Bemeszelt fala van, veres födele van, ólomszegekkel a kapuja kiverve.
Tulipánvirágok nyílnak a környékén. Magas, százados fák tartanak neki
árnyékot s fedik el kényesen: ne lássa minden bolond; csak a karcsú
kémény magaslik ki, amint ott pipázik egykedvűen az akol végén, hol a
«bacsa» lakik egy fedél alatt a juhaival.
Csak hadd beszélje bátran annak a kéménynek a kavargó füstje, hogy a
híres brezinai számadó juhász, Olej Tamás most alkalmasint «méretlen
húst» főz otthon a bográcsban, neki ugyan nem árt vele. A vén Mátrától
le egészen a «Kopanyicza» völgyig ő az egyedüli úr. – Méla furulyaszó
egymásnak adja a nótát hetedhét mérföldön:
Olej juhainak
Selyem legelője,
Ezüst a nyakszíja,
Arany a csengője.
És amikor végiglépdel mind az ezer darab a harmattól csillogó gyepen, a
nagy kilencz vezérkos legelől, a kisebb bárányok szökdécselve, a jerkék
mélán, a száz bársony-gyapjas ürü méltóságos komolysággal, ha így együtt
van az egész nyáj és a «Merkuj» kutya vígan körülszaladgálja, hogy
karikában tartsa, az Olej Tamás szíve olyan nagyra hízik a kevély
gyönyörűségtől, mint egy uralkodóé, ha hadi szemlét tart.
Czifra halinás bojtár kiséri a nyáj egyik oldalát, míg a balszárnyon
maga a «bacsa» baktat utánuk, gyöngéden tekintve végig kedvenczein,
miket egytől-egyig, színről-színre ismer. Még a történetét is tudja
valamennyinek.
… Ott az a suta toklyó egyszer eltévedt a harasztosban, befonva magát
átszakíthatatlan töviságak és iszalagok közé. A Merkuj akadt rá.
Becsülettel kiszabadítá onnan, s úgy féldöglötten vonszolá a nyájhoz.
Okos kutya az, megérdemli, hogy nem lett belőle – ember.
Annak a körbe futó szarvú ürünek meg amott, a fekete jerke mellett, el
volt törve harmadéve a hátulsó ballába. Az akolajtóba szorult volt bele.
Olej három fadarab közé kényszeríté s addig-addig orvoskodék mellette,
hogy most olyan tökéletes és egyforma mind a négy lába, mint a
parancsolat.
Az a fogatlan, vén anyajuh, mely most olyan vígan kaparja el lábával a
harasztot, hogy alatta jóízűt torkoskodjék a titkon nőtt fűben, bezzeg
milyen himpellér jószág volt valamikor! – kemény hideg éjjel ellett és
idő előtt. Mikor a bacsa éjfél táján benézett az akolba, félig meg volt
fagyva. Az anyja maga is beteg volt s nem melengethette párájával:
költözőben volt már az akkor… Olej megfogta az idétlen báránykát és
bevitte a szobába, de bizony ott is hideg volt, odafektette hát
kisérletképpen a kis Anika ágyába a meleg párnák közé. Úgy aludt ott a
gyermek és a bárány, nem tudva egymásról semmit. Reggel, mikor
felébredtek, a gyermek mosolygott a felelevenedett állatnak, az meg a
farkát rázogatta. Mind a kettő örült. És sem a mosolygó gyermeknek, sem
a víg báránynak nem volt már édes anyja.
Az Anikáé is akkor halt meg, mikor Anika született. Az Isten úgy
intézkedett Olej Tamással, hogy e gyermekért elvitte cserébe a
feleségét, mert a jó Isten is csak ritkán ad ingyen valamit. Bizony
szomorú csere volt eleinte, de belenyugodott, mert a brezinai bacsa
olyan ember, aki ösmeri a «mórest».
Az Úr akarta így. Három ura közül a legnagyobbik, az Isten, kibe nem
lehet belekötni, kinek szabad a keze és beéri az egész világot, úgy üt
vele, amint akarja, ha fájó is az ütés nyoma, türelem annak az
orvossága.
Urának tiszteli Olej még a talári herczeg ő kegyelmességét is, akinek
számadással tartozik, akié az egész Brezina aklostól, mindenestül és még
azontúl is, merre a szem lát. A talári herczeg hatalmas, nagy ember, s
kilencz vármegyében süvegelik, míg él. Tamás hűségesen szolgálja, mert
nem okos ember az, ki olyan fának nyesegeti ágait, melynek árnyékába
húzódott. Ami aztán a többi embert illeti, az mind nem parancsol a
brezinai bacsának. A saját talpán áll ő kelme. Meg nem bánt senkit, őt
se bántsa meg senki. Az a kis gyengeség, hogy innen-onnan egy-egy birka
kerül a bográcsba, mely nem tartozik a világ elejétől az ő nyájához, nem
megy hiba-számba, benne van az már a vérében a született juhásznak,
amint azt minden okos ember tudhatja, kivévén a tekintetes vármegyét,
melynek semmi érzéke nincsen a juhászvirtus iránt.
Sokszor támad hát egy kis torzsalkodás ezzel a harmadik urával, aki csak
úgy maga teszi meg magát úrnak a többiek fölé. No de nem nagy baj ez.
Egy-egy ajándékbárány még mindig tellik Olejtól a szolgabírónak; annak a
báránynak a mekegésétől nyomban elnémul az igazságszolgáltatás.
Olej nem tartozik az érzékeny emberek közé, kitől tanult volna ő meg
érzékenykedni? Nem érintkezett az emberekkel, csak a juhokkal. Ezek a
türelmes állatok pedig nem szenvednek ebben a fogyatkozásban; azoknak jó
minden.
De azért megvolt hősünkben amaz ösztön, amaz őserő, amit az Isten talán
azért oltott bele a legvadabb, a legmiveletlenebb szívbe is, hogy legyen
valami benne, ami azt az ő arcza felé fordítsa néha-néha.
Anikát ugyan nem sokkal szerette jobban, mint kedvencz bárányát, de
azért ha már egyszer az Isten nyakában felejtette a kis porontyot, nem
tehette ki a farkasoknak a gyepre, dajkát fogadott mellé és fölnevelte.
Ma már nagy lány, maga főzi a köménymagos levest, meg a «demikatot»,
maga szabja, varrja az Olej fehérneműit, meg a bojtárét… Annyi tudománya
van már, mint az anyjának volt.
Hát hiszen az anyját is sajnálta Tamás, mikor meghalt. Jó asszony volt,
Isten nyugosztalja. Meg is érdemelte a tisztességes eltemettetést
háromszori harangszóval, két óráig tartó búcsuztató versekkel. Az
emberek, azok, akik odaát a faluban élnek és czivakodnak egymással és
akik résztvettek a temetésen, szemére vetik, hogy az «erdők vadállatja»
még csak nem is sírt Boris után, egyetlen könynyét sem látták.
Olej nem ismerős a falusi szokásokkal. Nem sírt, nem akaródzott neki.
Mit tudta ő, hogy azt így kívánja az illedelem. A Brezina hallgatag fái
nem tanították meg őt hazudni.
Boris meghalt, oda van, vissza nem tér többé. Szíve elszorult. Némán,
fedetlen fővel kisérte ki a nyugalom helyére, a temetés után kifizette a
papot és a kántort, aztán keservesen szemébe nyomta a széles kalapot s
megindult a veresfedelű akolba.
Ugyan miről gondolkozhatott az úton?
A régi, ismerős, százszor megjárt gyalogút volt, mégsem ismert rá. Azt
hitte, idegen helyen bolyong Hát a brezinai háztáj hová lett? Minden úgy
áll mint azelőtt, szemben a bérczek, alant a selyem rét a futó patakkal,
a kerekes kút az udvaron, s a nagy vályú az akol mögött. Minden, minden
ott van, minden, minden úgy van, s még sincs ott semmi és még sincs úgy
semmi… Valami hiányzik, üres, néptelen az egész ház tájéka.
A tündér Brezina ki van cserélve – egy sokkal szomorúbbal!
Vajjon tudta-e, miért?
És még most, tizenhat év mulva is, míg az Anika ábrándos dalait
kéjelegve viszi fülébe a völgyből a szellő, ha a domboldalon bogárzó
nyáj mellett a hétköznapi szűrén heverész, néha egy-egy suttogó,
titokzatos hang rezg végig a lég miriád atomjain:
«Tamás!…»
Az erdő fái közül jön és az erdő fái közt elsuhan. A bokrok megrezzennek
tőle, a füveken végighullámzik s mélységes csend ereszkedik utána a
Brezinára.
A bacsa szíve nagyot dobban, hirtelen felüti lekonyított fejét. Hangzani
fog-e még egyszer az a «Tamás» szó amaz ismerős, régi hangon, melyet
talán tizenhat év előtt kapott el a visszhang azokról a szép piros
ajkakról, miket már azóta hamuszínű porrá őröltek a férgek odalenn a
fekete földben.
És a brezinai visszhang tizenhat éven át mindig odább adta azt a hangot,
erdő az erdőnek, patak a pataknak elkiáltotta azon módon, míg most nagy
körútján visszajutott ismét az Olej fülébe, szíve közepébe…
Vagy tán nem úgy volna?
A meghalt feleség árnya jár a fák közt, az szólította meg édes, szelíd
hangján? Vagy hogy egyenesen a szívébe rajzolódott le valaha régen az a
hang, s mostan szárnya támadt?
A bacsa felugrik és a fejéhez kap. A sárga, nagy fésű, melylyel térdig
érő haja le volt tűzve, lecsúszott a földre s a haj végigfoly izmos
vállain. Egy csomó odaszorul a czifra tüsző rézcsattja alá. Olej nem
veszi észre. Feszűlten figyel és fürkészőleg néz szét a tájon.
Óh, mert annak, ki negyven éve társalog az erdővel, a sziklával, a
felhőkkel, olyan mindenféle gondolata támad!
Hátha csak úgy álmodta ő azt, hogy Boris meghalt… Hiszen az ő hangja
volt ez! Szakasztott az ő hangja. A bacsa fölemeli ökleit.
Ki merte ezt a hangot utánozni?
És elboruló tekintettel hordozza körül szemeit, miknek fehéres része
aláfordítja a kékeset.
Senkit sem lát, semmit sem hall.
A birkák némán legelésznek, a kolompos kos mereven, semmitmondó
ábrázattal néz rá, a bojtár jóízűen alszik a gyepen, a fák levelei nem
mozdulnak, még a madarak is hallgatagok.
Ki szólította meg hát Olejt?
Ki tudja?
Talán maga a némaság, melyet csak a méhek dongása rezegtet meg
titokzatos méla harmóniában.
Ha meg tudná mondani valaki, miről döngnek a méhek a brezinai völgyben!
Tudnak-e ők arról valamit, hogy a halottak olyan sokáig ittfenn
bolyongnak, mikor már porrá lettek?
A bacsa ujra visszadől félkönyökére és elgondolkozik, különös gondolatok
azok! Aki az erdő fáitól, a sziklától, a zuhogó pataktól és a vándorló
felhőktől kéri kölcsön a gondolatokat, az nem fogy ki soha belőlük.
Az a nagy, mélységes talány, mely a természet fönséges arczán honol,
betölti még azt a vad lelket is és beszél hozzá, az meg felelget neki.
Ne higyjétek, hogy Olej nem gondolkozik.
Gondolkozik és még sincs gondolatja, mert szétfolyt, mint a
megolvasztott ólom.
Egy kavargó kaosz az, mely nem nyer alakot; egy nagy éjszaka az, melynek
sötétsége fény. És ez a fény az ősköltészet.
Olej mindenről gondolkozik, de gondolatait nem cseréli meg senkivel.
Mulatságból gondolkozik. És ez sohasem rossz mulatság. Csak szomorú
néha.
Ritka nap, hogy most is ne jusson eszébe felesége s meg ne emlékezzék a
mulandóságról, mikor egyszer csak ő is majd kifeslik az életből,
csendes, mozdulatlan halott lesz, szépen elszólítják innen a temetőbe és
sohasem fogja többé látni a Brezinát, sem a veres aklot, sem a kilencz
vezérkost, sem a száz bársonyürüt, miknek nincsen másuk széles e
világon. És a nap azután is csak így fog sütni, mint most, s az erdő
akkor is oly rejtelmesen fog susogni, mint ma, a fű nőni fog tavaszszal,
a patak vize fölenged meg befagy, uj báránynemzedék vígan ugrándozza
körül az ismerős bokrokat, – csak ő nem lesz itt soha többé.
Hát aztán ezeknél a szomorú gondolatoknál felhangzanak a völgyben Anika
nótái, szinte jól esik a lelkének rájönni, hogy az életnek mégis lesz
valami folytatása.
– Kár, hogy nem fiú lett – sóhajt fel s szilajan vágja botját a nyáj
közé, melytől az szakgatott csoportokká riad.
Érezzék azok is a bacsa haragját, ki bosszús gondolatait így közli
velök.
És ezalatt lenn az akolnál uj meg uj dal kél szárnyra a tót nép
modorában, mélabúsan, fájón…
Jön már Garibaldi a szomszéd faluba,
Klapka is vele van, Graczát, Záhonyt hozza,
Bíróék Gyurija lovát kantározza.
Hogy jutott el a politika is a brezinai völgybe, hol csak a madár jár?
Ki hozta ide a lezajlott harczok tépő emlékét és reményeit? A levegő
hozta. Becsempészte a költészet ruhájában. Így aztán szívesen látott
vendég. Ma Anika dalolja. Erdő madarai hallgatják. Holnap már a rigó is
utána fütyűli.
Olej előtt felélednek a régi emlékek, a nagy «háború» zaja, amikor
Gracza, Záhony Brezináról tettek kirohanásokat. Vitéz két honvéd volt…
vagy most is az még… mert hát a jó tót nép, ámbár bebizonyult, hogy orv
kezek által haltak el Vadkerten, midőn menekültek, még mindig
visszavárja valahonnan.
Olej nem vett részt a háborúban; neki nem lehetett, hanem azt beösmeri,
hogy szép világ volt; mert már az is valami, mikor két jóravaló legény
összeméri az erejét, hát még két ország…
… Ne lett volna csak a keze alatt akkor is ez a nyáj, melynek a kolompja
olyan édesen hívó, marasztaló, mint a mesebeli tündérének!
Órákig eltünődik ezen, – míg lassan aláereszkedik az est. A nyáj
pihenője megjött. Sűrű gombolyagba torlódik össze, annak jeléül, hogy
jóllakott s most már csak kérődzni akar.
A bojtár reggel óta először meri megszólítani a bacsát.
– Nem hallja, gazduram, estét harangoznak Taláron?
– Hallom. Ne fecsegj annyit! Keresd meg inkább az ólmos botomat, aztán
megyünk. Oda dobtam a nyáj közé.
Még egyszer végignéz birkáin, ha vajjon jól van-e lakva valamennyi,
vajjon nincs-e hijuk?
Tán ha egy hiányoznék is, gyakorlott szeme, mely ezerhez szokott, a
kilenczszázkilenczvenkilenczben legott észrevenné az apadást.
Nincs semmi baj. Nyugodtan kanyarítja nyakába a szűrt, aztán lassan
leereszkednek a völgybe.
A kilencz vezérkos csengetyűje szép összhangba vág ki, s a bojtár dudája
is megszólal. Anika messziről hallhatja, hogy a nyáj hazatért s a tűzre
teheti a finom «demikát»-ot, a juhászok czímeres eledelét, hogy éppen
akkorra forrjon fel, mikor haza érnek.
A bojtár hátára akasztja a dudát, amint az akol közelébe érnek és
kémlelő szemekkel néz az otthonra, nem látja-e meg az udvaron annak a
sugár, délczeg alaknak körrajzát, aki úgyis mindig a szemei előtt van –
még ha be is hunyja. Be sokért nem adja, hogy így meglophatja a
lehetetlenséget.
Anika már künn várja őket, ami jól esik Matyinak. Pedig hát ki tudja,
miért van künn, talán unalomból, talán, hogy a nyájat lássa.
Gyönyörű teremtés, amint ott áll, karcsu termete meghajolva, szemei
ábrándosan kémlelik a távolt, a természettől puha kis keze aláeresztve,
hogy odaszaladhasson s elérhesse az ismerős öreg birka, ki báránykorában
mellette aludt. Hálából, szeretetből nyalja-e meg, vagy megszokásból?
Arra emlékszik-e vissza, hogy együtt aludtak valaha régen, vagy arra,
hogy az a sós bödönben vájkáló gazdasszonyi kezecske igazán milyen
jóízű. Ki ismerhetné a birkafilozófiát egészen!
– Jó estét, Anika – szólítja meg Matyi a leányt szelíden. – Hogy
mulattál azóta?
– Ma jobban, mint tegnap – felel az mosolyogva. – Hát kendtek hogyan
dícsérik meg a napjukat?
– Megvolnánk, kis fecském, – mondá a bacsa, halináját levetve – kérdés,
ha te meg vagy-e a vacsorával?
– Már párolog a pörkölt, édesapám.
A bacsa arcza kiderült a pörkölt szóra, ünnepi eledele ez neki.
– Eredj, Matyi fiam, kavard föl a tűzön, mert már én babonás vagyok az
ilyenekben, s azt tartom, úgy lehet csak jóízű a pörkölt, ha juhászkéz
is csinál benne valamit.
– Azt sem tudom, gazduram, merre a tűzhely, aztán nem is értek a
szakácsmesterséghez.
– Ne okoskodj, kópé, ha mondom… hát nem a tűzhelyen öntöttétek együtt az
ólmot Anikával Szent András éjszakáján, amikor a te fizonómiád öntődött
ki a lányom jövendőbelijének?
– Nem egészen… mondja Matyi elpirultan,… csak egy ólomfigura volt az,
dudával a vállán…
– Nem is duda volt, – ellenveté Anika, – hanem…
– Hanem? – hörgé Matyi.
– Puska, ha éppen tudni akarja kend.
Mintha kést szúrtak volna a Matyi szívébe.
Miért hogy puskának nézi azt Anika most, amit dudának tartott eddig?
Valami szomorú sejtelem kezdte összeszorítani a szívét!…
Gépileg sietett bezárni az akolajtót a betódult nyáj után.
Olej gondolatai rögtön visszatértek a pörkölthöz, vagy hogy talán még el
sem távoztak tőle.
– Pörkölt lesz? No, az derék dolog, Anika. Azt hinné az ember, vendég
van a háznál.
– Amint van is. Mindjárt itt lesz.
– Kicsoda?
– Hát bizony az egy nagyon különös ember – felelt Anika.
– Ösmerősöm?
– Nem, nem. Egy úr, valami vadász… Soha sem láttam.
– Nem vadász lesz az, leány, hanem a vármegyén könyöklő.[1] Hogy csak
nem lehet az ember soha békén!
– Nem megyei úr az, nagyon fiatal még ő ahhoz. Olyan az arcza, mint a
patyolat, tán még szél sem érte.
– Van-e puskája? – kérdé a bacsa.
– De még milyen!
Matyi most már egészen lehúzta a kalapot szemére s a nagy jegenyefának
támaszkodék, mert olyan keserű gondolata támadt, mint a mélységes pokol;
jaj, mindjárt elszédül.
– Bátor ficzkó lehet, – dünnyögi Olej Tamás – hogy ide mer jönni
vadászni a herczeg erdeibe. Ha nem volna vendégnek igérkezve,
leakasztanám a puskáját.
– Úgy uzsonna táján jött ide – fecsegett Anika tovább. – Képzelhetik
kendtek, mennyire megijedtem tőle eleinte. Tejet kért inni. Hoztam neki,
erre ezt az aranyos pénzt adta.
– Minek fogadtad el? – méltatlankodék Olej.
– Mondtam, hogy nem pénzért adjuk a tejet, van hála Istennek elég, de
csak itt felejtette az asztal csücskén.
– Visszaadjuk – szólt Olej. – Isten ments! Mit gondolna a világ a
brezinai bacsáról, ha pénzért adná a hozzá betérőnek a tejet is.
Azzal a kezébe vette a pénzt és ámulva kiáltott föl:
– Ne legyen Olej a nevem, ha ez nem koronás arany! Tudjátok-e, hogy mit
gondolok? – tette hozzá suttogva, – ez vagy Gracza lesz, vagy Záhony.
Náluk láttam ilyen pénzt… ezer mennydörgős menykő, Matyej, ma nagy ünnep
lesz. Ne búsulj, ficzkó, hanem inkább le kell vágni még egy bárányt.
Aztán szaporán borért! Mondom nektek, hogy vagy Gracza, vagy Záhony. Ide
jött a brezinai bacsához.
Anika mosolyogva rázta a fejét. Olej pedig oda volt a lelkesüléstől.
– És jó helyre jött, mert itthon lesz. Úgy megőrzöm, mintha a saját
édesanyja kötényében ülne. Olej Tamás kezéből ki nem veszi ezer zsandár
sem. Micsoda? Puskája is van? Keveset mondtam! Ötezer sem veszi ki.
Hanem aztán csitt, gyerekek, még a falnak is füle lehet.
Anika még mindig hitetlenül rázta fejét.
– Váltig mondom kendnek, édes apám, hogy az egy fiatal ember, aki annyi
sok mindenféle bolondot összefecsegett…
– Mit birnád te azt megitélni, tacskó!
– Mezei virágnak, szíve bálványának nevezett.
– Éppen ilyen nagy selyma Záhony, ha vászoncselédet lát.
– De Záhonynak, apám, már idősebb embernek kell lennie.
– Tesz is az valamit! Záhony olyan nagy «gaukler», ki tetszés szerint
változtatja a fizonómiáját. Ma nyolczvan éves aggastyán, hosszú ősz
szakállal, tar fejjel, holnap meg már pelyhedző állu siheder. Éppen
arról ösmerek rá.
– De mikor azt is mondta, hogy kendet nem ösmeri.
– No bizony, hát miért ne mondta volna? Mondás, levegőrontás, aki hiszi,
annak szentírás.
Anikának mégis olyan nehéz volt elhinni, hogy a vén Záhony lenne az a
deli ifjú.
– Aztán meg azt is, hogy én tündér vagyok és erőnek erejével meg akart
csókolni.
Matyi önkénytelenül fölemelte az öklét.
– Igazán? – hörgé tompán.
– Mellém ült a pitvar-küszöbre s olyan édesen rimánkodott, hogy engedjem
egyszer, egyetlen egyszer csak átkarolni a derekamat, mert megőrül, ha
nem hagyom.
– Hát hagytad, ugy-e? – szisszent föl Matyi.
– Mikor olyan igazán mondta, hogy ő akkor megbolondul.
– Szakasztott Záhony! – rikkantott föl kedvteléssel az öreg.
– Midőn aztán meg akart csókolni, úgy odavágtam a gyomlálástól piszkos
kezemet a képéhez, hogy finom arczán, tudom, ott maradt a nyoma.
– Óh, óh! – nevetett a bacsa. – Nem haragudott meg?
– A másik arczát nyujtotta ide, hogy üssem meg azt is. Azt mondta,
nagyon jól esett neki és sohasem fog többé mosakodni, nehogy letörölje.
Nyájasan búcsuzott el, kérve, jó vacsorát készítsek, mert ha kijárta
magát, visszafelé benéz. De nini, ott is jön már!
Olej és Matyi a mutatott irányba vetették a szemeiket, karcsú vadász
lépegetett le a domboldalon, zöldhajtókás szürke zubbonyban, térdig érő
csizmákban, urias vadász-szerelvénynyel.
– Jó estét, juhász! – szólt, kalapját sem érintve meg, amint az udvarba
lépett. – Nos, kész-e a vacsora, galambom?
– Fogadj Isten, – felelt Olej lehangoltan, egyrészt, mert nem Záhony a
vendég, másrészt boszantotta, hogy a titulusa akként csorbíttassék. Ha
nem nála történnék a formalitások ilyetén megsértése, bizony furcsa
dolog lehetne a következése, mert azért bacsa az ő neve, hogy fölötte
áll a juhászhivatalnak, aztán meg azért vagyon kalap az emberek fején,
hogy legyen mit megemelni, mikor tisztességes háztájékra lépnek. De csak
mégis mind el kell ezt nyelni a vendégtől.
– Készen a vacsora, csak magát vártuk – szólt Anika s befutott a
szobába.
A bacsa közel lépett a vendéghez s odanyujtotta kérges, nagy tenyerét.
– Kerüljünk beljebb.
A szoba csinos volt és tiszta: három tulipántos láda a szögletekben,
néhány pad, egy szék, meg egy csinos abroszszal megterített asztal
képezték butorzatát. Falát a juhászok mennyei közbenjárójának: szent
Vendelnek arczképe és földi közbenjáróik: a szépen egymás mellé
felaggatott kancsók és pálinkás butykosok díszíték, de a legnagyobb
ékessége az egésznek a párolgó tál volt az asztalon, melyből finom
paprikáspörkölt mosolygott eléjök.
– Tessék hozzálátni, mintha otthon lenne – biztatá a bacsa vendégét, a
legöblösebb fakanalat markába nyomva. – Hármunknak elég lesz.
– Négyen vagyunk hozzá.
– A lány nem számít, úrfi, annak ha jut valami, úgy is jó.
A vadász mohón neki esett az ételnek s váltig dícsérgette:
– Még ilyet nem ettem.
– Meghiszem. Olyan pörköltet a talári herczegnél sem főznek, mint a
brezinai bacsánál.
A vendég mosolygott.
– Bárcsak mindennap ehetném.
A bacsának erre azt illett mondani:
– Jól van, azt eszünk hát holnap is.
– Köszönöm meghívásodat, eljövök.
A bacsa ajkaiba harapott. Ez már mégis csak sok. Ilyen siheder szólítja
«te»-nek, aki még szopós gyerek volt, mikor őt már a nótárius is
megkendezte.
Hej, ne volna csak vendég!
– Nemhogy eljön, hanem el sem megy ma. Jó helyen van itt. Anika a
kamrában vet majd ágyat. Hova menne most már, mindjárt koromsetét lesz.
– Ide rendeltem a kocsimat az akolhoz.
– Tán a környékből való az úrfi? ha meg nem sérteném a kérdezősködéssel.
– Innen a közelből.
– Bajjal talál ide a kocsi.
– Dehogy. Az Olej aklánál volt mondva. Téged hívnak, ugy-e, Olejnek?
– Olej Tamás a nevem, az egész nevem pedig – mondá a türelemből kijött
gazda hetykén – Olej Tamás, a Brezina bacsája és hozzá tehetném: ura.
A vendég nevetett.
– Ha te vagy a Brezinának az ura, öreg, mi marad akkor nekem?
A bacsa sértődve nagy szemeket meresztett a nevetőre s önkénytelenül is
kifakadt belőle a kevély kérdés:
– Mi is légyen hát a becsületes neve és állapota? Mert azok szerint
szoktuk egymást tisztelni mi gyarló emberek.
– Én Taláry Pál herczeg vagyok.
Olej kezéből kiesett a villa, ijedten ugrott fel és elsápadt. Nagy szó
volt az neki. A fiatal herczeg ül vele szemben, akinél a király is már
csak egy paraszthajszállal nagyobb úr; ki gondolta volna.
– Óh, kegyelmes uram… óh, kegyelmes herczeg, – dadogta félénken – ki
tudhatta azt!
– Nincs semmi baj, öreg, – szólt a herczeg vidáman – ha nem is a tied a
Brezina, van neked annál többet érő kincsed is, a szép Anika.
Matyiban, ki ott ült az asztalnál a herczeg mellett, jéggé fagyott
minden csepp vér, nem birt volna megmozdulni, vagy egyetlen szót
kiejteni, ha fejét veszik sem.
– Nem érték a leány, kegyelmes uram, inkább költség.
E perczben lépett be Anika, bort helyezve az asztalra. Elfogulatlan
pajkossággal töltött az ifjúnak poharába s azt mondta neki:
– Aztán csinján bánjék a borral: könnyen megzavarhatja a fejét.
– Eléggé megzavartad már te.
– Mikor már tán azelőtt is zavaros volt – felelt a leány naiv
pillantással, amitől a selymes szobák hősének melegen kezdett a szíve
dobogni.
– Óh, te boldogtalan! – förmedt rá az apja. – Miként merészelsz? óh,
óh!…
– No bizony – felelt vissza Anika gyorsan. – Hiszen nincs czukorból, se
nem viczispán. Ismerjük mi már egymást délutánról. Ha megharagszik, majd
kibékül a maga kenyerén.
A herczeg még sohasem érzett hasonló gyönyört, mint most, amint azokról
a duzzadt, piros ajkakról ilyen fitymáló szavak peregtek. Szívébe
rajzolódott le a bűbájos ékesszólás. Elhallgatná ezer esztendeig.
– Csitt, leány! tanuld meg, vakmerő, kivel beszélsz. Ő kegyelmessége a
fiatal herczeg, a mi urunk.
Anika felkaczagott. Üde nevetése olyan volt, mint egy tündér-csengetyű.
– Jajaj! Majd bizony bolonddá tesznek. Hiszi a piszi. A fiatal herczeg
nem jár a Brezinára, de még Talárba sem. Bécs városában lakik a
színarany palotában, száz vadász lövöldözi a vacsorára valóját, nemhogy
ő maga csatangoljon nyúl után a Brezinában. De meg kell is annak az
Olejék pörköltje, tejfelt vacsorál az, rozmaringvirág magjából sütött
kenyérrel. Aztán olyan is a herczeg, mint a többi ember! Mintha nem
tudnám! Nem azért herczeg, hogy olyan legyen.
– Bocsásson meg ennek a bűnös gyermeknek, kegyelmes uram.
A kegyelmes úr pedig annyira megbocsátott, hogy elkezdett Anikával
versenyt kaczagni, amire Anika azon hitben, hogy őt neveti, egyszerre
duzzogó, haragos arczot vágott (illett neki), mire durczásan kifordult
az ajtón, olyasvalamit motyogott: kikéri magának, őt ne tegyék bolonddá.
De mikor már künn volt, mégis szöget ütött fejébe a dolog. Hátha mégis a
herczeg. Hátha eljött Bécsből. Az Anika is hallotta a csősztől, Lapaj
Istóktól, hogy azelőtt egy öreg herczeg volt az urok s most halála után
a fiatalra szállott a rengeteg sok uradalom. Bizony nem lehetetlen!
Istenem, milyen kár érte, hogy herczeg: mikor olyan módos lenne
parasztlegénynek is.
Egészen elszomorodva futott föl a létrán az akol padlására, hogy onnan
lenézzen a szürkülő tájra.
Szíve nagyot nyilallik. Csakugyan a herczeg. A talári várkastélyon,
melynek csillogó bádogfödele ide látszik, ott lobog a zászló. Lapajtól
hallotta, hogy a herczeg jelenlétét ez tudatja a környékkel.
… Könyörülő Isten; ő arczul ütötte a kegyelmes urat. Ellenkezett vele,
megcsúfolta, kinevette. Jaj, uram, teremtőm, tán fejét is veszik.
Anika szorongó szívvel lépett le a létrán, éppen azon gondolkozva, hova
bújjék szégyenletében és valljuk meg, félelmében is a herczeg előtt, –
midőn fényes hintó állott meg a ház előtt és mire Anika az utolsó
fölhágó pálczáig lekászmálódék, azalatt maga Pál herczeg is az udvaron
állt. Óh, csak meg ne látná.
De bizony azért is meglátja s valóság-e vagy káprázat, ő maga ugrik a
lajtorjához, hogy a hágcsóról csintalanul felkapva, mint valami pelyhet
a földre emelje, amitől Anika nem érez, nem tud semmit, mert minden
érzékét fogva, elzsibbasztva tartja valamely igézetes félálom,
gyötrelmes és mégis kellemetes félébrenlét.
– Már most elhiszed, ugy-e, hogy én vagyok a herczeg?
Azzal a délczeg ifjú nevetve a hintóba pattan, búcsut int kezével az
öreg Olejnek, Anikának pedig azt súgja lágy, behizelgő hangon:
– De ne legyek én előtted soha herczeg, Anika. Te pedig herczegnő
leszesz előttem mindig… mindig…
A hintó elrobog, de a búcsuszavak itt maradnak. Csodálatos szavak! Égő
tűzből vannak szőve, mely hosszú lángnyelveket ereszt egyenesen a
szívnek, amik úgy égetik, ugy megdobogtatják azt, mintha vesztét
akarnák. Félrevert harang a szív most: a csodálatos szavakat kongatja
folytonosan és utána egyik estétől a másikig ismétli minden, minden…
Éjjel a sötétség kiáltja, reggel a fák levelei suttogják, a hallgatag
bérczek hangot adnak, a föld párázata azt sóhajtja a füveknek, még a
felforrt demikát is erről zúg a pattogó tűzhelyen: «te pedig herczegnő
leszesz előttem… mindig… mindig…»
És Anika olyan szívesen hallgatja azt, amiről minden beszél.
Egész nap szórakozott, hallgatag. A Brezinák dalai pihennek. Anika
nótáit nem hallja ma sem Olej, sem Matyi; valamint a Matyi dudája is
néma. Igazibb költészet uralkodik itt ma! Félre a bokorral, erdő jött
helyette…
A leány arra gondol, hogy minek is van a világon herczeg, mikor olyan
szép az, hogy a gerliczemadár nem mondhatja párjának: külömb madár
vagyok, fényesebb tollam van, nem szerethetlek. Olyan nagyon szép az,
hogy a gerliczemadár mind egyforma madár.
A bojtár pedig arra gondol, hogy miért lett a duda egyszerre puskává a
Szent-András napján ólomöntelékben elővarázsolt jövendőbeli vállain…
Szomorú kérdésre szomorú felelet minden jel.
Este, mikor a bacsával hazatért, megint az az ujság, ott volt a herczeg.
És ezután másnap, harmadnap is mindig ott vadászik a fiatal uraság és
mindig betér egy pohár tejre Anikához. Nagyon szeretheti a vadat és
tejet.
Az öreg Olej harmadnap már összeránczolta homlokát e hírre s így szólt a
bojtárhoz:
– Holnap magad nézel a nyáj után. Az uraság sokat vadászik itt. Beszélni
akarok vele.
Anika összerezzent s egyetlen szavát nem lehetett venni az este.
Olej otthon maradt másnap. Húsz év óta kétszer sem történt tán ilyen
eset. Az ezer darab birka ugyancsak gondolkozóba eshetik, hova maradt el
mellőlük földi gondviselőjük, a hatalom derék jelvényével, az ólmos
bottal és a megszokott «nete ne» és «brcs ki» vezényszavakkal. Nem lesz
nekik ma jóízű még a só sem és rosszabb lesz még a fű is! Legalább Olej
hiszi úgy, ki szintén unja magát nyája nélkül. Anikát elküldte mingyárt
délután üzenettel Lapaj Istókhoz, honnan csak késő este jöhet meg, maga
pedig megtömte a «vászonpipát», abból a boldogtalan növényből, melyért
királyok és népek kapnak egymással hajba, amelyet úgy szokott
szaporítani a juhász, mint a tavaszi gyapjút: nedves helyen tartja, hol
megszíván magát egy kis vizenyősséggel, még egyszer annyit ad ki. Olej
rágyujtott, hanyatt feküdt a himes gyepen az udvaron és az aklot nézte,
szép veres födelét, ékes fehér falait, a kikandikáló izmos gerendákat…
Sokáig nézegette és soha sem tudott betelni vele… Uram én teremtőm, de
helyes kőmives lehetett, aki megalkotta!
Amint így bámészkodik, mozgó árnyékot vett észre a falon s amint hátra
tekint, Pál herczeget pillantja meg. Éppen őt várja Olej.
Egyenesen a pitvarajtónak tart, de midőn az ajtó-madzagot megrázva, a
závár még nem enged, kedvetlenül kerül az ablaknak s bezörget.
– Nyisd föl az ajtót, Anika! Talán elaludtál, szép tündérem, kis
báránykám…
De bizony hiába zörgetett a herczeg, a bárányka nem eresztette be,
helyette Olej durva hangja felelt:
– Be van csukva az ajtó, kegyelmes uram. Én vagyok itt, ha talán valamit
parancsolna herczegséged?
– Hm! Te vagy itt, öreg Olej? Nos, hol van Anika?
Olej megrázta czifra tüszőjét derekán, aztán végigsimítá nagy barna
kezeivel homlokát.
– A leány nem áll az uradalom szolgálatában, – szólt – én és egy bojtár
vagyunk itt kegyelmességed rendelkezésére: a leánynyal csak én
rendelkezhetem.
Taláry Pál csodálkozó szemeket meresztett Olejra.
– Mit akarsz ezzel mondani?
A bacsa egészen közel lépett a főúrhoz és megrázta ökleit a levegőben. A
bornyuszájú ing szétvált s látni hagyta hatalmas izmait, füstös hangja
dörgővé, viharossá vált:
– Azt akarom mondani, hogyha ott az akol környékén vadászgat ezentúl,
bár a puskáját csak madárseréttel tölti, könnyen megeshetik, madár
helyett medvével állhat szemben.
És e szavainál jellemzőleg öklével saját mellét ütötte meg, mintha
mondaná: «én leszek az a medve».
A hatalmas úr, kinek hetven faluban harangoznak, ha meghal s kilencz
vármegyében süvegelnek, ha él, oly piros lett, mint a pipacs, s amint
ott állt, nem tudta, hova legyen, mit feleljen, amint a brezinai bacsa
reá szegezte nagy, vérben forgó szemeit, e nézés behatása alatt
elkezdtek a lábai reszketni. A puska, melyet a válláról leemelt, hogy
tán Olejra szegezze, szintén reszketett.
– Megfeledkeztél, kivel beszélsz? – hebegé.
– Tudom, kivel beszélek: urammal. De kegyelmességed se feledkezzék meg,
kivel beszél.
– Vajjon kivel?
Olej magasra emelte fejét, kevélyen, mint egy hős.
– Annak a leánynak az apjával.
Taláry könnyedén bólintott. Egy jó gondolata támadt.
– Jól van, bacsa, úgy beszélek hát veled, mint egy apával illik. Nekem a
leányod kell minden áron.
– Én pedig nem adom semmi áron.
– Hallgass meg, bacsa. Mit szólanál hozzá, ha ez az akol a tied lenne
minden birkájával, ha neked ajándékoznám.
A bacsának nem lehetett volna nagyobbat mondani. Az ezer egy éj
szemkápráztató regéi mind csak hitványság e vakító valósághoz képest! A
brezinai veres födelű akol, a kilencz vezérkos, a száz selyemürü és a
többi birka mind övé lenne. Mennyi kevés maradna ezenkívül a többi
embereknek, kik még a világon vannak!
Ingadozva állt ott, mint a mérleg, melynek egyik serpenyőjébe egy oly
nagy súlyu darabot dobnak, mely még akkor meglógázza azt egy pár
perczre, ha nem nyomná is tán alá később.
A herczeg gyönyörrel nézte e biztató inogást.
– Igy aztán igazán te lennél a Brezinák ura.
A bacsa mereven nézett maga elé. Fényes képek vonultak el lelki szemei
előtt a jövőből. Aranyos csatt lesz tüszőjén; selyemből lesz az inge;
mikor a nyájjal kimegy, mézes-pálinkás butykost fog hordozni utána egy
szolga, ki csak arra való lesz, hogy valahányszor egyet húz a
butykosból, kedves egészségére kívánja, minden élő ember megsüvegeli s
megirigyli: ni, ott megy a brezinai bacsa, kinek annyi a gazdasága,
kincse, hogy a burkus király ládafiának sem válnék szégyenére.
Olej megrázkódott.
De azt is megtudják, ki adta neki a rengeteg kincsét és azt is
megtudják, miért adta. Mit ér minden hiú becsültetés, ha egy nagy fekete
árnyék jár majd nyomában? Egy nagy fekete árnyék, – az önvád.
– Nos, Olej, határozz!
– Nem, nem, kegyelmes úr, hagyjon el engem, kérem. Hagyjon el, hagyjon
el. Becsületes szolgája voltam apjának, ne csúfolja meg ősz fejemet!
– Vigyázz, ne hamarkodd el! nem mindig találsz tékozló kedvemben. Ezer
ember közül egy, ha visszautasítana ilyen ajánlatot! Anikát szeretem,
magammal viszem Bécsbe, olyan jó dolga lesz, mint egy grófkisasszonynak.
Ő maga is szeret engem s szívesen jő. Mit gondolkozol hát, öreg Olej?
Ide a tenyeredet!
Az öreg arczáról nagy verejték-csöppek gyöngyöztek, halk, reszkető
hangon mondá:
– Soha!… Soha!
– Bolond vagy, esztelen vagy. Értsd meg, mit kívánok. Azt, hogy szemet
hunyj, ne vicsorgasd a fogadat és ne ordítozd tele a világot. Ezért adom
oda az aklot s juhait. Semmi szenny nem fog hozzá tapadni. Ha például
megszöktetem Anikát, tudtod nélkül történik, nem tehetsz róla. Ez csak a
sors kereke lesz, melynek küllőibe nem lehetett kapaszkodnod.
Olej elfordította a fejét.
– Minek mondta hát el akkor, – hörgé tompán, – cselekedett volna
anélkül…
– Jó, tehát anélkül fogom cselekedni, – szólt a herczeg hirtelen
megfordulva – Isten megáldjon!
Ezzel siető léptekkel fütyörészve távozott.
Olej a falnak tántorodék. Elhagyta ereje. Kiáltani akart még valamit a
távozó után, de csak a szája mozgott, hanggal nem rendelkezett; vadul
forgó szemei leírhatatlan pillantással szegződtek a herczeg után;
ijedség, undor tükröződött bennök.
A falhoz lapulva s támaszkodva tántorgott be a szobába. Feje szédült,
gyötrelmes gondolatok gomolyogtak benne, melyek mint megannyi meredek
hegyről guruló szikla, lassan a szívére ereszkedtek és összeszoríták.
– Jaj, a kólika! – kiáltá hörögve.
A bérczek visszamondták: jaj, a kólika.
És Olej tudta jól, hogy ez nem igaz. Az ember hazudik önmagának.
A szobába érve, ágyba feküdt, elhitette magával, hogy kólikában szenved.
Eleinte nyögött, mint egy beteg vadállat, később aztán kisértetiessé
vált arczát a párnák alá rejtve, azon könnyebbséget találta fel kínjai
elviselésében, hogy elkezdett énekelni.
Hátha a daltól kölcsönkért gondolatok elkergetik az ő fekete
gondolatait?
Sokáig kínlódék így, mígnem feszülten figyelve, meghallotta künn az
Anika ruganyos lépteit.
– Megjött, látni fog! – kiáltá az öreg ember és fölugrott, mint az
őrült. Átellenben az ágygyal a tükör függött, mely dúlt arczát mutatá:
megállt előtte, üvegesedő szemekkel nézve a saját énjét, – aztán
egyszerre fölordított, fölemelte öklét, odarohant és oly rettenetest
ütött rá, hogy millió darabra zúzódva pergett szét üvegje.
Kezeiből a vér folyt, szemei fölfelé fordultak karikáikkal, mire Anika
bejött a Lapajtól hozott üzenettel, eszméletlenül hevert a földön.
Anika el nem birta gondolni, mi baja, sietve föllocsolta vízzel és ismét
ágyba fekteté. Egész éjjel félrebeszélt, vivódva csodálatos szörnyekkel,
kigyókkal, sárkányokkal, mik a szívét marták és a máját akarták kivájni.
Hajnalra jobban lett, kihajtotta a nyájat Matyival, de nem költötte fel
Anikát, mint egyébkor szokta, reggeli végett: úgy mentek el éhgyomorral.
Szép nyári reggel volt. A természet derült mosolyából minden tárgynak
jutott. A harmatos fű buján kinálta magát a birkáknak, s azok szót
fogadva, vígan ropogtatták, a madarak szintén vidáman csicseregtek…
egyszóval, olyan kellemes reggel volt, minőt a poéták szoktak
megénekelni, de amely mindig mögötte marad a valóságnak: a természet az
egyedüli, melyet a fantázia nem szépíthet, nem nagyíthat, csak
törpíthet.
Minden vidám volt, csak Olej mogorva és Matyi szomorú.
Olej nem találta helyét egész nap. Feküdni rossz volt, a nyájat
dirigálni, kast kötni is unalmas volt, járni-kelni fárasztó volt,
gondolkozni, óh, gondolkozni gyötrelmes volt.
És mégis lehetetlenné vált menekülni a gondolatoktól; megrohanták, utána
mentek mindenüvé, elől ügettek minden foglalkozásában.
A gondolatok szemtelenek és nem engedik magoknak azt mondani:
«takarodjatok innen!»
Mi lesz Anikából? Ő el akarta adni gyermekét, ő, Olej Tamás, a brezinai
bacsa. Kincsért, gazdaságért a vérére alkudott. Soha! soha!
És az a hang, mely tizenhét éve bolyong az erdő fái közt, ma már
harmadszor szólította meg szemrehányólag: Tamás! Tamás!
Irtóztató! A kilencz vezérkos csengője mikor összevág, ebbe a rímbe megy
ki: «aklot cserélt… becsületért».
– Hej, bojtár, szedd le azokat a csengőket!
Matyi engedelmeskedik, de el nem gondolhatja, hova lett a bacsa esze.
– Hej, bojtár, hallod-e, hagyd a csengőket: mást gondoltam. Vedd föl a
szűrödet! Mennyi idő lehet?
– Túl van a nap a fele útján.
– El fogsz menni Talárba.
– Értem, gazd’uram.
– Ott a herczegi kastélyba mégy s azt mondod, hogy a brezinai bacsa
küld, magával a herczeggel akarsz beszélni.
Matyi úgy figyelt, hogy a lélekzetét is elfojtá.
– Beeresztenek. Oda fogsz állani a herczeg elé és ezt fogod neki
mondani, szóról-szóra: «Kegyelmes uram, azt üzeni a brezinai bacsa, hogy
abból a bizonyos dologból soha nem lehet semmi: tegyen le róla,
kegyelmes uram». Megértettél-e? Siess!
Matyi szerette volna még jobban megérteni, mi az a bizonyos dolog, de a
bacsa kevély természete nem tűri a beavatkozást, de még kérdezősködést
sem. Ösztönszerűleg sejté, hogy az üzenet nem lesz a herczegnek kedves –
és sietett vele.
Uzsonna ideje volt, mire megjárta Talárt. Lihegve, fáradtan és mégis
fütyörészve került vissza. Hol a pokolban szedte ezt a jókedvet?
– Mit üzen a herczeg? – kérdé a bacsa fojtott hangon.
– Hát csak semmit, gazduram: még annál is kevesebbet.
– Tán bizony nem is beszéltél vele? – faggatá szorongva.
– De nem ám – felelte nyugodt lelkiismerettel.
– Nem parancsoltam? – ordítá dühösen.
– Akár parancsolta, akár nem… a herczeg ma déltájban elutazott Bécsbe;
oda csak nem mehettem utána – szólt a bojtár némi kötődéssel, azon
biztos tudatban, hogy jó hír hozója.
A bacsa nem szólt semmit, csak a szemei düledtek ki és arcza sápadt el
még jobban.
Nyakába kanyarította a halinát és elkezdett eszeveszetten futni
hazafelé.
Sejtelme valósult.
A ház előtt friss keréknyomok látszottak. Bent a szobát üresen találta.
Anika hétköznapi ruhája hevert az asztalon: a fehérpettyes kendő, az
olajos pruszli, a zöld rása szoknya és a skófiummal kivarrt, viseltes
sárga ködmön. Az ünneplőjét vitte magával. A ködmönre egy írás volt
kiterítve, a talári herczeg czímeres pecsétjével, fogai közt kardot
tartó oroszlánnal. Ez az ajándék-levél az akolról és nyájról.
A bacsa szívébe mintha éles kést döftek volna, mikor ezeket
megpillantotta. Mindent kitalált, mindent megértett. Az önvád találékony
útmutató! A herczeg úgy tett, amint ő hagyta meg neki: magától
cselekedett és pedig villámgyorsan.
Az öreg ember megsimította a homlokát, tétován nézett körül és elkezdett
kiáltozni kétségbeesetten:
– Anika! Anika!
Tudta pedig, hogy nem jő felelet sehonnan. Hol van már Anika azóta! Bécs
városa felé röpíti a vasút!
Midőn aztán jól kikiabálta magát, egyszerre elcsendesült: sápadt
arczáról eltünt a bánat és kétségbeesés, sötétté, daczossá vált, kiment
az ajtóba, leült a küszöbre s megtömvén pipáját, oly egykedvűen eregette
ott a füstöket, mintha legföljebb azon tünődnék, lesz-e vajjon eső
holnap?
Egyszerre azonban hirtelen fölállott és megfenyegette mutatóujjával az
eget.
– Hallod-e, Isten! Mutatok én még ma neked valamit!
Aztán megint leült s mintha egyéb dolga se volna, pipázott
szakadatlanul.
Csak akkor emelkedék föl ismét, midőn a nyáj Matyi kormányzata mellett
besétált az udvarra.
– Jó, hogy jösz, édes Matyi fiam – szólt a bojtárhoz, oly nyájasan, mint
soha azelőtt. – Egy sürgős írás van odabenn az asztalon, melyet rögtön
el kell vinned a tisztartó úrhoz Talárba; küldje a kegyelmes úr után, de
ne pecsételje be még ma, várjon holnapig. Holnap több írnivalója is lesz
hozzá.
– Mingyárt bemegyek érte, gazd’uram.
– Ne fáraszd magad, majd kihozom.
– De legalább egy kis főtt ételt hadd kérjek Anikától.
– Ne bántsd. Itt ez a pénz, ihatsz és ehetsz útközben.
Matyi fejét csóválta. Mi történhetett odabenn, hogy az öreg be nem
ereszti? Bizonyára Anika végett. Tán alszik? Tán sír? Pedig oly jól
esnék Matyinak, ha megpillanthatná legalább fél perczre, hogyan néz ki.
Mindennap látja, mindig előtte lebeg s mégis mindennap elfelejti a
kinézését. De furcsa is az a szerelem.
Mindegy no, ma csak hadd évődjék a herczeg távozása miatt, holnap,
holnapután már megint visszatér a szeretete őhozzá. Megint duda lesz az
öntött ólom-figura vállain…
Matyi jókedvvel indult el a herczeg által ott hagyott okmánynyal. Olej
keresztbe tett kezekkel nézett utána, míg csak beláthatta, csak aztán
fordult be az akolba.
Sorba járta kedvencz birkáit, itt-ott megállt egyik vagy másik előtt és
értelmetlen fél szavakat morgott hozzá; végre még ezek a félszavak is
elvesztek előtörő zokogásába.
A brezinai bacsa sírt, mint egy gyermek.
Mélyen lehúzta kalapját szemére, ne lásson alóla semmit, úgy ment ki az
akol ajtaján. Midőn kiért, kétszer fordítá meg a kulcsot az ajtózárban,
mint mindig tenni szokta éjszakára, de amit sohasem tett meg azelőtt,
most egyenesen a vályú mellett kúthoz lépett s a kulcsot egy nagy
sóhajjal a kútba dobta.
Most azután a dologhoz látott, bár már sötétedni kezdett. Az udvaron egy
boglya száraz nád volt, azt emberfölötti gyorsasággal hordta szét s az
akol körül állítá föl, tömötten, vastagon.
És mikor mindennel készen volt, felölté czifra halináját és meggyujtá a
nádat vagy hat helyen: egy nagy égő kévét pedig, fölhágván a létrára, a
takarmánynyal telerakott padlásra dobott.
A szél mohón kapott a vígan lobogó tűznyelveken s egy pillanat alatt
óriásokká nevelte.
A híres brezinai bacsa pedig futott tüskön, bokron keresztül irány, czél
nélkül; vissza sem nézett többé… Minek is? Tudhatta ugyis, mi történik.
Amerre futott, mindenütt világos az erdő, mintha fényes nappal lett
volna. Messzebb azután, ott, hol a sűrű fákon át nem tudott hatolni a
tűzfény, valami csodálatos, hernyóalakú állatok szálltak a levegőből
arczára, mik csipték és viszketegséget okoztak… Egyet megfogott
futtában, markába vette, hogy megvizsgálja, mi!… Nem hernyó volt, hanem
fekete pernye, mit idáig hozott a szél a brezinai égő akolról…