A csikósbojtár szép nyugodtan kitöltötte magának az utólsó pohár sört. A
gulyásbojtár is fenékig kitöltötte a vörös borát a pohárba.
Összekoczintottak.
«Egészségedre!» Kiitták egy hujjába.
Azután elkezdé a csikósbojtár, két könyökére tehénkedve:
– Bizony, csak szép nagy puszta ez a Hortobágy, czimbora!
– Igazán, nagy puszta.
– Nem hiszem, hogy nagyobb lett volna az a puszta, a melyiken Mózes
járkáltatta a zsidó népet negyven esztendeig.
– Te tudod jobban. Te bujod a bibliai történeteket.
– Hanem azért, akármilyen nagy az a hortobágyi puszta, még sem elég nagy
arra, hogy mi ketten elférjünk benne!
– Magam is a’mondó vagyok.
– No hát tágítsunk rajta egyet!
Azzal felkapták az asztalról a furkós botjaikat. – Jó két fiatal csáti
tölgy, ólommal beöntve a bunkós vége.
Mind a kettő ment a maga lovához.
Lovaslegény nem verekszik gyalog.
Mire visszajött a leány a házból, már akkor nyeregben ült mind a két
legény.
Akkor aztán neki nem szóltak semmit, szó nélkül hátat fordítottak
egymásnak s egyik csára, másik hajszra neki indult ellenkező irányban,
mintha a közelgő vihar elől menekülnének.
Hanem, a mint valami kétszáz lépésnyire eltávoztak egymástól, akkor mind
a kettő egyszerre hátranézett s aztán megfordította a lovát.
Akkor aztán, a furkós botot a boldog végével lefelé fordítva, mind a két
legény egyszerre sarkantyuba kapta a lovát s vágtatva rohant egymás
felé. – Ez a pusztai párbaj.
Nem olyan könnyű az, mint a milyennek látszik! Lóháton verekedni,
karddal is nagy mesterség: ámde a kard, akárhol talál, olyan sebet oszt,
a mit méltó megköszönni; de a bunkós bottal verekedőnek ugyan jól kell
kiszámítani az ütést, mikor a vágtató paripán szemberohan az
ellenfelével: – ott nem hárítanak, ott nem kapkodja félre az ember a
fejét a csapás elől. Egyet ide, egyet oda! A melyik jobb az a több.
A két bojtárlegény, a mint bothosszára összetalálkozék, egyszerre
csapott le az ólmos bottal egymásnak a fejére s azzal tovább futott
velük a rohanó paripa.
A Decsi Sándor megingott a nyergében a kapott ütéstől: a feje meglódult
utána; hanem aztán csak felvágta a fejét, megigazítá a begyürt süvegét;
bizonyosan csak a bot nyele, nem a bunkója sujtá a tarkóját.
Hanem az ő csapása annál jobban volt odaszánva. Az ólmos bot bunkója
oldalt találta az ellenfél koponyáját s az oldalt fordulva kiesett a
nyergéből s hasmánt terült el a földön.
Ekkor aztán a győztes ellenfél visszafordítá a lovát s a leütött
ellenfelét tarkótul sarkáig végig páholta, a mi csak ráfért. Igy szokták
azt!
Ha már elégtétel, hát legyen elégtéve!
Hej, ha a gavallér urak is ezt a szokást vennék fel, tudom Istenem, hogy
majd megrítkulnának a párbajok!
Mikor aztán elvégezte vele a dolgát, akkor a botja végével fölszedte a
földről a vetélytársa kalapját, kitépte belőle a bélést: megtalálta
benne a fonnyadt sárga rózsát, felhajította a levegőbe, s ugy elüté a
botjával, hogy százfelé repültek a levelei: mint a lepkék, ugy repültek
a szélben.
A leány onnan nézte ezt a döntő párbajt a csárdajtóból.
A sistergő istennyila ott csapott le a közel malom előtt. Itt volt a
zivatar! Recsegett, ropogott az ég sarka.
– Megmondtam ugy-e? Kiáltá a csikós, lóhátrul a leánynak, a megpaskolt
ellenfélre mutatva. Most már beviheted és ápolhatod! Neked maradt!
– Látod? mondá a leány. Ha ő ütött volna le tégedet, én rád borultam
volna s a testemmel védtelek volna meg, hogy meg ne verhessen. Akkor
aztán megtudtad volna, hogy téged szerettelek igazán.
A csikós sarkantyuba kapta a lovát s neki vágtatott a szembe közelgő
zivatarnak. Zápor jégesővel vegyest, vágott alá nagy szakadással,
mennykő hullott nagy lobogással. A leány utána nézett a lovasnak, a mig
a zivatar el nem takarta az alakját; egyszer-egyszer, mikor
megvillámlott, a tüzzé vált záporban meglátszott az árnyék alakja,
meg-meg csak elveszett, mig egészen eltünt.
Talán soha sem is látta őt többet.