Frau Krisztin kezdett megint sűrűn bejárni Primuszékhoz, de már nem
emlegette többé Groll urat. Nem mert előhozakodni vele, mert Fábián úr
megfenyegette. Megtudta ugyanis, hogy fiacskája Krisztina néni útján
próbálgat közlekedni azzal a perszónával, mire csúnyán lehordta az öreg
asszonyt. Frau Krisztin tehát elő sem hozta a fiatal urat, nem mervén
kikezdeni a segítő egyesület hatalmas elnökével, ki egy személy vala
Groll Fábiánnal.
Grollék helyett Franzen Magdolnát kezdte emlegetni, akinek nemsokára
megnyilik tánciskolája az Ezüst Csillagban. Az ilyen gyönyörü gyerekek
nem hiányozhatnak onnan. Nagy urak is meglátogatják néha a budai
leányokat, kik között nincsen ehhez a három galambhoz fogható. Ha
egyszer elmennek, annyi udvarlójuk lesz, hogy el sem férnek a
gyalogjárón és lefőzik a budai polgárkisasszonyokat.
Primuszné asszonyság fájdalmasan sóhajtott erre a közlésre, mely mintha
a lelke bokrán nőtt volna.
– Hiszen elküldeném őket, de tudja, hogy az uram nem keres semmit.
Frau Krisztin megvigasztalta: iparos emberrel megesik ilyesmi. És
nyomban felcsoszogott a Három Koronába Magdolna kisasszony színe elé,
aki éppen rendezgette a lakást. Új selymeket és bársonyokat szórt szét a
szobában, új színeket kevert furcsa tarkaságba. Mert azok az urak,
kikkel meleg barátság füzte össze, szeretik a változatosságot.
Asszonyban éppen, úgy, mint színekben és ha már ő maga nem ölthetett
friss ábrázatot, megváltoztatá a lakást. Hogy Frau Krisztin beszámolt a
dolgokról, elégedetten bólogatott:
– Valamit fogunk csinálni szegénykékkel, – mondá és délután elhívatta a
Primusz mestert. Megbízást adott neki mindenféle foltozgatásra és nagy
csomó pénzt adott előlegül.
– Aztán ne feledkezzen el leányairól, – szólt oda a derék asztalosnak,
aki nem értette meg, miért fizetik meg ennyire a semmiségekért. De elve
volt nem kutatni, hogyan jön a pénz, melynek soha sincsen szaga és úgy
fölmelegíti az embert, mint a háromszor főzött szilvapálinka. És
Primuszékhoz egyszerre beköltözött a jókedv. Egyszerre dalos lett a
leányok szája, a nézésük visszanyerte régi biztosságát, a gödröcskék
megjelentek arcukon. A lovagok megállapították, hogy megszépültek és
megvidámodtak és Ica, a középső, megint hamiskásan kuncogott, amikor
elsétáltak az ablak alatt.
A varrónő is tanyát vert a házban és a három leány hangos-vitatkozva
megmagyarázta, hogy milyen legyen az új ruha. Melegen és behatóan
vitatták meg minden vonalát, minden ráncát, nekik a ruha több volt, mint
másnak, mert a ruha jelentette az életet, a mozgást, a szabadságot, mely
nélkül csak este lehetne kisurranni a kapun és mellékutcákban járni,
félénken megrezzenni, ha férfilépés kopog föl a hátuk mögött, mert
férfiak csak okos leányokkal mernek kikezdeni.
Popelka mester beeresztette az Ezüst Csillag termét viasszal és a
csillárokra friss harisnyát húzatott. A bársony padokat, melyek körbe
futottak a falak mentén, fölfrissíttette és lemosatta a márványokat.
Girlandot akasztott a párkányokra, hogy barátságosabb képe legyen az
egésznek, de hiába, ezt a nagy hambárt nehéz volt mosolyra hangolni.
Mert valamikor kápolna volt, istenes barátok csoszogtak fel éjfélenkint
zsolozsmára és csattogott a szöges flagellum és zsongottak a pszalmusok.
De jött egy színészarcu császár, aki elkergette a barátokat, kisepervén
őket, mint a hervadt falevelet és azóta hol színjátszók ütöttek tanyát
benne, hol pedig karnevál nevető arcú hercege vonul be hangos
muzsikaszóval.
Fenn, a terem boltja alatt három kis ablak nyilott, mely elé sűrű farács
vonódott, mint a gyóntatószék könyöklője fölé. Valamikor a priorok és
apátok lesték onnan titokban az éjféli flagellációt, a három ablak volt
a klastrom szeme, melyen által a barátok lelkébe látott a gvardián. A
kis leányok, kik Popelka úr intésére forgolódtak, szinte önkénytelenül
meghajtották fejüket, amikor pillantásuk azokra az ablakszemekre esett.
Pedig Magdolna kisasszony, éppen úgy, mint Popelka mester,
biztosították, hogy azokban a fülkékben nincsen senki. A feljárókat
befalazták, kísértetek pedig nincsenek.
Popelka mester öreg volt, mint egy papagály. Egyforma vénnek, száraznak
ismerték harminc esztendő óta az asszonyok, kiket ő vezetett művészetébe
a táncnak. Tőle tanultak meg hajbókolni és igent mondani a vallomás
után. Ő tanítá meg őket a táncra, mely lassú égésü tüzeket gyújt lángra.
Popelka nélkül nem lettek volna regények, Popelka nélkül szegény lett
volna a farsang. És Popelka számon tartott mindeneket. Olyan volt, mint
egy két lábon járó matrikula. De csak a leányokat jegyezte meg: az ifjak
maguktól jöttek. Csak meg kell gyújtani a gyertyát és előszárnyal a
pillangó.
Mihelyst felserdült egy leány: Popelka megjelent a családban. Hosszú
kávészínü kabátot viselt, amely derékben feszesen ült. Pantallója
halaványkék volt és galambszínű csíkos mellény világított a kabátja
alatt. Nyakkendője nagy darab selyem volt, feketekék színü és egészen
körülölelte nyakát. Karneolfejü tű tartotta össze, melyből egy szem
rubint ragyogott a kislányok felé. Magas cilinder és enyhesárga keztyű
egészítette ki öltözetét, melyet titokban leutánoztak a vándorszínészek,
kik vidéken hódítanak apró városokban…
Hogy Popelka megjelent és meghívta a felserdült kisasszonyt a
táncelőadásra, hivatalosan is nagy leány lett a háznál. És a
kisasszonyok, kik türelmetlenek valának álmaikban, Popelkát látták és
mosolyogva ébredtenek. Ha pedig valahonnan muzsika szürődött be,
vágyakozva sóhajtottak:
– Istenem, csak Popelka jönne már.
Amikor ki volt fényesítve a terem, Popelka úr elkezdte a sétát.
Bekopogtatott tisztes familiákhoz, elbeszélgetett a nagyanyákkal a régen
múlt időkről. bókot mondott az anyáknak és megdicsérte fiatalságukat,
melyet meg tudtak őrzeni ezekben a szomorú időkben, meghívta a
kisasszonykát az Ezüst Csillagba, mely nélkül nem tökéletes a nevelés.
És amikor elkezdte sétáját, a leányok türelmetlenül nézegettek ki az
ablakon, hogy vajjon nem bukkan-e fel valahol a parádés öreg.
Popelka névsort írt össze sétája előtt, melyben egy vagy két kereszt
jelezte a szép leányokat. A névsort mindig megmutatta Magdolna
kisasszonynak, aki megtette észrevételeit. A kisasszony most olyasmit
cselekedett, amit még soha. Vadonatúj nevet írt a lajstromba: a Primusz
kisasszonyok nevét. És a nevek mellé négy keresztet rajzolt.
– Ide is el fog menni maestro!
Popelka mester aggodalmaskodott:
– Miféle emberek?
Magdolna kisasszony megnyugtatta:
– A leányok gyönyörüek, valami újat is kell mutatni a kegyelmes úrnak!
És Popelka úr Muttermayerné nagy csodálkozására bekopogtatott
Primuszékhoz.
– Romlanak az idők, – sóhajtotta, – romlanak.
Többet nem tudott mondani nagy felháborodásában. Popelka úr látogatása
ugyanis egyet jelentett a lovaggá ütéssel…
Magdolna kisasszony földig borult a megtiszteltetéstől, amikor eljött a
kegyelmes úr. Mert a kegyelmes úr most bejelentés nélkül jött és ez azt
jelentette, hogy meg van elégedve szolgálataival.
– Mit csinálnak a báránykák?
– Most tereljük össze őket. Nemsokára kezdődik a tánc és ha a kegyelmes
úr megtisztelné intézetemet…
– Nagyon szeretem a táncot, nagyon szeretem.
És elkezdett más dolgokról beszélni, hogy ezidén még nincsen titkárja,
mert, sajnos, hamar lesznek szerelmesek ezek a fiatalok.
– A kegyelmes úr egészen elrontja őket. Megházasítja, pedig nem mindig
kell sietni…
– Én szeretem a rendes embereket. A rendes ember korán házasodik. Ez
idén is meg fogunk jutalmazni egy-két ügyes leányt.
A kegyelmes úr ugyanis nagy jutalmat adott a táncoló kisasszonyok
egyike-másikának. A jutalom nagy volt, még férj is járt vele. A
kegyelmes úr esztendőnként válogatta titkárait, kiknek semmi dolguk sem
volt. Csak néha-néha megjelentek az Ezüst Csillag táncleckéin és
élet-halálra udvaroltak a legszebbeknek. Egyikük hamarosan férjhez is
ment: a titkár úr nem tudott várni. És nem voltak ritkák a tizenhat
esztendős asszonyok, akiket a kegyelmes úr segített férjhez.
A jó bugrisok ugyan mindenféle rosszat beszéltek az ilyen házasságról,
de nem haragudtak meg érte. A kegyelmes úr jóképű fiúkat tudott
összeválogatni és nem vonta meg a házasoktól később sem a jóindulatát.
Ezek a fiatal párok ott laktak a várhegy alatt és ő excellenciája így
hívta őket: vejeim…
Most, hogy végigdőlt Magdolna kisasszony kerevetjén, vejeiről beszélt:
– Kezdem már unni őket, – mondogatta, – mindenféle dolgukkal hozzám
szaladnak. Annyi keresztfiam van, hogy nem győzöm őket…
Magdolna kisasszony helyeselt:
– Igaza van, kegyelmes úr, valami diszkrétebb, finomabb fiút kell
keresni.
– Csak attól tartok, az ilyen túlkövetelő.
– Jó portékának jó az ára, – mondá Magdolna kisasszony, aki megigérte,
hogy kezébe veszi a dolgot.
Magdolna kisasszony ügyes asszony volt. Nem nyult apróhirdetéshez, hanem
maga vette kezébe a dolgot. Nincs az a nagy víz, amelyben ne lehetne
friss halat fogni, volt az elve s körüljárta ismerőseit. Öreg
kisasszonyok voltak, kik száraz keblükben elhervadt szerelmek emlékét
őrizgették. Elmult kalandok emléke kisértette őket, melyek szívükbe
lopták a gyönyörű órákat, míg elszálltak láthatatlanul. Virágot őriztek
és arcképeket s kívülről tudtak mindenféle verset a holdsugárról.
Az ő ifjúságukban a grófok és katonák voltak divatban, ezért laktak ott
a vár alatt. A várból kisöpörte ugyan az idő a katonákat, de megmaradtak
a grófok, kik potrohot eresztettek és szemük elvizesedett; mint a
potykáé. Dadognak és nem tudnak emlékezni, nem is tudják, hogy azok a
vénkisasszonyok elérzékenyednek nevüknek hallatára.
Ezek közül való volt Marianne kisasszony is, akiről azt suttogták az
emberek, hogy bárónő volt az anyja, bár sohasem emlegette, mert maga
járt tejért és hitelbe vásárolt a fűszeresnél. És beszéltek róla elmult
históriákat, melyeket csak este, csak sötétedéskor lehet elmondani, mert
olyan hihetetlenek.
Marianne kisasszony illő reverenciával fogadta Magdolnát, mert nagy
urakkal tart fönn barátságot. Lelkében ugyan megvetette, mert ezek a
személyek teszik tönkre a finomlelkű nőket a hercegeknél, de mégis
mosolygott, amikor belépett hozzá.
– Diszkrét dologban jöttem, Marianne, – mondá Magdolna kisasszony, aki
szerette az ünnepélyes gesztusokat.
– Ha diszkrét, jobb helyre nem jöhetett.
– Marianne, – sóhajtá Magdolna, – maga nem tudja, mennyi baj van ma a
fiatalokkal.
– Tudom, – felelte Marianne, – a mai fiatalok hangosak és illemtelenek.
– És megbízhatatlanok, – vetette közbe Magdolna, – nagyon
megbízhatatlanok. Éppen emiatt kerestem föl. Tudja, a kegyelmes úr
megint titkárt keres. Ha maga tudna nekem valakit ajánlani. Egy
diszkrét, finom fiút, aki hallgatni tud.
Marianne szeme fölragyogott, mint a vén tükör, ha rátáncol a napsugár.
Egyszerre emlékek kezdtek benne gyuladozni, egy láthatatlan
lámpagyujtogató kis mécseseket gyujtogatott föl köröskörül. Elalvadt
lángok lobogtak föl újra, elfelejtett álmok nyitogatták szemüket.
Valahogyan megint odakerülni azokhoz az urakhoz! Ez volt minden vágya,
minden ambiciója.
Alig tudta elfojtani örömét és a nekiiramló kiáltás szóparipáit
visszarántotta.
– Igen, – mondotta, – ismerek egynéhány kedves fiút, aki alkalmas
leszen. Van három unokaöcsém és azt hiszem, rá fogom beszélni az
egyiket.
Magdolna kisasszony meg volt elégedve az eredménnyel. Ez a Marianne
mindenképpen ügyes leány. Öccsei ugyan nem nagyon vettek tudomást róla,
mert a barátság nem sok hasznot igért. No de minden megváltozik ezen a
világon, miért ne változnának meg tehát a Sporn-fiúk? Magdolna csak
annyit tudott róluk, hogy lovakból élnek és barátságot tartanak fönn
minden lovászgyerekkel. Egyébként ügyes, jóvágású fiúk, akik után
szívesen fordulnak meg az asszonyok.
Magdolna kisasszony egy cseppet sem lepődött meg, amikor egy délelőtt
behozták Sporn báró névjegyét. A keresztneve István volt és a
látogatásra szabályosan öltözött. Magdolna az első pillantásra
megállapította, hogy ez az, akit keresett. Mert az első pillanatra
tisztában lett mindennel és finoman, választékosan beszélt. Mindent
elfogadott, amit Magdolna kívánt és helyeselte a terveket.
– Örülök, ha szolgálatára lehetek a kegyelmes úrnak, – mondotta és
titokban az istállóra gondolt. Hogy majd a közelébe férkőzik minden
titoknak s egy csapásra helyrebillenti a mérleget, mert az a mérleg
lefele szállt nagyon, a hadmozdulatok sehogy sem sikerültek.
Lassan-lassan lesülyedt az öt forintos adósságokig és a hinár ugyancsak
belekapaszkodott.
– Nem lehet megélni, – panaszkodott, – maholnap eszcájgot pucolok.
Az eszcájg, mint valami szomorú szimbólum, villogott a Spornok fölött. A
rossz nyelvek ugyan azt is megkockáztatták, hogy az eszcájgból csak
holmi ezüstkanalakhoz volt közük, de ez alighanem túlzás volt. Mert ahol
a Spornok étkeztek, nem volt ezüst kanál, vagy pedig jó szeme volt a
pincérnek. Annyi azonban megfelelt az igazságnak, hogy egynémely hajtása
a törzsnek, evőeszközön tanulta meg a munkát és az eszcájg tette hasznos
tagjává a társadalomnak.
Sporn Pista nem kért ebből a haszonból és amikor Marianne fölajánlotta
neki a hivatalt, két kézzel kapott rajta.
– Néha az ilyen kakadú is hasznos, – mondogatta barátainak, kikben
boldog, reménységek ébredeztek. Mert a kegyelmes úr hatalmas ember volt,
az ilyennel pedig nem rossz egy tálból cseresznyézni. Már pedig Sporn
Pista nem az a fiú, akinek a magvak jussanak.
Sporn Pista hűvös szemtelenséggel jelentkezett a kegyelmes úrnál. A
nagyúr megszokta, hogy hétrét görnyedjenek előtte az emberek. Sporn
valami új volt számára, tetszett neki a föllépése. Ezzel a fiúval meg
lehet jelenni mindenütt. A többiek félszegek, ostobák voltak és egy nap
alatt félretaposták a cipősarkot.
– Nekem voltaképpen nincsenek titkaim, – mondotta, – de szeretem, ha
ügyes ember van mellettem. Ön itt fog lakni nálam, és ha szükségem lesz
szolgálatára, megüzenem.
És Sporn Pista elhelyezkedett a palotában. A régi titkárok szobáját
foglalta el. A cselédek, akik a régiekről vették a mértéket,
megpróbáltak elnézni a feje fölött. De Sporn egy mozdulattal elintézte
őket és már a harmadik napon ő volt az úr a háznál. Tett, vett,
intézkedett, anélkül, hogy valaki megbízta volna. És a kegyelmes úr
örömmel állapította meg, hogy jobban mennek a dolgok.
– Ez a fiatalember valóságos kincs, – mondá Magdolnának, – rendet tart a
háznál, már pedig mindennek lelke a rend.
Sporn szerencséje eljutott mindenüvé, ahol tudtak róla és a hitelezők
kezdték jó pénznek tartani. Arany úr jónak találta ellenőrizni a dolgot
és fölszemtelenkedett a palotába. De az inas nem engedte be.
– A báró úr sajnálja, de nem ér rá.
Arany úr boldogan vette tudomásul a választ, mert Arany úr okos ember
volt.
– Komoly az ügy, – mondotta, – mert kidobott.
Arany urat ugyanis csak komoly emberek dobták ki. A dubiózusak
letagadtatták magukat.
Popelka eközben házról-házra járt és meginvitálta a kisasszonyokat.
Öreges bókokat mondott az asszonyoknak, a leányokat pedig tréfásan
megfenyegette, hogy aztán rá ne haragudjanak, ha nem sikerül már az első
esztendőben férjhez menni. Ilyenkor tubákos szelencéjéből fölszippantott
egy csipetre valót és az asszonyok nem győzték csodálni művészetét. Mert
ehhez művészet kell, mint a menüetthez, és amióta a menüett kiment a
divatból, azóta elfogytanak a tubákosok.
Popelka meg volt elégedve az eredménnyel, mert még a Troszt-kisasszonyok
is megigérték részvételüket. Pedig már félig-meddig mind a ketten
menyasszonyok voltak. De úgy látszik, nem tudtak ellenállani a
varázsnak, melyet a tánc igért. És Popelka mester boldog bizakodással
jelenté Magdolnának:
– Úgy látszik, jó szezonunk lesz.