Stefike diadalmas arccal állt meg Ica előtt, aki megint ki akarta utalni
a nyaklevest. Mert hét óra volt és a kisleány feltünő gonddal igazította
a fejére a kalapot. Tüntetően, kihívóan igazgatta a tükör előtt
aranyhaját, úgy, hogy lehetetlen volt félreérteni, hogy találkozóra
megy. Ica, akinek feltünt a készülődés, kérdőre vonta:
– Hová mégy?
– Valahova. Dolgom van.
– Este hétkor?
– Igenis hétkor. Amikor nekem tetszik!
Ica felpattant:
– Te, mindjárt nyakon ütlek!
Stefi azonban nem hagyta magát. Kifeszítette mellét és kakaskodva nézett
Icára.
– Engem ugyan nem! Nem félek tőled.
Ica fenyegető mozdulatot tett:
– Hová mégy? Megmondod mindjárt?!
– Ha éppen akarod… A vőlegényemhez! Azt hiszed, csak neked van
vőlegényed!
Ica elnevette magát erre a szemtelenségre.
– Nem mondanád meg, kicsoda?
– A Groll, – felelte büszkén Stefike, aztán hozzátette:
– Tegnap megfogtam. Jó fiú. És olyan élhetetlen…
Ica torkán megakadt a szó. Csak pillanatok múlva tudott valamit mondani:
– Te Stefi, te bolonddá tartasz engem!
– Nem, – felelte a kislány komolyan. – Bizony Isten nem! Ha akarod,
idehozom. Olyan engedelmes, mint egy gyerek…
A hír pillanatok alatt elterjedt a familiában, amely mindenre készült,
csak erre nem. Primuszné, akit bántott, hogy leányai mindent a háta
mögött csinálnak, ezt az egyet megbocsátotta:
– Nagyon jól tette, – mondotta, – mindig tudtam, hogy Stefi köztetek a
legügyesebb.
Stefi már nem hallotta ezt a dicséretet, mert már kívül volt a házon.
Majd hogy ölben nem vitték ki és Manci hallatlan nagylelkűségre lobbant:
kölcsön adta húgának fehér boáját. A kislány nyakára övezte és büszkén
siklott ki a kapun s szaporán koppanó lépéssel szaladt a sarok felé,
ahol már ott lomhult Groll úr alakja, mint valami megázott marabú. Groll
úr gyönyörködve nézte Stefikét, aki a fehér prémmel csakugyan olyan
volt, mint egy begyes fehér galamb.
– Megmondtam otthon, – ujságolta gyorsan, – képzelje, megmondtam!
– Mit? – kérdezte Groll úr.
Stefi lesütötte a szemét és magát kelletve mondá:
– Azt, hogy mi szeretjük egymást…
Groll urat végigsimogatta valami melegség, amilyen télen a gesztenyesütő
kemencék kazánjából illanik elő és megcsapja az ember arcát. Nem tudott
semmit sem szólni, csak gyengéden belekarolt a kisleányba és
megszorította kezét. Stefike csacsogni kezdett. Naivan, gyerekesen.
– Maga még nem szólt otthon?
– Nem, – felelte elborulva Groll úr. – Az én apám szigorú ember.
– A szigorú emberek fiai nem házasodnak? – érdeklődött Stefike.
– De igen, csakhogy azt veszik feleségül, akit az apjuk akar!
– Hát akkor… – akadozott Stefike rémülten, – akkor…
Groll úr közelebb húzta magához a leányt:
– Ne féljen, megpuhítom én az öreget.
Stefike megvigasztalódott és a jövendőről beszélt.
– Maga építőmester, tud maga villát építeni?
– Tudok, – mondotta Groll úr. – Hogyne tudnék!…
– Juj, de jó, – örvendezett a kislány, – mert tudja, én villában
szeretnék lakni…
Groll úrnak erről eszébe jutott a József-utcai hatszobás lakás és most
már erősen el volt szánva arra, hogy kiadja másnak. Mert mért ne
laknának tornyos tetejű villaházban Stefivel? Csak az öreget kell
megpuhítani. Groll úr minden este lefogadta, hogy másnap előveszi Groll
urat (az öreget) és beszél vele. Mert ez az átmenet nem tarthat soká.
Vagy előbb, vagy utóbb amúgy is megtudja, hiszen már széltében suttogják
a vizivárosi tetők alatt. A Vizivárosból nem nagy ut a Krisztina, még a
legkövérebb asszony is el tud gyalogolni odáig, nem hogy a szárnyakon
szálló hír…
Groll úr ugyanis szakított a tartózkodással és már délelőtt is
karonfogvást járt Stefikével. Stefinek, – akit eddig nem vettek számba,
– hangosan köszöntek a vénasszonyok. Frau Krisztin már messziről
integetett neki és alázatosan hajtotta meg a fejét:
– Kezét csókolom, kisasszony!
Warmpoltzter úr olyan alázatosan beszélt vele, mint az alattvaló a
királlyal és Muttermayer néni megsímogatta az arcát. Stefi ugyan azt
állította, hogy a legjobban szerette volna megfojtani, de jobbnak
találta a símogatást. És Stefi értette a dolgokat. Néhány nap alatt
megújhodott a ház, varró asszonyok lepték el az utcai szobát. Nagy pesti
boltosok hordották a holmit és nem kértek egy árva fillért sem érte.
Groll úr jövendőbelije jó volt minden összegre, Stefike pedig értette a
hitelbevevést. Ica nem győzött szörnyűlködni azon, amit művelt, de
amikor megbotránkozott, Stefi letorkolta:
– Az én vőlegényem se nem báró, se nem patikus, hanem komoly ember!
Ebben igaza is volt a lánynak, mert Groll úr az utolsó időkben nagyon
elkomolyult. Mintha bántotta volna valami. Stefike nem tudta kicsalni
belőle a nagy komolyság okát, Groll úrban ilyenkor megfagyott a szó. Nem
merte ugyanis elmondani, hogy Fábián úr nyomára jutott ennek a
szerelemnek és megsuhogtatta megint a nadrágszijjat. Hogy nem sujtott le
vele, annak Gruberl néni volt az oka, aki közéjük állott, amikor
összecsaptak az ebédlőben.
– Groll Fábián, – mondotta, – az ne csináljon botrányt, aki tíz óra után
jár haza öreg korára. Én szégyelném magam!
Groll Fábián rámordult a vénasszonyra:
– Maga fogja be a száját. Semmi köze hozzá!
Gruberl nénit azonban nem lehetett elhallgattatni:
– Maga szívtelen, lelketlen ember. Ahelyett, hogy boldog volna, hogy a
fia házasodni akar, skandalmot csinál. Az a leány szép, jó és fiatal.
Nem lehet mindenkinek pénze…
Gruberl néni ugyan sohasem látta Stefikét, de úgy gondolta, jó lesz
elhelyezkedni kegyeiben. Fábián úr azonban kijelentette:
– Ebből nem lesz semmi!
– De lesz, – felelte Groll úr. – Elveszem úgy, hogy te ne tudjál róla!
– Akkor kidoblak, – harsogta Fábián úr. – Mindenkit kidobok, aki erről
beszél!
Ez a megjegyzés Gruberl néninek szólt, aki morogva csoszogott ki a
szobából. Groll úr (az ifjabb) ugyanezt cselekedte, de haragosan bevágta
az ajtót, csakúgy rengett belé a ház. Groll Fábián ebből megértette,
hogy fiában lázadó ösztönök ébredeztek. És elhatározta, hogy meg fogja
verni. Kegyetlenül. Csak arra várt, hogy Gruberl néni ne legyen jelen,
amikor szóba kerül az a lány, akiről Muttermayer úr megbízható adatokat
hozott. És Fábián úr mindig előhozá fiának ezeket az adatokat,
gondolván, hogy beléjük kap, mint a hal a horogba és akkor előkerülhet a
nadrágszíj megint. De Groll úr (az ifjabb) óvatos vala. Megérezte a
nadrágszíj szelét és hallgatott.
– El fogom venni titokban, – gondolta, úgy képzelvén, hogy akkor amúgy
is beleegyezik az öreg. Aztán meg Stefike ért a nyelvén, hiszen lecsalja
a fecskefészekből a tollatlan madarat is.
Egy délelőtt levelet kapott a József-utcából. A levél rövid volt nagyon.
– Tessék átjönni a nagyságos úrnak, – írták, – délután négykor ki
akarják venni a lakást.
Groll úr a megírt időre megjelent a házban. A házmesterné örömmel
ujságolta:
– Nagyszerű népek, még a holmit is megveszik…
Groll úr fölment a lakásba, amely furcsa szagú volt a portól, meg a
parfümtől és amelyben ropogtak. a bútorok. Türelmetlenül várta az
érkezőket, szeretett volna túlesni a dolgokon. A házmesterné kinyitotta
az ablakokat, hogy friss levegő jöjjön be a szobákba, megveregette a
vánkosokat, melyekből vastagon felhőzött ki a por.
– Kár volna megtartani – mondotta, – mindent megeszik itt a piszok. Nem
is tudom minek tartotta a nagyságos úr?!
Kívül éleset berrent a csengő, mire a házmesterasszony meglepő
fürgeséggel nyitotta ki az ajtót.
– Itt van a nagyságos úr – hallatszott a szava, – tessenek beljebb
fáradni…
Groll úr (az ifjabb) észrevette, hogy két ember jött. Házaspár. Amikor
azonban kinyilt az ajtó, mintha villámos ütés szikrázott volna keresztül
rajta, mely az égnek mereszté haját. A belépő hölgy is elsikoltotta
magát. Hangosan, ijedten és tágra nyílt szemmel bámult Groll úrra.
Groll úr megismerte: Gloriett volt. Gloriett, a kacagószemű ördög. A
leány mögött ott állott – Groll Fábián, az öreg Groll, aki fiának az
erkölcsről szokott beszélni. Az öreg irtózatos zavarban volt,
megrokkant, összeaszott és dadogni kezdett. Groll úr (az ifjabb)
fölcsattanó hangon támadt neki:
– Áá… szépen vagyunk. Nem szégyelli magát?
Groll úr (az idősebb) könyörgő pillantást vetett a fiára.
– Ne itt – mondotta, – ne itt…
Groll úr (az ifjabb) intett neki és bevitte a szomszéd szobába.
– Kikérem magamnak, hogy öreg korára ilyeneket tegyen. Nem szégyelli
magát?! Megtiltom magának a disznóságokat!
Fábián úr össze volt törve. Alázatosan állott fia előtt. Azon sem
csodálkozott volna, ha az ifjú úr nadrágszíját suhogtatja. Szerencsére
azonban nadrágtartót viselt.
– Maga akarja megtiltani nekem, hogy én egy tisztességes leányt
elvegyek? Maga hoz szégyent a családra, nem az én menyasszonyom!
– Beleegyezem – mondotta az öreg, – csak hallgass…
Groll úr (az ifjabb) azonban birtokba vette a poziciót:
– Nincs szükségem rá. Én nem a magam ura vagyok. De kénytelen leszek a
maga körmére is nézni. Nem tűröm, érti, nem tűröm el az ilyeneket…
Groll Fábián megsemmisült. Érezte, hogy vége van. Megszűnt a hatalma, az
akarata, egyszerre öreg ember lett, aki megbotlott egy kőben és elesett.
– Azt a nőszemélyt majd elintézem én – mondotta Groll úr (az ifjabb) és
átment oda, ahol Gloriettet hagyták. De Gloriett már nem volt a
lakásban. Elillant, elszökött, eltűnt, mert nem szerette a jeleneteket.
Rax doktor másnap nem tudott hová lenni a megtiszteltetéstől, hogy
megint beállított hozzá Groll úr.
– Küldjön annak a nőszemélynek négyezer koronát – mondotta és megadta
Gloriett címét, melyet Fábián úr nagynehezen bevallott.
– Mi történt már megint? – érdeklődött a fiskális.
– Semmi, csak behálózta az öregemet.
Rax doktor megcsóválta a fejét:
– Nem jó kikezdeni az ilyen személyekkel – mondotta, – az ilyennek
mindig rossz a vége.
– Az én esetemben jó vége lett – felelte Groll úr, aztán elmenőben még
egyszer megjegyezte:
– Nagyon jó vége lett…
*
A kéményseprőéknél nyomott volt a kedv, pedig már itt volt a tél és
rágyújtottak tüzeikre a házak. Vastag, nagy füstök szállottak a háztetők
fölött és a fekete legények kiszálltak a fehér városba, mint a varjak. A
pénz dült a házhoz, mert hiszen megszaporodtak a kémények a Groll cég
jóvoltából. Pedig éppen a Groll cég okozta a nagy lehangolódást, mert a
posta kartonra nyomott híradást hozott. És szólt a híradás, hogy a cég
vezetését Groll Gusztáv úr vette át, aki folytatója leszen a régi
elveknek, régi hagyományoknak. Troszték úgy vették a híradást, mintha
halotti jelentés lett volna. És mélységes rezignációval állapították
meg:
– Az a szerencsétlen el fogja venni azt a kis bestiát!
Mindent hajlandók voltak megbocsátani, a bárót, a patikust, csak Groll
urat nem. Úgy érezték, ezek a ragadozók egyenesen azért szállottak a
csendes házak közé, hogy elvigyék a legjobb, a legkövérebb falatot.
Amikor aztán másodszor is hírt hozott a posta, már föl sem bontották a
levelet. Mert úgy is tudták, hogy mit beszélnek a betűk. A besurranó
asszonyok, a Frau Krisztinek és a Gruberl nénik gyorsabbak voltak,
elmondották, hogy megtörtént az eljegyzés. És ami a legszomorúbb vala:
Groll Fábián, a keménydereku Groll is ott volt az ünnepségen, melyről
hiányoztak a kéményseprők és a kalaposok. A halászmesterek sem voltanak
jelen, kik bizonyára lesütötték volna szemüket láttára az erkölcsök
fordulásának, mely abban csúcsosodott ki, hogy Primusz úr brudert ivott
a hatalmas Fábiánnal. Primusz mester egyébként elemében volt és
leányaira mutatván, nagy megelégedéssel jelentette ki:
– Ez az én iparom! A szebbik iparom!
Groll Fábián nagyot kacagott a megjegyzésen, a báró azonban félrehúzta a
száját. Nem tudott beleilleszkedni a hangulatba, pedig már régen kisült
róla, hogy naplopó. Néhányszor el akart illanni a boldogság elől, de nem
bírt Mancika szemével, melynek legkisebb rebbenése engedelmessé tette,
mint egy gyereket.
– Úgy látszik mégis eszcájgot fogok pucolni – gondolta elkeseredéssel,
amikor aztán Stefike feléje billentette a mérleget. Groll Gusztáv úr
ugyanis elfoglalván a parancsnoki hidat, nagy terveket forgatott
agyában. Hogy ezentúl Pesten is fog építeni, ahol több a telek és
magasabbra lehet emelni a háztetőket. Erre a célra alkalmasnak látszott
a báró, aki úgy tudott beszélni, hogy elszédültek az emberek.
– Csak az ilyen gazember imponál odaát, – mondotta bizalmasan
Stefikének, ki észrevette, hogy leendő férjében kidagad a budai gőg,
mely abba a régi mondásba volt foglalható, melyet valamikor Fábián úr
recsegtetett:
– Nem tűröm a komiszságokat!
Ezt az elvet szigorú konzekvenciával vitte keresztül minden vonalon.
Legelsőnek Primusz mester és élete párja érezték meg terhes nyomatékkal.
Primusz úr ugyanis letette a gyalut és megszüntette a reparálást.
Reggeltől estig ott ült a Szomjas Pacsirtában és a Zöld Hordóban, ahol
istentelen magyar nótákra tanította a dalárdát, úgy, hogy az asszonyi
népek riadtan dugták be fülüket. Primusz úrnak úgy megnőtt a tekintélye,
hogy már messziről lesüvegelték az iparosok, kik eddig szóba sem
állottak vele. A bádogosok, lakatosok és cserépfedők hozzádörgölődztek,
mert ki tudja, nem tud-e valami munkát kijárni a vejénél? Az erős Tóni
visszaitta vele a pertut, s elfoglalá régi helyét a bormérésekben, mert
Primusz mester nem adhatta oda magát ilyen alacsony dolgoknak. Hitele
megnyílt és bár sohasem fizetett, úgy élt, mint egy fejedelem. A
szégyenlős vizivárosi asszonyok, kik csak félfüllel hallgatták
beszédjét, most megnyitották előtte mindkét fülüket (sokan még ajtójukat
is) és nagy kárörömére minden leányos anyáknak erkölcstelen életet
folytatott vala.
Kiskirálysága azonban nem tartott sokáig, csak az esküvőig. Esküvő után
az ifjú Groll kemény szóval adta tudtára, hogy nem tűri a komiszságokat
és elrendelé, hogy apósa hurcolkodjék Pestre. Mert itt elrontja a
levegőt. E szigoru rendeletnek mégis volt enyhítése. Az, hogy ezután
havi pénzek járnak a Groll irodától és hogy – Fábián úr megigérte, hogy
sűrűn ellátogat a túlsó oldalra, ahol násza ura jobban kiismeri magát az
asszonyok körül. Mert dolgozni csak Budán, élni pedig csak Pesten lehet.
És egy esztendőre a behurcolkodás után megint stráfkocsi csörömpölte föl
hajnali álmából a Medve-utcát. A dalárdisták már ébredő asszonyokat
találtak az ablakokban, kik jóleső elégtétellel látták, hogy rakják föl
a kocsi tetejére a kopott bútorokat. A dalárda nótázott, a dalosok
ittak, a két meklenburgi nekilódítá a szekeret és bokrétás fejjel
megindult a Margithíd felé. Az országúti barátok templomában reggeli
misére muzsikáltak a harangok és Primuszné asszonyság a szemeit
törölgette a gyalogúton. Eszébe jutottak a régi álmok: a zsírbafúló élet
hazajáró lelke kísértette.
– Nem érdemes leányokat nevelni – sóhajtott, mire Primusz mester, ki
éppen kibukkant a Szomjas Pacsirta ajtaján, átrikkantott hozzá:
– Ugyan ne kacérkodj, Mári!
Ica a csendes tavaszi estéken elsétálgatott az urával. Békés, csendes,
egyszerű emberek voltak. Ott laktak a hegyoldalban és amikor elmentek a
Három Korona előtt, egy papagályt vettek észre az egyik ablakban.
Mérges, haragos állat volt és nem tudni miért, folytonosan ezt
rikácsolta:
– Au revoir! Au revoir excellence… Au revoir…
_VÉGE_