Eötvös Károly Munkái
XI. KÖTET
A NAGY PER,
MELY EZER ÉVE FOLYIK S MÉG SINCS VÉGE
II
Eötvös Károly Munkái
XI.
A NAGY PER,
MELY EZER ÉVE FOLYIK S MÉG SINCS VÉGE
MÁSODIK KÖTET
BUDAPEST MDCCCCIV
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.
RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.
EÖTVÖS KÁROLY
A NAGY PER,
MELY EZER ÉVE FOLYIK S MÉG SINCS VÉGE
MÁSODIK KÖTET
BUDAPEST MDCCCCIV
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.
RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.
AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.
Révai és Salamon könyvnyomdája Budapest, VIII. ker., Üllői-út 18. szám.
A SÖTÉTSÉG NAGYOBB LESZ.
I.
(Matej vallani kezd. – A tárkányi veszteglés. – Ismeretlen zsidó
holttestet hurczol a vizben. – Megegyeznek Herskóval a
holttestszállitásra. – A tokaji intézkedések. – Felöltöztetik
Tisza-Ladánynál a holttestet. – Matej egyéb kijelentései.)
Vizsgálóbiróék nem csalódtak egészen. A csendbiztos hatalmasnak
bizonyult. Ereje és sikere csodálatos lett. A vizsgálóbiró gonosz
bölcsessége egyelőre diadalt aratott. Matej Ignácz csakugyan vallott a
csendbiztos kezén.
Volt már vallomása, melyet junius 30-án Nyiregyházán tett. Ebben
határozottan tagadja, hogy a tetemsikkasztásról s a csonkafűzesi
holttest szállitásáról tudna valamit. Ez a vallomása mindenben összevág
a többi összes tutajos vallomásával.
Most másként beszélt.
Előadja, hogy junius 10-én délután 1 és 2 óra közt értek Kis-Tárkány és
Nagy-Tárkány közt a Tiszán ahhoz a ponthoz, a hol kikötöttek. Ez
szombatnap volt. Ott vesztegeltek a következő vasárnapon is és csakis
hétfőn reggel indultak el onnan.
Vasárnap dél tájban a tutajosok nagyobb része a sáfárral, Herskó
Dáviddal együtt bement Agárdra egyet s mást vásárolni s kissé
pálinkázni, de három-négy óra mulva mind hazatért, azonban Herskó
nélkül. Herskó néhány perczczel később egyedül jött vissza.
A tutajosok nagy része ittas volt s alkonyat felé már mind aludt a
tutajok kalibáiban. Este 8 órakor napnyugta táján csak négyen voltak már
a parti fűzesben. Ez a négy ember volt: ő, aztán Csepkanics, a
kormánybiró s két más ismeretlen tutajos, kiknek nevét s származását nem
tudja. Ezek az ő tutaján voltak eddig, Mező-Váriban fogadták fel őket,
de itt Tárkányban önként elmaradtak s igy csak Csepkanicscsal ketten
vezették a tutajt Tokajig, a hol aztán Selever Jánost fogadta fel a
sáfár harmadiknak.
Nap szállata után már Csepkanics is bevonult a kalikába s csak ő és
Herskó maradtak a parton. Ő azért, mert a legközelebbi tanyára akart
menni, hogy magának a juhászoktól turót vegyen.
Itt jut Matej Ignácz az ő vallomásában nagy fordulathoz. Igy folytatja:
Elindult a parton a juhászok felé. A mint mendegél: szemébe ötlik egy
zsidó. A zsidó felülről jön lefelé közvetlenül a viz szélén s valamit
guzsnál fogva vonszol maga után a vizben s egyenesen az ő tutajok felé
tart. Az ő tutajuk felé, a melyről a két ismeretlen tutajos szolga már
végleg eltávozott s a melynek kalibájában már Csepkanics, a kormánybiró,
éjjeli nyugalomra tért.
Utánanéz a zsidónak s látja, hogy Herskó Dávid a sáfár ott áll a parton
s várja a zsidót, a ki egyenesen feléje tart. Ő is megfordul utjában,
nem megy most már turót venni, hanem nézi a két zsidót, mit csinálnak
ezek? Valamelyest beszélnek egymással s azután Herskó átveszi az idegen
zsidótól azt a tárgyat, a mit az a guzsnál fogva maga után vonszolt.
Ime holttest volt ez a tárgy.
Odamegy a két zsidóhoz, de mire odaért volna, az idegen és ismeretlen
zsidó már visszaindult s ment a parton egyenesen fölfelé, a honnan jött.
Herskó pedig fogta a guzst s annál fogva a holttestet a tutajig huzta.
A holttesten nem volt egyéb, csak egy térdig érő ing.
Kérdi Herskó Dávidtól:
– Mit csináltak?
Herskó azt felelte:
– Nincs itt semmi nézni valód, eredj innen dolgodra.
Ő azonban kiváncsi volt s tovább is nézte a sáfárt s látta, a mint ez a
holttestet a maga tutajáról a vizben végig vonszolta s átvitte
Csepkanics tutajára s ahhoz hozzákötözte.
A mint ezt végignézte, ő is belépett a partról erre a tutajra, melyen ő
volt Csepkanics mellett a tutajos szolga s melyhez most már ismeretlen
holttest volt odakötve.
Herskó ránézett s ezt mondta:
– Hallgass, sok pénzt kapsz!
Ő nem felelt semmit, lefeküdt a kalibában Csepkanics mellé, Herskó pedig
hazament a maga tutajára.
Másnap hétfőn, junius 12-én korán indultak. Indulás előtt Herskó a maga
tutajáról áthajitott hozzá egy rögöt, egy darabka kemény földet. Ő
odanéz: ki hajigál s miért hajigál? Látja, hogy Herskó integet kezével s
éppen ő hozzá intéz szó nélkül hivó intést. Ő szintén szó nélkül átment
Herskó tutajára, hol ez hozzá igy szólt:
– Vigyázz a holttestre, én is vigyázok, hogy le ne szakadjon s a
tutajtól el ne maradjon. Ne szólj róla senkinek, sok pénzt kapsz!
Ő nem szólt senkinek.
Vencsellőnél kikötöttek. Kikötés után Herskó átment az ő tutajára s azt
kérdezte:
– Nem romlott-e meg, nem pusztult-e el a holttest?
– Nem.
A zsidó nem hitte. Odament a holttesthez s gondosan megnézte maga.
Tokajban szerdán, junius 14-én este kikötés után a tutajosok mind
bementek a városba, de ő Herskóval a többitől különválva együttmaradt.
Herskó itt adott neki 56 forintot, a mostani pénz szerint 112 koronát és
pedig négy darab öt forintos bankjegyet s 36 darab egy forintosat,
melyből 26 darab bankjegy volt, 10 darab pedig tallér.
A felső tiszai nép még ma is tallérnak nevezi a nagyobbfajta ezüst
pénzdarabot. A 18-ik században Magyarországon is divatos pénznem volt a
tallér nevü kétforintos ezüstpénz. Az ily forintot rénes forintnak is,
konvencziós forintnak is nevezték, minthogy ezüst tartalmát nemzetközi
szerződéssel állapitották meg. A magyar nép »pengő« forintnak nevezte.
Annyit ért, mint három ezüst Máriás huszas. Kelendő pénznem volt a 19-ik
század közepéig, azon túl nem. A későbbi osztrák ezüst forintnál többet
ért egyhuszad részszel, vagyis tiz fillérrel. De azért Magyarország
keleti részein a köznép mind máig a tallér szót használja.
Herskó nagy óvatosságot tartott szükségesnek. Azt mondta Matejnek:
– A pénzről ne szólj senkinek, ne is tartsd magadnál, hanem hadd itt
Tokajban valakinél, még irást se végy róla, Szegedről visszajövet
magadhoz veheted.
A szó parancsként hangzott Matej füleiben.
Ezután együtt betértek egy kis boltba, mely a Bodrog folyó közelében
volt s arra nézett. Mindenféle apróságot árulnak ott s ő is vett – a
tanu – nyomban egy pipát. Ott találtak a boltban egy zsidót s egy
asszonyt, a zsidó feleségét. Az asszony éppen terhes állapotban volt s a
boltból el is távozott csakhamar. Csak hárman maradtak ott. Ő, meg
Herskó és a zsidó boltos.
A zsidó boltos magas termetü, barna szinü, fekete szakálu, szikár s
mintegy 30–35 év körüli ember volt, ráismerne egyenesen. Herskó beszélt
vele valamit zsidóul, de ő nem értette, mit. Azután a zsidó boltos ő
hozzá fordult magyar nyelven, de a mikor észrevette, hogy ő magyarul nem
jól beszél, tót nyelven szólt hozzá:
– Ad ide nekem a pénzt, majd én megőrzöm számodra s mikor visszatérsz:
megosztozunk rajta.
E szóra ő 54 forintot átadott a boltosnak szó nélkül és csupán 2 tallért
vagyis forintot tartott meg magánál. Herskó annyit szólt közbe:
– Irás nem kell.
E szóra nyugodtan adta oda a pénzt.
Másnap csütörtökön, junius 15-én, Herskó 8 vagy 9 liter pálinkát vett
Tokajban s ezt osztogatta a tutajosoknak. Pénteken délután 2 és 3 óra
tájban Tisza-Eszláron alul kötöttek ki, de nem az eszlári oldalon, hanem
az átelleni tisza-ladányi oldalon, még pedig egy folyamhajlatnál a
fűzesek alatt s itt voltak junius 17-ikének, szombat napnak reggeléig.
A pénteki nap alkonyán Herskó sáfár egyedül maga sétálgatott a parton
mintegy két órai időn keresztül, de a tutajra nem hozott semmit.
Estefelé ő is felment Csepkanicscsal, Seleverrel s a Tokajban hozzájuk
szegődött magyar emberrel, Galsi Istvánnal a partra tüzet rakni.
Tutajukon ők nem rakhattak tüzet, mert az ő tutajuk terhelés nélkül
üresen ment s azért a szél ellen a tüzet nem vehették körül semmivel. A
széltől nem védhették meg. A mint ott voltak a parton hárman a tűz
körül, Herskó odasompolygott hozzájuk s őt ruhájánál fogva megrántotta s
intéssel a tutajra lehivta.
– Feküdjél le a kalibában s ott légy mig csak nem hivlak.
Engedelmeskedett.
Esti tiz óra tájban Herskó egy rögöt hajitott hozzá. Erre ő a kalibából
kiment, Herskó ott várta s a tutaj végére vezette s ime a holttest akkor
már a vizből kiemelve a tutajon feküdt. Más nem emelhette ki, mint
Herskó. A ki azt mondta:
– Most felöltöztetjük a holttestet, emeld föl!
Ő engedelmeskedett. Hóna alatt fogva fölemelte a tetemet.
Herskó karján egy csomó ruha volt több darabból. Ezeket egyenként huzta
föl a holttestre.
A fűzesben lassan susogott az éjjeli szellő. A tutajon levő tüzek s a
parti tüzek már hamvadoztak. A lassan hömpölygő folyamárnak nem volt
hangja. A tutajosok mélyen aludtak valamennyien, ki a kalibában, ki a
parton a fűzesben. Ők ketten zavartalanul, nyugodtan öltöztették a
halottat.
Legelőször lehuzták róla az inget s azt a vizbe lökték. Ez nem Solymosi
Eszter inge volt.
Azután ráadtak egy kurta inget s azon alul egy pendelyt. A minőt a
tiszaparti paraszt lánykák viselnek.
Felső testére felhuztak egy rongyos női kabátot, ugynevezett otthonkát
vagy benemérőt, könyökén és vállán szakadozottat.
Alsó testére szines, de szintén rongyos szoknyát adtak.
Nyakába és derekára vastag kendőt illesztettek, hátán összekötve.
Balkezének csuklójára egy kékes szinü sötét kendőt kötött a zsidó s abba
fekete festéket helyezett el, melyet előbb egy sárgás papirosba
csomagolt. A papiros olyan volt, mint a gyufatokok papirosa s a
milyenben dohányt is szoktak adni a boltosok.
Mikor mindez megvolt: akkor a zsidó a holttestet megint visszaeresztette
a vizbe s a balkéz csuklójára kötött kendőt gyengén a tutajhoz kötötte s
neki ily utasitást adott:
– Ha a holttest le talál szakadni: ne nyulj hozzá. Hadd menjen a maga
utján.
Senki se látta ezt a műveletet. Csak ők hárman tudták. A zsidó, a halott
és ő. Egyik se szólt róla senkinek. A tutajosok aludtak. Sokan közülök
részegek is voltak, mert Herskó folyton kinálgatta nekik a pálinkát.
Idegen pedig nem járt ott az éjszakában. Még nappal is ritkán jár ott
ember.
A holttestet többé ő se látta, csak a tiszadadai parton a
Csonkafűzesben, a mikor már a csősz kihuzta a partra.
Azt a zsidót, a ki a holttestet Tárkány alatt a sáfárnak átadta, nem
ismeri. Tisza-Kerecsenyben látta először. Egy kis tutajon volt, melyen
hasitványfát szállitott. Vele volt a tutajon egy orosz és egy oláh
tutajos. Ezek nevét se tudja. Az oláh tutajost velük együtt fogták el
Szolnokon s együtt kisérték Nyiregyházára.
Mi tudjuk már, hogy ez a tutajos Drimusz György volt.
Matej azonban még vallott valamit.
A tetemszállitó ismeretlen zsidót – ugymond – Jankelnek szólitotta
Herskó. Ez a zsidó középtermetünél magasabb, szikár, szőke, sőt sárgás
szakálu, hosszas arczu, hunczutkája – pajesze fülén alul ér; szemei
szürkések, orra kissé lefelé hajló, bajusza kicsiny és sárgás szinü s
lefelé lógó.
– – Ebből állott Matej Ignácz julius 5-iki vallomása, melyet Tisza-Lökön
a csendbiztos keze alatt tett éjnek-éjszakáján.
Ennek a tisza-löki csendbiztosi vallatásnak jegyzőkönyvét Bary József
vizsgálóbiró irta. Az ő kezeirása az egész.
Külön jegyzőkönyvvezető nem volt jelen, tehát nem is irta alá a
jegyzőkönyvet. Nem irta alá maga Matej Ignácz se. Igaz, hogy a
törvényszék előtt azt jelentette ki, hogy ő se irni, se olvasni nem tud.
Ezt a jegyzőkönyv záradékában meg kellett volna jegyezni és csupán már e
miatt is külön birósági tanut vagy jegyzőkönyvvezetőt kellett volna
alkalmazni. Igy szól a törvény s ezt parancsolta volna a törvényes
gyakorlat.
A vizsgálóbiró törvénynyel és törvényes gyakorlattal nem törődött.
Biztos volt abban, hogy e miatt se az ügyet ki nem veszik a kezéből, se
fegyelmi büntetésben nem részesül.
A jegyzőkönyv záradékában ott van a szokásos ákom bákom: »A jegyzőkönyv
felolvastatik s tolmács utján megmagyaráztatik.«
Ki bizonyitja ezt?
Csupán a vizsgálóbiró aláirása. – Ez se felel meg a törvénynek.
De ki volt hát a tolmács?
Matej Ignácz nem tudott magyarul, csak oroszul, a vizsgálóbiró pedig nem
tudott oroszul, csak magyarul. Kellett tehát tolmácsnak lenni köztük, de
ez a tolmács se irta alá a jegyzőkönyvet. – Ujabb törvénysértés.
E hiányt azonban ugy a hogy pótolta a vizsgálóbiró. Julius 30-án
jegyzőkönyvbe veszi, hogy minden alkalommal Karanczay József volt a
tolmács. Ez a Karanczay közönséges börtönőr volt; – tudatlan és
tanulatlan ember. Sok ravaszság lakott benne, holmi apróbb fegyelmi
kihágások is terhelték. Könnyen el lehet hinni, hogy közönséges paraszt
beszéd tolmácsolására teljesen képes volt, de azért e fajta embert
alkalmazni ily fontos ügyben tolmácsul még se felelt meg a törvénynek.
De hát elvégre is mindez csak alaki dolog. Bármily szabálytalanul,
bármily szokatlan, sőt törvénynyel ellenkező módon dolgozott is a
vizsgálóbiró: azért Matej Ignácz vallomása igaz lehetett s mindaz, a mi
a vallomásban benne van, megfelelhetett a valóságnak. A mint a királyok
és országkormányzók aláirása és hét pöcsétes levele még nem föltétlen
bizonyság arra, hogy minden igaz, a mi abban a levélben meg van irva:
ugy a legpongyolább és legkuszább vizsgálóbirói jegyzet se állja utját
annak, hogy valóságos igazság ne lehessen az, a mi abban a jegyzetben
benne van.
Matej Ignácz tovább is beszélt.
Julius 14-én Nyiregyházán ujra kihallgatták. Itt már a tisza-löki
csendbiztos komor alakja se állt rém gyanánt a háta mögött. Ujra
megerősitette tisza-löki vallomását. Sőt holmi apróbb részletekkel
megtoldotta. Elmondta ugyanis, hogy ő tutajos társainak a holttestről
semmit se szólt. Elmondta, hogy nem tudja, vajjon Herskó Dávid a guzst
levette-e a holttest jobb kezéről. Elmondta, hogy a holttest még junius
18-án, vasárnap reggel is a szál, a tutaj alatt volt, mert ő még akkor
is ott látta. Nem is ő eresztette el a hullát s nem is tudja, miként
szabadult az a szál alól.
Julius 29-én ujra kihallgatták. Ekkor kijelentette, hogy egyáltalában
nem tudta, miért kellett a holttestet szállitani.
A következő napon julius 30-án a törvényszék elé állitották a czélból,
hogy hitelesitse vallomását. Szokatlan és törvényellenes eljárást
követett ezzel a törvényszék. Se a vádlottak, se a védők nem voltak ott.
Se nem idézték, se nem értesitették őket. Maguk a védők is csak a
hirlapokból később tudták meg e törvényszéki dolgot. De bizony azért a
nagyközönségnek nem volt ez ellen semmi kifogása.
Itt Matej ismételte egész vallomását, de uj részletekkel állott elé.
Herskó Dávid nem Tokajban, hanem már Tisza-Kerecsenyben átadta neki a
bérpénzt, az 56 forintot.
Azt a tokaji kis boltos zsidót, a kinél 54 forintját letette, Vider Mór
tokaji lakosban ismeri föl.
Most már világosan emlékezik arra, hogy annak a kabátkának könyöke,
melyet a holttestre felöltöttek, foltos volt. Csodálatos
emlékezőtehetség! Éjjel volt, esti 10 óra után, a felöltöztetés ott
Eszlár alatt a tiszaladányi füzes árnyékában, a holdvilág is felhők
alatt bujkált, a ruha se az ő kezében volt, hanem Herskó kezében, ő csak
hóna alatt átfogva tartotta a holttestet és mégis tudja, hogy folt volt
a kabátka ujjának könyökén!
Herskó Dávid Tisza-Lökön alól, a dadai Csonkafűzeshez már közel mondta
neki, hogy most már elbocsáthatja a hullát, de ő ezt nem cselekedte.
A törvényszék megmutatta neki azokat a ruhadarabokat, melyeket a
csonkafűzesi halottról leszedtek. Ő ezekben határozottan felismeri azt a
ruhát, melyet a ladányi fűzesnél ő és Herskó a csempészett halottra
öltött.
Végül elébe állitották Smilovics Jankelt s ebben nyomban és tisztán
megismeri azt a zsidót, a ki Tárkány alatt Herskónak a holttestet
átadta.
Nagyon fontos és nagyon érdekes részletek ezek. S ha igazak:
nyomatékosságuk nagyságát a vérvád perében elvitatni nem lehet.
De hát igazak-e?
Matej Ignácz nagy emlékezőtehetsége még bámulatosabb volt egy év mulva.
A következő 1883-ik év julius havának 3-án és 4-én hallgattuk meg a
törvényszék nyilvános tárgyalásán. Itt ujabb finom részletekkel állott
elő.
Mikor a ladányi fűzes alatt álltak: látott estennen egy zsidó asszonyt,
a mint az ruhanemüt hozott s azt átadta Herskó Dávidnak. – Ebbe a ruhába
öltöztették a meztelen holttestet.
Megjegyezte, hogy a holttestnek erős szaga lesz. Erre Herskó betömte az
ő orrát falevéllel, hogy ne érezze a szagot, ne panaszkodjék.
A holttestet ugy kötötték guzszsal a talp alá, hogy azt látni ne
lehessen. A guzs mogyoróvesszőből s mintegy 3 láb hosszu volt.
Hogy a holttest hány éves lányé lehetett: erre nincs véleménye. Ha férfi
lett volna, akkor tudta volna magát életkora felől tájékozni.
Vider Mór tokaji zsidótól sohase kérte vissza pénzét.
Véletlenül álltak meg Tárkány alatt is, Eszlár alatt is. Amott a szél
miatt, emitt a kis Tiszába tévedés miatt. Ép ugy véletlenül álltak meg a
dadai Csonkafűzesnél is, mivelhogy a szétesett tutajt helyre kellett
állitani.
Herskót, mint az ő falujabeli lakost jól ismerte s egyszer már korábban
is tutajozott vele. Smilovics Jankelt is többször látta már.
Ezek voltak fontosabb uj nyilatkozatai. Ezek között már van néhány,
melyet nem fontolt meg előre, s melyre senki sem tanitotta be, ha ugyan
egyáltalán betanitották. Van egy-kettő olyan is, mely ha igaz: akkor a
holttest csempészése nem igaz.
De erről később beszélek.
Jól emlékszem erre az emberre. Életkora 28 év. Tartalékos katona volt
még akkor. Erőteljes alak, piros napsütötte arczczal. Egyetlen szavát se
tudtam elhinni, ha csak többi társa is ugyanazt nem mondta. De azért
bámulatba ejtett.
Gyorsan beszélt, s a legrövidebb kérdésre is sokat beszélt. Vagy
csakugyan ugy történt a holttest csempészése, a hogy elbeszélte – vagy
utóbb maga is szentül hitte, hogy ugy történt. Vagy pedig oly gyors
gondolkozásu és erőteljes képzelésü rossz lélek volt, a kinél
természetté vált a hazudozás s a ki éretlen igazságszolgáltatási
viszonyok közt kenyérkeresetként üzi a hamis tanuskodást. Magyarország
északkeleti részén vannak vidékek, hol száz meg száz keresztyén és zsidó
ember akadt egykor ily szereplésre. Gyönge birák és hitvány ügyvédek
közreműködésével lehetővé vált ez időnként.
Matej Ignácz egyenesen állt a biróság előtt, mint a hogy rendes katona
szokott. Minden kérdésre rögtön felelt, de akár a biróság, akár a vád-
és védelem képviselői intéztek hozzá kérdést: felelete közben soha se a
kérdezőre nézett s nem is a tolmácsra, hanem mereven a földre maga elé.
Vallomásáról ezer részletet közöltek a hirlapok, s megvilágitották azt
minden oldalról. A vérvádban való hit régen elgyengült már, a mikor még
a tetemsikkasztás hite élénken élt. Még ma is él az akkori nemzedék
lelkében. Lehetetlennek tartották, hogy ily különös és szövevényes
esetet paraszt észszel ki lehessen gondolni. Annyira összefüggő oly sok
részlet alig is lehet puszta képzelődés szülötte.
II.
(Herskó vallani kezd. – A vizsgálóbiró előtt semmit se tud, a
csendbiztos kezén mindent tud. – Matejjal egyezően beszél. – A
vizsgálóbiró és társai hittek-e a hullacsempészetben?)
De hát mit szóltak ehhez a zsidók? Hiszen két zsidót, Herskó Dávidot és
Smilovics Jankelt közvetlenül érintette a vallomás. Az ő cselekményükről
szólt.
Herskó Dávid első kihallgatása – mint már emlitettem – junius 29-én
Nyiregyházán történt. Ebben hiven adta elő tutajuk történetét
Bustyaházától Tisza-Dadáig és azon alul Kőtelekig. Ebben szó sincs a
holttest csempészetéről. Ugy beszél, mint a többi tutajos.
Julius 4-én őt is kikisérteti a vizsgálóbiró Tisza-Lökre, de 5-én
ötödmagával visszaviteti Nyiregyházára. Nyilván nem állott szándékában a
csendbiztos kezén hallgatni ki őt. Nem is remélhette, hogy zsidó létére
bevallja a holttest csempészetét.
Azonban Matej Ignácz vallomása változtatott a dolgon.
Ez a vallomás julius 5-ike és 6-ika közti éjszakán került jegyzőkönyvbe
s a vizsgálóbiró éjfél után 1–2 óra közt, tehát már 6-án fejezte be az
irást. Nyomban lovas futár ment még a hajnalon Nyiregyházára, hogy
Herskót hozzák ki azonnal.
Kihozták idejében még délelőtt.
E napról két vallomása került jegyzőkönyvbe. Az egyik nappal, a másik
éjjel.
Nappali vallomásában semmit se tud a holttest csempészetéről s
határozottan valótlannak jelenti ki Matej egész előadását. Kijelenti azt
is, hogy Tisza-Kerecsenyben nem álltak meg, de a mint ott tutajuk
elhaladt, látta Smilovics Jankelt, a ki épen akkor ott rakodott. Ismeri
Smilovicsot tizenöt vagy húsz év óta, mert az Vajnágra való, az pedig
Bustyaháza közelében fekszik, sőt Szeklencze, az ő lakása, sincs oda
távol s a Tiszánál gyakran találkoztak. Holttestet nem vett át senkitől,
nem kötött semmi tutajhoz, nem is öltöztetett s nem is tud róla semmit.
Matejnak se adott Tokajban 56 forintot, magának se volt egyetlen
fölösleges forintja se. Smilovicscsal szólt ugyan néhány szót, de csak
annyit kérdeztek egymástól: ki hova megy tutajával?
Ez volt a nappali vallomás. Ez már második vallomása volt Herskónak. Az
elsőt junius 29-én Nyiregyházán tette, ezt a másodikat most julius 6-án
fényes nappal a tisza-löki szolgabiróságnál.
Mind a kettőben egy nyomon beszélt. Az egész tiszai útnak s a
csonka-fűzesi holttestnek történetét ugy beszélte el, mint tutajos
társai.
Nappali vallomásának jegyzőkönyvén van azonban egy végszó, – a
vizsgálóbirók szokásos mondataiból álló. Ez a végszó arról értesiti az
olvasót, hogy Matej Ignácz szembesittetett Herskó Dáviddal s Herskó
Dávidnak szemébe mondott mindent. Mikor, hol és miként vették át a
holttestet, miként kötözték a tutaj alá, mikor és hol öltöztették fel, s
mit adott ezért Matejnek Herskó.
Matej hiven és részletesen szemébe mondott Herskónak a sáfárnak mindent.
E tény után a vizsgálóbiró örök emlékül azt jegyzi föl a papirosra, hogy
szembesités után Herskó kijelentette, hogy most már kész vallani ő is.
A hivatalos adatok s a birósági iratok szerint tehát egészen simán ment
minden. Huzódozott, kertelt, ingadozott ugyan a zsidó egyideig, de a
mint Matej szembemondásából látta, hogy a biróság ugy is tud már
mindent: hát akkor ő is magába szállt s ő is töredelmesen bevallott
mindent.
Vallomásának lényege következő:
Junius 7-én szerdán délután haladott el tutajával Tisza-Kerecseny alatt.
Smilovics Jankel ott rakodott a parton s a mint őt meglátta, odakiáltott
hozzá. Zsidó nyelven beszélt, hogy a keresztyének ne értsék.
– Herskó, elviszel-e egy holttestet jó fizetésért a tutajon?
Ő készséggel felelt:
– El! Hol a holttest s hova kell vinni?
Smilovics azt válaszolta:
– Valahol az utban majd magam adom át a holttestet s ott megmondom azt
is, hova kell vinni.
Ennyit beszéltek egymással, semmi többet. Smilovics tovább rakodott, ő
meg tovább usztatta tutaját alá felé.
Kis- és Nagy-Tárkány közt junius 9-én, pénteken este kötöttek ki. Ott
maradtak hétfőn, junius 12-én reggelig. Azért maradtak annyi ideig, mert
szombat az ő ünnepje volt, vasárnap pedig a tutajosoké. Ünnepen nem
szokás tutajozni, de különben a szél is fujt.
Vasárnap esti 9–10 óra tájban Smilovics egy kis tutajon oda jött az ő
tutaja mellé. Smilovics tutaja 3–4 darab rövidre vágott szálfából állt,
s szinte szokatlanul kicsiny tutaj volt. A holttest a kis tutaj alá volt
kötve jobb kezénél fogva egy vessző-guzszsal.
Ott Smilovics átadta neki a holttestet azzal az utasitással, hogy vigye
el Tisza Dadáig, de ott aztán ereszsze el. Hadd menjen a holttest, a
hova viszi a viz.
De azt is megmondta Smilovics, hogy a mikor majd Eszlár alatt
elhaladnak, ott egy asszony vár rá a parton. Az asszony 30–35 év körüli
barna nő lesz. Egy csomó ruhát fog majd neki átadni, melyet a holttestre
fel kell öltenie. Elmondotta részletesen azt is, melyik ruhadarabot
miként kell a tetemre felhuzni. Ad át az asszony egy szines kendőt is s
abba papirba göngyölve valami festéket. Részletes utasitást adott arra
nézve, miként kösse ezt a kendőt a holttest balkezére. Az asszonynyal
nem kell sokat értekeznie, az már meg lesz oktatva eléggé, s tudja azt,
kinek adja át a ruhákat. Mindezért kap ő jutalmul Smilovicstól 120
forintot, a mai pénz szerint 240 koronát. Át is adott nyomban 56
forintot. Átadná a többit is, de most nincs nála annyi pénz. Majd
Szolnokon kifizeti az egész összeget vagy visszajövet valahol az útban.
Smilovicsot azután az egész úton nem látta Ároktőig s a tisza-nánai
Gólya-csárdáig.
A tetemszállitás történetét ezentul szórul-szóra ugy beszéli el, mint
Matej. A tokaji pénzletételt, a ladányi kikötést, a holttest
felöltöztetését s a csonka-fűzesi megállást. Csodálatosan összevág a két
ember emlékezőtehetsége. De uj részleteket is tud Herskó.
Eszlár alatt déltájban haladtak el. Ő természetesen ügyelt a partra, a
mint utasitásában volt s csakugyan meglátta a Smilovics által leirt
alaku asszonyt, a mint a Tiszaparton álldogált s a folyamon alá s föl
tekintgetett. Kezében összekötött ruhacsomagot tartott s bele-belenézett
a vizbe. Délután 2–3 óra tájban kötöttek ki Eszláron alul a
tisza-ladányi oldalon. Az asszony csolnakon ment oda. Ő elébe ment az
asszonynak, ki e szavakkal adta át a ruhákat:
– Itt vannak ezek a ruhák. Jankel küldötte neked arra a holttestre.
Zsidó nyelven beszélt, hogy senki más ne értse. A zsidó nyelv alatt a
galicziai zsidó kiejtésü német nyelvet kell érteni.
A ruhák fehér kendőbe voltak kötve. A fehér kendőt az asszony nem adta
át, azt elvitte vissza magával.
A további részleteket megint teljesen ugy adja elő, mint Matej. De ezen,
ha igaz a történet, nincs mit csodálkozni. Junius 12-ike s julius 6-ika
közt csak huszonöt nap telt el. A holttest szállitása rendkivüli eset.
Se Matej, se Herskó soha nem cselekedtek ilyet még életükben. S aztán a
tizennégy napi börtön magányában százszor végig gondolhatták az eset
részleteit. Tehát ha csakugyan igaz a történet, emlékezetük egyezése
természetes.
Julius 14-én, most már Nyiregyházán ujra kihallgatták Herskót. Azt
mondta: semmiből se vette észre, hogy a tutajosok valamelyike tudott
volna a dologról. Talán Csepkanics György tudhatott valamit, mert ő
mindig azon a tutajon volt, mely alatt egész héten át uszott a holttest.
Julius 29-iki nyiregyházi vallomásában szintén van érdekes részlet.
Elmondta, hogy Vider Mór tokaji szatócsot már régebben ismerte, mert
többször vásárolt be nála. Ezért tudta odavezetni Matejt a czélból, hogy
ez a nála levő pénzt annak kezébe tegye le. Vider Mórral a holttestről
semmit se közölt.
De kijelentette azt is, hogy ő maga se tudta, mire való a tetemszállitás
s miért vállalkozott arra Smilovics. Ő csak azért lett Smilovics
eszköze, mert megörült a 120 forintnak, minthogy ő szegény ember.
Julius 20-án Matejjel egyidejüleg az ő vallomását is hitelesitette a
törvényszék. A törvényszéki elnök sok kérdést intézett hozzá a holttest
csempészése tárgyában. Készséggel megfelelt, a hogy tudott, minden
kérdésre.
Általánosságban s egészben megerősitette tisza-löki éjszakai vallomását.
Matejjel egyezőleg e vallomását azzal igazitotta ki, hogy az 56 forintot
nem Tárkány alatt, hanem még Kerecsenyben átadta Matejnek s még 4
forintot igért is hozzá, hogy a 120 forint jutalomból annak is annyi
jusson, mint neki.
Az elnök azt is kérdezte tőle: miért kellett a tetemszállitás
cselekményébe idegen embert is beavatni? – Okosan felelt rá. Azért
kellett, hogy neki legyen segitsége a holttesttel való bajlódásban. És
épen Matejt kellett beavatni azért, mert ennek tutaja volt üres, e tutaj
nem volt semmivel megterhelve.
Smilovics neki se mondta meg a holttest-csempészet okát, czélját s
különös titkait. Csak annyit mondott, hogy Eszlár felé kell a tetemet
szállitani.
Az eszlári asszony, a ki a ruhákat átadta, nagyon magyaros kiejtéssel
beszélte a zsidó nyelvet. Egészen ugy, a hogy a tiszaparti magyar falvak
zsidósága beszél.
A törvényszék előtt fölmutatták neki azokat a ruhákat, melyeket a
csonka-fűzesi halottról vettek le. Fölismeri ezekben azt, a mit neki az
eszlári asszony átadott s a mibe ő a Smilovics-adta holttestet
felöltöztette.
Végül a törvényszék szembeállitotta őt Smilovicscsal s ennek szemébe is
megmondott mindent meglehetős határozottsággal.
A törvényszék ülése és tárgyalása nyilvános. Ott joga van megjelenni
minden tisztességes, felnőtt embernek. Különös joga van ott megjelenni a
vádlottnak és a védőnek. Ez a jog oly erős, hogy ha a vádlottat és a
védőt e jog gyakorlásától elzárják: akkor a törvényszék egész eljárása s
minden cselekménye semmis. Igy rendelkezik az alkotmány. Ezt igen jól
tudta a törvényszék s ennek daczára erről a hitelesitési tárgyalásról se
a vádlottakat, se a védőket nem értesitette.
Titokban végezett mindent. Maguk a védők is csak a fővárosi lapok
harsogó czikkeiből értesültek a törvényszék titkos eljárásáról. Én nem
hittem a lapoknak. Lehetetlennek tartottam az ily műveletet. Nem láttam
rá példát életemben.
De hát elvégre megtörtént. A biróság nagy elfogultságát bizonyitja ez.
De bizonyitja azt is, hogy a törvényszék se fegyelmi
felelősségrevonástól, se a közönség felriadásától nem tarthatott.
Sok ember azt hitte ez időtájban, hogy minden szabad s minden jogosult,
a mi a zsidók ellen irányul.
S a társadalmat még se lehet e miatt derüre-borura elitélni.
Ha a zsidók csakugyan idegen halottat csempésztek Solymosi Eszter
ruhájába öltözötten a biróság elé: akkor az eszlári vérvád már
felfogható alakot nyer. Eddig Sarf Móricz csendbiztosi vallomásán kivül
semmi se terhelte a vádlottakat. Ez a vallomás éretlen kölyök vallomása
volt. A holttest hiányában még arra sem volt elég komoly tanuság benne,
hogy Solymosi Eszter eltünt volna az élők sorából.
De ruhája megvan: akkor azt tőle el kellett venni. Ha élne: jelét adta
volna annak, hogy ruhájától megfosztották. Ha pedig ruhája zsidók kezébe
került, ha zsidók öltötték azt idegen holttetemre: akkor a zsidók félre
akarták vezetni a büntető biróságot. Ilyet pedig csak akkor tehetnek: ha
érzik bűnös voltukat.
S ime e rettenetes dolgot most már nem csak az orosz tutajos, hanem a
zsidó sáfár is töredelmesen beismeri. Tudja, hogy törvényt kell ezért
állania; tudja, hogy szenvednie kell e miatt, tudja, hogy hitsorsosainak
sok bánatot okoz s az üldöztetés keserü végzetét idézi föl felekezetére:
mégis bevall mindent.
S egyenesen rávall bűntársára is: Smilovics Jankelre s az eszlári
ruhaátadó asszonyra. S ezek is zsidók!
Vajjon elhitte-e a vizsgálóbiró s az a titkos tanács, mely neki
segitett, a holttest csempészetét? Elhitte-e, hogy a holttest ugy került
a dadai Csonkafűzesbe, a hogy Matej és Herskó elbeszélte?
Ez a kérdés sokszor fölmerült agyamban. Véglegesen s határozottan soha
se tudtam magam előtt e kérdést eldönteni. Most se tudom. Gyakori s
benső érintkezésben kellett volna lennem az emberekkel s őket s
gondolkozásukat csupán csak e czélból meg kellett volna gondosan
figyelnem, hogy lelkiismeretesen kimondhassam a feleletet. Vagy azt,
hogy elhitték, vagy azt, hogy maguk se hitték.
Hogy sok részlet valótlansága előttük is nyilvánvaló volt: ez nem
dönthet hiszékenységük fölött. Az elfogultság képes minden bizonyságot
legázolni. Az elfogultság erős hitet teremt s a vizsgálóbiró és a titkos
tanács hajaszáláig tele volt elfogultsággal s a hitnek ereje független
attól, hogy van-e benne, s mennyi benne az igazság?
A vizsgálóbiró nyomban elrendelte Herskó vallomása után, hogy Vider Mór
tokaji boltos zsidót fogják el s vezessék szine elé. De nyomban
elrendelte távirat utján azt is, hogy Smilovics Jankelt tartóztassák le
s rab gyanánt kisérjék Nyiregyházára.
III.
(Smilovics Jankel egyénisége. – Első vallomása. – Lassanként
elhatározza, hogy ő is vall. – Nyiregyházán bevallja a hullacsempészet
regényes történetét. – Uj adatokat hoz szinre. – A holttest különös
szaga. – Vallomása ellenkezik Matejjal és Herskóval, de Tisza-Lökön
összeegyezteti ezekkel vallomását.)
Smilovics Jankelt már másnap, julius 8-án elfogták Técsőn s julius 9-én
már Nyiregyházán a vizsgálóbiró kezén volt.
Zsidó vallásu és származásu, 43 éves, Remetén született s vajnági lakos
Máramaros vármegyében. Van felesége s egy gyereke. Vagyona nincs,
büntetve vagy vád alatt még soha nem volt. Napszámos munka után éldegél.
Tutajozni is szokott s a tutajon sáfár volt. Tudományos miveltsége
semmi, csak zsidó kézirati betükkel tud irni s olvasni is kevéssé.
Herskó alakját elfeledtem s most, mikor e sorokat irom, husz év mulva
alig emlékszem rá. Smilovics alakjára meglehetősen emlékezem. Magasabb
fajta, középtermetü, szikár, előrehajlott fejü, vörös szőrü, apró szemü
ember volt; arczának jellege nem héber, hanem sokkal inkább tatár.
A Smilovics név gyakori lehet a Volga vidékéről hozzánk költöző
észak-magyarországi zsidók közt. Smile vagy Smüle a Sámuel héber névnek
változata. Smilovics szlávos képződéssel azt jelenti, a mit a héber Ben
Sámuel, magyarul: Sámuel fia.
Érdekes lélek volt ez a Smilovics Jankel. Kis lélek, kis ész. Őt nem
gyötörték, nem kinozták Tisza-Lökön a csendbiztosi magányban és mégis
vallott, mégis sulyos terheket vállalt lelkiismeretére. Sőt volt idő, a
mikor szentül meg volt arról győződve, hogy a csonkafűzesi holttestet
csakugyan az eszlári zsidók csempészték.
Nyiregyházán julius 9-én hallgatták ki először. Ekkor részletesen
elmondta tutajútjának naplószerü történetét.
Veil Salamon szentesi fakereskedő megbizásából s annak számára
tutajozott. Május 21-én vasárnapon indult Remetéről hét tutajjal s 15
tutajossal. Váriban még húsz tutaj s 29 tutajos csatlakozott hozzá. Itt
junius 3-ig vesztegelt. Tutajainak s tutajosainak száma itt
jelentékenyen megcsökkent. Miért s miként: nem tartozik a nagy perre. A
biróság se tartotta fontosnak. Junius 5-én délután Tisza-Kerecsenybe
ért. Itt sokáig késett s innen már csak két tutajossal indult. Szirkó
Mihálylyal és Drimusz Györgygyel, a kikről már megemlékeztem. Junius
14-én Szalók alatt, 15-én Dombrád mellett, 16-án Gáva alatt esteledtek
meg s kötöttek ki s 17-én reggel 9–10 óra tájban értek Tokajba. A
következő napot itt töltötték s 16-ának reggelén 6 órakor indultak
innen. Junius 26-án hétfőn reggel értek Szolnok alá, a hol e napokban
minden tutajost elfogtak, tehát őket is. Drimusz Györgyöt el is kisérték
Herskó szeklenczei tutajosaival együtt Nyiregyházára, de őt és Szirkót
nem. Őket szabadon bocsátották.
Hogy ő bárkinek bárhol holttestet adott volna át: határozottan tagadja.
A szeklenczei tutajosok közül, kik a holttestet a Csonkafűzesnél
megtalálták, név szerint egyetlenegyet se ismer. Csak Mező-Váriban tudta
meg azt is, hogy ezek szeklenczeiek. Ott látta őket először, azután
Tisza-Kerecseny alatt, később junius 20-án Ároktőnél s végre 21-én a
tisza-nánai Gólya-csárdánál találkozott velök.
Ez volt első vallomása. Ez egészen összevág társainak Drimusznak és
Szirkónak előadásával.
Ez után hat napon át volt módja tünődni Nyiregyháza börtönében.
A börtönök azonban nemcsak tünődésre valók, hanem társalgásra is valók.
Egy oduban több rab fészkel. Elitélt rab és vizsgálati fogoly. A ki
szabadul vagy a kit máshová hurczolnak: helyébe más jön. A külső
világból jön, a hol mindent tudnak és mindenről beszélnek az emberek. S
a hol szentül meg van győződve s a napnál tisztábban látja minden ember,
hogy a zsidók álnok módon az eltünt lányka ruhájába öltöztettek idegen
holttestet s ezt a biróság kezébe csempészték. Minthogy pedig a holttest
nyaka ép volt: ezt azért cselekedték, hogy a vérvád alatt levő zsidók
megmeneküljenek.
Smilovics minden nap hallotta ezt rabtársaitól is, börtönőreitől is.
Az őrmester Kozák s a börtönőr Karanczay semmi kétséget lelkükhöz
férkőzni erre nézve nem engedtek. S nem is titkolták meggyőződésüket.
Többi társuk se titkolta. Sőt a rabok előtt s kivált a zsidók előtt
ugyancsak előhozakodtak minden terhelő jelenségről, melyek száma
napról-napra szaporodott s mind sulyosabbá vált.
Herskó töredelmes beismerése minden kétségnek véget vetett.
Smilovics tünődött. Parányi elméje elkezdte szárnyait emelgetni. Mégis
csak meg kell fontolnia: mi lenne jobb? Az-e, ha ő is vall, a hogy a
vizsgálóbiró kivánja, vagy az, ha tovább is mindent tagad?
Azt is hallotta a rabok tanácskozásai közt akárhányszor, hogy a
tetemsikkasztás bűne nem is nagy bűn. Néhány hónapi vagy talán félévi
fogság. Ha vall: el is eresztik nyomban s ha utóbb elitélik is: egy-két
hónap nem a világ. Ha pedig nem vall: ott tartják vizsgálati fogságban
az egész nyáron, őszön, télen át. Hiszen mikor kerül végső tárgyalásra
ilyen szövevényes nagy per? S aztán felesége, gyermeke miből él az
alatt, ha a kenyérkereső ott ül a börtön odujában.
Arra határozta el magát, hogy vall.
De hát mindent még se vall meg. Apró eszéhez mért volt erkölcsi érzéke
is. Ugy gondolkodott: ha az ember igazságban jár is: akkor is czélszerü
némi hazudozás. Hát akkor miért ne tenné, ha már csupán csak hazudnia
kell? Miért szoritkozzék arra, a mit tőle a vizsgálóbiró vár? Miért ne
bizonyitsa be, hogy ő vezetés nélkül a maga erejéből is elő tud koholt
részletekkel állani?
Julius 15-iki nyiregyházi vallomása már ennek a tünődésnek eredménye.
Előadja ebben, hogy Tisza-Kerecsenyben junius 5-től 14-ig ácsorgott
tutajával. Innen junius 11-én vasárnapi napon berándult Eszenybe, hol
adósa volt. Adósának neve Kesztenbaum Gimpli. Követelése 5 forint volt.
Ezt akarta behajtani. Volt azonban Szent-Mártonban is adósa, valami
Rubinstein Májer nevü zsidó. Ez ellen 6 forintnyi követelése volt. Ezt
is be akarta hajtani. Eszenyből tehát egyenesen át akart menni a
szentmártoni partra.
Át is ment.
Ott rév van a Tiszán, dereglyén kell átmenni. A mint átért s fölment a
partra: ime ott látott egy lovas szekeret, félreállitva valami cserje
mellé. A szekéren két ismeretlen zsidó ember.
Egy pillanatig nézte őket s ez alatt az egyik zsidó őt odaintette.
Menjen a kocsihoz.
Odament. A zsidó azt mondta, hogy ő eszlári lakos, szatócs, társa is
eszlári zsidó s az az ő fuvarosa. Megmondta mindkettőjük nevét, de
bizony ő már elfelejtette a neveket.
Elbeszélte az a kocsin ülő zsidó az eszlári vérvád esetét. Üldözik,
nyaggatják, tömlöczözik a zsidókat mindenfelé. Ám a budapesti zsidók
ötezer forint jutalmat adnak a szerencsés találónak, a ki az eltünt
lánykát élve vagy halva előkeriti. Ime holtteste ott fekszik az ő
kocsijukon. Vállalkozzék Smilovics arra, hogy a biróság kezébe juttatja
a holttestet. Bizonyosan hozzátette a két zsidó, hogy ha vállalkozik:
övé lesz az ötezer forint, s nekik annyit adjon, a mennyit akar.
Smilovics gondolkodott. Az ötezer forint, tizezer korona nagy pénz.
Szegény embernek nagyon jól esnék. Csakhogy erős gyanuja támadt arra
nézve, hogy ha csakugyan hatóságok, biróságok üldözik a zsidókat: azt a
nagy pénzt mégis alig adják ők oda egy rongyos zsidónak. Hanem azt igen
könnyen megteszik, hogy pénzadomány helyett vasra verik s a börtönbe
zárják. Miért merte ő az eltünt lányka holttestét megtalálni?
Első gondolata az volt, hogy ő bizony erre nem vállalkozik.
Az alatt, mig igy beszélgetnek: csak látják ám, hogy négy tutaj
ereszkedik lefelé a Tiszán szemük előtt. Smilovics mindjárt felismerte
őket. Ezek a szeklenczei tutajosok, a kiket Mező-Váriban látott. Nyomban
azt tanácsolta a két zsidónak, hogy a holttestet adják át a
szeklenczeieknek.
A két zsidó elfogadta a tanácsot.
A két ló ki volt fogva, hogy legelészszen a parti füvön. Megnézte jól a
két lovat. Egyik sárga volt, a másik fekete. A boltos nyomban meghagyta
a fuvarosnak: fogjon be. A boltos összefogdosta lovait, fölszerszámozta,
befogott s elindultak vizmentében.
Smilovics is felült a fakó szekérre a két zsidó és a holttest mellé.
Kisérték a szeklenczei tutajosokat. Ezek a vizen, ők a parton. Hol
eltüntek előlük a tutajok, a mint a part és a parti füzesek, szilvások
és nyárasok elfödték előttük a vizet, hol pedig szemük előtt uszott
lefelé minden tutaj.
Útjuk hosszu volt.
Kocsijuk a Tisza balpartján koczogott előre, hol rendes utakon, hol
dülőuton, hol csak a gyepen, haraszton.
A tisza-szent-mártoni rév nem ott van, a hol a falu legközelebb fekszik
a folyamhoz, hanem több mint egy kilométerrel följebb Szalóka irányában.
Innen a két Tárkány közt levő kikötésig vagy huszonöt kilométer a
távolság a vizen s annak partján. Vannak ugyan átló utak is, de
Smilovics ugy beszélte, hogy a parton követték a tutajokat.
A vizsgálóbiró vakon fogadta el Smilovics beszédét. Nem birálta meg
sehogyse a fakó szekér utrendjét. Ha csakugyan a folyam partján
döczögött előre a tetemszállitó szekér: akkor Zsurk, Záhony és Györöcske
falvakat kikerülniök nem lehetett.
A halott, Smilovics képzelete szerint, valami szalmaalomban feküdt a
kocsi fenekén. A halott nem volt felöltöztetve, csak valami rongyos ing
volt a testén. De le volt takarva valami pokróczfélével. Igy ment volna
vele három zsidó három falun keresztül fényes nappal.
Ezt elhinni nagyon erős dolog.
Halottat szállitani hatóság engedélye nélkül nem is szokás, nem is
szabad. Ez a zsidókat ugyan nem akadályozhatta, mert hiszen ők épen bűnt
akartak elkövetni; – a merénylők a hatósági rendszabályokat nem szokták
tisztelni.
Csakhogy a népnek az a babonás hite, hogy a mely határon idegen halottat
visznek át: azt a határt okvetlenül elveri a jég s azért a nép a
halottvivőknek utját állja s ha ezek erőszakoskodnak, őket agyon is
veri.
Jól tudta ezt mind a három zsidó s lehetetlen, hogy eszükbe ne jutott
volna, hogy őket valamelyik faluban mégis csak tetten érik. S akkor jaj
lesz árva fejüknek. Az egész országban zúg és harsog a zsidók elleni
gyülölködés. Az eszlári keresztyén szüzről mindenki tud immár. Egyéb se
kellett volna, csak az, hogy három idegen zsidó kezén találjanak
leánytetemet: halálnak halálával pusztul el az a három zsidó.
Abban se bizakodhattak, hogy az emberek figyelmét elkerülik. Tudták ők
azt jól, hogy falvakon, népes pusztákon a mezei kutyák figyelmét el nem
kerülhetik.
A kutya szaglása óriási. A dögszagot és a halott ember szagát messze
dülőföldek távolságából biztosan megérzi. S megy a szag után. S hallat
olyan különös üvöltő hangot, melyről a falusi ember mindjárt tudja, hogy
valami rendkivüli dolog történik, hogy a három zsidó szekerén valami
szokatlan állapot van.
No, de mindegy. Ezzel a vizsgálóbiró nem törődött. Smilovics beszéde a
zsidók ellen szólt, örömmel iktatta tehát a beszédet papirosra. Annál
nagyobb örömmel, minél képtelenebb volt az.
Bizonyára készakarva nem kérdezte Smilovicstól azt se, volt-e nagy szaga
a halottnak. Pedig nagy szaga volt. Hiszen Eszlár száz meg száz
kilométernyire van Tisza-Szent-Mártonhoz. Azzal a két rossz gebével a
két eszlári zsidó egy hét előtt oda nem érhetett, mert hiszen bujkálva
kellett nekik haladni, népes helyeken éjszakákon vonulni keresztül s a
tolvajutakat keresni fel mindenütt. S aztán nyári meleg napok jártak, a
holttestnek nagy feloszlásba kellett átváltozni.
A vizsgálóbiró ezzel se törődött. Csak beszéltette Smilovicsot.
A szeklenczei tutajosok naplemenetkor kötöttek ki Kis- és Nagy-Tárkány
között. S a hol kikötöttek: ott a három zsidó is megállt halottas
szekerével.
Smilovics leszállt a szekérről, odament a viz partjára s kihivta a
partra Herskót. Herskó kijött, de kihozott magával két tutajost is.
Smilovics nem tudja nevüket. A parton azután elkezdtek öten tanácskozni.
Smilovics, Herskó, az eszlári boltos zsidó s a két tutajos. Az eszlári
fuvaros zsidó, ugy látszik, nem vett részt a tanácskozásban.
De melyik volt az a két tutajos?
Az egyiknek bizonyára Matej Ignácznak kellett lenni s a másik nem
lehetett más, mint Csepkanics György. Csak ez a két ember volt az utolsó
és üres tutajon.
Csakhogy ez a beszéd sehogy se vágott össze se Herskó, se Matej, se
Csepkanics vallomásával.
Mindegy; – a vizsgálóbiró igy vette irásba.
Megállapodtak öten. Herskó vállalkozott a holttest elszállitására s
vállalkoztak a tutajosok is. Az eszlári boltos zsidó adott nekik pénzt,
de mennyit: ezt Smilovics nem tudja.
Herskó s a két tutajos vette le a szekérről a tetemet s vitte be a
tutajra.
Vallomása végén azt mondja Smilovics, hogy a tetem fel volt öltöztetve
ugy, a hogy a Csonkafűzes alatt megtalálták. Még a föstékes kendő is ott
volt balkeze csuklóján.
Biztos abban, hogy az eszlári boltos zsidót és fuvarosát fölismerné.
Ha igazat beszélt: föl is ismerhette Smilovics a két zsidót. Hiszen nagy
eset volt ez, a minőt nem ért még, egész nap együtt volt a szekéren a
két zsidóval s az eset óta még csak harminczhárom nap telt el. A
feledésre nem elég idő.
– – Ez volt Smilovics julius 15-iki vallomása Nyiregyházán.
Nem tetszett a vizsgálóbirónak a maga egészében. Nem is tetszhetett.
Hiszen sok lényeges körülményre nézve homlokegyenest ellenkezett Herskó
és Matej vallomásával. Ezek pedig mégis ketten vannak. Az ellenmondást
ki kellett egyenliteni valahogy.
Nyiregyházán nem lehetett. Ott a börtön is, a vizsgálóbiró hivatalos
helyisége is nagyon népes és zajos volt. Füle volt a falaknak is. Nem
volt más mód. Smilovicsot ki kellett vinni Tisza-Lökre. Ott van a
csendbiztos. A csendbiztosnak szépen bevall mindenki mindent. Hogy miben
állott a csendbiztosnak ez a hatalma: ezt majd később beszélem el.
Harmadnap mulva julius 18-án Smilovicsot már Tisza-Lökön találjuk. Ugy
beszél ekkor már, mint a karikacsapás. Egyenesen, a hogy csak kivánják
tőle.
Csakhogy megint sok uj dolgot hoz fel az esemény mélységeiből.
Azt mondja: junius 5-én hétfői napon érkezett Kerecsenybe. Kedden vagy
szerdán érkezett ugyanoda tutajon egy fejérmegyei ismerőse, névszerint
Fógel Amsel zsidó. Ő éppen rakodni akart, a mikor Fógel hozzáment s
elbeszélte neki a tisza-eszlári esetet, melyet ő még nem tudott apróra.
S elmondta azt is, hogy a zsidók a gyanutól menekedni akarnak s hogy
magukat tisztázhassák, egy másik idegen holttestet akarnak a Tiszán
leusztatni épp ugy felöltöztetve, a miként az eltünt lányka, Solymosi
Eszter volt. De a holttest nála van. Kérte őt, vegye át tőle a
holttestet s vigye le Eszlárig s azon alul ereszsze el.
Beszélgetés közben Smilovics természetesen tudni akarta, hogy kitől ered
a terv s honnan való a tetem. De Fógel Amsel meglehetősen zárkozott
volt. Annyit azonban mégis elárult, hogy őt mások bizták meg e
vállalattal s megbizóinak egyike Mendelovics Niszen nevü vajnági lakos
zsidó.
Igért neki Fógel e vállalatért 500 forintot, ezer koronát s nyomban át
is adott 80 forintot.
Ő nem vállalkozott erre, de azért megállapodtak abban, hogy gondoskodik
ő majd emberekről, a kik Fógel utasitása szerint leusztatják a
holttestet. Ez után Fógel előállott azzal, hogy Tisza-Szent-Mártonnál
lesz majd a holttest, ott adja át két eszlári zsidó s utasitásul adta
azt is, hogy a holttestet majd Eszlár alatt öltöztessék föl Eszter
ruhájába.
Herskó emberei, a szeklenczeiek junius 7-én haladtak el Kerecseny alatt.
Nem álltak meg. Ő rögtön felismerte Herskót, ki régi ismerőse. Csónakon
ült, utánament Herskónak, beszélt vele, megállapodtak a
tetemszállitásban, meghánytak-vetettek minden körülményt s Herskó 120
forintért vállalkozott az egészre.
Ezután ujra elbeszéli a két eszlári zsidóval Tisza-Szent-Mártonnál való
találkozását. Most már azt mondja, hogy a holttest nem volt
felöltöztetve, csak valami ing s talán valami szoknyaféle volt még
rajta, egyéb semmi. A haja hiányzott.
Az eszlári zsidók, mihelyt a holttestet átadták, nyomban kocsira ültek s
elhajtottak. Sietésük okául azt mondották, nekik mielőbb otthon kell
lenni, hogy Eszter ruhájának átadása iránt intézkedhessenek, hogy azt
Herskóék, mikor odaérnek, késedelem nélkül átvehessék. De a ruhát nem ők
fogják átadni, hanem egy közép életkoru barna zsidóasszony.
A két eszlári zsidó nevét elfelejtette, de a boltos zsidót, a mikor az
eszlári zsidókat elébe állitották, Grosz Márton eszlári lakosban, a
fuvaros zsidót pedig Klein Ignácz szintén eszlári lakosban ismeri föl.
És pedig határozottan fölismeri mind a kettőt. Ezeknek volt szekerük s a
szekér előtt egy sárga s egy fekete lovuk, Tisza-Szent-Mártonnál. S ezek
adták át a holttestet.
Ezt a vallomását fentartja Smilovics október 19-én is.
IV.