Bármilyen tökéletesen le voltak is zárva a redőnyök a Trimeric kastély
ablakán, azt nem akadályozhatták meg, hogy egy donzsón ablakából ki ne
lessen Aïra, mikor a nagy parádé végig vonul az országúton. A választási
vezetők szándékosan ott állították meg a menetet a kastély előtti tágas
piaczon, hogy képviselőjüktől búcsút vegyenek. Ellinor a kocsijában
felállva tartott hozzájuk szónoklatot. Térdig állt a koszorukban, körül
volt sátorozva zászlóktól. Ugy állt ott, mint egy hamis isten.
E leskelődésnek végzetes hatása volt Aïra kedélyére.
Fernande gyakran meglepte, mikor sírt.
– Miért sírsz, leánykám?
– Azért, hogy olyan csúnya vagyok.
– Honnan veszed ezt?
– A tükrömtől.
– A tükör csak a képet adja vissza; de fogalmat nem ád. Rút csak az, a
mi rossz.
– Az is vagyok én: rossz. Irigy vagyok. Azt mondom magamban, miért nem
vagyok én olyan szép, mint te? Miért nincs nekem ilyen gyönyörű arczom,
termetem, mint te neked? Milyen boldogság szépnek lenni!
– Ne hidd azt, leánykám. Az a kútforrása a boldogtalanságnak.
– Azt én nem értem.
– Mert még gyermek vagy. Gyere lepkéket fogni a parkba.
Az armingoli kastély egy völgykatlanban emelkedett, a hol
Dél-Francziaország éghajlata már a délszaki növényzetet is engedi
meghonosulni: olajfa, granátalma, oleánder bozótként tenyészik a
szabadban, s a növényzettel együtt annak a szerelmesei is együtt vannak,
a ritka fajú pillangók.
A lepkegyűjtés volt Aïra kedvencz mulatsága, a mibe aztán Fernande
megjelenésével némi tudományos rendszer is lett behozva. A mint Aïra egy
lepkét elvadászott a lepkehálóval, Fernande annak rögtön megmondta a
nevét, azt is, hogy milyen növényen él, s minő mesék vannak felőle
költve.
A vadászzsákmányt Aïra a szalmakalapjára tüzködve hozta haza a
kastélyba, a hol azután a vergődő pillangókat megölték valami illó
szerrel, hogy a gyűjteménybe tehessék.
Ez a világoskék szárnyú pillangó, a vörös szemekkel a «szép Argus».
Ez a fehér, vörös szemekkel és fekete félholdakkal a «szép Apolló».
Ez a sok rendkereszttel felczifrázott a «trójai vitéz».
Azoknak a neveit mind följegyezte a tárczájába Aïra, előbb gombostűvel
odatüzködve őket a szalmakalapja karimájához.
Majd egy pompás példányt fogott el a keleti mákonypipacson. Ezüst a
szárnya, jobbról nézve zöld, balról bibor csillámmal, mind a négy röpén
fekete karikákkal körzött arany szemekkel.
– Ez a «Menelaus».
Az is keresztül lett szúrva gombostűvel. Egy kicsit sírt is a kínzás
alatt, szfinkszek szokása szerint, a kik hangot tudnak adni. De azért
nem kapott irgalmat. «Hiszen olyan szép!»
– Hát azt ott az árticsóka virágon miért nem fogod el? kérdé Fernande.
– Hisz olyan csúnya!
Egy barnás fakó lepke volt, egyszerű fekete foltokkal.
– Látod, pedig ennek a pillangónak a neve «férfihűség».
Azzal Fernande ovatosan odalépett az árticsóka-bokorhoz s két újjával
elfogta a virágillatban kéjelgő lepkét.
– És most nézd meg ezt a pillangót, ha a nap felé fordítom. S akkor az a
sunda fakó lepke egyszerre tündöklő azurkéknek látszott; a hátsó
szárnyai gyöngyház szivárvány fényében játszottak.
– Látod, milyen gyönyörű ez a pillangó! monda Fernande. S azzal elhagyta
repülni a kis szárnyast.
Aïra felsóhajtott.
– Hejh! Ha én rajtam is keresztül tudna úgy sütni a nap!
– Látod leánykám. Te kiszemeled a legszebb lepkéket, elfogdosod s aztán
kegyelem nélkül keresztül szurod őket. Nem kérdezed, hogy fáj-e az
nekik? Neked gyönyörűséget okoz. Hanem azt a fakót, az egyszerűt,
elhagytad repülni. Látod, a leányokkal is így bánnak. Jaj annak, a ki
szép!
– Veled is így bántak? kérdezé Aïra.
Fernande elnevette magát.
– Nézd csak leánykám! Itt repked a fejünk felett egyike a legritkább
pillangóknak. Olyan nagy, mint egy madár. Olyan magasan és olyan sebesen
repül, hogy nem lehet elfogni, tétova röpte miatt még homoktülökkel sem
lehet lelőni. Pedig ez a kincse a lepkegyűjteményeknek: két szárnya
arany, kettő ezüst sávokkal ragyog és közé arab számjegyek vannak írva
kárminnal. Úgy híják, hogy «Leilus».
– Te vagy az a Leilus, úgy-e?
Fernande csak a szempilláival felelt erre a szóra.
– De hát hogy tudják mégis elfogni a Leilust, ha olyan magasan röpköd?
kérdezé Aïra.
– Van egy növény, a minek a neve «lepkefogó apoczin». Ennek a pilisei
valami bódító illatú mézet izzadnak ki. Ez az illat oda csábítja a
magasban repkedő pillangót. De azok a pilisek oly érzékenyek, hogy a
mint a pillangó a hosszú mézszivóját odadugja a virág mézkelyhébe,
egyszerre összehuzódnak s odaszorítják és többé el nem eresztik. Igy
lesz a virág foglyává a Leilus.
– De hát hol van ilyen lepkefogó apoczin? szerette volna tudni Aïra.
– Én még nem találtam ilyen mesés virágra, vallá meg Fernande.
… (No majd rád talál «az» szép Leilus!)