– Engedelmével, gróf úr, meg fogom a sebet kissé tekinteni.
– Igen jól van; egyébiránt a halotti bizonyítványban talán azt is meg
kell majd említeni, hogy nőm a szinházban rögtön görcsöket kapott,
minden jeleivel a valódi keleti kolerának.
Mintha virág után nyúlván, kigyót pillantott volna meg az érdemes orvos
úr, úgy visszapattant a koporsótól e vészes szók hallása után s igen
példás hidegvérűséggel szóla:
– Valóban? De tulajdonkép nem is szükség a sebet közelebbről vizsgálnom,
csak méltóságod fájdalmát fognám ezáltal még inkább élesíteni.
– A mint tetszik.
Az orvos asztalhoz ült s a szükséges hivatalos bizonyítvány irásához
fogott, néha-néha, mintegy elvétve, azon négyes aranyra pillantván,
melyet fáradozása jutalmául a papirra tett a gróf. Míg ezen utóbbi a
szükséges adatokat mondá az orvos tollába, addig futó pillantást veték a
szerencsétlen halottra.
Oly szép volt az most is, mint midőn a páholyban pillantám őt meg; azon
egy különbséggel mindazáltal, hogy akkor piros, most pedig fehér rózsák
virítottak szabályos arczán. Örömest legeltettem volna még szemeimet e
korán leszakasztott ritka bájú virágon, de a gróf többször mintegy
kedvetlenül tekinte rám s én szerényen fordítám szemeimet kisérőmre,
gondolván, hogy kandiságom talán sérti a gyászoló férjet.
– Mikép tetszik a halottvizsgálat? – szóla suttogva vezetőm s ajkait
gúnymosoly játszá körül.
– Nem értem önt egészen.
– Kielégítőnek hiszi ön ezt?
– Ezen esetben igen s reménylem, hogy kétesb esetekben pontosabb a
vizsgálat.
– Meglehet. De én egykor láttam, hogy ezen orvos úr, halottas házba
lépvén, egy alvó gyermekre pillantott s azonnal nagy elhatározottsággal
mondá, hogy bízvást el lehet temetni. Máskor pedig egy holt asszonyt
vizsgálván meg, az élő férj haláláról adott bizonyítványt.
– Ez elég szomorú! De hallotta ön? Ma délután lesz a temetés!
– Itt még csak megjárja, mert ezt agyonlőtték, fölébredésétől tehát nem
tarthatni; de tudok én oly eseteket is, hogy a beteg hajnalban halt meg
s már ugyanazon nap délután el is temették. Ezt nevezhetni azután
borzasztó hanyagságnak!
Ezalatt az orvos bizonyítványát megirá, díját zsebébe mélyeszté s
ünnepélyes bókot csapván, nagy méltósággal távozott, megnyugodva azon
szép öntudatban, hogy kötelességét pontosan teljesítette. Ha meghalok,
más orvos által vizsgáltatom meg magamat.
Ezen derék s böcsületes ember távozása után a gróf mintegy kérdezve
tekinte ránk s a mellékterembe inte, hol vezetőm azonnal bemutatott
neki, mondván:
– Gróf úr, barátom meg akart önnel ismerkedni, de valóban nagyon
sajnáljuk, hogy ily szomorú pillanatban érkeztünk.
A gróf csak néhány hideg, de mégis igen udvarias szóval válaszolt s
miután még egy pár közönyös megjegyzést tevénk, már épen távozásra
készülénk, midőn csaknem akaratlanul törtek ki ajakimon e szók:
– E szomorú esemény igen borzasztó ugyan s mégis vannak, kik annak
örvendnek.
– Mikép érti ön ezt? – kérdé kissé meglepetve a gróf.
Ennyit mondván, többet is kelle szólnom s azért minden tétovázás nélkül
folytatám:
– A zsidókat értem, kik mindig rendkívül neheztelnek keresztyén vallásra
térő feleikre, főkép pedig a gazdagokra.
A gróf ajkába harapott, de csakhamar ismét összeszedé magát s lehető
hidegséggel szóla:
– Ön ismerni látszik boldogult nőm korábbi viszonyait?
– Van szerencsém.
– Első férjéét is?
– Igen.
– Ha szabad kérdeznem, mikor beszélt ön vele utolszor?
– Néhány hét előtt.
– Pesten?
– Nem; az alföldön.
– S talán annak következtében kivánt ön velem megismerkedni?
– Igen.
– Örvendek. Egyébiránt meg fog ön bocsátani, hogy mostani szomorú
körülményim közt…
– Oh, kérem, nekem kell bocsánatot kérnem, hogy ily sokáig
alkalmatlankodám. Ügyünket máskor is elvégezhetjük.
– Holnap reggel, ha úgy tetszik.
– Mindenesetre lesz szerencsém.
– Kilencz órakor.
– Pontban kilenczkor.
XIII. Dalárda.
Hideg búcsúvét után a grófot elhagyók s a városliget felé sétálunk,
minthogy arszlánomat nem bírám nyakamról lerázni. Útközben rögtön e
kérdést intézé hozzám társam:
– Hogy tetszik önnek Beattini?
– Nem szeretem az olaszokat, – válaszolék kitérőleg.
– Ki tudja, olasz-é.
– Hogyan? Ön talán közelebbről ismeri őt?
– Tudtomra senki nem ismeri őt közelebbről Budapesten s épen azért
találkoznak sokan, kik mindenféle kalandos történeteket regélnek róla.
Azonban, úgy látszik, hogy ön többet tud mindnyájunknál s családi
viszonyait közelebbről ismeri.
– Csak elhunyt nejének története ismeretes némileg előttem s egyedül
ezért kell vele szólanom.
– Ah, talán épen hajdani szerencsés imádót van alkalmam önben
tisztelnem?
– Oh, épen nem! sokkal kellemetlenebb tárgy az, mely miatt a gróffal
szólanom kell.
– Talán párbaj? Úgy segédnek ajánlkozom.
– Haramiának tekint ön engem?
– Hogyan?
– Én mindazt, ki párbajt ví; gyilkosnak tartom; a gyilkos pedig bitóra
való. Azonban, tanúra mégis szükségem lesz s azért ön ajánlatát szívesen
elfogadom.
– Valóban kiváncsi vagyok, mi fog e rejtélyes látogatásból kifejleni.
– Majd meglátjuk. Most azonban visszatérhetnénk már a városba.
– De ugyan miért? A reggel oly gyönyörű. Úgy is elég jókor érünk még
vissza a poros városba. Ah, most jut eszembe! A «Dalárda» most tíz
órakor gyűlést tart a városligeti szigetecskén, menjünk oda.
– Dalárda?! Mi ez?
– S nem tudja ön ezt?
– Nem.
– Oh, úgy már annyival is inkább be kell önt mutatnom, s míg oda érünk,
addig elmondom származását, minden egyéb szükséges körülményekkel
együtt.
– Kiváncsi vagyok.
– Tehát halljunk szót! Mióta a magyarnak Üdvleldéje nincs, a mi minden
tekintetben bizony régóta nincs; és mióta kalodája van, melylyel
szintoly régóta dicsekedhetünk, azóta annyi a sok «da» és «de»
Magyarországban, hogy «dade» sincs annyi, habár a nagyidai ostrom óta
egy sem halt volna is meg. Van most ugyanis uszda, mit a nyelvbúvárok
onnan származtatnak, hogy abban az emberek a hullámok ellen uszítatnak,
azaz: úszni tanulnak, mikép azt más keresztyén emberek mondani fognák.
Van iroda, ezt a váltótörvényszéknél találták föl, annak megmutatására,
hogy a kinek ott irnak, az tökéletesen oda van. Van tanoda, jeléül, hogy
a tannak oda kellett volna költöznie, ha szabadon bocsáttatott volna.
Van csapda, melybe az ujságírók egymást ugratni törekszenek. Van
lovárda, azaz lovak vára, melyben azt tanítják, hogy mikép lehet
mulatságból az ép csontokat eltörni, vagy az ellenség elől gyorsan
elfutni. Van csömörde, s ez azon új betegség, melyet a becsületes magyar
érez, midőn a sok «da» és «de» által fülei kínoztatnak. Miután pedig
ennyi da és de van már divatban és isten tudja még mennyi, melyek
hirtelen nem jutnak eszembe, ugyan mért ne léphetne életbe a Dalárda is?
– Ez igaz, de mind ebből csakugyan nem tudhatom még, hogy micsoda
tulajdonkép ezen Dalárda?
– Mindjárt meg fogja ön tudni. Napjainkban az ének igen nagy szerepet
játszik az egész világban, következéskép még Magyarországban is. A
csalogány énekel, a fűrész hangját énekszerűnek mondják, a csizmadiainas
énekel, a pólyás csecsemő énekel, a gőzhajók kerekei dalszerű hangokat
fejtenek ki, a szél énekel, még pedig különösen Budapesten oly
hatályosan, hogy szemeszája megtelik az embernek tőle. Szóval, most
mindenki énekel. Néhány lelkesek tehát, kiknek száma, istennek hála!
mindinkább szaporodik, összeállottak, azon soha eléggé nem magasztalható
hazaboldogító czélra, hogy a dalnak illatos apró csatornáit egyetlen
nagy tengerbe egyesítvén, üdvosztó hullámaival az egész haza földét
megtermékenyítsék, mikép azt a Nilus folyam cselekszi azon iszappal,
melyet kiáradása után a földeken hagy. Ezen társaság ritka
önfeláldozással felel meg szép és közhasznú czéljának és igen gyakran
tart gyűléseket, melyekben hölgyek is részesülnek.
– Hölgyek is? Bezzeg van ott vita, tudom!
– Nagyon csalatkozik ön. Nem hasonlítnak ám ezen összejövetelek a többi
magyar gyűlésekhez. Ezekben nem gyanusítnak senkit, nem kárhoztatnak
semmit, nem javalnak semmit, nem határoznak, nem vitáznak, nem
ellenkeznek egymással, nem személyeskednek és nem is ásítnak.
– Hát ugyan mit csinálnak?
– Esznek, isznak és énekelnek.
– Már ott magam is szeretnék táblabiró lenni.
– Oh, az könnyen megeshetik! Csak egy szavába kerül önnek, s tüstént
dalárdnokká lehet.
– Minő új szó ez?
– Én csináltam, nemde szép?
– Rendkívül! De csak van valami más czélja is e díszes társulatnak?
– Oh, igen! Például, midőn a társaság valamely tagja meghal, a többi
tagok azonnal összegyűlnek.
– És?
– És énekelnek. Ha jeles idegen érkezik városunkba, összegyűlnek.
– És?
– Énekelnek. Ha művész távozik városunkból, összegyűlnek.
– És?
– Énekelnek. Nagybőjtben is összegyűlnek.
– És?
– Énekelnek. Farsangban szinte gyűlést tartanak.
– És?
– Énekelnek. Ha pedig semmi ok nincs az összegyűlésre…
– Nos, akkor?
– Szinte összegyűlnek.
– És?
– És ismét énekelnek.
– Természetesen, csak magyarul?
– Oh, nem! Néha hallatnak ugyan egy pár magyar dalt is, hogy a
hirlapoknak legyen min örvendniök; de rendesen csak víg dalokat
énekelnek, minthogy:
Szomorú a magyar nóta
Háromszáz esztendő óta!
már pedig nekik vígság a czéljok, minthogy a vidámság az egészséget
megerősíti és a haza boldogítására nemcsak ép lélek, hanem egészséges
test is kivántatik.
– Hát jótékony czélokat nem mozdítnak elő a dalárdnokok és dalárdnoknők,
s a dalárdnoknőknek dalárdnok gyermekei?
– Dehogy nem! Jótékonyságra buzdító dalokat énekelnek, melyek rögtön
minden erszényt megnyitnak.
– Hát az iparűzést pártolják?
– Oh, de mennyire! Annyi magyar pezsgőt fogyasztanak el, hogy két ily
gyárnak folytonos munkát adnak.
– És a nemzetiséget?
– Mindig csupán magyar csirkéket esznek, még pedig mindig kizárólag csak
magyarországi salátával.
– Már ez szép, már ez csakugyan dicséretes! Valóban, hálával tartozom
önnek, hogy e jeles vállalkozókkal megismertet.
Alig mondám ki e szókat, s mennyei hangok üték meg füleimet.
– Hallja ön? A gyűlés ugyancsak tüzes folyamatban van.
– Ah, most a tenoristák énekelnek!
– Oh, nem! Hiszen most a pezsgős poharakat koczczanták össze. Hah, most,
most! Hallja ön a szívrendítő dalt?
– Hallom!
– Fölzúdult tenger hullámai gyanánt csapnak füleinkbe. Ez ám az élvezet!
Ezret fogadhat ön egyre, hogy huszonnégy óráig egyetlen madár sem fogja
magát a városligetben hallatni.
– Elhiszem!
Most fák által képezett körbe lépénk, s néma tisztelettel hajlottam meg
a Dalárda dalárdnokai és dalárdnoknői előtt. Hol azon kemény szív,
melyet e látvány meg nem lágyítna? Hol azon lágy kedély, melyet e
bűverejű hangok meg nem keményítnének? Sehol! Sehol! Sehol!
A magas fák alatt hosszú asztal terült el, rakva mindennel, mi pompás
villásreggelihez kivántatik. Az asztal körül férfiak és hölgyek ültek, a
férfiak pezsgős poharat, a hölgyek legyezőt tartva kezeikben és
mindnyájan lelkesülten énekeltek. Az asztal felső végén a fő dalárdnok
állott, mindegyik kezében pezsgős poharat tartva, s kiterjesztett
karjaival az egész énekkart kimagyarázhatlan pontossággal kormányozta,
mi mellett maga is példás magasztossággal énekelt és ezenkívül lábainak
elszánt dobbanásai által az egész roppant személyzetet oly példátlan
rendben tartá, melyet egyszersmind hallatlannak kellene mondanom, ha a
zaj nagyon is hallható nem lett volna. Az asztal körül ülő dalárdnokok
mind magánénekesek voltak, ámbár ezúttal legnagyobb egyetértéssel mind
össze-vissza énekeltek, mit különben magánénekeseknél nem igen
tapasztalhatni. A tulajdonképi kart két csoport képezé, melyek egyikét
vak gyermekek, a másikat pedig pólyás csecsemők alkoták. A vakok
hatalmas kenyérdarabokkal voltak fegyverkezve, hogy szünetek közben meg
ne unják magukat, ámbár ezen igen száraz mulatságban alkalmasint nem
igen gyönyörködtek. Egyébiránt, kik az egyszerű eledelt megszokták már,
azok a jó kenyeret is manna gyanánt eszik, ha elegendő bőségben
nyújtatik nekik. A pólyás dalárdnokok ellenben szünetek közben is
folyvást igen kedélyesen énekeltek, mi ugyancsak derekasan fűszerezé a
pompás élvezetet.
[Illustration: Dalárda.]
Én igen szeretem ugyan az éneket, de füleim ellen sem viseltetem mostoha
indulattal, ennélfogva már épen arról gondolkozám: merre kelljen szöknöm
elragadtatott arszlánom mellől, midőn a térre nyíló legközelebbi
fasorban egy csodaszép fiatal hölgyet pillanték meg, ki leirhatlan
gyöngédséggel vezete egy betegesnek látszó éltes asszonyt. Azonnal
elhatározám tehát, hogy lépteiket követem; mert ezt mindenesetre
érdekesnek hivém, s különben is legalább becsülettel szabadulhattam meg
ez által a lelkes Dalárda hazaboldogító zajától.
XIV. Hideg víz és savó.
Közelítésem megriasztani látszék a két ismeretlen hölgyet, mert
lépteiket kissé gyorsíták, s a ligetből a Rákos felé távoztak; ki
azonban oly kedvelője minden szépnek, mint én, az nem igen könnyen
hagyja magát efféle akadályok által gátoltatni. S ha valaha, úgy
csakugyan most volt okom, hogy a fáradtságot ne kiméljem, mert a fiatal
hajadon oly szép vala, hogy egész Budapesten ritkítá párját; és ez nem
csekélység, mert hiszen mindnyájan jól tudjuk, hogy három kis német
fejdelemségben sem találhatni annyi szép hölgyet, mint Budapesten.
A fiatal hajadon, ki, mint látszott, nem igen óhajta velem
megismerkedni, azon keleties szabású szépségek egyike vala, minőket ily
ritka tökélyű összhangzásban csak mintegy elvétve találhatni. Fekete haj
és szemek, barna arczok, kimondhatlanul igéző pír által fölhevítve,
keskeny sötétpiros ajkak, gömbölyű áll, karcsú nyak, mely ritka
szabályszerűséggel egyesült a kerekded vállakkal, görög szabású orr,
mind ezek oly igéző egészet alkotának, hogy akaratlanul is igen sűrűn
pödörgetém bajuszomat, s lehető legkedvezőbben törekvém magamat minden
mozdulatban kitüntetni.
Iparkodásom azonban nem igen használt, mert a hajadon csak kizárólag a
beteges, éltes asszonyra fordítá minden figyelmét, s engem észre sem
látszott venni. De a tapasztalt férfit az ily akadályok csak merészebbé
teszik, s azonnal elhatározám, hogy megszólítom őket. De mikép?
Zsebemben mindig egy fél keztyűt szoktam hordozni, s ezt ajánlom mind
azon vállalkozó férfiaknak, kik szeretnek szép hölgyekkel hevenyészett
ismeretséget kötni, a mit így kell eszközleni.
A keztyűt földre ejtém és fölkapám, természetesen a hölgyek háta mögött,
s azután lehető legnagyobb udvariassággal kerülvén elébök, tisztelettel,
s lehetőségig kedveltető hangon szólék:
– Nagyságtok veszíték el talán ezen szép kis keztyűt?
– Nem! – felele az éltes hölgy, s útjokat mindketten folytaták.
– Pedig már örvendék, hogy szerencsém lehet nagyságtok veszteségét
visszapótolnom.
Semmi válasz.
– Talán a Dalárda énekében méltóztattak nagyságtok gyönyörködni?
– Igen, – felele meglepő hidegséggel az éltes hölgy, s egyszersmind
fejével biczczente, mintha azt akarná értésemre adni, hogy a további
társalgástól föl vagyok mentve.
Szemtelenség nélkül ezúttal nem lehete az ismerkedést tovább folytatnom,
de azért visszavonulni sem akarék még, s illő távolban folyvást követém
a hölgyeket, néhány legdivatosb trillával szeldelve a levegőt, mi az
érzékeny hölgyeknél csak ritkán szokott kedvező hatás nélkül maradni.
Volt-e jó sikere szép hangomnak, vagy nem, azt nem tudhatám; de annyi
bizonyos, hogy a hölgyek gyorsabban távoztak, s kevés pillanat mulva
azon major kapujában tüntek el, mely mellett a vízgyógyintézet áll.
Én még soha nem valék azon helyen, de mégis azonnal ráismertem, mert egy
pokróczba burkolt férfit pillanték meg, ki egész erejéből futkosott föl
és le a ház előtt, s ki irja le csodálkozásomat, midőn benne egy hajdani
barátomra ismerék, ki mindig oly egészséges volt, hogy még a tyúkszemet
sem ismerte. Ezt meg kell szólítanom, gondolám, s azonnal e kérdést
intézém hozzá:
– Barátom, te vagy?
– Ah, Bende? Örvendek! Rég nem láttuk már egymást.
– Mi bajod?
– Még eddig semmi.
– Hát mit csinálsz itt?
– Meg akarom a bajt előzni.
– Azért izzadod magadat félholtra?
– Nem érted te ezt, barátom. A vas kemény, de azért mégis megtüzesíti a
kovács és hideg vizbe dugja, hogy még erősebb legyen. S ezt teszem én
is.
– Hiszen te nem vagy vas!
– Az mindegy.
– Orvos ajánlatára vagy itt?
– Oh, nem! Én az orvosokra nem sokat hallgatok; magam is tudom én, mire
van szükségem.
– Érzed-e már hasznát a sok izzadásnak?
– Oh, igen! Fejem gyakran fáj, a sok vízivás pedig kissé meggyöngíté
gyomromat.
– És mégis folytatod?
– Természetesen. A javulás majd később fog beállani.
– Az őrültek gyógyintézete közel van ide, nemde?
– Igen.
– Megengedj, barátom, de nem fog ártani, ha helyről gondoskodol.
Azonban, beszéljünk okosat; láttad azon két hölgyet, kik most a szomszéd
majorba léptek?
– Igen.
– Ismered őket?
– Természetesen.
– Szólj, szólj, kicsodák?
– Hiába kérdezősködöl.
– Mért?
– Nem kalandra valók.
– Hová gondolsz! Hiszen nem azért kérdezem.
– Tehát komoly szándékból?
– Mindenesetre.
– Ám legyen tehát. Én csak annyit tudok róla, hogy az egyik anya, a
másik pedig lyánya; a szép Lenke atyja, Börger János, gazdag kereskedő
volt, de bizonyos zsidó tőzsér csalárdsága következtében megbukott, s a
Dunába ölte magát. Özvegye most csekély hozományából él, s gyöngélkedő
egészsége miatt ezen majorba költözött.
– Hát a csalárd zsidó?
– Megszökött, mintegy két év előtt.
– Nem tudod nevét?
– Tudtam, de most nem jut eszembe vezetékneve. Másik neve Móricz volt.
– Talán az, kiről mondják, hogy oly igen szép felesége volt?
– Ugyanaz. Ismerted a szép asszonyt?
– Igen.
– Hiszen te minden szép asszonyt ismersz! De bocsánat, innom kell.
– Szomjas vagy?
– Oh, nem! De itt mindig innom kell.
Barátom távozott, s én bizonyosan nevettem volna botorságát, ha a
gyalázatos Móricz nevének hallásán annyira föl nem indulok. Tehát ezen
családot is inségbe taszította! Azonban csakhamar lecsöndesíte ismét
azon remény, hogy másnap reggel Beattinit üstökön ragadom és a préda
kiadására kényszerítem.
Ily gondolatokkal tépelődve, visszafelé fordulék; de alig haladtam egy
pár száz lépésnyire, midőn igen sajátságos látvány által lepettem meg.
Egy major közelében ugyanis egy ismerősömet pillantám meg, ki igen
komoly arczkifejezéssel követé egy vörös tehén minden lépését.
Megszólítám őt:
– Mit keres ön, barátom uram?
– Ah, elvesztett egészségemet!
– Hiszen oly erőben van ön, hogy Toldy Miklósnak is beillenék.
– Oh, barátom, a külszín csal! Oly erőtlen vagyok, hogy alig birom
egymásután rakosgatni lábaimat. Most savóval élek és tehénlevegőt
szívok.
– Ezt nem értem.
– Azon majorban az istálló fölött van szobám, melynek padlója meg van
fúrva, hogy a tehenek kipárolgása az egész szobát mindig átjárhassa.
Nappal pedig a tehenek után sétálgatok, hogy mindig gőzkörükben
lehessek.
– S ki ajánlotta ezt önnek?
– Orvosom, e major tulajdonosa.
– Ah, értem! Mért nem folyamodott ön inkább hasonszenvi
gyógyrendszerhez, mely napjainkban igen alaposan gyakoroltatik, s nem
igen szorul ily nevetséges fogásokhoz.
– Ah, ön ezt nem érti!
Ismerősöm ismét ingadozva követé a legelésző tehén nyomdokait, én pedig
boszúsan fordultam el tőle. Mégis csak jobb volt a régi idő. Akkor a
savót csak sertések elébe önték, s csak akkor ittak az emberek, midőn
szomjaztak, a marhák kipárolgásában pedig semmi gyönyörűséget nem
találtak. Hja, hiába! Akkor az orvosok tiszteletreméltó szakállas
férfiak voltak, kik éjjel-nappal isteni tudományuknak éltek, mert illőn
tudák méltánylani azon fönséges hivatást, mely embertársaik életét
kezeikbe adá; most ellenben, kivevén a kevés kiveendőket, a sok táncz és
egyéb mulatságok özöne nem engedi meg a tudományos búvárkodás
gyakorlatát, s ez egyik oka annak, hogy nincs oly sok öreg emberünk,
mint hajdan! Azonban vigasztaljuk magunkat azon reménynyel, hogy e
szomorú állapot nem fog már sokáig tartani; mert íme, fiatalabb
orvosaink szakállat kezdenek már viselni, s így biztosan várhatjuk, hogy
a mélyebb tudományosság sem fog ezentúl náluk hiányzani, s majd ismét
becsületesen megvénülünk, mint őseink és nem leendünk kénytelenek
gyomrunkban mosógyárt fölállítani, a sertésektől a savót eltulajdonítani
és marhabűzön hízni!
De hah, mi ez! Jajgatás, sikoltás! Ah! A tehén megúnta ismerősöm hosszas
ólálkodását, megfordult, apró szarvait igen érthető kifejezéssel rázá, s
a beteg, ki oly gyöngének hivé magát, hogy lábait is alig birá előre
rakni, úgy iramodott tüskén-bokron keresztül a major felé, hogy a
billikomot nyert kan agár is alig birta volna őt elérni. Ha ha ha! Aztán
ne nevessen az ember, midőn minduntalan ily fonákságoknak kénytelen
szemtanuja lenni!
XV. Bottal és bot nélkül.
Utamat folytatám ugyan a város felé, de a szép Börger Lenke nem ment ki
fejemből; bárhová fordítám szemeimet, mindenütt csak csodaszép szemeit
és igéző arczát látám. Azonban, ne gondolja ön, szép olvasónő, hogy
szerelmes vagyok, oh, épen nem! Átugrottam én már a száz tű hosszát,
következéskép nem igen lehete attól tartanom, hogy csak amúgy könnyedén
komoly szerelembe essem. Csupán részvét, igen, felebaráti részvét volt
azon indulat, mely keblemet ily élénk hevülésbe hozá. Eddig Móricz
ügyében csak boszú és kalandvágy intézé lépteimet, most pedig érzém,
hogy az elnyomatott ártatlanság ügyvédévé lettem, s itt akaratlanul az
«Ördög naplója» jutott eszembe, s félig-meddig Robin de Boisnak kezdém
magamat képzelni, ki az özvegy és árva vagyonát visszaszerzi; azon
lényeges különbséggel mindazáltal, hogy én teljességgel nem vágytam a
szép árva kezét birni, mert a szabadságot mindenek fölött szeretem.
Gondolatim tömkelegéből lépések riasztának föl. Két férfi haladt el
mellettem. Első tekintetre is látám, hogy politikusok, mert mind a kettő
egyszerre beszélt, s az egyik igen gyorsan ment, mi miatt többször
megbotlott a göröngyös úton, míg a másik nagyon is lassan lépegetett,
minek következtében mind a kettő mindig meglehetősen egymás mellett
maradt. Az egyik tehát rohanva, s a másik fontolva haladó, gondolám
magamban és figyelmezni kezdék szavaikra, lépéseiket illő távolban
követve.
– Barátom, – így szóla az, ki minduntalan megbotlott, – hiába törekszel
engem becsületes szándékodról meggyőzni.
– De kérlek, hallgass meg legalább.
– Ugyan minek? Hiszen tudom, mit akarsz mondani. Okaitokat minden ember
ismeri.
– Tehát czáfold meg állításomat.
– Ugyan minek? Hiszen a többség úgy sem hiszi okoskodásidat.
– Te tehát azt hiszed, hogy bot nélkül is kormányozhatni a parasztot?
– Nemcsak ezt hiszem, hanem egyenesen azt állítom, hogy bottal csak
rontani lehet és javítani épen nem.
– Furcsa vagy te, barátom, hiszen egyszer saját szemeimmel láttam, hogy
inasodat megverted.
– Igaz, de ebből épen nem következik ám, hogy helyesen cselekedtem. A
mire egyes ember indulatának heve által ragadtatik, annak gyakorlására
nem kell törvény által is engedelmet adni.
– Engedj egy kérdést, barátom.
– Tessék.
– Köteles-e a gyermek szüléinek szót fogadni?
– Igen.
– Hátha lopást vagy gyilkosságot parancsolnak neki?
– Akkor – akkor nem tartozik nekik engedelmeskedni.
– Miért?
– Miért?! Mert ez rossz tett.
– Úgy! És mikép birja a gyermek megitélni, hogy jót vagy rosszat
parancsoltak-e neki szüléi?
– Nem tagadom, hogy ez kissé bajos; de mire czélzasz e hasonlítással?
– A műveletlen ember itélőtehetsége is csak olyan, mint a gyermeké, s
így erőszakos eszközt is kell ellenök használni, ha boldogulni akarunk
velök.
– Oh, barátom, már ebben csakugyan szerfölött csalatkozol! Ez egészen
más.
Ily hangon huzamosb ideig folyt még e vita, s én már unni kezdém az
egészet, mert többszöri tapasztalásból tudám, hogy a rohanók és fontolók
soha nem szoktak egymás okainak engedni, habár bensőleg meggyőződnek is
azok igazságáról.
Már épen más ösvényre akarék térni, midőn oly nevet monda ki a fontoló,
mely egész kiváncsiságomat ismét fölébreszté. Így szóla ugyanis
társához: