Ez oknál fogva Degoudnak többször kellett látogatást tenni a kastélyban
a kisajátítás miatt.
A gróf ingyen engedte át az útbaeső területet.
Sőt maga is aláírt száz részvényt. Egy részvényre száz frank volt a
befizetés.
– Én is szintannyi részvényt jegyeztem, monda Degoud.
Az már derék ember, a ki tízezer frankot tud szárnyvasut részvényekbe
elhelyezni!
(Ezt a tízezer frankot Ellinor adta Degoudnak – móringra!)
Az átvágás alkalmával rájöttek, hogy az útbaeső sziklák keble fősz és
czement tartalommal bővelkedik.
Rögtön alakított Degoud részvénytársulatot a kincsterhes bányák
kiaknázására. A puszta völgyekben gyártelepek keletkeztek.
Vasut, gyártelep, mind mesés nyereséggel járt. A társulatok
megválasztották Degoud urat igazgató tanácsosuknak és megküldék neki
zárt levélben a szindikátusi nyereségből háramló összeget.
S a másnapi armignoli Moniteurben olvasható volt Degoud Raoul
nyilatkozata, melyben a megküldött szindikátusi osztalékot a helybeli
kórháznak utalványozza, az igazgatói állást pedig tisztelettel
visszautasítja, ez aranymondással fejezve be nézeteit: «Egy
közhivatalnoknak nem szabad mást szolgálni, mint a közügyet, s más pénzt
elfogadni, mint a fizetését».
– Ez már a korrekt gavallér! tört ki Filibert gróf, mikor ezt megtudta.
Ilyen emberről olvastam én egyszer, de csak regényben. Ilyen férjet
szeretnék a leányomnak.
S ettől kezdve a legszivesebben látott vendég volt Degoud Raoul a
Trimeric grófi kastélyban. Ebédre is sokszor meginvitálták. Igen
kellemes társalgó volt. Széles ismeretekkel birt, sokat tapasztalt, s
minden tárgyról alaposan beszélt. Udvarias volt a hölgyek iránt. Hordott
nekik könyveket, a miknek megválasztása helyes tapintatáról tanúskodott;
Fernandenak a «Legendes des Siecles»-t, Aïrának a «Contes Bleues»-t s ha
ethicai térre vegyegett át a társalgás, határozottan elitélte a jelenkor
könnyelmű, realisztikus, czinikus áramlatát. Ezek rontják meg a
nemzetnek nem csak az erkölcsét, de a fizikumát is. Ezek az okai annak,
hogy ez idő szerint Francziaországban egy centimeterrel lejebb kellett
szállítani a katonamértéket.
– Lelkemből beszél ez az ember! monda Filibert gróf Fernandenak. S úgy
látszott, hogy Fernande is azon a véleményen volt.
De a mi legjobban tetszett Filibert grófnak, az a nyilt férfias
nézetnyilvánítás volt, melylyel Degoud Raoul De Quimper Ellinor gróf
ellenében állást foglalt.
– Nekem ő személyes barátom, fényes tehetségeit bámulom. Rajta voltam,
hogy képviselővé legyen. A politikában nagy szerep kinálkozik a számára.
De az ég őrizze Francziaországot attól, hogy a társadalmi életet is az
ilyen emberek vezessék. Ellinor képviseli Párist, s Páris a megmérgezője
Francziaországnak. De a vidék egészséges test, mely a méreganyagot
kiveti magából. A vidéknek kell meggyógyítani az országot. Páris
atheista! Sőt rosszabb! Bálványimádó! A vidék vallásos. Páris pazarló a
vidék takarékos. A kicsiny embereknél van a nemzet törzsvagyona. S az
bizonysága az erkölcsi szilárdságnak. Jó erkölcs, családi élet nélkül
nincs takarékosság.
(Ez a beszéd is mind komédia volt. Kiosztott szerep. Azzal természetesen
nem dicsekedett Degoud Raoul, hogy a vidék erkölcseinek nemesítésére
milyen jótékony hatással vannak a megtelepített orfeumok! Az ő
kulturális intézményei – párisi mintára! Hanem hát a frázisok mindig
hatalmasabbak, mint a tények.)
Az ilyen frázisokkal csalja le magas röptéből a szép Leilust a lepkefogó
apoczin.
Egyszer csak Aïra kezdte rajta kapni Fernandeot, hogy a szemei nedvesek.
– Hát te miért sírsz? hiszen te szép vagy.
Nem tudta elképzelni, hogy egy tökéletes szépségű nőnek is lehessen
olyan gondolatja, a min ha soká elmereng, a vége sírás lesz.
… Egy este, mikor ebéd után eltávozott a kastélyból Degoud Raoul, s a
pitvarban felsegítette rá a hawelokját Jacques Pluhár, azt dörmögé a
fülébe a komornyik:
«Megérett a granátalma, uram!»
Másnap szokatlan délelőtti órában látogatott el az armingoli maire a
Trimeric kastélyba.
Jacques Pluhár épen akkor olvasta fel Filibert gróf előtt azt az érdekes
ujdonságot, miszerint Degoud Raoul, armignoli maire, a közügyek körül
szerzett hazafias érdemeiért a becsületrend keresztjével lett
feldiszítve.
Bizonyosan a becsületrend piros szalagját a gomblyukában jön bemutatni!
Degoud Raoulnak azonban nem az a piros szalag virított a gomblyukában,
hanem egy fehér szegfű.
– Szabad önnek gratulálnom? kiálta eléje a gróf.
– Még nem, gróf úr.
– Hogyan? ön még nem kapta volna meg?
– Azt, a miért idejöttem, még nem.
– Hát miért jött ön hozzám?
– Én nem a gróf úrhoz jöttem, hanem Fernande kisasszonyhoz.
A gróf egyszerre kitalálta a rejtélyt.
– Menjen Jacques a kisasszonyhoz, kéretem, jőjjön a szobámba.
Fernande félbehagyta a zongoratanítást s átjött Filibert grófhoz.
– A maire úr önnel kiván beszélni, kisasszony.
Fernande a maire tekintetéből kitalálta, hogy mit akar az vele közölni.
Olyan szíviglátszó kék szemei voltak a derék férfiúnak.
– Kisasszony, ma engemet olyan kitűntetés ért, mely okot ad rá, hogy a
fejemet magasra emeljem. Csak így találkozhatom az ön tekintetével. A
becsületrend lovagjává lettem. Ez a minden világi czímek között az első,
ez az egyetlen, melyet büszkén viselhetünk. Most már van bátorságom ön
elé lépni azzal a merész kéréssel, hogy legyen nőm. Kincseket nem
adhatok önnek, de adhatok egy egész szívet.
Fernande elgondolkozott.
A gróf segítségére jött a habozónak.
– Nos, kisasszony! ön azt mondta nekem, hogy ha találkoznék egyszer egy
olyan férfiúval, a kit szerelmére érdemesnek tart, azzal kész volna
összekötni a sorsát. Degoud úr olyan ember. Én beleegyezem, a mennyire
beleszólásom van.
Fernande kezét nyújtá Degoud Raoulnak.
Ekkor Degoud kivette a fehér szegfűt a gomblyukából (a piros szalag az
alatt volt, a szegfűtől eltakarva) s átnyujtá a virágot Fernandenak. A
leány odatűzte azt a kebelfodrába.
Akkor aztán egy kis etuisből két karikagyűrűt vett elő Degoud Raoul s
azt egymással kicserélték. (Ezt ugyan a törvény nem szabja elő, de régi
szokás, megtartják.)
Degoud Raoul megengedte magának, hogy jegyesének ujja hegyét
megcsókolja.
– És most szóljunk némi prózai dolgokról, monda Degoud úr, belső
zsebéből egy csomagot húzva elő. Én nászajándékul átadom Fernande
kisasszonynak a tízezer frank névértékű vasuti részvényeimet. Az
átengedés rá van vezetve.
Ez már komoly tett volt! Tízezer frankot átadni móringba.
(Igy parancsolta Ellinor. Az ő pénze volt abban.)
Fernande reszkető kézzel fogadta el a csomagot.
Erre Filibert grófban is felpezsdült a nagylelküség.
– Én pedig átruházom a kisasszonyra (hiszen családomhoz tartozónak
tekintem) az armignoli házamat, teljes tulajdonjoggal. Ezt fogadja tőlem
Fernande kisasszony kelengyéül. Kérem, maire úr, tegye meg ez iránt a
szükséges hivatalos intézkedéseket.
– Majd ide fogom küldeni a sous-mairet a felszerelt okiratokkal,
minthogy a magamat érdeklő ügyekben való eljárás hivatalommal
összeférhetetlen. Ugyanazon hivatalnok fogja elhozni a kisasszony által
aláirandó nyilatkozatot is, mely a házasságba beleegyezését bizonyítja.
Ez a nyilatkozat, az enyimmel együtt, a mairei hivatal
hirdetmény-táblájára két hétig ki lesz függesztve. Igy rendeli a
házassági törvény. Az alatt, ha valakinek kifogása van a házasság ellen,
megteheti. A cerimonia külömben nagyon egyszerű. Két hét mulva a
kitüzött órában az egybekelni kivánó felek megjelennek a mairei
hivatalban, két magukkal hozott tanúval. A maire (vagy ez esetben a
sous-maire) felölti a hivatali jelmezét, felköti a nemzeti háromszínű
vállszalagját, felolvassa a felek előtt a törvénynek a házasságkötésről
szóló szakaszát: akkor megkérdi tőlük, hogy akarnak-e e törvény
értelmében házassági viszonyba lépni? Miután mind a ketten igennel
válaszoltak: kimondja, hogy ezennel a házasság meg van kötve, s annak
minden következményei törvényesek. Mire a házastársak aláirják a
protokollumot a tanukkal együtt, végül aláirja a hivatalnok, feljegyezve
a dátumot s rápréselve a lapra a stampigliát.
– Igen, igen, mondá a gróf. Így megy az. Emlékezem rá. Én is átestem
ezen egyszer. Csakhogy akkor a maire fehér vállszalagot kötött fel.
Hanem mi azután még elmentünk a St. Germain l’Auxerrois templomba, s az
oltár előtti esküvőt is elvégeztük, illendő papi áldással.
Degoud Raoul ártatlan képpel kérdezé:
– S volt nagy foganatja az áldásnak?
Filibert grófnak nem tetszett a kérdés. Boszúsan hányt fittyeket az
ujjaival.
– Ejh! Ejh! Én még is szeretném, ha önök a mairei hivatalból még a St.
Eustacheba is betérnének, az én derék abbémhoz.
– Akarja Fernande kisasszony, hogy a St. Eustacheba is betérjünk?
kérdezé készségesen Degoud Raoul.
– Nem akarom! mondá határozottan Fernande.
Ez már bántotta a grófot.
– Nem akarja? Miért nem akarja? Az a maga makacs fejecskéje!
– Azért, mert én protestáns vagyok.
A gróf elkezdett fütyülni hüledezésében.
– Egy hugonotta!
És ő ezt csak most tudja meg! Hogy kire bizta Aïrának a nevelését éveken
keresztül! Igaz, hogy a vallásra külön oktatta a káplán. De csak mégis!
A Trimeric-kastélyban egy hugonotta leány!
A gróf nagy jelentőségű tekintetet irányzott Degoud Raoulra. Tőle várta
a consequentiák levonását.
Fernande megértette azt az invitáló arczkifejezést s sietett előzékeny
lenni.
– Degoud úr, én nem titkoltam el, hogy mi vagyok, önnek szabadságában
áll visszalépni.
Degoud Raoul vállat vont, a bajuszát pödörgetve; egy pihét veregetett le
a kabátja ujjáról, felnézett a plafondra s félrehúzta a száját egyoldalú
mosolyra.
– Én nem találok semmi okot a visszalépésre.
– Hogyan? hebegé Filibert gróf. Hát talán francmaçon az úr?
Szabadkőműves?
– Nem. Hanem zsidó vagyok.
Filibert gróf hanyatt esett a karszékében, a szája is nyitva maradt, a
szemei odameredtek Fernandera. Most már azon a sor, hogy elszaladjon.
Fernande kisasszony pedig kezét nyújtá a vőlegényének s szivélyesen
ismételt kézszorítással mondá neki:
– Tehát mához két hétre!