pedig a Nimrod-kompánia Lobkowitz herczeg szárnysegédből, Kovács
Mihály ezredesből a Stipsics-huszároktól, egy hűségéről híres Laube nevű
komornyikból és Akliból, aki egy egész hónapig űzte már velök a vadat,
mikor egy nap azt a kérdést intézte Laubehoz, hogy hol kell megnyomni a
puskát, ha az ember azt akarja, hogy elsüljön.
A császár roppant kedvelte e vadász-kirándulásokat, melyeken mind az
öten egyforma polgári ruhát viseltek s jámbor puffogtató kereskedőknek
látszottak, akik hétköznap is egy kis vasárnapot csinálnak maguknak.
Útközben szóba állt mindenféle parasztemberrel, rőzsét szedő öreg
asszonynyal vagy vendéglőssel, ahol egy kis frissítőre betértek,
rendesen a kormányzati ügyekről kérdezősködve vagy a nagy
világeseményekről.
– Nos, van-e valami jó ujság Napoleonról?
A feleletek roppant mulattatták és nagy súlyt fektetett azokra.
Valaki egyszer így felelt neki:
– Nem féltem én a mi Ferenczünket, ha Napoleon bejön is.
– Tehát bízik Ferenczben? – ismételte örvendve.
– Oly fösvény ő, hogy tőle még Napoleon sem vehet el semmit.
Más alkalommal így szólt egy vendéglős:
– Nem jól mennek itt a dolgok, higyjék el nekem a vadász urak. A
határokon ott bömböl az oroszlán, a császár pedig mégis nyulakra vadász
itt valahol Ischlben.
Egy ilyen kalandja majdnem végzetes lett rá nézve; – részleteit örök
homály födi. A dolog úgy történt, hogy egy szeptemberi délután rettentő
vihar érte a Nimrodokat St.-Wolfgang határában, úgy hogy kénytelenek
voltak az ottani vendéglőbe menekülni. A felhőszakadás azonban annyira
megdagasztotta a folyamokat és elrontotta a hidakat, hogy éjszakára is
ott kellett maradniok. A vendéglőben volt elég szoba s a korcsmáros elég
jó vacsorát főzött, úgy hogy semmiben sem szenvedtek szükséget.
De a vendéglő tele volt gyanús alakokkal (akkoriban különben is minden
idegenben franczia kémet láttak az emberek) s mikor a lefekvésre került
a sor, feltünt Aklinak, hogy a vendéglős a legszebb csilláros szobába
Ferenczet vezette.
– Attól félek, felség, – mondá, miután eltávozott a vendéglős, – hogy
ezek az emberek fölismerték.
– Miről ismertek volna fel?
– A pénzekről. Egy rossz pofájú alak váltig vizsgálgatta a fölséged
arczát és a saját tallérját. Azért tehát jó volna, ha a szobát más
valaki foglalná el.
– Például én – ajánlkozott az ezredes.
– Nevetséges aggodalom hű alattvalóim között.
– Egy kis óvatosság soha sem árt, – vélte Lobkowitz herczeg.
– Végre is, ahogy önök kívánják – szólt a császár nevetve. – Tudom, hogy
ki vagyok a környezetemnek szolgáltatva és az ezredes szeretné a
szobámat. Nos, tehát átengedem neki.
A császár tehát a kis zugok egyikét foglalta el éjjelre s jóízűen aludt
egész reggelig, amikor rettentő lárma, kiabálás, futkosás zaja verte
fel. Az ezredest szétzúzott agygyal, halva találták szobájában. Valaki
az ablakon át lőtt rá. Sohase lehetett megtudni, ki volt, egyike maradt
a megfejthetetlen rejtélyeknek, melyektől hemzseg ez a kor.
A császár elájult, mikor ezt a hírt meghallotta.
– Csak egy hajszál híja, – kiálta fel később, a halott ágyánál
megjelenve – hogy nem én fekszem most itt helyetted, te derék ember!
Intézkedjék, kedves Lobkowitz! Szép temetést fog kapni, megérdemli.
Valóságosan értem áldozta fel magát. Oh, Akli, mennyire szerencsés ön,
hogy az a szobacsere ötlete támadt és most az én megmentőmnek mondhatja
magát!
Egész valójában megrendülve tért vissza Ischlbe, hol már ekkor el volt
terjedve a hír, hogy a császárt St.-Wolfgangban egy franczia kém
meggyilkolta, az utczákon összegyülekezett emberek ámulva éljenezték,
elevenen látva őt visszatérni.
A rendőrség elfogta a wolfgangi vendéglőst és néhány gyanús alakot, de
soha se birt semmit kisütni. Ferencz császár azonban örökre jóllakott a
polgárias kalandozásokkal és könyezve kísérte ki másnap a meggyilkolt
Kovács ezredes koporsóját a temetőbe, márvány obeliszket emeltetve
föléje, melyre Akli Miklós komponálta a feliratot:
«Nuntia Caesarum Domino, te sub hac saxa jacere
«Pro Caesare tuo – Quid tibi hoc valeat?
«Interrogato eum!»
(Jelentsd a császárok császárának, hogy te a császár helyett pihensz e
kő alatt és kérdezd meg tőle, használ-e ez neked valamit?)
II. FEJEZET. A KOVÁCS-GYEREKEK FELLÉPÉSE. STADION INTRIKÁI ÉS A
NAPOLEONI ESEMÉNYEK.
Kevés idővel e rejtélyes, soha ki nem nyomozható bűntény után laxenburgi
kastélyába vonult az uralkodó, hogy a hevesen megindult hadjárat miatt
közel legyen a Burghoz. Már a dér csípte meg a parkot, a falevelek sűrűn
hulltak alá, amerre a szél járt (mint a katonák, amerre Napoleon járt),
midőn a császár egy nap künn sétálgatva Aklival, a kerítéshez érve
hallotta, hogy az őrtálló katona a faköpenyeg mellett haragosan felesel
valakivel.
A császár kiváncsi volt, odalépett a rácshoz s látta, hogy két gyereket
fenyeget a strázsa, egy kis fiút, meg egy leánykát, akik a kerítésen
akarnak átmászni.
– Miért bántod a gyermekeket? – szólítá meg a katonát.
Az elsápadva szalutált:
– Mindenáron a kastélyba akarnak hatolni. Már a tegnapi pajtásaimat is
infesztálták.
– Szegény kicsikék – sajnálkozott a császár. – Már tegnap óta be akarnak
jönni? De hisz a kastélyt minden alattvalómnak szabad megtekinteni. Das
kost kein Geld. Nicht wahr, Akli?
– Csakhogy ezek a porontyok, – bátorkodott közbeszólni a most lihegve
odaérkezett udvarmester – egyenesen fölséged színe elé kívánkoztak.
Nekem jelentették ezt s megparancsoltam, hogy egyszerűen kergessék el a
kis semmirekellőket. No, még mi nem jut eszükbe? Ők a császárhoz akarnak
menni. Hallott már ilyet valaki? Tíz-tizenkét éves kölykök, akiknek
iskolamester kell, respektive nádpálcza, ami körülbelül mindegy. Mi
mindent megél az ember! Igazán nevetséges!
Ferencz ma túlságosan jó hangulatban volt, épp csak az imént jött ki a
kápolnából a gyóntató atyától, lelkét frissnek és szelídnek érezte.
– Ne legyen olyan mérges, Kolowrat. Nincs igaza. Miért ne jöhetnének
hozzám gyerekek? Hiszen ők is alattvalóim. S nem mondja-e az írás:
Engedjétek hozzám a kisdedeket.
– Hát hogy miért nem jöhetnek? Megfelelek fölségednek. Mert először is
nincs audiencziális nap. De ha volna is, mit keresnének ilyen oktalan
lények fölségednél? Nem engedi a spanyol etiquette, respektive a
császári trónus méltósága, ami körülbelül mindegy.
– De ha én kíváncsi volnék rá, hogy mit akarnak? – mondá a császár.
– Ez esetben mindnyájunknak meg kellene hajolnunk – szólt Kolowrat,
meghajtva félig térdét a kor divatja szerint.
– Nos, hát ereszszék be őket!
Császár akarata egy közös ágyban hál a teljesedéssel, legott behítták a
gyermekeket; gömbölyű arczú, pufók volt a fiúcska, de villogó, bátor
tekintettel, mint a sasfiók; inge piszkos, haja fésületlen, az öltözéke
elhanyagolt, megviselt, kifoszlott, de látszott rajta, hogy jó posztóból
való; krispin-formájú kabátot viselt, mint a magyarok akkoriban. A fiú
lehetett kilencz éves, a vele jött leányka több volt vagy három évvel,
szép, nyúlánk, vézna gyermek, a hidegtől kicsípett ovál arczczal, melyet
kedves őzike-szemek ragyogtak be; a feje, szöszke hajtól körítve, egy
fekete capichonból mosolygott ki, a kurta barchet-szoknyácskája ki volt
ránczaiból szakítva és lelógott baloldalt a bokáján alól, míg a jobb láb
formás bokája látható volt.
A császár szelid tekintettel nézte végig a gyermekeket.
– Mit akartok? – szólt.
– A császárral akarunk beszélni – mondá a fiú, bátran előlépve.
Ő volt a kisebbik, de ő a szószóló, mert ő a férfi.
– Nos, én vagyok a császár.
A fiú gyanakvó tekintettel vizsgálta, aztán így szólt:
– Igazán te volnál a császár? De meg ne csalj! Hiszen nincs a fejeden
korona.
Az uralkodó évek óta nem nevetett oly édesdeden, mint ezekre a szavakra.
Nagy effektust várt, megszeppenést, térdreborulást, vagy valami effélét,
ha fölfedezi magát s íme, hogy bánik vele a kis ficzkó! Lehetetlen ezen
nem kaczagni.
– De ha mondom, az én lelkemre (meiner Seel’), hogy az vagyok.
– Császár! – mondá most a fiú emelt hangon. – Add vissza az apánkat!
– Apátokat? Hát kik vagytok ti, kicsikéim? – kérdé még mindig derülten.
– Mi a Kovács Mihály huszárezredes gyermekei vagyunk. Add ide az
apánkat!
Borulat szállt a császár homlokára; ez a név a szívébe nyilallott.
Vallásos lelkét önszemrehányás szúrta meg. Milyen hálátlanság tőlem! –
gondolta. – Nem is kérdeztem, hogy annak a szegény embernek maradt-e
családja?
– Hogyan, ti a Kovács ezredes gyermekei vagytok? És honnan jöttök,
hogyan jutottatok ide?
A kis fiú értelmesen felelt:
– Pozsonyban laktunk egyik távoli rokonunknál, ahová az apánk adott,
mivelhogy már az anyánk meghalt. Iluska iskolába járt, én pedig otthon
tanultam, apánk minden hónapban pénzt küldött értünk és vagy levelet
írt, vagy eljött hozzánk. Most már se pénzt nem küldött, se nem írt, se
nem jött, se nem üzent és ott, ahol voltunk, Folinyi bácsinál és
néninél, rosszul bántak velünk, hát összebeszéltünk, megszöktünk onnan
és ide jöttünk hozzád, hogy az apánkat add vissza nekünk.
– Per amorem dei! Szegény gyermekek! – mondá a császár elszörnyűködve. –
Ilyen messzire eljönni! És persze pénzetek se volt?
– Iluskának arany fülbevalója volt, amit eladtunk.
A császár tekintete önkéntelenül a leányka fülecskéjére esett, mely
piros volt a hidegtől, mint a mályvarózsa. Igen meghatotta az
ijedelemmel és feszült várakozással rátekintő szép szeme. Úgy rémlett
neki, mintha az ég két csillaga nézné őt.
Egy perczig habozott, mit feleljen. Igen, a száz Caesarok ivadéka
habozott a két tépett ruhájú gyermekkel szemben. Kereste a szavakat,
formát a jósághoz, mely a szívéből kibuggyant.
– Apátokat, amennyire lehet, visszaadom, kedves kicsikék. Én gondoskodom
rólatok helyette. Intézkedjék, Kolowrat, hogy a gyerekek jó lakást,
élelmezést, jó ruhákat és jó gondozást kapjanak itt a kastélyban, addig
is, míg a továbbiak iránt határozok. Ön pedig, Akli, elutazik holnap
Pozsonyba és kimerítő jelentést tesz nekem a gyermekek körülményeiről.
Legyen ez a császár privátügye, melyről csak mi hárman tudunk.
Kolowrat meghajtotta magát.
– Fölséged a föld legnemesebb uralkodója.
– És apánk? – kérdé a fiú makacsul.
– Ő most nagyon messze van – nyugtatta meg Kolowrat. – Egyelőre
mondjatok köszönetet ő felségének és jertek velem.
A lányka kecses pukedlit csinált és ránézett a császárra.
– Köszönöm, fölséges császár.
A fiú csak a kalapját emelintette meg.
– Hát te mért nem köszönöd meg az ő felsége jóságát? – feddette meg
Kolowrat gróf.
– Ha nagyobb leszek, megszolgálom neki – felelte a fiú.
A császárnak tetszett a férfias szó. Kedvteléssel nézett a távozó fiú
után.
– Ezt a fiúcskát katonának neveltetem, Akli. Azt hiszem, jót teszek vele
akkor. Az apja is az volt, derék katona volt. Oh, Akli – sóhajtott fel
azután – olyan jó érzés jót tenni, olyan nagyon jó érzés, de…
(gondolkozott kissé, megmondja-e, amit akart, és azt találta, hogy ilyen
hű és csekély ember előtt, mint Akli, kiegészítheti a gondolatát) – de
sokba kerül, Akli. Azért csak ritkán tehetünk jót… Egy császár is
kénytelen takarékoskodni a jótettekkel. Lássa, az Isten se tesz
mindenkivel jót. Ha jól meggondolom, hát még velem sem.
A Kovács-gyerekek a laxenburgi kastélyban maradtak s mikor két nap mulva
ott látta őket játszadozni Ferencz császár a tó körül, finom ruhákba
öltöztetve, elcsodálkozott, milyen csinosak s előkelő tartásuak s aztán
maga is beállt a játékba, elkérte a horgászóbotot Iluskától s addig el
nem mozdult, amíg nem fogott neki egy pontyot, – amit külön kellett
megsütni a szakácsnak vacsorára.
Akli is megérkezett Pozsonyból és referált a gyerekekről, hogy az
ezredes után nem maradt semmi vagyon; a gyermekeket Pozsonyban
neveltette egy unokatestvérénél és a fizetéséből küldött a tartásukra,
de hogy most már két hónap óta nem érkezett pénz, kezdték a gyerekeket
elhanyagolni, sőt még verni is.
A császár elhatározta, hogy a gyermekekre ő teszi rá a kezét, a fiút a
bécsujhelyi katona-iskolába küldi, a leányt pedig elhelyezi egy bécsi
nevelőintézetben s ha megnő, férjhez adja és hozományáról is
gondoskodik.
– Mindezekkel pedig önt bízom meg, Akli, gondoskodjék mindenről, mintha
ön volna az atyjok s ha szükségesnek tartja, tegyen nekem esetenkint
jelentést. A kiadások azon a czímen szerepeljenek majd az udvari
költségvetésben: «A császár pártfogoltjai.»
Aklinak tetszett a megbízatás; nagy lelkiismeretességgel végezte s
minden héten meglátogatta Iluskát az intézetben, megrakodva az udvari
czukrász nyalánkságaival s minden hónapban Gyurit, a kis katonát, akiről
sok dícséreteset és jót ujságoltak a professzorok. Pompás fiú. Nagy
jövője van. Remek egy katona lesz belőle. Egyszer egy évben,
karácsonykor személyesen is megjelenhettek a Burgban, amikor a császár
elbeszélgetett velök s megajándékozta őket holmi apróságokkal, amiket a
Jézuska hozott.
Akli ezalatt mind benfentesebb lett a császárnál, úgy hogy már a
politika menetére is befolyást kezdett gyakorolni és Stadionnak nem egy
kedvencz eszméjét vagy tervét hiusította meg valamely szúrós
észrevétellel.
Stadionnak pedig nemcsak hosszú kezei voltak, hanem hosszú fülei is.
Ahova el nem értek, megtoldotta kémekkel. Mindent tudott; az Akli
csipkedő verseinek szövege, a császár jelenlétében elszórt ötletei dühbe
hozták s nem egyszer mondta Stohlen lovagnak, az akkori bécsi
rendőrfőnöknek:
– A bolondnak ki kell a nyakát tekerni. Érti-e, Stohlen?
– Ami nem könnyű, kegyelmes uram, mert ő felsége nagyon kedveli –
felelte a rendőrfőnök.
– Az csak annyiban könnyíti a sorsát, – felelte nevetve Stadion gróf –
hogy valami udvari betegségben kell kimúlnia.
– De melyikben?
– Ez az, amit önnek kell kitalálni – fejezte be a miniszter
jelentőségteljes szemintéssel.
Stohlen lovag pompás «eszköz» volt, értett az okos szóból és tudott a
sorok közt is olvasni. Bécs akkoriban legügyesebb detektivjét, a híres
Fritz Brattot bízta meg Akli Miklós megfigyelésével. Fritz Bratt
ennélfogva az Akli inasával, egy züllött expiktorral, Grabe Mihálylyal
szűrte össze a levet, de semmi olyan gyanus dologra nem akadt, amit
«fogantyú»-nak lehetett volna használni.
Fritz Bratt az inasra boszankodott, Stohlen lovag Fritz Brattra, Stadion
gróf Stohlen lovagra.
– Ügyetlen emberek! – sziszegte ingerülten. – Nem tudják, hol kell a
dolgot megkezdeni. Azt kutassák mindenekelőtt, van-e valami _fehér
személylyel_ ismeretsége?
Hamar megjött rá a válasz, hogy nincs.
– Akkor hát azt kutassák, van-e valami _fekete személylyel_ ismeretsége?
Stadion azt gondolta: Aki fehér személyekkel nem tart, az bizonyosan
feketékkel tart. Fehér vagy fekete, mindegy. Valamelyik a kettő közül
okvetlenül ott áll a háttérben. S a szerető éppen olyan könnyen hozhat
az emberre veszedelmet, mint a pap. Ebben az irányban tessék keresgélni.
Hanem hát nyugodt keresgélés nem igen esett most Bécsben.
A hatalmas franczia császár, Napoleon, addig-addig közelgett hadaival
Bécs felé, hogy egyszer csakugyan oda is ért s megnyitván előtte kapuját
a város – felütötte székhelyét Schönbrunnban.
Ferencz császár Pozsonyba szaladt előle kedvelt magyarjaihoz (ilyenkor
mindig kedveltek) s e sorscsapások között annyira megpuhult, hogy így
szólt a pénzügyminiszterhez, ki kemény rendeleteket akart kibocsátani:
– Kedves Zichy! Bánjon egy kicsit enyhébben a népekkel; mostanság ők is
nyomnak a mérlegben.[1]
Oh, a jó császár! Milyen kedves volt, hogy atyai szíve így megszánta a
népet…
Pozsonyból a ratzeni táborba sietett, ahol a döntő ütközet vívatott meg
a francziákkal. Persze, megint Napoleon győzött.
Ferencz császár még a vereség napján békét ajánlott fel Napoleonnak és
Liechtenstein János herczeget küldte el a franczia táborba az
ajánlattal, aki egyszersmind személyes találkozást kérjen a két uralkodó
közt.
– Vigyázzon kegyelmességed a kalapjára – kiáltá utána Akli, mikor a
császári sátor mellől vasderes lován megindult.
– Miért? – kérdé a lovas visszafordulva, miután tollas kalapját
megigazítá a fején.
– Mert félni lehet, – felelte a bolond – hogy miután a koronákat már
elszedegette Napoleon, most a kalapokra kerül sor.
A herczeg sikerrel járt. Napoleon beleegyezett a személyes találkozásba,
hogy a békét megbeszéljék s ez a találkozás Naszidlovics és Ursitz közt
a franczia előőrsöknél, egy malomnál ment végbe másnap.
Ferencz megpillantván a közeledő Napoleont, az előőrsöknél leszállott
lováról, valamint csekély kísérete is, aztán gyalog lépegetett a
csikorgó havon a hatalmas hódító felé.
Háromszor ölelték meg egymást s Napoleon enyelegve szólott, a malomra és
az ólakra mutatva:
_– Ime, ilyenek a paloták, melyekben felséged három hónap óta laknom
kényszerít._
_– A bennök való mulatás jobban sikerül önnek,_ – válaszolá udvariasan
Ferencz – _mintsem ezért reám nehezteljen._[2]
Nem is neheztelt, dehogy neheztelt, sugárzó arczczal diktálta a békét s
elvitt vagy ötven milliócska hadisarczot. Azonfelül, mielőtt
Schönbrunnból kivonulna, kifejezte abbeli óhaját, hogy szeretné a bécsi
fegyvergyárat megtekinteni s hogy valami emléke legyen innen is, elvitt
magával kétezer ágyut és százezer puskát.
A béke tehát meg lett kötve Ferencz és Napoleon közt. De ez a háború
ujbóli kitörését jelentette Stadion és az udvari «mulattató» közt.
Fritz Bratt, a detektiv, sokáig nem talált semmi gyanusat. Azt az egyet
nyomozta ki, hogy Akli minden vasárnap délután egy csinos bakfisch
leányt kocsikáztat meg a Práterben, aztán beviszi egy czukrászatba, vagy
valami látványos komédiába. Eleinte megörült a felfedezésnek, de a
további nyomozásokból kisült, hogy erről a császárnak tudomása van, sőt
egyenesen az ő óhajtására történik.
Egy nap azonban egy latin verset adott át neki az Akli inasa, melyet a
«bolond» komponált latin nyelven s az «Ad Napoleontem» czímet viselte.
Ez az «impurum» volt törlésekkel, beszúrásokkal, éppen ahogy született,
pólyákban.
A latin nyelvet se az inas nem értette, se a detektiv és nem itélhette
meg értékét, tehát csak úgy találomra vitte el Bratt Stohlen lovagnak.
A rendőrfőnök megelégedettséget sugárzó arczczal olvasta el s egy
tekercs aranyat dobott oda Brattnak:
– Azt hiszem, megfogtuk a madarat – dünnyögte s Bratt távozása után ujra
meg ujra átolvasta a vers szövegét, mely így hangzott:
Vaticinor tibi quod navalis laurea cinget
Tempora nec magnas spes mare destituet
Deiciet tua gens cunctas nec Gallia victrix
Denique frangetur litus ad Albionum
Sors bona non mala sors lustrabit proelia quare
Tempora te dicent quod tibi vaticinor.
(Azt jósolom néked, hogy tengereken szerzett babér fogja övezni
homlokodat s nagyratörő reményeidet nem hiusítja meg a tenger.
A te nemzeted leigázza valamennyit és a győztes Gallia nem fog megtörni
Anglia partjain.
Kedvező – s nem balszerencse fogja kísérni harczaidat, – hogy mi módon,
arra majd megtanít az idő. – Ezt jósolom néked!)
A rendőrfőnök gondosan tárczájába rejtette a versezetet, mint valami
értékes okmányt s legott rohant vele a kanczellárhoz.
– Tudom már, kegyelmes uram, – lihegte, a fogadó-terembe betörve –
milyen udvari betegségben fog Akli barátunk kimúlni.
– Nos, ugyan milyenben? – kérdé Stadion gróf élénken.
– Vörös himlőben, kegyelmes uram, vörös himlőben.
A «vörös himlő» alatt a forradalmi lázat értették. Hívták még «Febris
hungarica»-nak is, amelynek a szimptomái akkoriban igen gyakorta léptek
fel, – még maga József palatinus is megfigyelés alatt állt. Ez pedig
azért volt veszedelmes nyavalya, mert mindenképen elpusztítással
végződött nemcsak arra nézve, aki tényleg benne volt, de arra nézve is,
aki csak benne látszott lenni.
A rendőrfőnök átnyujtá a versezetet Stadionnak, ki mohón falta fel
szemeivel az Akli gömbölyű gyöngy betűit.
– Hisz ez árulás! – kiáltott fel. – Ez a ficzkó csakugyan egy közönséges
gazember. Úgy lehet, hadállásainkról is értesíti Napoleont. Egyszerűen
fogassa el tüstént, még ma.
– Nem kellene talán a fölséggel is közölni?
– Majd utólagosan. Ez az én dolgom lesz.
– De a Burgban csak nem fogathatok el senkit a császár előleges
engedelme nélkül?
– Ebben, azt hiszem, igaza van, tehát meg kell várni Akli uramat, míg
közömbös területre teszi ki a lábát.