Tessék valakinek, aki előttünk ül, a szája mind a két füle felé
szétnyilik, a torkából disztelen és jellegzetes csuklások öklődnek és a
szeme csunyán összehuzódik: – tessék hátulról udvariasan megérinteni a
karját és figyelmesen és okosan megmagyarázni neki, hogy ő téved, mikor
ezeket a csuklásokat miveli, mert amit azok ott csinálnak, az nem is
humor és neki nincsen oka nevetni.
Szépen nincs, mondaná Mérey Adolf, aki a „Tais-toi, mon couer“-t igen
ügyesen forditotta. A szinpadon folyton csak egymásnak mennek az
emberek, kopp, összeverik a fejüket, hihi, az egyik mindjárt
hasravágódik a meglepetéstől. A másikat folyton becsapják, hihi, azt
mondják neki: engem Schwarcnak hivnak, pedig őt Weisznak hivják. Meg
kell pukkadni. Végre mindenki levetkőzik, pedig nyilt szinpadon vannak,
hihi. Ha még ez sem volna elég, Weber és Hennequin ur szivesen lejönnek
a szinpadról és megcsiklandozzák önnek a hónalját.
Én pedig elszontyolodva és nagyon kellemetlenül feszengek és szégyelem
magam. A szinpadon egy fiatalemberről van szó, akinek az a gyönyörüsége,
hogy elbukott és szerencsétlen nőket felemel, támogat, jó akar lenni
hozzájuk. Ezt a fiatalembert Weber és Hennequin a szinpad egyik végétől
a másikig pofozzák, beleröhögnek a gallérjába, megfricskázzák az orrát,
még a sugólyukból is kiköpnek a cipőjére, végre a fején keresztül
belerugják egy nőnek a karjaiba. Engem pedig, a zavaros és ostoba
hahotán keresztül, mint valami fogfájás, gyötör a bukdácsoló gondolat és
mint a kicsufolt gyerek lebiggyesztett szájszéllel gyanakodva fordulok
vissza a sötét nézőtér felé: avagy nem az egész altruisztikus
világnézleten és minden eszmei tartalmon hahotáztak itt a hátam mögött?
De a szétfeszült és kipárnázott, fényesre dörzsölt arcokból megnyugtató
válasz vigasztal: ugyan hagyjon békükbe. Tudjuk is mi, mi az, hogy
eszmei tartalom. Ezt a fiatalembert mindenki becsapja és erre ő ostoba
képeket csinál – azoknak van igazuk, akik becsapták. Mi az, hogy
világfelfogás? Ha a fiatalember tőrt ragadna és rettenetes szavakkal
ledöfné a hütelen nőt: elálló lélegzettel és sirva néznénk rá és
egyszerre megértenők, hogy ez tragédia. Mi kérem, hazulról jöttünk, ahol
a feleségünk megcsalt és erre mi rettenetes és emberfölötti fájdalommal
szivünkben leszurtuk a feleségünk vagy megöltük magunkat, – de Hennequin
ur most egy felszarvazott férjet mutat és azt mondja: nevessetek, és mi
hahotázunk. Ez a világfelfogás.
És az a világfelfogás, hogy ha szürke az ég, akkor rosszkedvüek vagyunk
és ha kiderül, akkor jókedvüek vagyunk. És ha valaki nevető szájjal azt
mondja nekünk: _a kutya ugat_ – akkor mi is nevetünk. És ha valaki elénk
tesz egy pohár krétaporos vizet és azt mondja: igyál jó tejet, akkor
megisszuk a jó tejet. És ha valaki azt mondja: ez humoros, hát akkor az
humoros. Ezt ugy hivják, hogy: szuggesztibilitás. Ilyen szegények
vagyunk mindnyájan, mi is, te is és Weber ur is és Hennequin ur is, ha
ez téged vigasztal.
De Weber ur és Hennequin ur a jobb részt választotta, mely el nem
vétetik tőle.