I. A majális.

Margitvára a Duna mentén feküdt és a Merseházyak kastélyán kívül csupán

néhány viskó húzódott meg a parton. Aranymosó parasztok laktak ott, a

kik még Mária Terézia királynőtől kaptak engedelmet, hogy a Dunából

aranyat halásszanak, midőn a kegyes királynő Margitvárott mulatott.

A kastélyt kívül lőrések és bástyák védték, a felvonóhídnak ugyanazon

szerkezete volt, mint Zsigmond király idejében és a Merseházy grófok

mindig passziójukat lelték abban, hogy a cselédség – a vár népe –

középkorias öltözetben szolgáljon a kastélyban.

Bár csak évente egyszer szokott lenni vadászat a kastélyt körülvevő

rengetegben, a várnagy minden este felvonta a hidat és a kapus megfújta

a kürtöt, holott ezt nem igen hallotta más, mint a szarvasok.

A legközelebbi plebániáról néha eljött a pap és misét mondott a kastély

kápolnájában az elhalt Merseházyakért, valamint a várnép áhítatának

öregbítésére.

A szobákat állandóan szellőztették, télen fűtöttek, mintha mindig

közelegne az uraság és a szobalányok és inasok takarítottak. Letörölték

a képek aranyrámáit és a piros szőnyeget kiporolták a lépcsőházban.

Semmi nagyobb előkészületet nem okozott tehát Milfay Olivér megérkezése,

a ki Merseházy gróftól engedelmet kapott, hogy hátralevő életét a

margitvári kastélyban nyugalomban és békében eltölthesse.

Poroszkai uram, – a kinek már a szépapja is várnagy volt Margitvárott, –

elmagyarázta a vendégnek a keletre és délre fekvő szobák előnyét,

hátrányát. Leginkább az úgynevezett Mária-Terézia lakosztályt ajánlotta

figyelmébe, a hol a nagy királynő egy éjszaka meghált. Az ágy és a

bútorok ugyanazok, a piros selyemmel behúzott falról rózsaszinű

arczczal, fehér parókával, virágos szoknyában nézegetett alá a

császárnő, míg szemben vele az ifjú József császár keskeny arcza

figyelte a látogatót.

A széles diófaágyat megtapogatta Milfay Olivér, a karosszékeket

kipróbálta és a kopott aranyozású fürdőkádat szemügyre vette.

– Igen, itt megmaradhatok, – mondta egykedvűen.

A kandallóban, a melyet egy márványból faragott szarvasvadászat

díszített, nagy lánggal égett a margitvári uradalom fája. Míg az

éjjeliszekrényen, a rózsaszinű gyertyák mellett még ott feküdt ama

könyvecske, a mit a királynő elalvás előtt olvasgatott.

Milfay a kezébe vette a könyvet, német versek voltak benne, irta D.

Augustiner. A czímlapon virágos koszorúban hempergő kövér angyalkák, a

koszorú közepén egy meztelen telt asszonyi váll. A fejből csak a

hajfürtök, a kézen karperecz és a karkötőben kis amulett, igen apró,

alig látható M. T. betűkkel. Milfay, bár nem volt költő, kitalálhatta,

hogy D. Augustiner a nagy királynőnek hódolt e verseskönyvben.

Pengősarkantyús, pirosruhás, leventeképű huszár lépett be.

– Ez János, – mondta a várnagy.

A huszár összeütötte a sarkantyúját.

– Méltóságos úr, parancsát várom.

Milfay legyintett.

– Semmi sem kell.

A várnagy még megtanította arra a vendéget, hogyan lehet az ágyból

csengetni a földszinten levő cselédségnek, aztán mély meghajlással

elköszönt.

A villamos csillárok a három szobában ragyogva égtek és Milfay sétálni

kezdett a piros szőnyegen.

Valamikor kastélyban pillantotta meg ő maga is a napvilágot. Kamarás

volt, úr volt, a míg a lovak meg a kártya koldusbotra juttatták. Alig

múlott el negyven esztendős, már fulladozott az adósságoktól. Régen

agyonlőtte volna magát, de nem volt hozzá elég rosz kedve sohasem.

Mindig reménykedett, hogy majd segítségére siet valamely láthatatlan

kéz. Vagy únott egykedvűséggel tűrte a pénztelenséget és a

pénztelenséggel járó megaláztatásokat. Merseházy ajánlatát elfogadta,

mert már a szállása is veszedelemben forgott Bécsben és magában

számítgatta a napokat, mikor költözik ki a Práter lombos fái alá.

– Mit fogok én itt csinálni? – kérdezte, midőn levetette magát egy

karosszékbe.

Búbánatosan nézett körül a fejedelmi bútorokon, majd kinyitotta az

ablakot és kikönyökölt a kora tavaszi estébe. Körül a rengeteg, a fákon

túl a Duna búsan csillogott és a kastélyban és kastély körül olyan csend

volt, mintha mindenki meghalt volna.

Csengetett a huszárnak.

A jóképű legény eleven léptekkel termett előtte.

– János, vacsorázni akarok.

– Igenis. Már terítettünk az ebédlőben. Tessék parancsolni!

Kitárta az ajtót és a lámpásoktól ragyogó folyosón át az ebédlőbe

vezette a vendéget.

Az ebédlő olyan magos volt, mint egy templom. Körül a falakon régen

elmúlt urak kergették a rókát vagy űzték a szarvasgimet. Amott egy

fátyolos kalapú amazon repül át a sövényen kopói után. Itt kelevézzel

állnak szembe a fekete medvével.

Az asztal csillogott az ezüsttől. Középen piros rózsák, az ajtó

nesztelenül nyilott és sárgacsizmás fiatal inasok hozták a vacsorát. A

huszár a boros edénynyel a vendég háta mögött foglalt helyet.

Olivér egykedvűen ivott-evett. Egy őszfejű kulcsár bőrkötéses könyvben

nyújtotta át a borok jegyzékét, Poroszkai, a várnagy szivarosdobozokkal

megrakodva jött be az ajtón, egy apródruhás fiú csibukot és dohányt

hozott. Mind nesztelenül jöttek és nesztelenül távoztak, mint a mesebeli

dsinnek. Milfay Olivérnek valóban nem lehetett olyan kivánsága, a mit

látszólag ne teljesítettek volna.

Éjfélre járhatott, a mikor a szobájába tért. A míg a huszár vetkőztette,

az ágy előtt a szőnyegen asszonyi kontyból való vas hajtűt fedezett fel.

Csak egy rongyos vas hajtű volt, Milfay Olivér mégis felvette, kezében

megforgatta és valami babonás gondolattal a párnája alá tette.

A míg a nagyon széles ágyban elnyújtózkodott, félig lehúnyt szemmel arra

gondolt, hogy a hajtűt még a szép királyné felejtette el, tehát véle fog

álmodni az éjszaka.

Pedig magában egészen pontosan tudta, hogy a hajtű senki másé nem

lehetett, mint az ágyat vető szobaleányé.

*

Merseházy Miklós zseni volt.

Semmi más csupán: zseni. Mert az akart lenni. Még a grófi czímet is

elhagyta a neve mellől, legjobban szerette M. M.-nek irni a nevét, s

mert hisz azt mindenkinek kötelessége tudni, hogy a két szürke betű őt

jelenti.

Fiatal korában fehér nadrágban és kék frakkban járt, szerette az

aranycsikos harisnyát félczipője felett, – holott ez már az ő

fiatalkorában sem volt divat. Á la Romantique nevü hajviselete volt és

költeményt csak azért nem irt, mert lenézte azt a munkát, a mely tollal

és papirossal dolgozik. «A szivnek és az elmének kell érezni a

költeményt, – mi köze ahhoz más embernek, hogy én mit gondolok és

érzek?» – mondta, miután a legszebb verseket elgondolta.

Négy-öt nyelven teljesen folyékonyan beszélt, de állandóan magyarul

szólott, még Párisban is. «Olyan gazdag ember vagyok, hogy megengedhetem

magamnak ezt a lukszust», – ez volt a véleménye.

A legjobb lovakat tartotta istállójában, de a lóversenyt megvetette. «Én

nem tartok érdemesnek senkit, hogy vele versenyezzek», – mondta vállat

vonva.

Két vasuti állomás is volt a birtokán, de kedvencz szokása volt a

gyorsvonatot az őrháznál megállíttatni. «Megfizetem», – mondta.

A nőkkel temérdek baja volt életében, mert megvetette a nőket.

Szinházat tartott a székvárosban, de a szinésznőknek nem volt szabad

vele kaczérkodni. Egyáltalában tilos volt a kaczérkodás.

Párisban vagy Moszkvában hideg tekintettel fogadta a legelső dámák

hizelkedését és nem indult meg a legszebb tánczosnői pirouetten sem, ha

az neki volt szánva.

Ellenben ismeretlenül és rejtőzködve igen sokat mászkált kis nevelőnők

vagy polgár-kisasszonyok után. Álnév alatt bemutatkozni a nőknek, a

rendes szokása volt. Olykor pazarló az őrületig, máskor fukar, mint egy

uzsorás. Húsz kalapos volt Bécsben egymás mellett, a mely boltokat ő

rendeztette be különböző kalapos-kisasszonyoknak. Ellenben egy szegény

kis tanítónő, a kit szégyenbe ejtett, a Dunába ugrott és Merseházy

Miklós évekig könnyezve gondolt a leányra. «Ha tudtam volna, hogy

ennyire tisztességes – feleségül vettem volna.»

Majd a czirkusz világába lépett és nagyon tisztelte azokat a nőket, a

kik a trapézon biztosan dolgoztak. Buscheller Helén angol lovarművésznő

kedveért Kievtől Irkutzkig utazott egy nyáron. Tom, Tim és Tam

sodronyművészeket a csallóközi kastélyában hetekig vendégül látta. Ebben

az időben az volt a meggyőződése, hogy csupán azok a nők érnek valamit,

a kik a vágtató paripa hátáról keresztül ugranak az abroncson, vagy

legalább is tiz ölnyi magasban a kötélhintán mutatkoznak. Majd

Pétervárott vítőr-párbaja volt a franczia attaséval Ros’de Nil

Excentrique tarlatán szoknyácskájáért és szerencsés megmenekülése

emlékére nagyobb összeget helyezett el alapítványképen a Der Artist

czímű lapnál szerencsétlenül járt czirkuszi művésznők segélyezésére. És

visszaköltözött a nagy Duna mellé, halászott, vadászott, hosszúszáru

csizmában járt és a régi Vasárnapi Ujság bekötött évfolyamait

lapozgatta. A gólya, mely fészkén kelepelt a kis parasztház tetején,

mindig elandalította és alkonyattal Favérrel, az öreg aranymosó

paraszttal hosszan elbeszélgetett a folyó lilaszinű partjain. Sűrű

fekete szakáll övezte napbarnított arczát, horgas orrával, tollas

fövegében igen hasonlított honfoglaló őséhez. Zömök lett, holott azelőtt

karcsú frakkpan úgy repült a bálteremben, mint egy jogász. Erejét fiatal

fákon próbálgatta, a melyeket tövestől kicsavart, ha rosz éjszakája

volt. Talán ugyanezért gondolta a pozsonyi grófné, Seresdy Ilona

asszony, hogy itt volna az ideje annak, hogy Miklós gróf régi álmát

valóra váltsa: feleségül vegye az ő Pálma leányát. Pálma komtesz ugyanis

már tizenhat esztendős kora óta várt egy pozsonyi régi házban Miklós

grófra, az esztendők elrepültek, mint szálló madarak, de a reménység egy

perczig sem hagyta el az öreg grófnőt és leányát. Pálma grófné az

oltárterítőkön kívül csupán Miklós grófnak himzett meglepetésszerű

tárgyakat és minden héten imádkozott érte a régi templomban.

Az öreg grófné tehát finoman stilizált franczia levélben tudakozódott

kedves unokaöcscsétől, hogy milyenek mostanában az utak a Csallóközben,

nem áradt-e ki a Duna és érdemes-e megnézni a sziget gyönyörű ligeteit,

a krónikákban emlegetett Magyarország aranykertjét?

A gróf tüstént válaszolt.

A Csallóközben mocsárláz pusztít és az utakat befolyta az áradó Duna.

Nagyobb biztonság kedvéért csónakon egy távoli szigetre vitette magát, a

hol csupán egy vadászkunyhó állott és napokig vadászott vizimadarakra.

Egy tarisznya patront puskázott el, a míg haza bátorkodott.

– Miklós még nem érett ember, – mondta Pozsonyban a grófné lányának és

tovább himezték az oltárterítőket.

Ugyanekkor Merseházy Miklós is elhatározta, hogy szakít magányos

életével. Hat kastélya volt a környéken. Tetőtől-talpig berendezve

valamennyi, csupán a vendégekre vártak a pompás szobák. Fiatal korában

tartott is itt országraszóló mulatságokat, vadászatokat, hol az osztrák

főherczegek parasztlányokkal tánczoltak és vizi ünnepélyeket, a hol

angol lordok hajtották az evezőt, míg a tündéri yachton csengve szólott

a hajós-zenekar és operai művésznők énekeltek a holdsugáros Dunán. Nem

vágyódott többé az efféle mulatságra. Azt hitte, hogy már mindent

megpróbált az életben, a mulatsággal jóllakott, valami különös, újszerű

dolgot kivánt maga körül látni.

Bár zseni volt, sokáig nem jutott semmi az eszébe. Régi Jókai-regények

unatkozó földesuraságai és megcsömörlött nábobjai vetődtek minduntalan

eszébe, ha azon gondolkozott, hogy mivel szórakozhatna magányában?

Ekkor történt, hogy véletlenségből egy német ujság került a kezébe, a

hol az «egyveleg»-ek között azt olvasta, hogy Bécs mellett, a magyar

határhoz közel elszegényedett úrihölgyek részére kastélyát átengedte egy

Svarczenberg herczegnő. A kastélyban már több előkelő nevű dáma

elfoglalta a részére fentartott lakosztályt, a melynek használata

azonban örökös özvegységet ró a hölgyekre.

Miklós gróf nevetve csapott a levegőbe, a mi szokása volt, ha zseniális

gondolata jelentkezett.

– Ebbe az asszony-kastélyba valóban érdemes volna bepillantani!

De csakhamar eszébe jutott, hogy huszártiszti egyenruhája már nem

alkalmas a viseletre és hogy a nők voltaképen mindig és mindenütt

egyformák. Az öregek tele vannak rigolyákkal, a fiatalok csalfa

szerelemmel, a közepesek… azok a veszedelmesek.

– Ellenben mi volna az, ha én meg letört gavallérokkal népesíteném be

valamelyik kastélyomat és összeházasítanám a vén nőket vén férfiakkal? –

gondolta magában.

Egy darabig röstelkedett, hogy Svarczenberg herczegnő eszméjét utánozza,

de a terv mindinkább tetszeni kezdett magányos csónakozásai alatt. Az

evezőt a vizbe eresztette és képzeletében feltűntek letört urak, grófok

és bárók, sőt a nemes herczeg Livinszky, a kik Bécsben vagy Budapesten a

fogadók előcsarnokaiban mindennap megnézik a vidékről érkezett előkelő

vendégek névsorát és gyakran még felbontatlan az útipodgyász, midőn

névjegyét már beküldte Milfay Olivér kamarás vagy Xypszy baronett, a

kivel hajdanában a rókavadászatnál vagy a kaszinói mulatságon oly

pompásan mulattunk. Ugyancsak ők azok, a kik az expresszvonat érkezése

idején a Fehérhermelin-fogadó templomszerű előcsarnokában a «Le

Figaro»-t vagy a «Jokey»-t buzgón olvassák, mert mindegyiküknek van

ismerőse Párisban vagy Angliában, a ki az expressz-vonattal bizvást

megérkezhetett. A lóverseny gyepén idegesen feszengenek, de csak ritkán

szerencsés a tip, a melyet gazdag barátaik fülében elhelyeznek. Hisz

épen azért hordják hároméves redingotjukat, mert a lovak rosszúl

futottak és a franczia kártyában a Dame mindig férfikisérettel

mutatkozott. (Herczeg Livinszky nem is jellemzi másképen helyzetét, mint

e néhány szóval: «az utolsó slágert a porosz háború alatt láttam

kezemben, de három point-om már évek óta sem volt együttvéve.» A

nagyurak, a kik a kártyához épen úgy értenek, mint a lóhoz,

természetesen megsajnálják a szerencsétlen herczeget, holott önök között

lesznek néhányan, a kik egy forinttal sem honorálnák Livinszky

keservét.) Ők – az egykori lendületből végérvényesen kizökkent urak, a

kik felkelés után szinte futólépésben viszik a franczia officzinájába

kifelé ütköző fehér szakállukat, ők azok, a kik az öreg virágárus-nőnek

kedveskedő szót mondanak, midőn esetleg hitelben tűzi kabátjukra a

szezon virágját, ugyancsak ők járnak a nagyoperába a felvonás-közök

kedvéért, mert a szünet alatt a szinpadnak hátat lehet fordítani és

szemügyre lehet venni a páholyokat és az előkelő széksorokat, a miből

gyakran hasznosan megállapítható, hogy kik időznek a fővárosban.

Ugyancsak ők azok, a kik a kaszinó kártyaszobájában a nyerő háta mögé

húzódnak, – ha ugyan szivarszámlájuk miatt látogathatják a kaszinó

termeit. Éjjel szórakozott arczczal pillantanak be az előkelő

mulatóhelyek muzsikás éjszakájába és többnyire jó viszonyban vannak a

Max-szal, a hirhedt garçon-nal, a ki néha-néha elárulja, hogy kik

mulatnak az orfeum elzárt szobáiban. Ők azok, a kiknek gazdag barátok

körében nem izlik a pezsgő, sem a mulatság, mert ők nem a pezsgő

kedvéért töltik az éjszakát… Mulatni egyedül, kedvükre szoktak, midőn is

elrejtőznek a pálmakert rejtett sarkába és szivesen adnak útbaigazítást

a kezdő tánczosnőnek a góthai almanach titkaiból. És az ő kalapjuk

gyorsan elkopik, mert gyakran megemelik, míg a körmük ragyogó és

kifogástalan, bár a gyorsvonat gyakorta nem az ő szerencséjük

előmozdítására fut be a főváros állomására. Kis kávéházuk is van tán

valahol, a hol pihenni szoktak – egymás között. Roppant ügyesen

billiárdoznak és az ecárté-partikat sztratégiai alapon játszák. A

szivart megropogtatják, mielőtt rágyújtanának és irigylik Karcsit, a ki

egy gazdag öregasszonyt vezet oltár elé, a ki ugyan vagyonát nem a

legrendesebb alapon gyűjtötte, de «hiszen lehet Mödlingben vagy Budán is

élni, ha az embernek pénze van.» Ugyanebben a kis kávéházban, a hol

napközben többnyire békés polgárok, boltosok és nyugalmazott

hivatalnokok isszák kávéjukat, éjjel, a «fészek»-nek nevezett

oldalhelyiségben néha-néha a franczia pezsgőgyárak kitünően ismert

palaczkjai is felbukkannak egy-egy szerencsés nap után. Igaz, hogy a

pezsgőspalaczkra rá van ragasztva egy láthatatlan czédula: «csak

mértékletesen!», de a visszaemlékezések mégis csak megindulnak és

ilyenkor elmondja mindenki élete legszerencsésebb coup-ját. «Izidor», a

monarchia egyik legrégibb pinczére hátrafont kézzel áll a társaság

mögött és szivesen kisegíti az urakat a visszaemlékezések alá kerülő

dátumokban, nevekben, sőt a versenylovak élettörténetében, mert harmincz

év óta nem jelent meg olyan ló a monarchia gyöpén, a melyet Izidor úgy

ne ismert volna, mint a saját gyerekét. Csupán a gőgös Milfay Olivér

szól néha Izidornak:

– Ne fecsegjen, markőr!

Izidor megelégedetten bólint, de búcsúzásnál már a kabátot felsegítvén

Olivérünkre, így szólal meg:

– Szervusz, tanár úr.

– Szervusz, Izidor! – felel Milfay, a kit az «Aranygolyó»-nál

kártyatudománya miatt «tanár úr»-nak neveztek.

– Az «Aranygolyó»-ba megyek, – mondta egy napon Merseházy Miklós, midőn

tervével elkészült.

Szerencsés napon érkezett, – lóverseny volt délután Budapesten, az

Aranygolyó «fészkében» az öreg Izidor egyedül tanulmányozta a

sportlapokat, miután a «fészekben» sport-lapon kívül egyebet nem

olvastak.

Izidor csaknem elájult ijedtében, mikor a csallóközi nábobot a

«fészekbe» belépni látta. A legelső gondolata az volt, hogy kirohan a

kávéházból és az Aranygolyó előtt posztoló öreg Henrik hordárt a

lóversenytérre futtatja a vendégeiért, a kik körülbelül húsz esztendő

óta álmodoznak azon a hosszú téli éjszakákon, hogy miképen is történne

tovább, ha egyszer Merseházy Miklós beperdülne az Aranygolyóba, mint

ifjú huszárhadnagy korában és az atillájának minden zsebében vadonatúj

ezresek voltak hanyagul begyűrve… A gróf intett Izidornak.

– Semmi eltűnés, Izidor, – mondta, mintha csak tegnap lett volna az

Aranygolyóban. – Az urak hadd szórakozzanak kedvükre a gyepen.

– Kegyelmes uram, – rebegte Izidor, – hiszen egyedül unatkozni fog.

– Maga majd elmulattat, – felelt Miklós gróf. – Hát halljuk, mit

csinálnak régi barátaim? Kinek van szerencséje? Kinek van szeretője? És

Olivér milyen összegben játsza a piquet-játszma point-ját?

Izidor őszintén felsóhajtott.

– Elverte itt a jég a termést, exczellencziám. Esztendők óta nem

markiroztam piquet-kártyát a méltóságos tanár úr számlájára.

– Höhö, – felelt az őszinte szóra Merseházy. – És mely lovat fogadták

barátaim a vasárnapi Kancza-díjra?

Izidor most már belezökkent a régi kerékvágásba. Az ujjain számlálta:

– Hát először is Fridolint fogadtuk. Tizenkettő az egyhez adták, – az

Isten verje meg azt a ragyás muszkát. Mert, tetszik tudni, törölték

Fridolint az oaks-ból. Erre csak jön a kis zsidó doktor Bécsből, hozza,

hogy a Kancza-díjra Mályvát fogadta három bécsi kozák a szemeláttára. A

felséges czár unokaöcscse erre megesketi a kis doktort a

telefonfülkében, beleesünk Mályvába…

– Ki a czár unokaöcscse?

– A Livinszky urat hivjuk úgy egymás között. Utólag kiderült, hogy a kis

doktort orosz szertartás szerint eskette, Mályva nem indul, a sok finom

fogadást elvitte az ördög…

– Höhö, – felelt nevetve a csallóközi nábob, – mindig hires volt ez a

kávéház a balszerencséjéről. A ki az Aranygolyónál issza feketéjét, azt

három kilométernyiről megérzik a versenylovak és megtagadják az

engedelmességet.

– Dehogy is, exczellenczem, – védekezett Izidor, – csak azóta lettünk

malőrösek, mióta ez a csúf vöröshajú fűzőkészítő boltosné a

szomszédunkba költözött. Sorba megbabonázta az urainkat a

macska-szemével. A «lovászfiú» – pardon, Xypszy baronett – egyszer fehér

port akart keverni a szilvóriumába, de a kézikendőmmel kivertem kezéből.

Tessék elhinni, drága kegyelmesem, hogy egy ilyen hirtelenvörös

fűzős-asszony nemcsak egy kávéházat, de egész városrészeket képes

szerencsétlenné tenni.

Izidor még sokáig dohogott volna Mlle Regina vörös hajáról és babonás

szeméről, de a gróf hirtelen elkomolyodva intett.

Elővette a jegyzőkönyvecskéjét és így szólott:

– Halljuk, Izidor, kik mostanában az Aranygolyónak, benne az úgynevezett

«fészek»-nek a törzsvendégei? Pontosan a neveket, egyet se felejtsen ki.

Izidor homlokára nyomta tenyerét és legelsőnek természetesen kedvenczét,

a kinek a kártyajárásáért negyedszázad óta drukkolt, Milfay Olivér urat

diktálta a csallóközi főúrnak.

Aztán sorban jöttek mindenféle «Stüsszi vadász», «Kőgazdag Csincsi»,

«Szénkapitány», «Brooks» nevű urak, a mint évtizedek folyamán az

Aranygolyónál kialakult a karakterüket jellemző beczéző-nevük.

– Ki az a Brooks? – kérdezte Merseházy.

– Brooks akadály-jokey volt, jelenleg ez a spitz-náméja gróf Vincellides

úrnak, mert a gróf úr még soha életében nem nyert meg egyetlen pártit

sem, hogy valami vizesárok közbe ne jött volna. Egyszer pláne a kávéház

gyulladt ki, midőn egy rekontra kedvezően állott volna javára. De

legtöbbször mégis csupán a mennydörgős menykő szokott belecsapni a

telefonvezetékbe.

Merseházy eltette jegyzőkönyvét és az ámuldozó Izidor könyörgő

pillantásai ellenére felállott az asztaltól és kabátját begombolta.

– De fenség. Hat óra és tizenöt perczkor, egy másodperczczel sem később,

uraink külön villamos kocsin behajtatnak a gyepről…

Miklós gróf egy aranyat nyomott az öreg pinczér kezébe.

– Tiszteltetem őket. Még találkozni fognak velem! – mondta Merseházy és

megelégedetten mosolygott bajusza alatt.

Egy kis bokréta készen volt a megalapítandó asylum számára, a melyet

magában már elnevezett «alkotmányos jogaikat gyakorolni nem kivánó urak

házának», mert Miklós gróf szerette a hosszú czímeket.

Az öreg Izidor babonás mormogással emelte ajkához az aranyat. Souvereign

volt, Viktória a szigetország királynője és India császárnője jó

aranyfontja.

– Te sem jártál még a Golyóban, mert ismernélek. Én vagyok az Izidor

bácsi, – mondta a tallérnak és elrejtette.

*

Milfay Olivér a margitvári vasárnapi csendben valóban hősiesen

viselkedett.

A negyven éves férfiú, a ki kora ifjúsága óta a tekegolyók csörgését, a

kártyalapok csattogását és a kávéházak, kaszinók elég mulatságos életét

ismerte, úgy élt Margitvárott, mint egy szent remete.

Hosszú ideig mulatott azzal, hogy összes adósságait összeirta. Egy hétig

tartott a munka és tekintélyes árkusok teltek meg a legkülönbözőbb

számjegyekkel. Olivérnek nagyszerű memoriája volt és hitelezőit szinte

hipnotizálta, midőn évek múlva is emlékezetükbe hozta a legkisebb

tételeket.

«Milfay egy fillért sem felejt el, uracskám, az ő emlékezőtehetségére

esküt lehet tenni», – mondta olyan meggyőző erővel, hogy a hitelezők

pénzüket is elfelejtették kérni.

A mint évek múltával is emlékezett egyes piquet-játszmákra, a melyeket

itt vagy ott játszott, makkdisznóval indult és a zöld királyt a talonba

tette, azonképen emlékezett mindenre, a mi vele, körülötte az életben

megtörtént.

Tizenöt év előtt megesett beszélgetést szószerint idézett: «én ezt

feleltem… ő azt mondta és X. vagy Y., a ki a harmadik Martell-konyakot

itta fél pohár vizben, közbeszólott…» Félelmetes volt az a biztonság, a

melylyel a múltak eseményeit kezelte. Nem egyszer szolgált jövedelmi

forrásául emlékezőtehetsége olyan emberek körül, a kik nem óhajtották,

hogy Olivérünk mindenre pontosan emlékezzen.

Az élet nehéz, – és szegény Olivér olykor kénytelen volt odahaza

felejteni gyönyörű memóriáját!

Ugyancsak emlékezett minden nőre, a kivel csak egyetlen szót is váltott

az életben és körülbelől kétezer nőnek ismerte a viszonyait, a

szivvilágát, sőt még az egyéb körülményeket is.

Természetszerűleg Olivérünk ismeretségei úgy a főrangú, mint a félvilág

legszélsőbb határai között mozogtak. Volt szerencséje bemutattatni Anna

osztrák főherczegnőnek a díjugratásnál, midőn is elszántan idézte

Talleyrandot – teljesen szabadon, – a herczegnőkről és a nemes

telivérekről való hasonlatban.

– Talleyrand, – felelt Anna főherczegnő és a lorgnettjén át figyelmesen

szemlélte meg Milfayt. Majd a díjugratást nézte.

Később, évek múlva Olivér a Grabenen vásárolgató főherczegnőt

megpillantva, magában felsóhajtott, hogy nem volt elég előkelő férfiú a

protektora és különben is már régen halott volt a jó Talleyrand. «Ki

tudja?» vélekedett Olivér és karcsu, arisztokratikus alakját

megszemlélte a kirakatok tükörablakában.

Azonban Olivérünk mégis csak legjobban a félvilág hölgyeit ismerte!

Ebben a világban ő szerkesztette a góthai almanachot, huszonöt év óta

ismert minden tánczosnőt, dalművésznőt, öltözködő művésznőt és egyszerű

kokottot, a ki Bécs vagy Budapest területén megfordult.

Ismerte pedig őket olyanformán, hogy memoriája anyakönyvébe még a szülők

foglalkozása és lakhelye is fel volt jegyezve.

Ez volt a metierje.

Azonkívül pontosan tudta barátaik és barátnőik nevét, szabónőjüket és

lakásuk czímét másodpercznyi gondolkozás után megmondta. La belle Miczi,

szőke Miczi, vörös Miczi, szeplős Miczi, Fiáker Miczi, – csupán a Miczik

közül ötvenháromnak nevét irta le egymás után Margitvárott, a midőn

elmúlt életére visszagondolt.

Korántsem szükséges nyomban szerelemre gondolni e rengeteg Miczinél.

Olivér ismerte őket, egyik-másikat, különösen a régibb évjáratból,

szerette is valaha egy hétig, egy napig, ám a legtöbbel csupán a baráti

viszonyt tartotta fenn.

A nők elpanaszolták neki bajaikat, bizalmasan elmondták kalandjaikat,

regényeiket, útbaigazítást kértek, máskor tipet a futtatásra. Olykor még

tavaszi toalettjük szinét is Olivérünkkel beszélték meg.

Olivér a félvilág hölgyeivel mindig olyan udvariasan bánt, mintha

született grófnők volnának valamennyien, a termen végig csupán

karonfogva vezette őket és a nézőtérről lelkes, bátorító tapssal fogadta

a kezdő művészhölgyet. Virágot és pezsgőt ritkábban rendelt a nőknek,

mint kis felvágottat vagy fehér kávét, de pártfogásába vette őket

zsarolóik ellenében.

Olivérnél népszerűbb ember nem volt a monarchia éjjeli mulatóhelyein.

Szürke ruhája, vadgalamb szinű feje, a mint feltünedezett a

bársonyfüggönyök mögött, a nők nyomban felélénkültek. Amott a moszkvai

szinház csillaga üldögél vagyont érő báli ruhájában, a mint előadás után

a zenét hallgatja, – a legforróbb üdvözlet Milfay úr részére, holott

néhány perczre két gazdag franczia tőzsér meghivását utasította vissza.

Emitt Sziam Valéria, a külföldi királyok tánczosnője, a ki eleven

emberrel nem áll szóba sem Bécsben, sem Budapesten, – Olivérünknek mind

a harminczkét gyöngyfogát megmutatja és legyezője mögül halkan rákiált:

– Szervusz, Oly!

Az idősebb hölgyekkel a régimódi gavallérok czeremoniális viselkedését

tanusította, mert hisz a hölgyek húsz év előtt másképen nevelődtek, –

míg a fiatalokkal pajtáskodó viszonyban volt.

– Olivér bácsi, – mondták a teljesen kezdők, ajánljon nekem egy jó

susztert. Pénzem nincs.

Milfay nyomban átadta névjegyét és a suszterek Bécsben, Budapesten

mindig megvarrták az ilyenformán megrendelt czipőt.

De Olivér szivesen eljárt a telekkönyvi hivatalba is, midőn a vörös Mimi

telket akart venni Ó-Budán.

– Oh, mért nem komolyodsz már meg? – kérlelte Olivért néha egy Mitra

nevű asszony, a ki a virágárulás jogát bérelte a Szent Simon nevű

télikertben és negyedszázad óta szerelmes volt Milfayba.

– Még mindig mindenkié akarsz lenni és nem egygyé, a ki téged halálosan

szeret. Szép kis házunk van Mödlingben és már te sem vagy olyan fiatal

gyerek, hogy minden éjszaka okvetlen tánczolni kellessen az orfeumban.

Visszavonulunk, csendesen megélünk, délután elmégy a kávéházba, de

estére hazajössz, mert nem szeretném egyedül tölteni az estéimet. Még

lóversenyezni is lehet néha. Telik a vagyonomból.

Olivér haragosan legyintett a kezével:

– Hagyjon békét a szamárságaival, Mitra. Én nem vagyok magához való. Én

úr vagyok, keressen magának valami portást vagy zenészt…

Mitra könnybeborult szemmel vonult vissza, de sohasem mondott le a

reményről, hogy egykor mégis csak övé lesz Olivér, a kit először

szeretett életében. Azok a nők, a kik nem züllenek el végleg a

mulatóhelyek éjszakáján, hanem megállnak a lábukon és bizonyos

ekzisztencziát teremtenek maguknak, többnyire mély érzésű, fanatikusan

szerelmes szivű nők, a kik egyetlen férfit szeretnek halálos

elszántsággal egész életükben.

Olivér Mitrát is felvette a jegyzékbe és magában elgondolta, hogy

hányszor szólalhatott meg tiz nap alatt az Aranygolyó telefonja, mióta ő

Margitvárott időzik.

Körülbelől elkészült már az asszonyokkal is magányában, midőn egy napon

begördült Margitvárra Miklós gróf szürke automobilja.

– Nos, meg vagy elégedve? – kérdezte félvállról a zseniális gróf. – Nem

vágyódsz még társak után?

– Majd kérni foglak, gróf úr, ha megúntam a magányt, hogy kiket rendelj

Margitvárra. Egyelőre végrendeletet irtam, mióta itt vagyok, – felelt

Olivér és monokliját vigan szemére illesztette. – Húsz év óta nem voltam

egyedül. Szinte jól esett elgondolkozni: életen, halálon, nőkön, játékon

és a többi ostobaságon.

Merseházy megcsóválta a fejét.

– Nem ezt akartam. Abból senkinek sem lehet haszna, sem nekem, sem

neked, ha Margitváron filozófus-kandidátusok teremnek. A Diogéneszek

csak maradjanak hordójukban. Léhaság nélkül nem ér semmit az élet,

okosabb dolog a robogó vonatra felugrani, mint esetleg elkésni a

szeretővel való randevuról.

– Egész életemben egyebet sem tettem, mint a robogó vonat után futottam,

– felelt Milfay. – Mindig elkéstem mindenhonnan. A nők miatt a játéktól.

A játékért a nőktől. Most már szeretnék nem törődni az állomásokkal, a

melyek mellett vonatom elhalad.

Merseházy komolyan csóválta a fejét.

– Nem, Olivér barátom, nem ez az azilum czélja. Úgy látszik, valahol

elhibáztuk a dolgot. Mindenesetre ülj fel az automobilra, elmegyünk a

borszkai savanyúvizekhez, a hol ma délután nyílik meg a fürdőszezon a

szokásos ünnepélyekkel.

A vezető eleresztette a gépet, a mely szédületes iramban hagyta el a

fehér országutakat. Sárga, majd fekete lett az út, egy fahídon szinte

átrepültek a mély meder felett, aztán Borszkán voltak, a hol savanyúviz

fakad mindenütt, a hol az ember a botját földbe szúrja. Zöld

zsalugáteres, salétromos falú fürdőépületek húzódtak meg százesztendős

tölgyek alatt. A fákon nagybajuszú czinczér-bogarak mászkáltak, (Milfay

fogott is egyet és skatulyába zárta), a vendégszobában csizmahúzó volt

az ágy alatt és a gyékényszőnyeg ropogott. Itt még minden olyan

állapotban volt, mint száz esztendő előtt. Miklós gróf – a fürdő

tulajdonosa, – nem engedett egy szeget sem megmozdítani, mert valamelyik

Merseházy egykor nagyon szeretett Borszkán mulatni. Felvidéki

kurtanemesek, környékbeli papok, hivatalnokok látogatták a fürdőt, a kik

ha megfelelő levelet tudtak irni a grófnak, akár ingyen tölthették a

nyarat az eldugott kis fürdőhelyen. Egy jókedvű tiszttartó ügyelt fel a

zenészekre és a gróf szakácsai főztek a konyhán. A fürdővizet üstben

melegítették és a legutolsó tiz esztendőben mindössze három

petroleumlámpás szerepelt a beruházási költségek rovatában.

– Az én tót nemeseim úgyis hoznak magukkal gyertyát, – mondta Miklós

gróf.

Az edények között sok volt az ezüst és finom porczellán, a gróf

kastélyaiból minden esztendőben kiselejteztek néhány darabot a

savanyúvizes fürdő számára és monsieur Pierpier egykor a

Montmorencyeknek főzött frank földön, a míg Montmorencyek voltak.

– Nini a Treszka még mindig nem ment férjhez! – kiáltott fel Miklós

gróf, midőn a borszkai faóriások alatt egy nevetős szemű, telt szőke

leányfélét pillantott meg. Pipacsvirágos kerti kalap volt a fején, a

keblén a búzavirág épen olyan szinű, mint a szeme. Fehér ruhában és

fehér czipőben sétált, zöld napernyőjén áttört a pünkösdi napsugár.

– Gróf úr, fogadja üdvözletemet, – mondta Treszka kissé tótos

akczentussal és bizonyos férfias modorral rázta meg a gróf kezét, a mint

a régi kis felvidéki kúriákban éldegélő hölgyek szokták, a kik nyilvános

helyen czigarettáznak, térdig felemelik a szoknyájukat, de otthon még

mindig legjobb barátnőjük a guzsaly és a fehérruhájukat maguk mossák és

vasalják, hogy kifogástalan legyen. Vasalás után tán Anatole France-ot

olvassák az ablakmélyedésben, de a vacsorát mindenesetre megfőzik.

– Hát hogy vannak? – kérdezte szétvetett lábbal megállva a gróf és a

csipőjére tette a kezét.

– Apus elhozta Borszkára a porosz golyót a lábában, anyám a migrainjét,

én meg a tennisz-labdámat, hát így vagyunk… Ugyan kérem, gróf, ne legyen

olyan neveletlen: mutassa be a barátját.

– Pardon: von Milfay, – kiáltotta nevetve Miklós gróf. – Azt hittem,

ismerik egymást. Magát Treszka kisasszony mindenki ismeri a világon.

Maga egy nevezetes hölgy!

– Ugyan miről volnék nevezetes? – kérdezte Treszka és nevetős szemével

tetőtől-talpig végigmérte von Milfayt.

Miklós gróf szokása szerint kis szünetet tartott, mielőtt a

bölcseségeket vagy az ostobaságokat kimondta volna:

– Maga arról is nevezetes, hogy egy békeállományban lévő zászlóaljat

lehetne kiállítani a kikosarazott udvarlóiból.

– A mely zászlóaljnak a gróf úr lehetne a parancsnoka! – felelt gyorsan

Treszka. – No de ne legyünk rosszak, – folytatta elkomolyodva és

tekintete elmélázott, midőn nem is volt nagyon csúnya a szem kifejezése.

– A czigányokat már megtanítottam a legkedvesebb valczeremre, a

tiszttartóval szokás szerint haragba estem és a fürdősnek pofonokat

igértem, mert a tavalyi lyukak még mindig feltalálhatók a fürdőház

deszkafalán.

– Ejnye, lyukak vannak a falon! – kiáltott fel a gróf. – És a házigazda

ezt nem is tudta!

Treszka hamisan hunyorított.

– Már beszegeztettem a lyukakat! Elkésett gróf úr. Tudja, hogy én

vigyázok Borszkán már évek óta az erkölcsökre. Az a sok

hivatalnokkisasszony egész éjjel csónakázna a holdvilágos tavon, ha én

rájuk nem szólnék az erkélyről. Menjünk már haza, kisasszonykák, megárt

az a sok holdvilág!

– Maga nem szokott csónakázni? – kérdezte Milfay.

– Igen, sport-szempontból. Olyankor magam evezek és kormányzok. Nem

szeretném, ha valami tolakodó miatt fel kellene billenteni a csónakomat.

Habár én úszni is tudok.

Elbúcsúztak Treszkától és midőn tovább mentek, Miklós gróf megszólalt:

– A majornoki várnagyom lánya. Szegényke, minden nyáron háromszor is

megmérgezi magát a szerelem miatt. Szerencsére, már évek óta kéznél van

az ellenméreg.

Most özvegy láji Báji Péternével találkoztak, a ki hajdanában a legszebb

asszony volt a felvidéken. Az özvegy hervatag vonásain ma is finom

asszonyi báj virágzik, a tekintete, mint egy vidéki operett-szubretté és

jól szabott ruhája talán épen a legelső szabótól való. Csupán a

dekoltált ruháról mondott le már évek óta, de rövid szoknyája alól annál

inkább előtűnik szarvasbokája és finom formájú lába, a melynek ma is sok

rajongója akad a nyári szezonban Borszkán, a hol a hires savanyúvizek

fakadnak.

– Nini, Milfay Olivér! – mondta az asszony, miután hamisan rejtegetett

mosolylyal és tettetett alázatossággal mély bókot vágott Miklós gróf

felé. – Honnan hozta Olivért, Miklós kegyelmes úr?

Milfay leemelte a kalapját. Hirtelen nem tudott emlékezni az asszonyra,

de az gyorsan segítségére sietett.

– Ausztriában, Donau gróféknál voltunk vadászaton. Emlékszik? Ön volt a

legjobb lovas a kopófalka társaságban.

Milfay szótlanul meghajolt, bár emlékezete szerint az említett Donau

gróf csaknem gyermekkora óta abból él, hogy a roulette-golyót pördíti

egy titkos játékbankban.

Miklós gróf nevetve rázta meg az özvegy világossárga keztyűs kezét.

– Olivérhez többször lesz szerencséjük, Margitvárott tölti a nyarat, az

közel van ide. (Aztán a szokásos másodpercznyi szünet következett.)

Asszonyom, szebb mint valaha, pedig idestova harmincz éve a

koronázásnak, midőn kegyed Hungária alakját játszá az élőképekben.

Bájiné lesütötte a szemét:

– Ön kissé túloz, gróf, – mondta szinésznőies hangon.

Miklós gróf (a percznyi szünet után) észrevette magát és hevesen

megszólalt:

– Persze, hogy tévedek. Hiszen magam is gyermek voltam még a

koronázáskor. Mondja, mélyen tisztelt asszonyom, meg van elégedve a

fürdővel? Nem parancsol valami javítást, újítást kényelme érdekében?

Bájiné remegő hangon, félénken felelt:

– Egy rézágyat szeretnék a szobámba, mert a mostani már rozoga.

– Meglesz, asszonyom, – kiáltott fel megkönnyebbülve Miklós gróf, hogy a

megsértett úrhölgyet kibékítette és vidor kedvvel tovább ballagott a

borszkai tölgyfák alatt.

Treszka kisasszony figyelmét természetesen nem kerülte el a Bájinéval

történt találkozás és az első fordulónál már gúnyos mosolylyal tekintett

a földre, midőn a gróffal és Milfayval találkozott. Másodszor igen

sértődött arczot vágott. Harmadszor kegyesen megszólította Miklós

grófot.

– Csak most látom, hogy a kegyelmes úr mennyit hízott, mióta nem láttam!

A gróf elpirult, aztán hangosan felnevetett.

– Holnap piros rózsacsokrot kap ezért, Treszka, – felelt, mert nem

szerette, ha rosszat mondtak rá az emberek.

– Remélem, csak magam leszek az a szerencsés, a ki csokrot kap? –

kérdezte nyomatékosan a majornoki várnagy lánya.

– Természetesen, – felelt a Csallóköz ura. – Szeretnék már az esküvőjére

küldeni egy szekér virágot.

– Oh, az sohasem lesz, – mondá Treszka és érzékenyen lesütötte a szemét

s gyorsan tovább haladt az erdei sétaút felé, a hol mohos, szakállas

pihenő-padok csaknem két emberöltőnek őrizték szerelmi jelvényeit. A

korhadt szivek, a melyeket az egykori borszkai fürdővendégek a padokra

véstek, valójában már mind porrá váltak és senki sem emlékezik a

nevekre, a melyeket az eltünedező kezdőbetűk jelentettek. Emitt egy nagy

J. koszorúba vésve, – talán egy napsugártekintetű Jolánt, vagy Juliskát

jelentett egykor a régi fürdőházak között. Amott egy nagy sziv, benne

elmosódott betűk. Szinte furcsa, hogy a legnagyobb szerelmek ilyen

csekély nyomot hagyva hátra, még az emlékezetből is eltűntek azóta. A

kőrisfa beforrta a bicskával vágott szerelmi jelvényeket, amott már

állítják az uradalmi ácsok a szokásos új, fehér padot, a melyről egy-két

hét múlva az idei szezon összes szenzáczióit leolvashatja Miklós gróf.

Egy alázatos, feketeruhás fiatalember köszönt az uraknak, az egyik

kezében emlékkönyv (piros bársonyba kötve), míg a másikban vadvirágok, a

melyeket most szedett a réten.

– Hopp, a fürdő házipoétája! – kiáltott fel a jókedvű Miklós gróf. –

Nyitrai úr, jőjjön közelebb.

A szőkés, ábrándos képű fiatalember elpirulva közelgett.

– Nyitrai költő, – mutatta be a gróf.

– Csak tanárjelölt, – igazított szerényen a csendes ifjú.

Miklós gróf hatalmasan parolázott a fiatalemberrel és pártfogó kedvében

egy másodperczig elgondolkozott:

– Van már kenyere? Vagy még mindig olyan éhenkórász? Azaz, nem is azt

akartam kérdezni: Miféle könyv az a kezében?

A tanárjelölt önérzetesen felelt:

– Nevelői állásom mindig volt.

Miklós gróf hevesen intett:

– Jól van. De a versek? A versekkel hogy vagyunk, tisztelt költemény-iró

barátom?

Nyitrai úr vállat vont, arczát összeránczolta és a czigarettájából

könnyed füstfelleget fújt a gróf czipőjére.

– A lapokban gyakran olvashatni nevem. Meglehetősen keresett poéta

vagyok. Ha nem költök egy hétig, a szerkesztők nyakamra irnak. Itt van

például egy levél a «Korunk és múltunk»-tól…

Miklós gróf szinte erőszakosan nyúlt a pirosfedelű emlékkönyv után.

Az első lapon nefelejts-koszorúban Tolcsvai Treszka nevét pillantotta

meg. Elegáns, hegyes irással volt a név a könyvbe irva, alatta rövid,

erőteljes vonal.

– Lám a Treszka ilyen bolondságokkal is foglalkozik!

A tanárjelölt magyarázattal szolgált:

– Minden nyáron megtölt egy emlékkönyvet régi és új ismerőseivel. Én már

negyedszer irok neki verset.

Valóban a harmadik oldalon meglehetős hosszúságú vers volt található:

«T. T. kisasszony emlékkönyvébe» czímmel, alatta: Borszkai emlény.

A gróf egyszerre csak Treszka sápadtkás arczát és szőke haján a piros

kalapot pillantotta meg a közelben. Gyorsan visszaadta a költőnek a

könyvet, de már késő volt, Treszka megérkezett.

– Pompás alkalom. A kegyelmes úr nevét még egyetlen emlékkönyvem sem

őrzi. Rajta! Itt a czeruza. Tessék kitölteni egy lapot, – kiáltotta

Treszka és olyan hamiskásan nevetett, mint egy csinytevő gyerek.

Merseházy elvörösödve pillantott Milfayra. Az únott, hideg arczczal

szemlélte a jelenetet. A Treszka fehér czipőjén kibomlott a csokor, azt

nézte, de nem szólt, hogy a leány észrevehesse.

– Mi az ördögöt irjak? – kiáltott fel türelmetlenül Miklós gróf, miután

a szokásos másodpercz elmúltával sem jelentkezett semmi gondolata.

Milfay elfordította a fejét és angolul szólt:

– Ird azt, hogy: kisasszony, maga nagyon furcsa, – legalább lesz min

gondolkoznia.

– Helyes, – felelt Merseházy és gyorsan beirta az emlékkönyvbe a

mondatot. A nevét alákanyarította és miután a távolban újabb veszedelmek

jelentkeztek, a sokbeszédű galgóczai prépost, a ki minden alkalommal

tudott új részleteket a gróf keresztelőjéről, másik oldalról Papfái

őrnagy, a fürdőhely harminczesztendős vendége sietve közelgett

gummitalpas botján, Miklós gróf hamarosan előintette az automobilt és

elszáguldott Milfayval Borszkáról.

Az erdei úton özvegy Bájiné állott egy csomó nefelejtssel és virágot

dobott a gépkocsiba.

– A rézágyamat! – kiáltotta.

Margitvár felé közelegve, Merseházy megkérdezte vendégét:

– Ugyebár nálam nem lehet unatkozni?

– Mérhetetlenül, – felelt szárazan Milfay Olivér. – Épen itt az ideje,

hogy a czár unokaöcscse és a lovászfiú megérkezzenek Margitvárra.

Legalább nem megyek többet a tót nemeseid közé.

Miklós gróf megcsóválta a fejét:

– Sokat éltél, Milfay. Én minden esztendőben mulatok egyszer Treszkán és

társain.

Milfay agyarára szorította a szivart. Tehát a gróf is közönbös lett és

búcsú nélkül hagyta ott Olivért a margitvári kastély udvarán.

*

A lovászfiú, másnéven Xypszy baronett, három napig azzal mulattatta

magát és környezetét Margitvárott, hogy egy förtelmes hangú

automobil-sípot szólaltatott meg, midőn arra senki sem volt elkészülve,

– aztán megadta magát sorsának.

A juniusi csöndben Margitvárott az órák is megállottak.

Akadnak furcsa amerikai regények, a melyekben olvashatni öngyilkosok

klubjáról, milliárdosok klubjáról, elvált urak klubjáról; az unatkozók

klubjáról még nem olvastam, mert hisz unatkozni néha a legnehezebb dolog

a világon.

Margitvárott az azilum három lakója: Milfay Olivér, Livinszky herczeg és

Xypszy baronett a művészet magaslatára emelték az unatkozást.

Livinszky – egy hatvanesztendős, meglehetősen elhízott férfiú, a ki

legutoljára jobb hián a nihilista mozgalmakban résztvett és Izidort

azzal rémítgette az Aranygolyónál, hogy majd valamiféle bombát elhajít,

de egyébként semmit sem tudott már oroszul, csupán Puskin-ból egy

strófát, mert erre még anyja tanította, a ki az operánál tánczosnő volt,

– a czár rokona, a mint Margitvárra betette a lábát, elfelejtette azt a

kis czivilizácziót is, a mit hatvan esztendő alatt érdemesnek tartott

felszedni. Katonai iskolákban nevelkedett, néhány évig szolgált is az

osztrák hadseregben, – a míg lehetett, aztán csupán annyiban művelődött,

a mennyit az Aranygolyónál tanult Izidortól. Izidor szorgalmas

ujságolvasó volt, mindig ő mondta el vendégeinek, hogy mi történt a

nagyvilágban. Miután az öreg markőrnek semmi keresete nem lehetett

Margitvárott, Livinszky Sándor, a kinek ősei az orosz czárokkal bölényre

vadásztak Ukrainában (az őseiről se tudott többet), visszasülyedt ősi

állapotába. Félig felöltözve hevert szobájában és hogy mit gondolt

magában ezalatt, – erre talán senki sem kiváncsi. Megérkezése óta még a

kastély kertjébe se lépett ki, az ajtaját csak azért nem zárta be, mert

az ebédet és vacsorát arra hozták. Hatvan éves már elmúlott Livinszky

úr, tehát igen természetesnek találta, hogy hátralévő életét a pamlagon

tölti. Valamikor volt egy kanárija, a melyet legjobban szeretett, de

most a kanárira sem gondolt már. Izidor majd gondoskodik róla, ha akar.

Nagy szőke fejét a párnába nyomta, a teste megmerevedett és elhatározta

magában, ha ugyan tudott még elhatározni, hogy a legközelebbi

esztendőkben egyetlen felesleges mozdulatot sem tesz.

Xypszy baronett a tülkölés után mélységes apátiába esett. Néma

kisértetként bolyongott a kastélyban és gyakran megállott Milfay ajtaja

előtt:

– Olivér, játszunk tiz parti ekártét! – mondta siralmas hangon. De

csakhamar megbánta, hogy szólott, mert nyomban visszavonta:

– Pardon, bezique-t gondoltam, mert hisz ekártézni nem tudok.

Milfay némán intett és Xypszy tovább vándorolt a kastélyban, a

toronyban, a parkban, a sok éjszakától meghalványult arcza panaszosan

tekintgetett jobbra-balra, megnézte a könyvtárban a könyvek bekötési

tábláját, egy régi bibliát sokáig forgatott, mert az Aranygolyóban egy

téli éjszaka hallott egy mesét, hogy régi könyvek lapjai között már

gyakran találtak pénzt.

Még csak harminczhárom esztendős volt a baronett, de már négy év óta nem

volt szerelmes.

A képtárban sem a gyönyörű Merseházy-asszonyok képei előtt merengett,

hanem többnyire az olasz festményt nézegette, a melyen két zsoldoskatona

koczkázik a hordó tetején.

Hangosan, hosszadalmasan ásított, tremolázva a hangot és két karját

kitárta.

Mint a partra vetett hal tátogatja kopoltyúit az esőben, Xypszy

baronett, a ki származására nézve olasz, franczia és spanyol keverék

volt, ebéd után, a melyet Milfay társaságában költött el, mindig

megszólalt:

– Menjünk a klubba Olivér.

Milfay szótlanul bólintott és szobájába vonult.

Xypszy búsan leselkedett utána és a kulcslyuknál sokáig álldogált:

vajjon mit csinál Olivér?

Milfay leült az asztalához és irt.

Időközben ugyanis adósságait két csoportra osztotta. Olyan adósságokra,

a melyeket egykor meg kell fizetni, ha pénzre tesz szert, és olyan

adósságokra, a melyeket részint elévülés, részint más hiba miatt akkor

sem fizetne meg, ha Miss Maud Lawrence, – Bacon lord unokája – a kivel

volt szerencsés egykor tánczolni egy előkelő kalikó-bálban a ködös

Walesben, ősi kastélyában lehúnyná szemét és valami babona folytán sok

millióját a Bécsben élő magyar úrra hagyományozná.

Az árkusok megteltek és Miss Maud, ha van lelki telegráf a földön, ekkor

álmában Bécsben járt és valczert tánczolt egy barna, sasorrú, tüzesszemű

úrral, a kinek nevét már elfelejtette.

Xypszy baronett, mióta az abbé kezei alól kikerült, semmi mást nem irt a

világon, mint jockeyk nevét a lóverseny-programmjára, mert a váltókra

hiába irta volna mondanivalóit, családja időközben teljesen tönkrement

és csupán Izidor számára élt egy öreg alapítványi hölgy, bizonyos

nagynéni, a kitől a baronett mindenféle antik ékszereket remélt

örökölni. A pompás Izidor egyenkint hitelezett már a velenczei násfákra

és az opál gyűrűkre, a melyeknek egyike mór ötvös-munka és a

tizenharmadik századból való, a másikat Nápolyban készítette egy hires

ötvös a Medicik alatt, – a mely gyűrűk voltaképen nem voltak sehol a

világon feltalálhatók, mint akár az öreg alapítványi hölgy.

Xypszy tehát nem rajongott az irásért és a «tanárt» – bár az életben

szeretett volna mindent utána csinálni, – erre a térre nem követhette.

Búsan ödöngött tovább keskeny vállaival, beteges arczával, a melyre már

évek óta ki volt irva, hogy öt forint, tiz forint vagy ötven forint van

a vagyonában. A bölcs Izidor az utcza túlsó oldaláról megállapította,

hogy a «lovászfiú» a lóversenytér hányforintos kasszájától jön, mint a

vén markőr a vagyoni állapotot kifejezte. És ha csak tiz forintra

gyanakodott, már dupla pohárba töltette a franczia konyakot és friss

tejszinnel tálaltatta a szamóczát, mire Xypszy a Golyóba beérkezett.

A margitvári kastélyban Xypszyt hozzáértő orvos egyáltalán semmiféle

kasszától jövet sem láthatná, mert utolsó öt forintját, a melylyel az

azilumba megérkezett, arra fordította, hogy játékszert vegyen három

parasztgyereknek, a kiket az út porában hemperegni látott.

Szerencsétlenségére egy játékáruló tót ballagott a tájon keresztül és

miután a tótnak nem volt visszaadni való aprópénze, Xypszy az egész öt

forintját elvásárolta.

– Poroszkai úr, – szólította meg a várnagyot egy napon, – hogy hivják

önt?

– Poroszkai Mihály, szolgálatjára.

– Mától fogva Izidornak fogom nevezni.

– A mint parancsolja, – felelt a régi urasági ember.

Harmadnap aztán kiderült a változás oka. A jó Xypszy bizalmasan az öreg

várnagy vállára tette a kezét:

– Elmondtam már önnek, hogy ki volt Izidor… Nos, hát kedves Izidor

barátom, ne csúfolja meg névrokonát, adjon kölcsön ötven forintot,

fogadni akarok az epsomi versenyekre.

– Méltóságos uram, a kenyeremmel játszom. A kegyelmes úr megtiltotta…

Xypszy baronett elszomorodott:

– Mégis csak jobb világ volt a Golyónál. Ott nem mondtak az embernek

ilyen szamár kifogást.

Miután Livinszky még mindig aludt és Olivér újabb árkusokat kezdett

kitölteni azoknak a nőknek nevével, a kik őt szerették és a másik

oldalra azoknak a nevét írván, a kiket ő szeretett, a szegény baronett

felment a csillagvizsgáló toronyba, a teleszkópba bámult reggeltől

estig, bár a teleszkópban semmit sem látott.

*

Borszkán, a hol a hires savanyúvizek Isten és Merseházy Miklós gróf

kegyelméből vigan bugyborékolnak, bizonyára sokkal kevesebbet tudtak az

akkoriban szokásos alagi lóvásárról, mint arról, hogy egy órajárásnyira

Margitvárott három különös férfiú éldegél a Zsigmond király korabeli

kastélyban, a kiknek Bécsből hozatja a marhahúst és a czigányt a

házigazda, de egy fityinget nem ád rendelkezésükre.

Treszka kisasszony nem azért volt a felvidék esze, Pozsonytól Nyitráig,

hogy csakhamar nyomára ne jutott volna a három elátkozott úr titkának.

Különböző legendák voltak forgalomban a fürdővendégek között. Miklós

gróf állig fegyverzett vitézekkel őrizteti vendégeit és a kapukat mindig

zárva tartják, – mert hisz csak eljöttek volna már régesrégen Borszkára

a gavallérok. A felvidéki kisasszonyok majdnem olyan jól tánczolnak,

mint a grófnők.

Másrészről azt beszélték, hogy e három gavallér voltaképen

penitencziából tölti napjait a magányos kastélyban. Mindhárman igen

sokat vétkeztek a nők ellen életükben, tehát most a nőtlenséggel

büntetik magukat. Vagy sokat csalódtak talán a nőkben és most teljesen

elszomorodva, fájdalmas szivvel a magányt keresik? Az is meglehet, hogy

reménytelenül szerelmes egyik-másik közöttük és bús szerelmét forró

könnyekkel öntözi a margitvári lovagteremben?

A nők – ez nemcsak a felvidéken van ám így, – minden dolgot és embert a

saját szempontjukból szoktak megitélni, mert hisz ők többet gondolkoznak

a fantáziájukkal, mint az eszükkel. A férfiak cselekedeteinek rugóit

sohasem tudják másra visszavezetni, mint a nőkkel való ügyekre. Cromwell

és Napoleon, Alighieri Dante vagy Washington a nők szemében csak e

kettős alakban jelentkezhetik: szerelmes volt-e, vagy ha nem, – mért nem

volt szerelmes? A margitvári cselédség száját hét lakat fedte, de

Borszkán a legkésőbben érkezett Burbunyi kisasszonyok is tudták, hogy

Livinszky Alexander herczeg a fejét a párnába temeti. Miért? Miért?

Talán egy varróleánykába szerelmes a herczeg? A szimpatikus, költői

haloványságú Xypszy baronett a csillagvizsgálóba néz. Elveszett, eltűnt

csillagát keresi? És a mindenekfelett érdekes Milfay Olivér kinek irja

naplóját vagy leveleit? Csak nőnek lehet annyit irni, hisz a férfiak nem

olvassák el a hosszú irást?

Csupán Treszka kisasszony hallgatott. Az ő atyja, Tolcsvai uram várnagy

volt és a várnagyok sok mindenfélét elmondanak egymásnak. Treszka

kisasszony pontosan tudta, hogy mi az oka a három úr száműzetésének.

Treszka jó leány volt és midőn Nyitrai költő és tanárjelölt ismerősünk

időt adott neki, részvéttel gondolt az elszegényedett urakra, a kik az

őket körülvevő fejedelmi bőséget szivesen felváltanák aprópénzre, ha ez

módjukban volna. Az öreg Tolcsvai várnagy, a mikor csúza nem kínozta,

regényesen sóhajtotta:

– Senki sem ismeri Miklós grófot a világon, csupán én. Makacs ember.

Harmincz esztendeig ellehetnek az urak Margitvárott, akkor sem ád nekik

egy krajczárt sem, mert feltette magában.

Treszka figyelmesen hallgatta az apját és bár Nyitrai úrral néha már

kaczérkodott is az erdőben, éjjel azon törte szőke fejét, hogyan lehetne

a margitváriakat elvarázsolt helyzetükből megváltani.

Azaz még nem kaczérkodott Nyitrai úrral, csupán Nyitrai úr merészelt

volna egyszer, de Treszka megmutatta neki tenyerét, a mely fehér és

kövérkés volt, de nem erő nélküli.

– Kedves költőm, én úgy földhözvágom magát, hogy észre sem veszi, –

mondta Treszka és egészséges, telt alakját kiegyenesítette. Valóban,

szűk fehér ruhájában olyan keménynek látszott a leány, mint egy

márványszobor, – a csónakból mindig annak kikötése előtt ugrott partra.

– Hiszen szeretem, – felelt az ábrándos költő, mert egyebet nem tudott ő

sem mondani, mint mindazok, a kik Treszkával egy hétig barátkoztak.

– Köszönöm, – mondá Treszka és bodros fejében mindenféle hunczut

terveket forgatott a konok Merseházy gróf megtörésére.

Treszka ugyanis, – bár otthon maga fejte meg néha a tehenet, különösen

ha az rúgós volt, – többek között nem hitt a férfiak állhatatosságában.

A majornoki várnagy lánya természetes eszű, helyes teremtés volt egész

életében és hogy néha-néha megmérgezte magát szerelemből, ez igazán csak

amolyan futó bolondság volt. Legközelebb már ismét tisztán látta a

férfiakat maga előtt és legalább egy esztendeig nem hitt férfiszónak.

A fürdő-majális már közelgett és Treszka, a míg piros ruháját varrogatta

a fürdőház verandáján, sokszor a szájában felejtette a czérnát, a mint

elgondolkozott, hogy mit kellene voltaképen tenni Merseházy Miklós

ellen, hogy szegény vendégeinek pénzt adjon. Hiszen egy krajczár nélkül

sohasem hagyhatják el a kastély kertjét. Egész nyáron kénytelen lesz

Nyitrai költő szerelmi vallomásait és a környékbeli fiatal tanítók

bókjait hallgatni, holott Xypszy baronettel sétálhatna a platánok alatt,

a kinek egyik őse rokonságban volt Szent Lajossal. (Ez ugyan nem volt

teljesen bizonyos, de Treszka szőke hajbodrai alatt így gondolta

helyesnek.)

Másrészt Treszka nagyra hivatott leánynak vélte magát. «A várnagy mindig

rokonságban van a várúrral», – gondolta magában, a nélkül, hogy mélyebb

jelentőségét tudta volna gondolatának. A majornoki régi vár képtárában,

a melyet csak olykor keres fel valamely vándorló tudós, Treszka sokszor

megállapította magában a hasonlatosságot a régi Merseházy grófnőkkel. Az

aranyrámás képek között feszesen, gőgösen álltak a grófnők, a míg

Treszka utánozni próbálta megállásukat, arczkifejezésüket. Különösen

Merseházy Terézzel, Mária Terézia királynő udvarhölgyével tartott

különös rokonságot. A szőke grófnő szeliden, a szűzanya modorában ült

egy karosszékben és enyhén pillantott alá a várnagy leányára, a ki a

kongó képtári teremben óraszámra nézegette képzeletben ősanyját. Teréz

grófnő tudott minden mérgezési kisérletről, de nem szólhatott közbe,

mert száz esztendő óta olajban, aranyrámák között volt.

– Meg fogom menteni a margitváriakat, – gondolta magában Treszka,

miközben a tűt erélyesen a selyembe tolta.

Merseházy gróf, mintha csak érezte volna veszedelmét, óvakodott Borszkán

megállítani szürke automobilját, holott Treszka már többször intett neki

a verandáról.

– Fél ettől a sok kaczér asszonytól, – vélekedett Treszka és

szorgalmasan varrta majálisi ruháját, miközben szünet nélkül kovácsolta

a terveket.

*

Egy napon fáradt, poros utas igyekezett a margitvári úton a kastély

felé. Fekete ruha volt rajta, keménykalap és a kezében zöld posztóban

csomagot czipelt.

Xypszy baronett, a ki a teleszkóp mellett ült a toronyban, észrevette a

vándorlót, figyelni kezdte és a járásáról csakhamar felismerte.

Szélvészként futott le a toronyból és szinte bedöntötte Livinszky

ajtaját:

– Talpra unokaöcscs, itt van Izidor!

Livinszky kábultan emelte fel a fejét, mert ebédre többet ivott a

kelleténél, de csakhamar követte a baronettet.

Milfay Olivér is letette a tollat és mosolygó érdeklődéssel lépett ki az

erkélyre.

A baronett intézkedett, hogy a kaput kinyissák.

– Nincs itt valami ócska ágyú? – kérdezősködött.

– Minek az? – ásított a herczeg.

– Hát elsütni, Izidor tiszteletére.

Az Aranygolyó érdemes markőrje ezzel a szóval lépett be a felvonó-hídon:

– Biztos tippeket hoztam, uraim, de kérem senkinek sem elárulni.

«Mamzellka» biztos nyerő a Császár-díjban, de kérem, hallgatni, mint a

sír.

Xypszy baronett csaknem megölelte az öreg pinczért.

– Izidor, vén csaló, ezeresztendős tolvaj, hogy kerül maga ide?

– Szervusz, lovászfiú, – felelt üdvözletképen Izidor, majd a herczegnek

is meghajolt:

– A Nikolájnak, a rokonának valami dolga van. Hát engem küldött el maga

helyett.

– Jól van, Izidor, – ásított Livinszky. – Mit hoztál?

Izidor intett, hogy majd odafent megmutatja. Közben leemelte a kalapját

és felköszönt az erkélyre:

– Legalázatosabb szolgája tisztelt tanár úr!

Odabent a kastélyban Izidor kibontotta a zöld csomagot.

Néhány pakli kártya, a legújabb sportlapok, egy doboz dominó-kő és sok

bécsi czigaretta volt a csomagban.

– Izidor, ön a legpompásabb ember, – mondta a herczeg. – Micsoda

bolondság volt eddig nem kártyázni!

Xypszy baronett gyermekes jókedvvel szórta széjjel a dominó-köveket az

asztalon.

– Mi ujság az Aranygolyóban? – kérdezték Izidort.

A vén, keselyképű markőr azonban nem felelt, láthatólag a szobák

berendezését vizsgálta és sorba próbálta a karosszékeket. Kinyitotta,

meg bezárta az ablakot, az üres szekrényekbe bekiáltott és a falon függő

képek előtt teljes tisztelettel meghajolt.

– Ugyebár ezek mind Merseházyak? – kérdezte egy csoport díszruhás

férfiúra mutatva. – Nagyon el kellene belőlük egynéhány minta az

Aranygolyóba. A «fészekbe» már csupán egy-két Merseházy tudna friss vért

ereszteni. Elalszunk. Az alvás a halál. Éjfélkor minden «tercz» alszik a

kávéházban. Hajdanában pedig sohasem aludott a «tercz». Igazán nagy kár,

hogy ezek az urak nem járnak kávéházba.

Livinszky megismételte a kérdést:

– Mit csinál nemes barátom, Brooks?

Izidor vállat vont.

– Ugyan kérem, Brooks is kalabriászjátékos?

– A vereshajú fűzősné, reméllem, kérdezősködött utánam? – szólalt meg

Xypszy baronett.

A keselyképű öreg férfiú őszintén megharagudott:

– Kérem alázattal, az a nő jobban babonázik, mint valaha. A

macskaszemével átnéz a túlsó sorról, boltjából a kávéházba és ne hagyj

Isten, hogy egyetlen játszmát meg lehessen nyerni! Már pályázatot

hirdettünk, hogy valaki szöktesse meg az asszonyt! Nem lesz addig

senkinek szerencséje a Golyóban, a míg Friderika asszony belenéz a

kártyákba! Ah, tanár úr!

Milfay Olivér lépett a szobába és Izidor negyvenesztendős múltját nem

tagadhatta meg, széket tolt a kiváló férfiú felé.

– Parancsol? – kérdezte.

Milfay szótlanul kezébe vett egy csomag kártyát és tüneményes

gyorsasággal végiglapozta, mint egy bűvész. A svájczi figurák vigan

vágtattak ismerős, fehér ujjai között és az ászok szinte köszöntötték

régi barátjukat, Reding Itel talán kalapjához emelte kezét azon régi

mondás alapján, hogy Reding Itel: nincsen hitel. Az öreg Izidor apai

gyönyörűséggel szemlélte a tanár kezében vágtató kártyákat.

Milfay csattantott a kártyával.

– Nos, mit játszunk?

Livinszky ásítva fordult az ablak felé.

– Én minden játékot tudok.

– Talán egy kis tarokkot, ez a legszebb hármasban, – olvadozott Izidor.

– És milyen alapon? – kérdezte a baronett.

– Nekem tökéletesen mindegy, – felelt látható unalommal a czár

unokaöcscse.

Izidor fürgén megigazította az asztalt, a hamutartókat elhelyezte,

krétát, táblát készített és a kártyázó urak háta mögött megállott, mint

évtizedek óta. Természetesen a Milfay Olivér játékában gyönyörködött

leginkább. Néha lábujjhegyre állt és úgy lesett be a kártyába, máskor a

szájára tette a kezét, hogy el ne szólja magát. Negyven esztendő

éjszakájában elfehéredett arcza, dagadt szeme és rövid nyirott bajusza

külön-külön látszott élvezni a régi kártyapartit.

Milfay összecsapta a kártyát.

– Nos, Izidor, most már mulattattuk is…

– Oh, Istenem, – felelt őszinte gyönyörűséggel az öreg markőr, – nincs a

világon olyan zenekar, mely szebben játszik, mint az urak hárman.

Becsületemre, sírni lehetne az embernek, a mikor a «tanár» a pagátot

elfogja. Én már sok jó kártyást láttam életemben… Azaz, hogyha

meggondolom, semmit sem láttam. Mert mindenki juhászkutya a tanár

kártyatudományához mérten.

Milfay várat kezdett építeni a kártyából. Livinszky és a baronett

meggondolva nézték.

Izidor is elhallgatott, mintha valami készülődne, de Milfay csakhamar

elfújta a kártyavárat és a széket kirúgta maga alól.

– Megyek aludni! – mondta.

– Még ne menjen a méltóságos úr, – kiáltott fel Izidor, a legfontosabbat

elfelejtettem mondani… Mitra ő nagysága tiszteletét küldi és csupán

azért nem jött személyesen, mert tudni akarja, milyen az időjárás

errefelé…

– Jégeső van.

– Jó, jó, – bólintgatott szaporán Izidor, – hiszen nem is úgy értem.

Nincs-e valami cselszövény női körökben? – kérdé furfangoskodva az öreg

markőr.

– Margitvárott minden nőnek vitriolos üveg van a kezében. Ide tehát ne

jőjjön Mitra.

Izidor azonban konokul folytatta:

– Mert a mint emlékezni méltóztatik, Mitra asszony nem azon dámák közül

való, a ki megijed a saját árnyékától. Ő vad. Igenis, méltóságos uram:

vad. De mégse szeretne kellemetlenséget, mint a minap nekem mondta,

midőn a kocsijához kihivatott. «Olivér csak nő miatt utazott el… Ő nem

tesz egyetlen lépést sem, csupán nő miatt. Valld be, Izidor, hogy tudsz

a hűtlenségről?» És a kezembe nyomott egy bankót. A pénzt mindenesetre

elfogadtam, de hát most mit valljak be? Adjon tanácsot, tanár úr!

Olivér összevonta a homlokát.

– Tehát Mitra küldött ide? És még merészkedtél a szemem elé kerülni?

Izidor hevesen integetett.

– Ellenkezőleg! – kiáltotta.

– Mondd meg Mitrának, hogy remete lettem, szent remete. Nem kivánok

többé mitsem tudni sem róla, sem társnőiről. Egyáltalában csak azokat a

nőket tisztelem már, a kik nem tanultak meg tánczolni. A pokolba velük.

Kedvemre kivánok élni.

A markőr féllábon állott. Aztán letakarította az asztalról a kártyát,

krétákat, táblákat és hirtelen megjegyezte:

– Tetszik tudni, hogy szabadságot kértem az «öregtől»?

Ezt a kijelentést csupán a gyermeteg baronett méltányolta.

– Hogy lehet az, Izidor?

A vén markőr fontossága tudatában a homlokára húzta a szemöldökét:

– Negyvenkét esztendeje egy óráig sem hiányoztam a Golyóból. Volt Derby,

volt sakkverseny a Redoutban és volt mindenféle olyan dolog ezen idő

alatt, a hová elkivánkoztam volna. De erős maradtam. Nem, Izidor, egy

tapodtat sem. Lóversenyt otthon is lehet játszani… még a fiam esküvőjére

sem mentem el. Csak estefelé szaladtam haza egy negyedórára,

megkérdezni, hogy vagytok? Aztán vissza a Golyóba, mert Napoleon herczeg

csak velem szeretett billiárdozni. Aztán most mégis itt vagyok, nem

nagyszerű ez?

Most már a baronett sem csodálkozott, mert azt figyelte, hogyan alszik

álltában a czár unokaöcscse, míg Olivér a friss sportlapokat böngészte.

Izidor, midőn az általános figyelmetlenséget észrevette, hamisan

hunyorított pillátlan szemével.

– Sohasem gondoltam tehát vakáczióra. A szabadság csak a szegény

hivatalnokoknak való, a kik reggeltől estig görnyednek az iróasztal

mellett. De minek nekem a szabadság, a ki sohasem görnyedek, legfeljebb

gibiczelek a «fészekben», mégis van annyi jövedelmem, mint egy

telekkönyvvezetőnek! Nemde, báró úr?

Xypszy legyintett:

– Ezerszer hallottuk már. Azzal henczegjen, hogy nyert a lóversenyen!

Könnyű az Aranygolyó kártyaszobájában bölcselkedni, de odakünn a gyepen;

ki ott a legény?

– Majd annak is eljön az ideje, méltóságos «lovászfiú» uram-barátom.

Csak a Jockey-Club nemes urai egyszer megtudhatnák, hogy ott hordja a

kávét az Aranygolyóban az az öreg Izidor, a ki negyven év óta minden

keresményét a lótenyésztésre költi, megesne a szivük rajtam. Hadd legyen

egyszer egy verseny a vén Izidor szájaize szerint, a ki csak azért nem

tartott jubileumot, mert nem akarta a vendégeit gyűjtőivvel zaklatni!

Hadd fusson be egyszer a «Mamzellka» elsőnek, midőn ama régi, becsületes

markőrnek hever rajta az ötöskéje! Így fog szólni a nemes Baltazzi.

Meglássák, uraim, nincs messze ez az idő.

Erre a furcsa ábrándozásra azonban már Xypszy sem felelt.

– Tehát uraim, térjünk át a komoly játékra! – mondá Izidor mély és

megfontolt hangon, mint éjfél után szokta a «fészekben», midőn itt-ott

egy kis hazárdjáték kezdődött. – A tiszteletreméltó lord, a kegyelmes

várúr, az önök házigazdája tegnapelőtt egy olyan sárga, gyöngyházgombos

kabátban lépett be az Aranygolyóba, a milyent már a legöregebb

fiakeresek sem viselnek. «Izidor, gyere ide», mondta a főúr, a kinek

annyi holdja van, a hány kapuczinert a kávéház félszázados fennállása

alatt sem adtunk el.

Milfay összehajtotta a sport-lapot, Livinszky kinyitotta az egyik

szemét, míg a fiatalabb baronett megismételte a szavakat:

– Azt mondta: «Izidor, gyere ide.»

– Mire én odamentem, – tette hozzá fejbólintva az öreg markőr. – A

legkegyelmesebb Merseházy gróf így folytatta: Borszkán szombaton majális

lesz. Itt van háromszáz pengő. Vidd el a vendégeimet Borszkára mulatni,

mert némelyek kivánatosnak vélik, hogy ott legyenek a majálison.

Megértetted?

– Hol a pénz? – kérdezte siri hangon Livinszky.

– Megértettem, feleltem. Igenis, megértettem, – ismételte Izidor, a ki

minden alkalommal szerette az önmaga által elmondott szavakat is

belefűzni az előadásba.

– Adja ide a pénzt, Izidor bácsi! – mondá most a baronett, a ki eddig a

pamlagon nyujtózkodott.

– Hm, ha az olyan könnyen menne, – felelt titokzatos mosolylyal a

markőr. – A gróf rámparancsolt, hogy ne adjak pénzt az urak kezébe. Én

leszek a fizető-mester. A király, sem a főherczeg nem hord pénzt a

zsebében. Arra való a szolgaszemélyzet.

Milfay únottan legyintett.

– Vidd vissza a grófnak a pénzt. Köszönjük, nem kérünk a majálisból.

Elég majálison voltunk mi már a magunk pénzén.

– Vidd vissza, – ismételte Livinszky és megint lehúnyta a szemét, a

melyet olyan erőlködéssel tartott nyitva, mintha hatvan esztendeig

egyetlen éjszaka sem aludt volna, – a mi könnyen lehetséges.

– Borszka… sohasem hallottam ezt a nevet, – mondta a czigarettája

füstjébe bámulva a baronett.

– Megnéztem a kávéházi lexikont, – mondá Izidor. – Borszka

savanyúviz-forrás, 342 méternyire a tenger felett.

– Vidd el a pénzt, – szólt most tragikus hangsúlylyal az orosz. – Nekünk

már nem kell pénz, mi pénz nélkül élünk a világon, mint a kegyes

szerzetesek.

– Kár érte, becsületemre, kár érte, – hümmögött az öreg markőr. –

Legjobb volna elemelni a gróffal. Dupla vagy semmi.

Olivér most már visszavonhatatlanul felállott, midőn egy kastélybeli

vadász lépett a terembe és egy óriási piros rózsacsokrot hozott a

kezében. A csokorhoz névjegy volt mellékelve, de a név ki volt törölve.

«A borszkai nők a margitvári remetéknek!» mondta az irás.

– Szamárság, – szólott unottan Milfay.

Langyos rózsaillattal telt meg a czigarettafüstös terem levegője.

Igen szép csokor volt, a milyent primadonnáknak szoktak küldeni. Xypszy

baronett többször elolvasta az irást, mint kétszer.

– Intelligens nő irása! – mondta elismerőleg.

– Mindenesetre elmegyünk a majálisra, – indítványozta Izidor.

– Aludjunk rá egyet, – felelt a czár unokaöcscse és kiballagott a

szobából.

Milfay fanyar kedvvel dobta el szivarját:

– Háromszáz pengőt a fiakkeresemnek szoktam adni, ha éjszaka az orfeum

előtt várt.

– Régen volt az, «tanár», – kottyant közbe Izidor. – És ha meggondoljuk,

hogy Borszka a kegyelmes gróf birtoka, a hol egy krajczárt sem

költhetünk… Sőt még a háromszáz pengőből haza is hozhatunk valamicskét.

– Nem értesz te ahhoz, Izidor. Te csak egy pinczér vagy, mért avatkozol

mindig az urak dolgába? – dörmögött Milfay.

– «Tanár», gondolja meg, hogy némi pénzmag áll a házhoz, ha elmegyünk a

majálisra! – kiáltotta Izidor.

Olivér haragosan bevágta az ajtót.

Másnapra azonban megenyhült haragja és így szólott társaihoz:

– Elmegyek a majálisra azon feltétel alatt, hogy takarékosak leszünk,

lehetőleg megmentjük a pénzt, a melyet mindjárt elhelyezünk

«Mamzellkára». Mert mint sportlapokban olvasom, «Mamzellka» igen komoly

küloldali esélylyel indul a Császár-díjban.

Xypszy megölelte Olivért:

– Te vagy a legbölcsebb férfi a világon.

Izidor büszkén állott urai háta mögött:

– Ugy-e, csak én tudok tipelni? – kérdezte megelégedetten, de senki sem

felelt.

*

Milyen szokott lenni a borszkai majális? Olyan, mint mindenféle egyéb

majális a környéken.

A táncztermet tölgyfalombokkal díszítik és az utakat tisztára söprik, a

környékbeli hintók megmozdulnak, szekerek – gyékénytetővel – sietnek a

kanyargós hegyiúton, míg a czigánybanda reggel óta részeg.

Nagy kár, hogy nem irta meg még valaki a mulatságok könyvét. Csupán

hagyományokból tudjuk azokat a czerimóniákat, a melyek egyes

mulatságokat megelőznek vagy követnek.

A keresztelők, torok, lakodalmak, névnapok családias jellegüknél fogva

természetesen különválasztandók a batyu-báloktól, szüreti, májusi vagy

téli mulatságoktól, csupán végeredményükben egyformák: a két nemen levők

tánczával telik el a legtöbb idő ezen szertartásoknál.

Majális! Nem olyan kis dolog az, a milyennek látszik. Van

gyermek-majális, a hol az óvó- és tanítónőket pörgetik megfelelő férfiak

és a kis tanítónők néha olyan titkos reménységgel várják ezt a napot, a

milyen reménységet önök fel sem tételeznének a kis tanítónőről, midőn

szürke szoknyájában és egyszerű szalmakalapjában az iskola felé lépked.

A diákok majálisán hány serkedő szerelem bontakozott már ki

teljességében, midőn szünet alatt a fák alatt lehet sétálni a nyári

holdvilágban.

A tűzoltók majálisai Bachus tiszteletére rendezvék, de el ne felejtsük a

dalárdát, a hol nemcsak a szerelem, de a bor is patakban omlik. Éjjel az

erdőn menni és a himnuszt énekelni! Lehet szebb befejezése egy jól

sikerült dalárdai mulatságnak?

A fürdők majálisai bizonyos előkelő pozicziót foglalnak el a mulatságok

történetében. A gondnoki irodába – a hol Borszkán Fafutyi uram, öreg

tiszttartó pipázott, – megérkeznek a városi nyomdából az aranyszegélyes

meghivók. Előbb természetesen a fürdővendégek kapják meg az aranyszélű

lapokat, majd a vidékre kerül a sor. Délelőttönkint olyan szigorú

czenzura folyik a fürdő platánjai alatt a meghivandók fölött, mint

valamely előkelő kaszinóban.

Immár itt a tánczrend. «Valse Française, Polka Polonaise, Quadrill I. és

III.», mert második négyest a Piperi és Péry eset óta Borszkán nem

tánczolnak. Piperi úr a második négyes alatt annyira kompromittált egy

Péry kisasszonyt, hogy feleségül kellett hozzá adni, pedig csak borbély

volt. «Danse des Fleurs», – mondja a sajátságos tánczrend. Mi lehet ez?

– kérdi Borszkán mindenki önmagától, mert hangosan nem merik kérdezni.

Csupán annyi tudatik róla, hogy Kricsfalvi, bunyitai főtanító

találmánya. Az öreg tiszttartó hamisan hunyorít ősz szemöldökével:

– A szezon slágere. Ilyent még Bártfa sem produkált. Azt jelenti

magyarul: a virágok táncza.

A környékbeli kisasszonyok izgatottsága tetőpontra hág, Péter, a

borszkai uradalom legöregebb vadásza megnézi az eget és derült időt

jósol és mozsarak durrognak az emelkedésen, holott úgy sem aludt senki

az éjszaka.

Vannak itt kisasszonykák, asszonykák, a kik falujuk határán túl még

sohasem voltak és a borszkai fürdőzést életük legnagyobb szenzácziójának

vélik. A kurtanemesek szekérszámra hozzák háznépüket és a komondor

behúzott farokkal fut a kocsi mögött. Feszes tűzoltók láthatók, a kik a

külső területen őrködnek, míg a tánczterem körül a grófi uradalom

tarsolyos huszárjai állanak a közönség szolgálatára. «Igazán kár, hogy

nincs itt Miklós gróf», – mondják évről-évre a majális vendégei. A

környékbeli kastélyokból eljönnek a várnagyok díszruháikban, mindegyik

mint egy középkori király sétál a nép között. Ott van Poroszkai

margitvári várnagy, zöld Zrinyijén annyi az arany, mint bármely régi

Merseházyén. És milyen előzékenyek, finomak, vendégszeretők! Oh, mégis

csak Merseházy Miklós a legelső úr az országban.

A sétautakat selyem lampionokkal aggatják tele és a hosszú asztalok

roskadoznak a mindenféle jótól. Az asztalfőn egy-egy várnagy ül, a ki

majd poharát a távollevő gróf egészségére üríti. A mozsarak dörögnek, a

fürdőház tetején a Merseházyak aranyos zászlaját lobogtatja a szél,

benne a griffmadárral és oroszlánnal. Messzi-messzi az egész vidék, a

meddig a szem ellát, de még azon túl is, hálatelt szivvel gondol arra,

hogy Merseházyak vannak a világon. Kár, hogy tavaly egy berúgott tanító

vetődött a majálisra, a ki azt kezdte magyarázni, hogy az a legnagyobb

igazságtalanság, hogy Merseházyak vannak a földön. Az idén vigyáznak a

vendégek megválogatására.

De hiszen voltaképen nem is az a fontos ebben a perczben, hogy

Merseházyak vannak vagy nincsenek, ez ugyis csak addig jár az emberek

fejében, a míg a czifra huszárokat és a pompázatos várnagyokat

megszokják a szemek, – a táncznál úgyis ledobja válláról a nehéz Zrinyit

Poroszkai uram, mert ő a legfáradhatatlanabb tánczos messzi vidéken,

tánczol magáért, tánczol a távollevő grófért, tánczol a feleségéért, a

ki már nem jár majálisra, mert a margitvári fűzek alatt fekszik.

A legfontosabb mégis csak az, hogy Anikó vagy Hanka, vagy talán Nina jól

mulasson a borszkai majálison. (Ezen a vidéken csak a nagyon öreg

asszonyokat hivják Annának.) Itt vannak a kicsikék fehér vagy rózsaszinű

ruháikban, mintha a Vágvölgyének valamennyi virágoskertjét letarolták

volna egyetlen hajnalon és a harmatos, üde virágokat ide hozták a

százesztendős tölgyek alá. Akár kék, akár barna a szemük, valamiképen

másfélék ezek a szemek, mint a többi magyar tájakon. A lányok szemében a

hegyvidéki alkony mélázik; a szürke álmodozás, mint hamvas kökénybokor a

hegyoldalban, tót mélázásnak is neveztetik. A nótáik, a vizeik, a meséik

vagy a hegyeik teszik, hogy olyan furcsa álmok laknak a szemükben. De

csak addig, a míg lányok. A tót asszony szeme mindig hunczut. Csupa

pajkosságból mosolyognak olyan megértetőleg, hogy hajlandó volnál

Obecskóra is elmenni a lenszőke állatorvosné után! Csak mikor közelükbe

kerülsz, akkor veszed észre, hogy olyan ártatlanok, hogy négyig sem

tudnak olvasni.

Vagy talán tudnak négyig olvasni?

Az asszonyok mindenütt egyformák, a Vágvölgyében is. Kiismerhetetlenek,

rejtélyesek. Hagyjuk az asszonyokat és vizsgáljuk a férfiakat, a kik

daliás, vitézi külsejű emberek. Nem is csoda: hatszáz évig jártak hadba

a Merseházyak griffmadaras lobogója után, ha egyebet sem, a katonás

tartást megtanulták.

Itt van mindjárt a bunyitai «kirendeltség», mint a fürdő tiszttartója

mondta. Bunyitán most rendezték az önkéntes tüzoltóságot, a férfiak

tehát vigan feszengenek vadonatúj uniformisukban. Csupán Kricsfalvi, a

hires, visel bálias, hosszú fekete kabátot, vállán egy hatalmas

aranysárga szallagcsokor. A legnagyobb, mert a virágok tánczát

rendezendi. Csak a szeme áll még keresztbe, mert már hajnalban

elindultak Bunyitáról és az idő koraiságát csak útközben vették észre.

Midőn is tábort ütöttek a határcsárdánál, a hires Késő Fáninál. Valóban

férfias cselekedet volt délre elhagyhatni a pompás termetű Késő Fánit, a

honnan maga gróf Merseházy Miklós se szokott egy-kettőre tovább

hajtatni.

Bajuszát titkosan pedergetve és hunczfutkodó mosolylyal exkuzálta magát

Kricsfalvi, a mint a férfiak fülébe sugdosta:

– Ne haragudjatok. Késő Fáninál voltunk. A legénység még mindig ott

tanyázna, ha sarkamra nem állok.

A legénység: a segédjegyző, valóban nem látszott használható állapotban,

pedig tiz leánynak is lekötötte tánczát. A sokleányú Vasánghi, a

vágpénteki tiszteletes buzgólkodott leginkább:

– Vizbe kell dugni a fejét, hidegvizbe.

A legénységet a tóhoz czipelték és belenyomták a fejét a forrás

csatornájába. Az ifjú kézzel-lábbal tiltakozott, de miután többször

megmerítették, kijózanodott. Igaz, hogy nedves lett a szép csíkos

tűzoltó-uniformis, de az megszárad a napon.

A papkisasszonyok visszafojtott lélekzettel lesték a jelenetet. Nem

mosolyogtak, nem gúnyolódtak a szegény ifjú felett, mert hiszen nem

tehet róla, Késő Fáni az oka.

De mégis csak legfurcsábban járt a szécsi gvardián. Felborították az

ijedős lovak a kocsiját és gyalogszerrel kellett Borszkáig jönnie. De

hát mit is akar a pap a majálison? «Eszük volt azoknak a lovaknak, –

mondta egy háromleányos apa, a ki a sógorasszonyát is elhozta. – Pappal

tánczolni haszontalanabb dolog a szél csendesítésénél!»

A czigányok fáradhatatlanul muzsikáltak, dél lett, csupán Tolcsvai

Treszka és özvegy Báji Péterné nem mutatkoztak még a közönség előtt.

Treszka kisasszony a leeresztett zsalugáterek mögül kémlelte a külső

időjárást, bár már hajnal óta «plain parade» volt öltözködve. De hát

csak nem érkezhetett meg egyszerre a falusi rezedákkal és kisvárosi

muskátlikkal! Nini, a bágyi tanítónőnek is piros ruhája van. Szerencsére

a Treszkáé különb, császárpiros, a melyhez pompásan illik a fehér czipő,

a melynek sarkát egész éjjel aranyozta a mama.

A zsalugáteren át pontosan lehetett látni az érkező kocsikat. Itt van

már Palkovics Pali, tavalyi kérője. A hetyke szolgabiró mintha megkopott

volna tavaly óta, ritkább a haja és a bajusza tömöttebb, sokat iszik az

az ember! Amott a két Molnár úrfi, a Nyirségből ideszármazott

gavallérok. Hej, lesz most már lovagias ügy bőven. Még egy hónap múlva

is a borszkai majális miatt fáj a párbajsegédek feje a székvárosi

kaszinóban. A monoklis Molnár vékony lovagló-vesszőt tart a kezében és

ugyanezért hosszú aczélgomb van a czipője sarkába verve. A nadrágjának

olyan szabása van, mint a huszártiszti nadrágoknak. A kezén nagy vörös

kutyabőr keztyű. Még a főispán se mer így öltözködni ezen a vidéken! A

hóka-Molnár ellenben szmokingban és fehér keztyűben jelent meg. A

lakkczipője vakító. Isten irgalmazzon annak, a ki arra a czipőre

véletlenségből rálép.

– Hej, ha az én gavallérjaim eljönnének! – gondolja magában Treszka. –

Ha az én grófjaim betoppannának!

Mert hisz – azt úgyis kitalálhattuk – Treszka módolta ki (csak

levélileg), hogy Miklós gróf kegyelmet gyakorolt védenczei fölött.

Ugyancsak Treszka kisasszony küldte a rózsabokrétát. Valami ujat,

rendkívülit akart látni a borszkai majálison. Orosz herczeget, franczia

bárót és mindenekfölött az elegáns Milfayt, a kivel már baráti

viszonyban képzelte magát.

Most gyors trappban megérkeznek az uradalom ismerős almás-szürkéi. Három

hajtókocsi gördül szinte a tánczterem bejáratáig, hogy a népek ijedten

ugranak széjjel a paripák előtt. Milfay mintegy varázsszóval állítja meg

lovait, a gyeplőt a kocsisnak dobja és sétapálczáját kezébe véve,

leugrik a magas bakról. Szürke kamásli van a lábán! Ejnye, hogy ez

senkinek eszébe nem jutott az egész vármegyében!

A második kocsiról Xypszy baronett nevet nagy életvidorsággal a

rózsaszinű ruhás lányok csoportjára, fonnyadt, de fiatalos arczán

őszinte csodálkozás ül: ő valóban nem látott még erdőt és erdőben

majálist. A lányokra olyan pillantást vetett, mintha valamennyi az ő

tiszteletére gyülekezett volna össze, – puha kalapja mellett búzavirág

volt. Ejnye, ezt is elfelejtette a helybeli ifjúság.

A czár unokaöcscse egymás elé fogott két lovat, mint otthon Pétervárott

szokás, a hol ő sohasem volt és hangos füttyszóval dirigálta a lovakat.

Sétapálczája mellette hevert az ülésben, a mely pálcza virágokkal volt

körülfonva.

Treszka kisasszony abban a másodperczben Milfay mellett termett. Olivér

egy darabig bizonytalankodva nézte a pirosruhás szőke lányt, de miután

felismerte, tiszteletteljesen üdvözölte.

Mondtam már valahol, hogy senkisem tudta oly hódolattal köszönteni a

nőket, mint a hideg és kimért Milfay. A férfiaknak elnézett a fejük

felett, de a nők előtt csaknem térdet hajtott.

Ezt a hódolatot várta, remélte, óhajtotta Tolcsvay Treszka kisasszony,

ezért kapott Miklós gróf kétoldalas levelet és egyáltalában ezért

mozogtak a falevelek odafent a magosban a borszkai tölgyeken.

Egy másodperczre körülvillantotta a szemét.

Igen, mindenki látta, a majális legelegánsabb ura meghódolt Treszka

előtt.

– Hogy van? – kérdezte a leány olyan suttogó, bizalmas hangon, mintha a

legnagyobb titokról beszélne. – Megkapta rózsáinkat?

Milfay könnyed mozdulatot tett.

– Ott vannak, barátom pálczáján. Alexandrovics, gyere ide.

Istenem, a muszka herczeg is Treszka kisasszony előtt állott

bölényfejével és rézvörös arczával. Oh, milyen érdekes az ilyen északi

férfi. «Szent Lajos unokája» néhány percz múlva csatlakozott.

Treszka, bár belül dobogott a szive, az esetleges balsikertől remegve,

biztos hangon kezelte az urakat.

– Jőjjenek, megmutatom a publikumot.

A czár unokaöcscse mindkét vállával nyújtózkodott egyszerre:

– Valami árnyékos helyre kellene leülni… Hé! – kiáltott rá a mellette

somfordáló monoklis Molnárra. – Nem gondoskodtak itt a részünkre

asztalról?

A lovaglónadrágos ifjú csaknem elejtette a monoklit, vérvörös lett és

tovább sietett.

– Tévedés, – mondta sziszegve pár lépéssel tovább és suhintott

lovaglóvesszőjével.

(Egy negyedóra múlva magához tért és két barátjával kihivatta a

herczeget. Livinszky megrázta sörényes fejét. «Nem, – mondta egykedvűen,

– eddig sem ismertem ezt az urat. Ezután sem vagyok kiváncsi rá.»)

Treszka ezalatt ügyesen kormányozta a társaságot a sétatér felé. Xypszy

nyomban baloldalról csatlakozott, míg Milfay unottan lépkedett a szélen.

Sem jobbra, sem balra nem nézett. A fejedelmi külsejű várnagyok alázatos

köszöngetését észre sem vette. A falusi kisasszonyok szinte eltátották a

szájacskájukat az előkelő urak láttára, csupán Kricsfalvinak, a

tekintélyt sárga rendezői szalagjáért élvező tanítónak volt ez a

megjegyzése:

– Olyan koldusok ezek, mint a templom egere!

– Mikor kezdődik a táncz? – kérdezte Milfay.

Treszka hosszasan Olivérre nézett:

– Akár mindjárt. Csak valaki elkezdje. Szokott ön tánczolni?

– Én nem szoktam tánczolni, – felelt Olivér, – de szeretném látni magát

tánczolni.

A szőke leány kérdőleg pillantott a herczegre. De az komoran

elfordította a fejét.

Milfay közbeszólt:

– Majd egy négyest Xypszy fog tánczolni önnel.

A baronett kesernyésen mosolygott, de bólintott a fejével.

– Oh, hisz én se vagyok valami szenvedélyes tánczos, – mondá gyorsan

Treszka. – Jobban szeretem a társalgást a táncznál. Csak azzal

tánczolok, a kivel beszélgetni óhajtok. Csendesen, szinte félrevonulva,

a terem sarkában, a czigány lágyan húzza, a lampionok ragyognak…

Álljunk meg mi, mert Treszka kisasszony most még gyorsabban beszélt,

mint valaha. A veszedelem feltűnt a látóhatáron, özvegy Báji Péterné nem

titkolt megdöbbenéssel és talpig rózsaszinben közelgett.

– Kedvesem, – kiáltott rá Treszkára, bármilyen hunczutsággal kerülte

Treszka a pillantását. – Kedvesem, be gyönyörű vagy ma!

És már átölelte Treszkát a felvidék egykori legszebb asszonya.

– Oh, te czudar! – mormogta félhalkan Treszka.

Az urak bemutatkoztak.

– Xypszy! – kiáltott fel a felvidék szépasszonya gyönyörűséges hangon. A

legjobb barátnőm volt egy Xypszy baronesz a bécsi orsolyáknál! Talán

huga volt, báró úr.

Xypszy baronett, mint teljesen ismeretlen ember, a Treszka édesanyjának,

nem pedig vetélytársnőjének gondolta a jövevényt. Természetes hangon

megszólalt:

– Nem, asszonyom, hugom nincs. Az csak anyám lehetett.

Forró, hálatelt pillantás érte Treszka szeméből és a fonnyadt baronett

mindent megértett.

*

– Hol van Izidor? – kérdezte bizonyos idő múltával Livinszky Sándor

herczeg. – Nem értem, hová lett ez az ember?

– Ki hozta kocsiján? – kérdé Milfay.

Mire kiderült, hogy Izidort senki sem vette fel kocsijára, ha akar,

gyalog jön el az öreg markőr a borszkai majálisra. Még a gőgös Milfay is

megcsóválta akkor a fejét:

– Urak, sokkal demokratábbaknak kell lennünk!

A hölgyek szótlanul hallgatták az urak társalgását. Treszka kisasszony,

miután Bájiné ruházatán nem talált kifogásolnivalót, – pompás czipője,

harisnyája és fűzője volt, – azzal mulatta magát, hogy a ránczokat

olvasta össze barátnője arczán. Míg az egykori szépasszony szemmel

láthatólag mulatott Treszka kisasszony aranysarkú czipőjén, valamint

azon, hogy Treszka fűző nélkül jelent meg, holott meglehetősen telt

teremtés volt. Ez a fűzőnélküliség láthatólag bosszantotta Bájinét, mert

ő maga fűzőben aludt is. Treszka keblei domborultak és a szél libegtette

piros ruháját. «Ez már szemérmetlenség», – gondolta Bájiné és

megvetéssel mérte végig Treszkát. A mire Treszka gúnyos mosolylyal

felelt és miután a Bájiné czipőjének az orrát megnézte, így szólt

hirtelen a kedves Xypszyhez:

– Ha akarja, a virágok tánczát is együtt tánczolhatjuk.

– Mi az?

– A hölgyek választják meg tánczosukat és ezt egy virág átnyújtásával

jelzik, ezért virágok táncza.

– Ravasz dolog, – felelt Xypszy baronett. – Hiszen akkor életveszedelmes

az itten tartózkodás.

Milfay nyomatékosan mondá:

– Az idősebb urak úgy sem sok vizet zavarnak már a tánczolók között. A

kisleányoknak való a táncz.

A felvidék legszebb asszonya egy gyöngyvirágcsokrot vett elő kebléről és

gyorsan Milfaynak nyújtotta.

– Olivér, én magát kitüntetem.

Milfay meghajolt:

– Asszonyom, ha tánczolnék, csupán kegyeddel tánczolnék!

– Hol az ördögben van az az Izidor? – dörrent közbe a czár unokaöcscse.

– Még megették a medvék… A milyen szerencsések vagyunk, – tette hozzá

félhangon.

Ebben a perczben felbukkant Izidor kesely képe a messziségben. A gyári

tűzoltóság természetesen nem akarta beengedni a poros, izzadt férfiút az

úri publikum közé és hátrafelé taszigálták. A herczeg azonban gyorsan

kiszabadította és megveregette az öreg férfiú vállát, a ki futólépésben

tette meg az utat Margitvárról Borszkára.

– Üljön le, Izidor, parancsoljon, a mi jó és drága… Hé, szolgálja ki ezt

az urat! – kiáltotta a herczeg a publikum közé.

Véletlenül Kricsfalvi tanító állott hozzá legközelebb óriási csokrával

és Livinszky bölényszeme egy másodperczre megakadt a tanító hosszú

sovány alakján.

– Igenis, – felelt ugyanezért Kricsfalvi és már barátságosan közelgett

Izidorhoz.

– Én vagyok itt a főrendező, – kezdte nyájas mosolylyal. – Nos, hogy

tetszenek a díszítések, a lampionok? Az én munkám.

Izidor vállat vont:

– Akasztás, tánczmulatság, az 35-öt jelent az egyiptomi álmoskönyvben.

Majd megteszem a linzi lutrin. De most csak arra akarom figyelmeztetni,

hogy sehol sem látok kártyaasztalt a területen. Az én uraim játszani

szoktak ebéd után, de még ebéd előtt is.

Kricsfalvy igazolta magát:

– Mi itt tánczolni gyülekeztünk össze!

Izidor megvetőleg legyintett:

– Maguk! Maguk csinálhatnak, a mit akarnak, semmi közöm hozzá, sem

nekem, sem a kegyelmes grófnak. Akár beleugorhatnak a vizbe! De az én

uraimra vigyázniok kell. Ők nem passzióból vannak itt. A kegyelmes gróf

egyenes felkérésére rándultak ki, hogy mulassanak. Egy-kettő.

Felállítani a kártyaasztalt ott az árnyékos lugasban. Svájczi és

franczia jöhet egyszerre, táblák, kréták, szivacsok. Hát nincs itt egy

jóravaló markőr?

Kricsfalvi megzavarodva hallgatta Izidort. Talán nem is értette egészen,

hogy mit mond. Mindenesetre elrohant, aranysárga szalagja hosszan úszott

utána a levegőben.

Treszka kisasszonynak ezalatt sikerült olyan poziczióba jutni, hogy

Milfay Olivér szivesen beleegyezett abba, hogy az ebédet költsék el

együtt.

A margitházi vendégeknek természetesen a legjobb asztalt terítették meg

és a legszebb rózsákkal rakták tele az ezüstvedreket. A margitvári

várnagy személyesen ügyelt fel a dolgok rendbehozatalán, Izidor a

háttérből segédkezett a borok behűtésénél. A Medocnak meleg vizet

hozatott, nagy darab jegeket a fehérnek, míg a champagner-palaczkokat

apróra tört jégbe ültette. Livinszky herczeg közelében helyezte el a

pálinkát, míg Olivér asztalkendőjébe a legfrissebb sportlapot

csúsztatta, a melyet Isten tudja, hol szerzett. A bámészkodó falusiakat

elhessegette a pompásan terített asztaltól és kezét hátrafonva őrködött

a nap állásán, hogy mindvégig árnyékban maradhasson a margitváriak

asztala.

Csupán az zavarta meg a czirkulusait, midőn Treszka kisasszony is helyet

foglalt az asztalnál, még pedig az asztalfőn, a melyet a hatvan éves

herczegnek kellett volna elfoglalni.

– Ördöngős pakli! – kiáltott fel magában Izidor. – Leforráz Mitra, ha

megtudja, hogy Olivér itt női társaságban mulatott.

A míg az asztalkendőket kicserélte és a sportlap szélét gyöngéden

kihúzta, halkan a Milfay fülébe súgott:

– Talán szerelmes vagy megint, Olivér?

Milfay nevetve csóválta meg a fejét.

Izidor tehát a herczeget, majd Xypszy baronettet vette szemügyre és

miután a szerelem jeleit egyiken sem észlelte, ellenséges pillantásokat

vetett Treszkára, mint valami tolakodóra.

Treszka azonban boldogan, szinte harmatos szemmel ült helyén. Rózsaszinű

arcza, szőke feje és búzavirág szeme ragyogott. Körülbelül azt érezte,

hogy mindent elért, a mit az élettől, a borszkai majálistól,

leányságától várhatott: kétségen kívül bebizonyosodott, hogy ő az első

hölgy a fürdőhelyen és e perczben tán azt sem bánta volna, ha a grófok,

herczegek és a többi főurak megölelik nyilvánosan! Hadd pukkadjon meg

mindenki a vármegyében.

– Az én dédanyám egy Merseházy grófné volt, – rebegte szinte önfeledten,

– azért nem érzem jól magam a parasztok között.

Milfay Olivér erre olyan udvariasan, a mint csupán orfeumi dámákkal

szokott beszélni, ezt kérdezte Treszkától:

– Vörösborral parancsolja a pezsgőt, vagy pedig tisztán?

Treszkának megrezzent a szeme. Sohasem szokott inni, de most bátran

mondta:

– Csak úgy, a mint az urak isszák.

Olivér intett a felszolgáló huszárnak, de Izidor hamarább volt kéznél.

Medocból, Pomeryből és hollandi pálinkából hirtelen szinültig megtöltött

egy poharat és ezüst tálczán Treszka kisasszony elébe állította.

Milfay megelégedése jeléül hunyorított Izidorra. Az öreg markőr pedig

várakozólag megállott Treszka háta mögött, a mint keveréke hatását

várta.

A leány felhajtotta a gyilkos erejű bort, de a szempillája sem mozdult.

– Hm, – gondolta magában Milfay.

Izidor szégyenkezve sütötte le a szemét. Aztán gyorsan az üres pohár

után nyúlt.

– Köszönöm, már nem iszom, – felelt Treszka és lassan felpirult az

arcza. A halántéka kitüzesedett. És a szive hevesen dobogott. A bor

megtette hatását.

Treszka koválygó fejjel nézett körül. Az ácsorgók között észrevette

apját. Kétségbeesetten intett az öregnek. Aztán az apja karjára

kapaszkodva, ingadozó léptekkel elhagyta a csatateret.

Izidor mozdulatlan arczczal állott az urak háta mögött.

– Estig ez se fog alkalmatlankodni, – mondta félhangon. – Addig eltart,

míg kialussza magát!