Ica a várba vezette a kalandor-csapatot. Manci csalódottan kérdezte:
– Miért jöttünk ide? Hiszen itt senki sincsen…
Ica leintette.
– Manci, te nem értesz ehhez. Igenis, itt vannak azok, akikkel érdemes
valamit kezdeni. Ezekben a házakban laknak a hercegek!
És bejárták az üres utcákat, melyekben felkopog az ember lépése,
amelyekben végigterjeszkedik a csend. Boltíves kapuk torka ásit az
unalomtól: sok évet és embert láttak hosszú életükben. És az évek, meg
az emberek olyan egyformák, hogy megunják őket az ablakszemek, melyek
hályogosak az aláhulló csipkefüggönytől és csak este fényesednek meg,
amikor kigyullad a csillárok lángja és két marékkal szórják kifelé a
sugárt és fénypillangókat táncoltatnak a szemközti falon. Ica
elképzelte, micsoda meleg kályhák állanak a sarkokban és mekkorát lehet
aludni a csendben. Mert odahaza már hajnalban megszólal Primusz mester
füttye, aki a kakasokkal kezdi a munkát. És a gyalu néha felvijjog a
nedves deszkán, ilyenkor aztán megszakad a legszebb álom is.
És elképzelte, milyen pompásak lehetnek azok a meleg, boltíves fészkek,
melyeken keresztülszárnyal a selyemruhasuhogás és amikor a zengő szavu
órák muzsikálni kezdenek, szelid álom száll a szívre. A kőbálványos,
cimeres kapuk mögött valami diszkrét némaság ült, a tölgyfakapuk
hallgattak és fényesre mázolt hintókat rejtegettek. Ica pedig bomlott a
szép kocsiért, az ütemesen csattogó lovakért, szerette a
parádésinasokat, akik után megfordultak az emberek.
Ahogy ott lépkedtek a kockaköveken, meg-meglebbentek a függönyök,
ezekben a hideg, cirádás palotákban mégis volt élet. Ica rámutogatott
egyikre-másikra:
– Látod, ezt elfogadnám…
Manci helyeslően bólintott. Neki nem terjedt a fantáziája tovább a
hatszobás lakásnál, de a hintónak eléje tette az automobilt, melynek
ülésén el lehet nyúlni kényelmesen, mint a macska. Stefi azonban
ellentmondott. Neki elvei voltak:
– Ica, te nem vagy elég modern lány. Én csak villában érezném jól magam.
A járómüvek kérdésében Mancival tartott és e körül nagy vita
keletkezett. Elfelejtkeztek mindenről és belemelegedtek a beszédbe.
Arcuk kipirult, szemük kiragyogott. Lábuk elé aranyszőnyeget terített a
nap és a szél a bástyáról behozta ölében a katonamuzsikát. A ritmus
egyszerre fiatal vérükbe szállt, megrezdítette szivüket. Kimentek a
muzsika után. A bástyán nyujtózott a tavasz és zölddel csipkézte ki a
gesztenyefákat. Emberek hullámzottak a sétálóuton és a pavillonban cseh
katonák fújták a trombitát és valami cvikkeres karmester dirigálta a
bécsi valzert.
Hogy alakjuk belerajzolódott a fasorba, minden szem rájuk tapadt. A
férfiak csakúgy bámulták őket, mint az asszonyok. A szemekben meglepetés
és bámulat égett, csodálkozás és kérdezés. Hogy vajjon kicsodák
lehetnek? Idefenn ugyanis mindenki ismerte egymást. Akiknek kitértek és
akikre alázatosan pislogtak, azok ott laktak azokban a palotákban,
melyekre Ica úgy rájuk éhezett. Hosszúnövésü emberek voltak és a szemük
a földet seperte, mintha elveszített tallérokat kerestek volna. Pedig
annál is drágábbat kerestek. Finomrajzu asszonyi bokákat, s ha találtak
egyet, feljebb csusztatták nézésüket. Mert az asszony a bokájánál
kezdődik és a körme hegyén fejeződik be.
Hogy a Primusz-kisasszonyok végigringatták magukat, azok a nyakigláb
urak egyszerre megelevenedtek és nem restellték meggyorsítani hüvös
járásukat, hogy előlről is megbámulják őket. Otthagyták asszonyaikat,
akik ördögpofáju kutyákat rángattak zsinóron és lenyelték szájuk szélét,
nehogy a világ mosolyogni lássa őket. Amikor észrevették a
Primusz-kisasszonyokat, összenéztek:
– Vajjon micsoda emberek ezek?
És titokban összehasonlították azokkal a vidám, mindig nevető
személyekkel, kik faszinházakban csicseregnek és akik megmentik őket
nyáron attól, hogy feleségek legyenek.
De az összehasonlítás nem állt meg. Ezek valahogyan mások voltak.
Tisztábbak, szebbek, egyszerübbek.
Ica, meg Manci nem néztek sem jobbra, sem balra, mégis mindent
észrevettek. És halk, gyors, rövid megjegyezések pattogtak a szájukon:
– Láttad?
– Láttam.
– A lába…
– Csatahajó!
– A nyaka…
– Faschirozott…
Ez a megjegyzés egy főhadnagyra vonatkozott, akinek a haja, szeme, arca
egyszínű és fakó volt. Kezei a térdéig fityegtek és a jelentéktelen
emberek kakaskodó önbizalmával billegett. Atillájának hosszú volt a
nyaka, hogy eltakarjon hátul egynémely forradást. Az ilyen sebet nem
párbajban kapja az ember, mondotta Manci megvetően és amikor a huszár
bemutatkozott, hűvösen, fagyosan mérte végig. A három lány jéggé meredt
abban a pillanatban. Schinoglné, aki fölszuszogott a Medve-utcából
lányai ellenőrzésére, legalább így beszélte. A szegény, fakó katona,
mint a megsörétezett barázdabillegető, elrebbent mellőlük és zavartan
pödörte bajuszát.
A lányok meg voltak elégedve a bemutatóval és Ica, aki a legjobb eszű
volt közöttük, magyarázni kezdett:
– Az első, hogy észrevegyenek, a második, hogy megismerjenek… Aztán jön
a többi…
Hogy az a többi mit jelentett, azt elzokogta nekik naponta Primuszné
asszonyság. Jelentette a jólétet, a gondtalanságot, a szabadulást. Abban
egyetértettek mind a hárman, hogy otthon nem lehet sokáig maradni. Még
Stefi is kitört néha-néha:
– Nem bírom itt ki sokáig.
Ica azonban rápirított.
– Te fogd be a szájad. Neked még négy éved van. Az első a Manci!…
Ebben aztán megegyeztek valamennyien.
Valahogyan a vérükbe edződött a fegyelem, hogy egyiknek nem szabad a
másik elé ugrania, pedig Primuszné asszonyság nem bánta volna, ha
akármelyik kezdi. De Ica, aki a legeszesebb volt, leintette:
– Maga nem ért ehhez!
Ilyenkor aztán elhallgatott. Pedig ugyancsak lett volna beszélnivalója,
mert Primusz mester lassanként kipoliturozta a kopott szekrényeket,
kireparálta a foghijjas intarziákat és napokig hevert érintetlenül a
gyalu. Mind szűkebbek lettek az ebédek és a mester a „Szomjas
Pacsirtá“-nál rovásra szopta a mámort, mely megvigasztal mindenekért. És
amikor hazajött, nótára stimmelt szájjal, elkezdett beszélni arról a
százfiókos szekrényről, melynek a rajza ott van a fejében és nem hal meg
addig, míg össze nem illeszti pompás diófából… És beszélt lángoló
magabízással, lelkesedéssel:
– Hej, akkor látjátok csak miféle asztalos vagyok!
Egyelőre azonban nem láttak semmit. Csak azt, hogy Primuszné asszonyság
csendes sóhajtozással kinyitogatja a szekrényt és kiveszi a szegényes
aranyholmit, a smukkot, amelybe valamikor fölösleges pénzek huzódtak
meg. És kék, meg sárga cédulák kerültek a karkötő, meg az öreg kösöntyü
helyére, melyet soha nem viselt senki, úgy hogy egészen elbágyadtak
benne a kövek.
A lányok észrevették a csendes műveletet és elkeseredtek. Kivált a
Manci, aki a legérzékenyebb volt. És csendes megadással mondotta
húgának:
– Te, én apróhirdetek! Belépek valahová!
Ica erre felpattant.
– Micsoda? Ilyen piszlicsári módon akarod kezdeni?!
És leszidta kegyetlenül. Odakergette az ablakhoz, amelyben haragosvörös
muskátli lángolt és néhány bágyadt cinerária mutogatta sokszinü szirmát.
Az ablak alatt férfiak sétáltak, jólöltözött fiúk, kiknek nadrágja úgy
hasította a levegőt, mint a gőzvéső a fát. A három lány megjelent
egy-egy pillanatra a virágok mögött: nem mosolygott, de nem is vágott
szigoru arcot. Ica dirigálta őket, róla az volt a legenda, hogy már
ötéves korában értett a férfiakhoz.
A legendában lehetett valami, mert az első pillanatban tisztában volt a
tereppel. Csak egy rövidke percre hajlott a muskátli virágra és
észrevett mindent. Csendes felhangon, mint valami hadvezér, kioktatta
Mancit:
– Látod azt ott jobbról… Most megy el a Fekete Medve előtt… Az nem
számít, pedig a legcsinosabb. Csak írnok, de jól tud a szabója nyelvén
beszélni… Mögötte az a másik, jó lesz tartaléknak: fogalmazó a városnál.
Az a pepitanadrágos utálatos, de melegen kell tartani. A Groll Fábián
fia a Krisztinából.
Erre a névre bizonyos megilletődést éreztek a lányok, mert Groll Fábián
építőmester volt és teleragasztotta a várhegy oldalát ízléstelen nagy
hambárokkal és bérkaszárnyákkal. A gólyanyaku házak az ő keze alatt
nőttek és az üres tűzfalakra félholdat, meg csillagokat pingált
cinóberrel. A félholdnak hegyes orra és éhes szája volt, mellyel
vigyorgott, mint a timárok a szentmihályi vásár után. És az emberek azt
mondogatták, olyan a nevetése, mint a szerencséskezü építőnek, kinél nem
volt gazdagabb ember Budán…
Fia titokban Garainak hivta magát, de a vén sváb előtt nem merte
megtagadni apai nevét. Nem is tagadhatta, mert úgy hasonlítottak
egymásra, mint tök a tökre, veréb a verébre. A fiatal Garainak
ugyanannyi szeplő lángolt az arcán, mint az öreg Grollnak, aki büszkén
jelentette ki:
– Az én fiam a legszebb fiú Budán. Minden szem szeplője ötezer forint…
Voltak tehát anyák, akik megvesztegették Gruberl nénit, Groll Fábiánnak
öreg cselédjét, hogy számolná meg a foltokat. Hozzátették, hogy csak
finom bőrön jelennek meg ezek a pettyek. És Gruberl néni kijelentette,
hogy nagyobbfajta van háromszáz és kisebb lehet vagy kétannyi. A
kisebbeket csak ezer forintra becsülték, de még így is kikerekedett a
millió.
Garai-Groll valamelyik vasárnap délelőtt látta meg a Primusz-lányokat.
Úgy bámult rájuk, mint Szent Vendelin ökrei a püspöksüvegre. Az első
pillanatban akkorát dobbant a szive, mintha Fábián papa egy Garai névre
szóló vizitkártyát talált volna megint. A lélekzete elfult és halszínü
szeme megtelt csodálkozással. Igy nézhette az öreg Groll az első
négyemeletest, az első cinóberfélholdat, az első csillagot a tűzfalon,
az első százezret a takarékban. Pedig azokon a dolgokon nem is volt
semmi csodálkozni való: maguktól jöttek. De ezeket a lányokat a tündérek
küldték, akik néha megtréfálják az embereket. És Garai-Groll Gusztáv úr
egyszerre lángra lobbant, mint a száraz rőzse ökörsütéskor. Nagy hájas
szíve tovább kalapált és hol az egyiket bámulta, hol a másikat. Még
Stefikének is jutott a bámulatból, pedig ő még nem volt számbavehető.
Garai-Grollnak kettős volt az élete, mint a neve. Az egyiket az öreg
Groll tartotta a kezében, aki voltaképpen a fián keresztül maga élvezte
az életet. A szeplős, nagyvállú gyerek azokba a kávéházakba és budai
nagyvendéglőkbe járt, amelyekbe az apja dirigálta és – amelyekbe az öreg
járt volna, ha fiatalabb lett volna vagy harminc esztendővel. Merev,
szögletes leányoknak udvarolt, a Trost-kisasszonyokkal táncolt a
lövészbálon. Fagylaltot evett a régi Augusztnál és galambot tenyésztett
a Zugligetben. Jó viszonyt tartott nagybátyjával, a kéményseprőmesterrel
és a többi nagypénzü polgárokkal, belenyugodott abba, hogy egyszer csak
el fogja venni a Trost Klárit, akinek majdnem ugyanannyit ért minden
szeplője, mint neki, s nem is volt sokkal kevesebb.
Az öreg Groll meg volt elégedve a fiúval:
– Derék gyerek, nem félek kezére adni a pénzt!
Arról, hogy fiának – mint Garainak – második élete is volt, nem tudott.
Talán megütötte volna nyomban a guta. Az a másik élet odaát folyt le
Pesten, a kávéházban, ahova bécsi szabású ruhában és galambszín
kesztyűvel járt. És Pesten folytak le apró szerelmei, melyek
elviselhetővé tették budai énje életét. A kis Gloriett kék szeme már
messziről nevetett, ha meglátta az ő elefántját, a szív-utcai
háromszobás, lépcsőházra nyíló lakás diszkréten elrejtett mindent. Itt
gyöngyözött a pezsgő és három szál cigány hegedűlte Gloriett dalait,
melyek arról szóltak, hogy nincsen szebb a szerelemnél.
És Garai hozzárikkantotta:
– A pesti szerelemnél!
A többit már csak hozzágondolá. Hogy Budán nem érdemes szerelmesnek
lenni, mert ott füstszagúak és szeplősek a leányok és a nagybácsik arról
beszélnek, hogy nincsen utálatosabb valaki a puccos asszonynál és a
Horváth-kertben föl kéne égetni a színjátszó bódét, mert megrontja az
erkölcsöket…
Garai valósággal gyűlölte Budát, a templomtornyokat, melyek úgy
nyujtogatták nyakukat, mint a nagynénik, amikor észreveszik az utcán, az
ablakokat, melyek mintha a Groll-rokonság és ismeretség kémkedő szemei
volnának. És Budán csendesen, illedelmesen lépkedett mindig, nem
leskelődött asszonyok után, s hálásan gondolt a vén Dunára, mely
elválasztja Pestet Budától, hogy még a szele is nehezen tolakodik által.
Meg volt győződve róla, hogy Budán nincsenek szépasszonyok és
Gloriettek, a pezsgő, mit a Filában töltenek, hamis, a mosoly, mely az
arcokra rajzolódik, savanyú és csak azért köszöntik egymást az emberek,
mert félnek egymás szájától.
Néha, amikor nagyon sok tüzet kergetett ereibe a pezsgő, megvallotta
Gloriettnek:
– Budán nem lehet szerelmes az ember…
Arra gondolt, hogyha az öreg Groll megúnná az életet és a Kriegspartit a
Gerlicénél s elmenne lefeküdni a Farkasrétre, nyomban átalhurcolkodna
Pestre, ahol van élet és van szerelem.
Amikor először meglátta a Primusz-kisasszonyokat, megdöbbent. Ezek csak
pestiek lehetnek. Nem merte nyomon kísérni őket, mert a Trosték
túléberek voltak és éberségük miatt beleszaladna az öreg Groll
tenyereibe, melyek még kérgesek voltak a malteroskanáltól. Amikor
azonban harmadszor is ugyanazon a helyen találkozott velük, nem bírta
megállani. Messziről, hogy senki észre ne vegye, utánuk ballagott. És
megállt a lélegzete, amikor látta, hogy eltünnek a vizivárosi
sikátorokban, becsapnak a Medve-utcába, ahol aztán elnyelte valamelyik
ház.
Hogy melyik, nem tudta megmondani, mert budai énje nagyon bátortalan
volt, nem bírta elviselni a nagy kockázatot. De a szerencse még Budán is
elkezd néha mosolyogni s ezúttal Frau Krisztin öreg alakját öltötte
magára. Frau Krisztin laposat és alázatosat mosolygott:
– Oh, csakhogy erre is jár, Gusztl… nagyságos fiatal úr…
A vénasszony majdnem erőszakkal húzta be magához. Levelet kapott ugyanis
valahonnan. Nyomban elővette okuláriumát és nekiült a betűknek. A
mesterség azonban sehogy sem akaródzott menni, nem bírt a
szarkalábakkal, melyek olyanok voltak, mint amikor a frissen hullott
havon két szerelmes kakas vitézi tornára száll. Utoljára akkor olvasott
írott betűt, mielőtt Vampuska szakaszvezető utoljára kért tíz
váltóforintot kölcsön, hogy hazautazhasson Csehországba az anyja
látására. Ott is maradt a gazember, ha nem is az anyjánál, hanem
Viszkocsil Mária hajadonnál, kit feleségévé tőn annak rendje és módja
szerint.
Az a levél ott sárgul valahol az almáriumban, betűi elfakultak, az
írásból nem látszik semmi, csak ez a két szó:
– 10 Schein Gulden…
Vampuska ugyanis megnyomta azt, amit fontosnak tartott és úgy látszik az
egész episztolában egyedül a tíz sájn-forintot taksálta lényegesnek.
Vampuska azonban szabályos, glédába sorakozó betűket vetett (a csehek
már azidőben is irodában voltak), ezek a betűk azonban úgy dőltek
ide-oda, mint azok az emberek, kiket az erős Tóni kiakolbólított a
Szomjas Pacsirtá-ból.
Hiába erőlködött, hogy megfejtse, sehogy sem akartak szavakká
illeszkedni. El szerette volna olvastatni a sarki fűszeressel, de ez a
tekintély meg az üzlet rovására esett volna. Mert ugyan ki hisz az olyan
kártyavetőnek, aki nem tud még a jelenben sem olvasni?
A fiatal Groll kapóra jött. Frau Krisztin bejáratos volt Fábián úr
házához, aki hitt az álmokban és a csodákban, melyeknek magyarázója
Krisztina néni vala. Rácsapván a fiatal úrra, mint a kánya, reábízta a
nagy feladatot. Garai-Groll itt budai ember volt, és nem tagadhatott meg
semmi szívességet a budai népektől. Egy szuszra elfújta a levelet,
melyet Francen Magdolna asszonyság írt a „Három Koroná“-ból. A levél
rövid volt és szólt vala imigyen:
Tisztelt Frau Krisztin. Látogasson meg valamelyik délután négy órakor.
Amikor Groll úr (a fiatal) befejezé az elolvasást, Krisztina néni
keményen hálálkodott. De Groll úr (a fiatal) kettétörte nagy
hálálkodását:
– Mondja, Frau Krisztin, ki az a három gyönyörű lány, aki valahol itt
lakik?
Krisztina néni égnek emelte szemét:
– A három galamb?! Oh, Gusztl, ha maga tudná!
És egyszerre kibuggyant belőle a szó, mint a megfúrt hordóból a bor.
Groll úr valami nagy melegséget érzett belül, a melle áthevült, a feje
gőzben főtt. Pesti és budai énje először csaptak össze, pedig ennek
előtte jól megfértek egymással. A pesti Garai azt mondta a budai
Grollnak: én nem kezdek ki senkivel Budán, mert mit szólnak a
Trost-kisasszonyok. A budai Groll ellenben nagyban fogadkozott, hogy itt
tisztességes szándékról vagyon szó. És míg így vitatkozott egymással
Garai és Groll, Frau Krisztin keményen fogadkozott, hogy az a három
galamb olyan fehér, mint azok, melyeket Groll úr tenyészt a Zugligetben.
Három búbos galamb, akikből jó feleség válhat, de arra is jók, hogy az
ember, – hogy is mondjam, – megsímogassa az arcukat.
Groll úr olyan cselekedetre ragadtatá magát, melyet a pesti Garai súgott
neki. Húsz koronát nyomott Frau Krisztin kezébe. Nem rossz jóban lenni
ezzel a vénasszonnyal, aki becsoszog még a galambdúcba is és
hozzáédesgeti a legszebbet, a legbúbosabbat.
Groll úr úgy találta, hogy Manci a legszebb. A legbóbitásabb, a
legfehérebb, mert sehogyan sem hasonlított vala a budai kisasszonyokra,
kik szőkék és feszesre van fonva a hajuk. És ott leskelődék félénken,
bátortalanul a Medve-utca sarkán (a budai Groll félénk természetű vala),
majd elszánta magát (ilyenkor fölébredt a pesti Garai) és elsétált a
Primusz-kisasszonyok ablaka alatt. Eleinte egyszer, majd kétszer és
végül már nekibátorodva fölhúzta Garai galambszín keztyűjét, rezedaszínű
nyakkendőt kötött és Muttermayer néni nagy döbbenetére odacsatlakozott a
rajongók közé, kik közül kivirított, mint a pipacs a búzából.
Ica vette észre először Groll-Garai urat, Krisztina néni sietett
beujságolni a legújabb lovagot. És amikor megjelent a Medve-utcán,
mindig odaküldte az ablakhoz Mancit:
– Mosolyogj már egyet arra a szeplős elefántra…
Manci engedelmesen hajlott ki a muskátli fölé és a többi lovagok nagy
megbotránkozására Groll úr felé hintett egy óvatos, mégis meleg mosolyt.
A többi lovag, a főhadnagy és a statisztikai számgyakornok gyülölködő
pillantást vetettek Groll urra s csodálkozva, érthetetlenül bámultak
Mancikára. Ők még nem tudták, hogy minden szeplő többet ér, mint a
Medve-utca egy-egy telke házastul, mindenestül…
Hanem Frau Krisztin ugyancsak megdöbbent, amikor Groll úr (a fiatal)
magára hagyta a levéllel, meg a húsz koronával. Nem a húsz korona
döbbentette meg, mert az ember nem attól a pénztől ijed meg, melyet a
markába nyomnak. A Francen Magdaléna ijesztette meg. Ez a Francen
Magdaléna gyanús hírben állott a budai polgárok előtt. A Három Koronába
nem is igen mertek kíséret nélkül engedni fiatal leányt. Azt beszélték a
sikátorutcákban, a cikóriaszagu kávémérésekben, hogy Francen Magdolna
galambokkal kereskedik.
Francen Magdolnának tánc- és illemiskolája volt. Nála még régi táncokat
is tanítottak, amelyeket öreg dámák és vén kisasszonyok is lejtettek
valamikor a redutban. Popelka úr volt a mestere a táncnak és segédje
Knill Erazmus álla alatt állandóan hegedűt szorongatott, lévén
meggyőződése a mesternek, hogy csak hegedűre lehet igazán ringatódzni.
Az egyik lábával a taktust verte, állával bólogatott, a hegedű pedig
nyafogott, mint az álmos gyerek…
A tánciskola csak szeptemberben nyilt meg az Ezüst Csillagban, de
Magdolna kisasszony már a nyáron szétküldötte a meghívókat. És bár
féltették tőle leányaikat az anyák, mégis elküldötték (nagy fedezet
alatt), mert az volt a legenda, hogy a táncleckéken fiatal hercegek
jelennek meg inkognitóban, na és az ember sohasem tudhat semmit. A
szerelem már nem egyszer tett csodát.
Frau Krisztin felcsoszogott a várhegy oldalára, benézegetett a nyitott
ablakokon, melyek mögött szabályos élet folyt. Egyenletesen, mint az
alvó ember lélekzete. Az asszonyok himzőrámára hajlottak és
sokszínszárnyú pillangókat varrtak ki selyemmel, a leányok pedig
etüdöket zongoráztak, melyeket valamikor egy cseh karmester komponált és
álmos őszi délutánok hangulata ült a billentyűkre. Frau Krisztin
szomorúan állapította meg, hogy az emberek nem változtak, csak ő lett
öregebb. Amikor Vampuskával sétálgatott az özvegyek utcáján, ugyanazok
az etüdök levegőztek ki az ablakokon és ugyanazokat a pillangókat
hímezték az asszonyok…
A Három Korona ott állt az özvegyek utcájának homlokán, a bástyák alatt.
Valamikor vendégfogadó volt és három korona begyeskedett a kapubolt
fölött. A három korona most is megvolt, de aranyozásuk lekopott. Lemosta
az idő, lemosták a bús őszi esők, melyek nedves tenyerükkel csapkodják a
házakat.
A Három Koronából eltünt a fogadós. Eltüntek a vendégek, a kocsiszínben
nem vesztegelnek a pántos úrihintók, a szénapadlás ajtaján
berozsdásodott a lakat és állandó lakók telepedtek meg a boltíves
szobákban. Öreg kisasszonyok beszéltek naphosszat az Arapapagállyal,
öreg svarcvaldi órák kakukolták az elszálló időt. Nehány pesti ember
bújt meg a vén szobákban, remélvén, hogy a hitelezők nem tudnak
megbírkózni a hegymeredekkel…
Frau Krisztin tisztességtudóan köhögött Magdolna kisasszony ajtaja
előtt. Csak azután merte megnyomni a csengőt, mely élesen berrent meg és
az egyetlen új dolog vala a házban.
Magdolna kisasszony maga nyitott ajtót. Magas, gömbölyü személy volt, a
haja színezüst, de sűrű. Az arca fehér és ránc nélkül való, de az
öregség rajta ült nyakán meg húsos kezén. Selypítve beszélt és
rejtelmesen suhogtatta ruháját. Amikor bevezette Krisztinát a belső
szobába, Aralóra, a papagály elrikoltotta magát:
– Jó reggelt excellenc! Jó reggelt excellenc!
Magdolna kisasszony leültette Frau Krisztint s miután elhallgattatta az
indiszkrét papagályt, beszélni kezdett:
– Frau Krisztin, három csodaszép gyerek van a maga utcájában!
– Három galamb, – mondotta Krisztin néni.
– Az a három galamb kellene nekem az iskolába. Hozza el őket ide. Tudja,
a kegyelmes úr sokszor benéz a tánchoz. Minden esztendőben kell, hogy
keressek néhány szép gyereket, akik ösztöndíjat kapnak. Tudja, a
kegyelmes úr nagy gavallér és szereti a szépet…
Krisztina néni kimerítő tudósítást adott. Amikor elment, Magdolna
kisasszony bankjegyet csúsztatott a markába, Aralóra pedig recsegve
trombitált:
– Au revoir excellence! Au revoir! Au revoir!