Ez időköz alatt megtörtént az egész reparatura a félrement
történelemben.
A Trimeric család örökösét megtalálták valahol Prágában, s ediktaliter
haza idézték Francziaországba, ott jogszerinti örökségébe minden
hivatalos formák szerint visszahelyezték.
Ellinor a kitünően jól értesült párisi rendőrség útján azt is megtudta,
hogy az a bizonyos gouvernante együtt utazott el a rehabilitált
grófnéval Armignolba.
Tehát utána!
A képviselő úr magával vitte Jacques Pluhart is.
Nem volt már komornyik. Ügynök úr volt a czíme.
Ő volt legjobban beavatva a Trimeric család házi titkaiba. Ő látogatott
el a Trimeric kastélyba, a hol Fernande található volt. Bevezették
hozzá.
Igen jó ajánlata volt – Amerikából.
Izenetet hozott Degoud Alfréd úrtól, a kinek ott igen jól mennek az
üzletei. Fényes vállalatokat indított meg, melyek a legszebb kilátásokat
nyítják meg előtte. De Quimper gróffal kiegyezett ama bizonyos váltó
miatti kereset megszüntetése iránt. Most már teljesen rehabilitálva van.
Alig várja, hogy szeretett nejét ismét ölelhesse. Utiköltségül
utalványoz a számára ezer frankot. Broklynban fogja várni a megérkeztét.
Utasítja, hogy azt a bizonyos oklevelet, melynek megőrzését reá bizta,
kézbesítse De Quimper Ellinor gróf úrnak.
Fernande végig hallgatta az egész előterjesztést s azt felelte rá, hogy
semmi köze hozzá, jól mennek-e az üzletei Degoud Raoul úrnak, vagy
rosszul? Köszöni az utiköltséget; de nem veszi igénybe. A mi a házassági
oklevelet illeti, azt ő átadta annak, a kit az legjobban érdekel: Aïra
grófnőnek. Ha hivatkozni akar ez okiratra De Quimper, ő nála
megtalálhatja.
Nyomban, a mint Jacques Pluhar visszatért a válaszszal, sietett Ellinor
a Trimeric kastélyba, Jacques Pluharral együtt.
Ismét Fernande fogadta a látogatókat, a ki úgy látszik, valami
protektornő szerepét viselte itten.
Az elfogadó teremből átment Fernande a mellékszobába, az lehetett Aïra
boudoirja.
Kis idő mulva visszatért.
– A grófnő elfogadja önt.
Ellinor elegáns látogató toalettben volt. Kerek metszésű kabát, éles
ránczra vasalt pantallon, fehér bőr kamásli, a kabát gomblyukában piros
rendszalag és fehér szegfű. Ixa flór parfum. Májvereskeztyű az
oldalzsebben.
Aïra meglepő változáson ment keresztül. Nem volt már majomrokonság az
arczán. A fogalomzavaró pihéket szakértő tudomány eltávolítá az
arczáról, az most egészen sima és kellemesen kreolszinű volt. A haja
magas tekercsbe feltűzve a fején, európai divatú díszítéssel, legújabb
szabású öltöny a termetén. Nem is volt, így kicsipve, valami
visszataszító megjelenés.
Ellinor elbüvölő grácziával üdvözlé a hölgyet; a mit az szintén
megfelelő kecscsel viszonzott.
– Jó napot mylord. Örülök, hogy van szerencsém. Tessék helyet foglalni.
Szereti ön a zenét? Kivánja, hogy zongorázzak mylord?
S elverte neki a klaviron a God save te Queent.
– Kivánja, hogy elénekeljem önnek az «árva rózsa» románczát.
S énekelt neki egyet.
– És most uram, tegye ön le a húsz frankot, s adjon helyet az utána jövő
uraságoknak. Gud báj!
– No de asszonyom, mire való ez a keserű tréfa? Én önnek férje vagyok.
– Az én férjem? S hol volt ön eddig? S hol voltam eddig én?
– Értsen ön meg Aïra. Van egy német színdarab, Grizeldisz. Ebben a férj,
fogadásból, szeretett nejét próbára teszi. Arra fogad, hogy az ő neje,
bárminő megaláztatás után is, hive marad. És fogadását megnyeri. Ezt a
veszedelmes játékot voltam én bátor ismételni. Én önt próbára tettem.
– De hát Grizeldisz legalább volt valamikor neje a férjének. De hát
voltam én valaha neje önnek?
– A hivatalos okmány azt bizonyítja.
– S van önnél ilyen hivatalos okmány?
– Nálam nincs; de önnél van. Ön birja annak a bizonyítványát, hogy ön De
Quimper grófné.
– Igen, birom, s mindennap előveszem és újra meg újra elolvasom ezt az
irást.
Aïra a kebléből húzta ki ezt az iratot.
Látszott azon, hogy mindennap nem csak a kezei között, de a fogai között
is meg szokott az fordulni. Mind a négy szélén ki volt csipkézve, a hogy
leharaptak belőle egy darabot.
– Ime itt van, az én házassági oklevelem, a mely bizonyítja, hogy engem
De Quimper Ellinor gróf törvény előtt feleségeül vett. Ez az egyetlen
papir, a mi azt bizonyítja; mert az eredetit kitépték, elégették. Ezt
pedig én tépem szélylyel rongyokra! – És most takarodj előlem, te
«ember!» Én vagyok a Kráó! a majomleány, a kit két frankért mutogatnak
az állatkertben; a kit ha megharagítanak, harap és körmöl! S a
majomember harapása halálos! Nesze!
S azzal tele marokkal odavágta a szeme közé a széttépett okirat
csipetjeit.
Ellinor hüledezve támolygott ki a szobából.
A küszöbön Fernande nevető arczával találkozott.
Igy, nevetve, még rettenetesebb volt ez a szép arcz, mint azzal a
Medúzatorzképpel.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ellinor azt mondá a tisztelt ügynökének:
– No ezt a zseni-cziklust rosszul fejeztük be, Jacques Pluhar. Kezdjünk
újat.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
S ettől kezdve lett az armignoli kastélyból a «rút leányok mentsháza».
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
S a mi a legkülönösebb, azóta arról a tudományos világban oly nagy
feltünést keltett Kráóról senki sem beszél többé.