A Medve-utcán egy reggel nehéz stráfkocsi dübörgött keresztül és
megrázta az ablaküvegeket, melyek mögött fehér csipkefüggöny őrizte az
asszonyokat és lányokat. A Medve-utcában ugyanis alacsonyak az ablakok
és aranyszín haja van az asszonyoknak. Az ilyen hajra sóváran száll a
férfinézés, mint a virágra a galagonyalepke. Az ilyen hajat el kell
rejteni olyankor, ha kibontva ömlik végig a vállon, mely világít, mint a
fehér alabástrom. Csak csendeséletű asszonyoknak van ilyen fehér testük,
asszonyoknak, akik keveset vetkőznek és csak vasárnap délelőtt öltöznek
suhogó selyembe, amikor misére szólnak a szakállas barátok harangjai. A
szakállas barátok csak háromszor látnak életükben vizivárosi asszonyt
közelről. Először akkor, amikor keresztelnek, másodszor, amikor
összeadják valami ropogóscsontú kézművessel, harmadszor pedig, amikor
fáradt-csendesen lefekszenek pihenni egy nehéz tölgyfakoporsóba, melyet
mérték után gyalul össze a Gyorskocsi-utcai asztalos…
Amikor az a nehéz stráfkocsi felcsörömpölte a Medve-utcát, hajnal volt
és meglebbentek a függönyök, s kiváncsi pillantások szálltak bele a
májusi reggelbe, mely mosolygós vala, mint a jókedvű királykisasszony,
ki szépet álmodott. A pillantások haragosak voltak, mert május elsején
bokrétás legények szokták fölkelteni az álmodókat. Bokrétás legények,
kiknek fekete süvegje orgonavirággal van kitollazva és ménkü nagy
trombitát recsegtetnek a Fekete Medve sarkán. A nóta kényelmesen cammog
bele a sikátorutcákba, a taktusa illedelmes, mint a misére suhogó
polgárasszony. A bombardon vartyog, a szárnykürt rikácsol és a klarinét
nyafog, mint a válogatós gyerek. És mégis szép a dal, mely kiszáll a
trombitatölcséren, mert ott fogant valahol csendes német városokban,
ahol szigorúan ki vagyon mérve az emberi élet, mint a Zöldhordónál a
korsó sör és csak vasárnap délután érnek rá a kézművesek arra, hogy
olyasmit cselekedjenek, mit hétköznap röviden butaságnak hívnak az
iskolamesterek. E vasárnap délutánok hangulata szorong benne a dalokban,
melyeket hétköznap csak a leányoknak van merszük dudolni titokban…
Hogy nem a trombitások keltették fel a Medve-utcát, haragos tűzzel
szikráztak az asszony- és leányszemek. Akkor meg éppen, amikor meglátták
a kocsit. A szekéren ugyanis mindenféle lim-lom dagadozott, melyekről
azt se tudták a jó pugrisok, hogy mire való. Nem látták a becsületes
százfiókú sublátot, melyben kényelmesen elszunnyad a fehérnemű, nem az
almáriumot, melynek torkából levendulaillat felhőzik elő. A kényelmes
ágyak tornyos feje sem hivalkodott a kocsi tetején s az asszonyok
szemében az a kérdés égett csodálkozva: vajjon hol és mit álmodnak ezek
az emberek? Mert arról meg valának győződve, hogy álmodni és meghalni
csak tornyosfejű ágyakban lehet.
Ezek helyett a polgári élet-kellékek helyett mindenféle furcsa holmi
hivalkodott a szekéren. Nagy, nehéz dunnák, süppedéses párnák
kevélykedtek a kocsis háta mögött, az ágynemű mellett batyuk, a batyukat
mindenféle cifra láda támogatta, melyekre tulipánok voltak pingálva. A
ládák tetején edények csörömpöltek, melyek mázasok voltak, a rajzuk
pedig éppen olyan cifra, mint a ládáké. A butorféle mögött gyalupad
gubbasztott, a gyalupadon szerszám csörgött, meg valami furcsa hangszer,
amilyent sohasem láttak az itt való emberek. Olyan volt, mint a
cimbalom, de kisebb és ezüst hurok csillogtak rajta, mint a frissen
köszörült kés.
A csörömpölés fölkeltette a polgárokat és a százesztendős Frau Krisztin,
ki bölcs volt, mint a vén papagályok, megcsóválta öreg fejét:
– Na, so á’ Gsindl!
A kocsi mellett ugyanis egy hányaveti járású férfiú lépkedett, mintha
parketten ceppedlizett volna. A bajusza veres, a feje kopaszodó.
Jóvágású ember volt és feltünt a pugrisoknak, hogy egyetlen-egyszer sem
botlott meg az ökölnagy kőből rakott flaszteren. Úgy öltözött, mint az
iparosok vasárnap, pepita nadrág és Ferenc József-kabát kevélykedett
rajta. Nem volt fiatal, de a szeme mégis ide-oda elevenkedett a
meglebbenő függönyök felé és holtbiztosan meglátta a jóképű személyeket.
Ilyenkor aztán kevélykedve meglebbentette fekete puha kalapját:
– Kisztihand, naccsám!
Félszemével hátrafelé vágott, ahol egy szélesre gömbölyödött asszony
ballagott elfulladva és meg-megbotlott a nehéz kövekben. Jóképű, barna
iparosasszony volt, java magyarfajta, a karja mint két gömbölyűre
esztergályozott cölöp csapkodta a levegőt. Szeme dióbarna volt, a haja
fekete és nagytollú kalap berzenkedett a fején. Amikor a férfi ide-oda
köszönt a kikandikáló fehérszemélyeknek, az asszony felhördült, mint a
haragos mopszlikutya. A férfi azonban hátra szólt:
– Ugyan ne bomolj, Mári! Az iparosember előbb társadalmat űz!
Az asszony valami cifrát kanyarított a társadalomra, meg az üzelkedésre,
aztán meg-megigazgatta a stráfkocsiról lefityegő holmit és fújt,
kelletlenkedett, ellenségesen forgatta jobbra-balra a meglebbenő
függönyök felé szemét, aztán hálásan sóhajtott, amikor a stráfkocsi
megállt egy szürke emeletes ház előtt. A ház ódon volt, mint az egész
városfertály, a kaput nehéz kőbálványok tartották, a kapu fölött valami
öreg címer viaskodott a rámázolt mészréteggel, a kapubolt alatt mángorló
sárgállott és fehértarka macskák kergetődztek.
A szemben való ház ablakai kinyiltak és Muttermayer néni riadtan nézett
ki az ablakon. Ő is azt mondta, amit Frau Krisztin:
– Na, so a’ Gsindl!
Nem volt érkezése újabb megjegyzésre, mert a Fekete Medve sarkán
keményszavú nóta reccsent. Nem trombita fújta, hanem emberi torok.
Feketeruhás sváblegények, iparosforma sihederek tátogatták szájukat. Egy
rezesarcú, nagyöklű dirigálta a kórust, mely valósággal bedugaszolta
szavával a sikátorokat. És szólt az ének:
A putafoki talárok mink fatyunk,
Szép leánokért élünk-halunk…
Einz, zwei…
Ellenpen:
Télután, mosoka-
Tás után,
Peáll a szort itő
És mindig havaszik…
Drei, vier…
A humorkás korál mosolyt csalt az asszonyi ábrázatokra és a lányok
huncutkodva kacagtak ki az ablakon. A burgerek is felébredtek és magasra
húzván nadrágjukat, pálinkát nyújtogattak kifelé a dalárdának, mely nagy
kortyokban nyelé a tüzes italt. Házról-házra, ablakról-ablakra mentek a
svábok és még az emeletekről is madzagon lógattak feléjük a valódi
törkölyből a derék polgárok, kik különben szűkmarkúak voltak, csak
ünnepi alkalmakkor nyilott meg a tenyerük és szívük…
A dalárda minden harmadik-negyedik háznál lelkesedve zendített rá a
dalra és nyelte a kiáramló pálinkafolyamot. Mind nehezebb lett a torkuk,
mind bokrétásabb a süvegjük, mert a pálinkával együtt virág is hullott
az ablakokból. Ami nem is volt csoda, mert tavasz volt és a kőházak mély
udvarában virágpillangó ült az orgonabokron…
A Medve-utca kéjes gyönyörrel hallgatta a dalárokat, szívta és itta az
éneket és élet szállt a kövek közé, a tavaszi reggel gyönge élete.
Kerekre szélesedtek az orcák és jókedvre hangolódtak a szívek. Mert jó
hírt hoztak a vincellérek a hegyről és Frau Krisztin, a százéves asszony
jó termést jósolt ezidénre. A dalos svábok megálltak annál a háznál,
amely előtt a stráfkocsi vesztegelt, s amely előtt két nagymarku tróger
pörölt az imént érkezett asszonysággal, aki a földszinti ablakok
egyikéből szidta fölmenő ágra leledző rokonságukat. A dalosok
rázendítettek a dalra, a szünetek között a regenschori rányújtotta lapát
nyelvét az asszonyra, kit elhagyott a türelme. A következő pillanatban
egy vödör víz csapódott a sváblegények képébe és lőn szörnyű
felfordulás, milyet még nem láttanak a medve-utcai kövek. A dalárda
ugyanis haragra lobbanván a sérelem miatt, beverte az ablakot. Bántotta
önérzetét, hogy a polgárság szemeláttára történt és hogy az asszonyok
nagyot kacagtak rajtuk.
Az ablaküveg csörömpölve hullott a gyalogjárókőre, de a következő
pillanatban kijött az asszonyság ura. Ingujjban volt és erős karján
dagadtak az izmok. Megfogta a karvezetőt, megrázta és odavágta a dalárok
közé, kik mint a kuglifigurák jobbra-balra dőltek. A dalárda
szétrebbent, mint a kővel meghajított verébsereg és az emberek
szörnyűködének:
– Ein rabiater Kerl!
A föllépés imponált a két trógernek, ki nekilátott a cihelődésnek és
befelé hurcolta a holmit. A mester a világért sem nyúlt volna semmihez,
csak nézte, hogy izzad a két szaktárs és hallgatta, hogy kerepel a
felesége nyelve, ki szapora szóval korholta az imént való ágálás miatt.
Amikor megunta, felszólt félvállról:
– Ne kacérkodj már annyit, Mári! Az iparosembernek meg kell szerezni a
tekintély-alapot…
Szólt és rágyujtott egy rövidre, melynek kék füstje lassan úszott a
levegőben, mint az emeletről leejtett fátyolrongy. Ott állott
gőgös-kevélyen, mint egy fejedelem és egykedvűen szalajtotta végig a
szemét a házakon, mintha nem érdekelnék. Pedig nem tett céltalanul
semmit, mint a magyari népek általában. Az utcába torkolló boltajtókat
figyelé belső elmélyedéssel és csakhamar megcsillant a szeme. Mert
észrevette, hogy az egyik deszkalapról Gambrinusz király kövér orcája
mosolyog. Valami régen porló vándorpiktor mázolta valamikor az ajtóra
anno Domini 1792. Nagy bendője lehetett a jámbornak, mert mint a legenda
mondá, annyi sört alkudott ki fizetségül, amennyit egy ülőhelyében meg
tudott vala inni. És aznap nem jutott sör a vizivárosi polgároknak, mert
a vagabundus megivá mind a három hordót.
Gyomránál csak a szíve lehetett nagyobb. A szívében szerelem égett.
Nagy, sűrű, mélységes szerelem, melyet sörrel kellett vala locsolni,
hogy meg ne gyulladjon és hamuvá ne hulljon valamelyik kiskorcsma előtt.
Nagy szerelmét, rajongását rámázolá az ajtófára. Cinóberrel meg kékkel
dolgozott, de annyi életet vitt felséges ő ura ábrázatába, hogy nem volt
ember, aki el mert volna menni a „Szomjas pacsirta“ előtt. Ez a pacsirta
hasonlított vala a művészre, mert szintén szerette a sört. Odaszállott
Gambrinusz király habzó kőkorsójára és megülve szélén, belemártotta
szomjas csőrét a habzó italba…
Az ujonnan érkezett férfiú egyenesen a Pacsirta felé tartott és berugván
az ajtót, letelepedett az egyik asztalhoz, mely kopott volt az időtől
meg a durákozó iparostenyerektől. Körülszimatolt és az egybeolvadó
szagokból megállapította az első versre, hogy itten a a legjobb a
barackpálinka. Amikor eléje tették, egy hajtásra kiitta és ezt
megismétlé egymásután négyszer. Ekkor aztán szalonnát húzott ki a
pepitanadrág zsebéből, kenyeret kért és végtelen nagy
kézműves-nyugalommal bicskázni kezdett. Szakértelemmel aprítá a húsos
szalonnát és kenyeret, belakott, aztán lecsipegetvén nadrágjáról a
morzsákat, az asztalra durrantott:
– Sört!
Kisült, hogy legalább is van olyan szomjas, mint a pacsirta a silten,
mert egyik korsót a másik után hajtogatta föl. A korcsmáros félre nem
magyarázható aggodalommal szemlélte vendégének ilyetén való a működését,
ami alighanem a fizetségre vonatkozott. De megnyugodott, mert nemsokára
megnyilt az ajtó és megjelent a barna asszonyság, aki csípőre tette
kezét és rárikolta élete ő párjára:
– Mi lesz, nagyságos úr?
– Ugyan ne kacérkodj, Mári! Igyál egy pettyet!
Az asszony azonban megnyitotta beszédjének zsilipjét és elárasztotta
szózuhataggal az utcát. Az egészből csak annyi volt kihámozható, hogy a
trógerek behurcolták a holmit és fizetségre várnak. A férfi erre
mellényzsebéből kikotort két százkoronást, meg egy csomó kisebb bankót
és átaladá az asszonynak:
– Itt van lelkem, majd délre nézz utánam…
És folytatá az ivást. A pugrisok valahogy megneszelték a dolgot és
becsődülének a „Pacsirtához“. Jelenlétük azonban nem érintette a derék
férfiút, mert tovább ivott. Pedig ugyancsak észre akarták vétetni
magukat, mert feléje kacsintgatának, mondván:
– Das ist der rabiater Kerl!
Az idegen lassankint felismerte a helyzetet, mert megismerte a
társaságban a rezesarcú karvezetőt, aki nem éppen barátságos szemet
meresztett reá. Néhány nagycsontú sváblegény is ott gebeckedett
körülötte és elárulá nem éppen békességes szándékait. Németül
karatyoltak valamit, mire a korcsmáros csitítani kezdé őket. Ez csak
tűzre csöppent olaj volt. A rezesorrú addig ágált, míg az egyik
sváblegény oda nem hajított egy üres poharat az idegen asztalára. A
pohár nagyot koppant, de nem tett kárt. Az idegen lehajtotta sörét,
megtörölte száját, kisimította bajuszát, aztán tempósan, lassan
odaballagott az ellenséges asztalhoz és szó nélkül megcsapta a
hajigálót, aki hanyatt vágódott székestől. Erre aztán kitört a
verekedés. Kopogott a söröspohár, csörömpölt az üveg, pattogott a
káromkodás. Az idegen férfiú hagyta, hogy belecsimpaszkodjanak és az
ajtó felé lökjék. Ott aztán megállt, egy mozdulattal lesöpörte magáról a
svábokat, aztán egyenkint kidobta őket az ajtón, mint a kölyökmacskát,
miközben számolt:
– Án – cváj, án – cváj…
Amikor kiszórta őket, a legnagyobb nyugalommal visszatelepedett helyére,
mint aki elvégezte és pedig jól végezte dolgát. Aztán odaszólt a
korcsmárosnak:
– Sört…
A korcsmába betévedt Vasztl, a harmónikás és elkezdé nyekegtetni
hangszerét, mely bánatosan szuszogott, mint a temetőbe ballagó
vénasszonyok. Vasztl opportunus ember vala és tekintettel a vendég
magyar voltára, magyar nótákat cifrázott, pedig német nyafogóra illegett
a keze. A magyar friss is úgy elnyúlt a harmónikán, mint a rétestészta
és elszomorodott, mint a házaégett bugris.
A kocsma előtt lassankint csődület támadt. Összeverődtek a gyerekek.
Egy-két fehérszemély is keveredett közéjük, nehány öreg polgár is
meg-megállott az ajtóban és érdeklődni kezdett, hogy mi is van nézni
való azon, hogy valaki ingujjban sörözik és Vasztl muzsikál neki. A
felvilágosítást aztán megkapta otthon, ahol elujságolták az esetet:
– Vadember… tönkre teszi a békességet…
És aztán már szöget ütött a fejükbe és elhatározták, hogy szólnak a
policájnak, mely még búcsúnapkor se téved a Medve-utcába, lévén állandó
a rend és zsinórmértékbe szabott a csendes élet. Előbb azonban várni
kell egy kicsit, mert elvégre, amit az ember maga elvégezhet, nem bízza
másra.
És az agyvelőkben megfogant a kérdés, vajjon merre lehet az erős Tóni?
Erre gondolt az első pillanatban a Pacsirta kocsmárosa is, de látván az
óriás mennyiséget, melyet vendége fogyaszt, letett szándékáról. A vendég
ugyanis rátért a borra. A jó nehéz sashegyire, mely sárga volt, mint a
topáz és úgy csillogott, mint a betlehemi csillag háromkirályok
éjszakáján. És nyelte nagy kortyokban, csettentett hozzá, mondván:
– A bor jó…
Délben, amikor az országúti templom harangja bemuzsikálta a tizenkettőt
a Pacsirtába, megint megjelent az asszonyság:
– Na mi lesz, nagyságos úr?
– Én itt ebédelek, Mári, – mondotta a derék férfiú, kinek már
kivörösödött a homloka. Az asszony ismerte, tudta, hogy ilyenkor nem jó
vele okoskodni. A nyelve lassú, de a keze gyors nagyon. És látván, hogy
élete párja nem mozdul, hátat fordított, mondván:
– Csak dobna ki már valaki innen!
– Olyan ember nem nőtt Pesten, Mári!
A korcsmáros azonban titokban ellene beszélt és arra gondolt, hogy hogy
kiszállítaná innét ezt a férfiút az erős Tóni! Az ám az ember! Egész
Budán nincs olyan, aki meg merne állani előtte, ha haragszik, még a
policáj is kitér neki, ha felönt a „Noé bárkájá“-ban.
Az erős Tónira gondolt Knill Erazmus is, a ragyabunkó karmester, kit
meglazsnakolt vala ez a vadember csúfságosan. És elment, hogy
megkeresse, ami nem könnyű dolog, lévén május elseje és a budai
kocsmárosok ilyenkor lekötik a Tónit. A Tóni ugyanis „rauzverfer“ volt,
akit alkalmankint illő sallárium ellenében beállítának a rend irányában.
Öt forintért úgy kihajította még a morva strázsamestert is, hogy magával
rántotta a siltet. Az ilyen ember mindig kapós, hát még május elsején!
Ilyenkor rálicitálnak a kocsmárosok, mint a kupecek a lóra.
De Knill Erazmus szívós ember volt, meg aztán, sajgott is a barack,
melyet feje búbjára ültetett a vadember, a tekintély is kificamodott a
Vizivárosban, ezt aztán helyre kell rándítani. Nyakába vette tehát a
várost, bekukkantott a kiskocsmákba, ahol a csaposlegények széleset
vigyorogtak, mondván:
– Na Erazmus, milyen volt a „Pacsirtá“-nál a sör?
Budán ugyanis gyorsan száll a hír és az emberek a mozgó hírvivőktől
megtudják a nagy eseteket, melyek érdemesnek találtatnak arra, hogy az
annálesekbe följegyeztessenek. Ez a kiszóratás pedig illett vala a
nevezetes események közé, lévén Knill Erazmus híres vezérportyázó, aki
még soha nem fizette maga a sörét…
Délután lett, mire megtalálta Tónit. A Nagydiófában működött, ahonnan
pesti sportosokat kellett kiszórni. Úgy hajította ki őket, mint a
kölyökmacskát. A nehézsúlyú birkozók, az evezők, a boxolók, a futók, a
súlydobók akkorát nyekkentek, mint a megrúgott duda. Csak úgy sittyegett
belőlük a szusz.
Knill Erazmus éppen a munka közepén találta Tónit és láttára e baromi
erőnek, fölpislákolt benne a bosszúérzés.
– Ez majd elveri rajta a taktust!
Amikor a sportegylet ki vala ebrudalva, Tóni lehajított két spriccert és
meghallgatá Erazmust. Méltányolva a sérelmet, mely diónagy és
papagályszínű daganat alakjában puposodott az öreg tar kobakján,
hajlandónak mutatkozott a sérelem reparációjára.
– Hallottam róla, – mondá, – valami csiszlik!
– Rabiátus ember, Tónikám, meg fogod verni!
Tóni lenyelt egy újabb spriccert és mélázva így szólt:
– Ja, megverni az más… Megverni több…
Tóninak ugyanis meg volt a maga tarifája. Szimpla ebrud tiz korona,
pofozással egybekötve húsz, megverés megállapodás szerint…
Nagy alkudozás után megegyeztek ötven koronában.
– Úgy megverem, – mondá Tóni, – hogy lepedőben viszik el…
A pénz felét leszurkoltatta előre, aztán megigérte:
– Estére hét órakor arra nézek!
Knill Erazmus sopánkodott:
– De akkorára már nem lesz ott!
Tóni bölcs ember volt:
– Aki reggel iszik, este is iszik…
És Tóninak lett igaza. Mert a mester lassankint hozzáidomult a
Pacsirtához. Ivott, mint a szomjas föld, nyelte a bort és hajigálta a
pénzt. Egynémely vizivárosi polgár bemerészkedett és látván, hogy nem
esik baja, nekibátorodott és italozni kezdett. A Vasztl leszuszogta a
német muzsikát, a kanári madár elkezdett sipolni, a korcsmáros meg a
csapos hordották a sört és akkora lőn a szivarfüst, mintha meggyulladt
volna a boltíves ivó. Gambrinusz Őfelsége boldog szívvel itatta a
szomjas pacsirtát és az országúti templomban hangos harangszóval
búcsúztatta az időt, mely száll-száll, mint az eltévedt madár…
Már hetet döngött a nagyharang és Popinka úr, a korcsmáros meggyújtotta
az ivóban a petróleumlámpát. A sárgaszárnyu lángpillangó bágyadt fényt
rajzolt a falakra és az emberarcokra, amikor kihajlott az ajtó (a régi
korcsmaajtók kifelé nyiltak, a garázda vendég célszerűbb
kiakolbólíthatása miatt) és belapult rajta a Tóni. Hatalmas, nagycsontu,
bikanyaku ember volt, a tenyere akkora, mint két cséphadaró, a csontja
ropogott, ahogy megmozdította karját. A Tóni mögött felvörösödött Knill
Erazmus huszárnadrágszín képe s a szájában lógott a cigáró.
A Tóni megjelenése halk izgalmat keltett. A Vasztl rányaffintott a
„Geh’n wir nach Zlauderbach“ kezdetű nótára, Popinka kétvonalas
sashegyit csurrantott a korsóba, a kanári elhallgatott és a svábok
arcára bizonyos káröröm ült és Horacsek, aki tűzmester volt
hatvanhatban, kiszámította az ívet, melyben ez a garázda magyar ki fog
szállani a túlsó ház elé.
Tóni lenyelte a bort, aztán megkérdezte Erazmust, hogy melyik az?
Erazmus hangosan bökött a pepitanadrágos felé, aki egykedvüen nyelte a
bort. Mert már a bornál tartott. Az arca meg se rebbent, pedig tudta,
hogy róla van szó. Lepattantotta a szivarja hamuját, azután muzsikus
baritonhangon dalolni kezdett:
Német, német, kutya német
Furulya nadrágos…
Tóni megérezte, hogy ez a nóta neki szól és nagy szelindek ábrázata
vérvörösbe gyulladt. A vendégek már ismerték és riadtan lapultak meg egy
sarokban, mint a birkák. Csak az a rabiátus magyar nem mozdult, sőt oda
vágott félszemével Knill Erazmus felé:
– No, öreg, jó-e a tavaszi barack?
Erre Tónit elhagyta a türelme és odalendült az asztalához. A vendégekben
megfult a lélekzet. Na most…
Tóni akkorát csapott tepsitenyerével az asztalra, hogy kiborult a bor.
És hangja megreccsent, mint a tréntrombita:
– Hinaus, te betyár!
Jobb kezével áldozata után kapott, de az hirtelen visszaugrott. Elkapta
Tóni kezét, egyet csavarintott rajta, balöklével szemen durrantotta, úgy
hogy a következő percben a földön hempergett. Fel sem tudott
tápászkodni, mert hat-hét nyakleves csattant meg arcán, aztán két
gyorsmozgásu kar markolt a gallérjába s akkorát lódított rajta, hogy ott
szedte össze magát az utcán és tátogott, mint a szárazra került csuka.
Ekkora szégyen még nem esett meg rajta. Rémületében nem tudott mást
mondani, mint síró, nyöszörgő hangon: policáj, policáj!…
A bennszorultakban megállt a lélekzet. Csodálkozva, tisztelettel
bámulták az idegent, aki kiszórta a legerősebb budai embert. Knill
Erazmus térde remegett a rémülettől, úgy hogy nem tudott kirohanni az
ajtón. De nem volt szükség rá, mert a rabiátus magyar maga kínálta meg
borral.
– Igyál öreg az ijedtségre…
A kidobatás hire úgy szaladt keresztül a girbe-görbe utcákon, mint a
pusztai tűz, a korcsmákból összecsődültek az emberek a Pacsirtához. Nem
volt ugyanis közöttük senki, akit a Tóni ki ne hajított volna vagy
egyszer, vagy másszor valahonnan. És eljöttek megcsodálni a csodaembert
s akkora forgalom lőn, hogy Popinka még az anyósát is berendelte a
sasadi dülőből, hogy segítsen hordani a bort.
És lőn nagy dáridó, hangos nagymulatság, csakúgy zúgott bele az utca. A
polgárasszonyok hiába mentek a férjükért, az a fene betolakodott ellene
lázította őket. Ott állottak nagy tanakodással a kapuban, hogy mitévők
legyenek? Az erős Tóni már nem segíthet, a policájjal nem jó kezdeni.
Valakit kellene keresni, aki erősebb, mint az a lump, de hát van-e ilyen
ember Budán?
Volt.
Úgy félkilenckor egy barna lány lépkedett keresztül az utcán. Gömbölyded
volt, piros arcu, bársonyos nézésü. Akkora szeme volt, mint egy ököl és
szeliden, csodálatosan tudott rajta nézni. Alig lehetett több tizennyolc
évesnél. Ruhája rövid volt és félcipője halkan koppant meg a köveken.
Finom keztyű volt kicsi kezén és a kalapja egyszerű volt, de finom. Az
asszonyokban megállt a szó: ilyen szépet még nem láttak soha. Vajjon ki
lehet?
A finom kis kisasszony óvatosan lépkedett a hegyes köveken, aztán
megállt a Szomjas Pacsirta előtt. Kissé idegenkedve, kelletlenül
kinyitotta az ajtót, egyet köhögött és csengő, szép, melódiás hangon
beszólt az ivóba:
– Papa, azonnal gyere haza!
Még dobbantott is a lábával. És a vendégek csodálkozva látták, hogy
hogyan rokkanik össze a virtusos ember. A hang megállt benne. Kifizette,
amit egész nap ivott, aztán engedelmesen lépkedett lánya után, aki csak
annyit mondott neki:
– Mondd, nem szégyenled magad?