Megérkezés az öreg nyírfa alá.--Beleesem a »Feld Fieber«-nek nevezett
lázbetegségbe, nem találom sehol helyemet és minden fölingerel.--Megint
az erdei barlang.--Diadalmas szerelem.--Rejtélyes eredetű lövés ér a
»Pokoltorok« felől, mely összezúzza bokámat;--Regina megment.
A leány nem válaszolt. Beletelt néhány végtelenül hosszúnak látszó
pillanat, míg ismét kinyitotta szemeit. Egy ideig még mozdulatlanul ülve
maradt. Aztán elsimította az arcába tolakodó hajszálakat, fáradt
lassúsággal fölemelkedett a földről és mintha semmire sem emlékeznék,
ezt mondotta:
--Menjünk... Nagyon szomjas vagyok.
Újabb mentegetődzéseken törtem fejemet, de sehogysem tudtam megfogni a
dolgot. Talán nem is szükséges. Regina szótlanul haladt oldalam mellett
és sem azt nem árulta el, hogy rossz néven vette a támadást, sem azt,
hogy hallgatólagosan már meg is bocsátotta. Közömbös arcáról nem voltam
képes leolvasni az igazságot, pedig sokszor sandítottam féloldalvást
erre a sápadt arcra, hogy kitaláljam a lelkében lappangó valót. A könnyű
remegés, mely vékony ajkait egy-egy pillanatra ellágyította, semmi
bizonyosságot nem árult el.
Szégyeltem magamat... no, az bizonyos! De tudja az ördög... mintha nem
szégyeltem volna magam eléggé. Úgy éreztem--most legelső ízben--hogy
voltaképen semmi istentelenséget nem csináltam és ez a meggyőződés
mintha jókora fokú makacsságot oltott volna belém.
Sajátságos ingerültség száguldozott érzékeimben s valami nagy hajlam a
kötekedésre és egy újabb támadásra...
Egyelőre azonban befogtam a számat és némán haladtam tovább. Regina is
hallgatva lépegetett, Igy róttuk végig a leégett tanyáig terjedő
szikkadt mezőt és haladtunk végig az egykori tanya helyén emelkedő
hamurakások között. Ezeket is már földig verte a sok esőzés. Csak a
falak meredeztek ki a pusztulásból. Egy hajdani sertésól épen maradt,
pedig deszkákból volt összeróva. De csak most vettem észre, hogy ez az
ól ép és nem égett le. Eddig nem láttam, hogy ép. Lám, be különös, hogy
eddig nem vettem észre... Ott állt mellette egy négykerekű kézikocsi, a
földön egy ásó és két rozsdás kapa. Ezeket is csak most vettem észre...
--Nem furcsa, hogy ez az ól meg ezek az izék... nem vesztek oda?
Regina rám nézett és megbiccentette fejét.
--Igen,--mondotta szelíden--ez elég furcsa.
Kellemes elégedettséget éreztem. Nem a válaszra voltam kíváncsi, hanem a
hangra, ez pedig igen enyhe, igen megbocsátó volt, semmi nyoma benne a
goromba haragnak, amelyre el kellett készülve lennem. Csakhogy belátta,
hogy igazán nem tettem semmi rosszat és a vigyorgó Gonosznak nem
nyújtottam oda a kis ujjamat, hogy szőröstől-bőröstől elkaphasson...
Elégedettnek éreztem magamat és még sem voltam nyugodt, sem egykedvű
vagy közömbös, mint eddig... Bizonyos, hogy valami történik velem,
aminek nem tudok becsületes magyarázatot adni. Talán majd holnap, ha
végre jól kialszom magam.
Esteledett, amikor ismét ott álltunk saját külön nyírfám mellett,
amelyet Regina »otthon«-nak nevezett el.
Őszinte örömet éreztem, hogy ismét itt vagyok, ezen az ismerős régi
helyen, oly hosszú idő után. Nem is volt ez az idő oly nagyon hosszú,
nekem azonban roppant hosszúnak tetszett. Azóta szakállam nőtt és
valóságos sörény a fejemen. Holnap--mert most már ráérek--meg fogok
borotválkozni és rendbehozom sörényes fejemet is.
A nyírfa előtt levő Graben--szegény jó Morelli kapitány úr
mesterműve--most is tele volt sárga, piszkos esőlével. A belerúgott üres
konzervláda félig belemerülve úszott ebben a piszkos lében. A fa körül
posztódarabok, cérnavégek... minden úgy maradt, ahogy itthagytuk.
Regina arcán is megjelent az öröm, amikor futólag körülnézett és
megállapította, hogy itt most már semmitől sem kell tartani. Hangja
élénkebb, melegebb és bizakodóbb lett.
--Szomjas vagyok,--szólt egy pillanatnyi csend után s nyomban neki is
vágott az erdő sűrűjének--lemegyek a tóhoz és iszom.
--Én is megyek.
Nagyon szomjazhatott szegény, mert úgy ment, mint egy
megriasztott--mókus. Őzet akartam mondani, de csak azért is mókusra
gondoltam... Alig tudtam nyomába érni azon a rövid distancián, mely az
erdő szélétől a kis tóig vezetett. Az alkonyat homálya ezen a csendes
helyen már ráborult a bokrokra. Mire odaérkeztem, Regina mohón ivott.
Nem pohárból, hanem csak úgy mezei módon--hasmánt fekve.
Elnevettem magamat.
--Be sürgős! Nem is vársz, míg előadom a poharamat.
--Mondtam már, hogy nagyon szomjas vagyok.
Láttam, hogy ez igaz. Borzasztó mohón nyelte a vizet. Bizony, a
szomjúság nagy ellenség.
--Elég már, Regina, megárt. Merthogy a víz is megárt.
--Jó hideg...
--Lehet, de már elég volt. Ha nem hallgatsz a jó tanácsra, levágok erről
a mogyoróbokorról egy vesszőcskét és kikapod vele a huszonötöt. Épen
alkalmatosan fekszel a huszonötre.
Ismét elnevettem magamat, pedig nem volt rá semmi okom, sőt még csak
jókedvem sem volt. Ellenkezőleg, inkább valami különös bosszúságot
éreztem, de ennek a különös érzésnek sem tudtam volna értelmes okát
adni. Nem értettem, mi történik velem. Most tör ki rajtam a sok elviselt
izgalom, mely eddig jóformán hatástalanul suhant el fölöttem? Vagy csak
én képzeltem, hogy így van? Érthetetlen! Eddig minden idegességet úri
betegségnek tartottam, de lám... van idegesség. A természet, úgy veszem
észre, még a legkeményebb tölgyet sem óvja meg a beléje furakodó
szútól... Bár hiszen lehet, hogy ha--mondom--becsületesen kialszom
magam, vége lesz ennek az érthetetlen állapotnak is. Tessék, hogy a
patvar vigye el.... még az ujjaim is remegnek s hol a meleg borzong
végig ingerült tagjaimon, hol a hideg. Szinte ellenállhatatlan
hajlandóságot éreztem, hogy ledobáljak magamról mindent és belevessem
magamat ebbe a hideg vízbe.
Regina végre lecsillapította kínzó szomjúságát és fölemelkedett. Amikor
rám emelte tekintetét, csodálkozó szemein azonnal észrevettem, hogy
nyugtalan magaviseletem feltűnt neki.
Resteltem a dolgot. Olyan vagyok, mint az ablaküveg... akárki keresztül
láthat rajtam.
A leány apró szemei kutatva szegződtek arcomra. Egy lépéssel közelebb
jött.
--Mi bajod van?--kérdezte csodálkozva.
--Nekem? Nekem ugyan semmi--válaszoltam szinte nyersen, pedig egészen
bizonyos, hogy nyugodt választ akartam adni.
Regina egy pillanatig szótlanul vizsgált, azután olyan hangon, mint
ahogy az álmos gyereket szokta biztatni a dajka, ezt mondotta:
--Holnapig lecsendesedel és megint minden jó lesz...
--Most is jól van Regina--iparkodtam visszakanyarodni a rendes,
megszokott ösvényre, melyen eddig minden zökkenés nélkül haladtam,--de
nem fog ártani, ha egyszer amúgy istenigazában kialszom magamat. Az a
fő,--és főleg ezért fogok nyugodtan aludni--hogy nem haragszol azért a
rongyos csókocskáért... és beéred vele, ha megígérem, hogy soha többé
nem teszem. Erre akár esküt is teszek.
Regina szelíden rázogatta vörös fejét, miközben szomorúan ezt
válaszolta:
--Nem szükséges... Úgy is elhiszem.
Megint egy érthetetlen rébusz! Ez a bánatosan lemondó hang, ahelyett,
hogy--mint eddig mindig--lecsillapított volna, most valósággal
bosszantott.
Regina nem figyelt többé rám, hanem gyorsan megindult és a bokrok
sűrűségében a közeli barlang felé sietett. Én még telemerítettem vízzel
a vászon »Eimer«-t, azután utána mentem. Útközben alaposan leszamaraztam
magamat és szigorúan elhatároztam, hogy vissza fogom vezetni magamat a
rendes kerékvágásba. Nem járja, hogy a »Feld-Fieber« engem is
megtámadjon.
Mire a barlanghoz érkeztem, Regina mélázó hangulata eltűnt, hogy helyet
engedjen valami pajzán jókedvnek, amely a legritkább vendég volt a kis
vörös kamerádnál. Toilettet is csinált, kényelembe helyezkedett,
levetette az esetlenül álló köpenyt és a tökéletesen elfuserált blúzt és
régi, keserves fáradsággal összevarrt kékpettyes blúzában lépett elém.
Abban, amelyet már eldobtunk, de Regina időközben ismét elővette és úgy
ahogy, megint csak egészet csinált a foszlós rongyból.
Míg rendre ledobáltam magamról összes holmimat és a cókmók mellé löktem
Ritter-csizmáimat is, alig vártam, hogy megszabaduljak ezektől a nehéz
ajándékoktól, Regina odamutatott a barlang oldalán levő kőpadra, ahol
rábízott holmim állt szép rendben összerakva.
--Minden itt van,--mondotta jókedvűen--semmi sem hiányzik, amit
rámbíztál és ami itt maradt. Csak a villamoslámpa és a gyufatartó
hiányzik. Azokat elvesztettem valahol, miközben folytonosan a nyomodban
jártam, mint a kopó.
--A vad után, akarod mondani, pedig nem is én voltam a vad, hanem te.
Még egy harapást is kaptam ettől a haragos kis vadtól... Itt van nyoma a
kezem fején.
--Mutasd!
--Tessék! Egészen csinos kis harapás.
--Fájt?
--Dehogy! Jól esett.
--Igazán sajnálom... és már rég megbántam, hogy úgy viseltem magamat,
mintha okom lett volna rá, hogy többre becsüljem magamat, mint amennyit
valóban érek. Pedig meg fogod látni, hogy többet érek, mint amennyire te
becsülsz... És az is igaz, hogy én csak melletted érek valamit, azért
mindig melletted akarok maradni. Ezt már sokszor mondottam, de még most
sem hiszed.
--Megválik... Ha éhes vagy, kitálalom a menázsit.
--Jó.
A magammal hozott füstölt oldalas nem vallott szégyent, gyengén
foghagymás ízű, igen jó szelni való volt ez is, meg a sajt is. Alaposan
fogyott mind a kettőből. Regina jóízűen evett és utána megint megivott
vagy három pohárnyi vizet. Én sárga hazai sligovicám legutolsó pár
kortynyi maradékát kotyogtattam le a torkomon, azután fülön ragadtam az
üres üveget és kiröpítettem a barlang száján a bokrok közé.
--Schluss! Egy cipelni valóval kevesebb.
Ezalatt egészen leszállt az alkony, a barlang közelében levő bokrok
lassankint össze kezdtek folyni a homállyal és a leszálló sötétség
mindegyre nagyobbá és áthatatlanabbá vált. Szótlanul üldödéltünk a
barlang szája előtt. Regina a cipői kioldozásával bajlakodott.
Biztattam, hogy holnap nekifogunk és új cipőt csinálunk.
Elmosolyodott és a fejét rázta.
--Az égből nem hull bőr.
--Az égből nem, de a »bornyú«-ból majd ki fog hullani egy akkora darab,
hogy ki lehet mesterkedni belőle egy pár neked való sarufélét. Kicsi
lábad van, telni fog. Elég, ha a hátizsákot cipelem, a »bornyú« felfog
áldoztatni és saruvá lészen változandó.
--Az is olyan szép lesz, mint a blúz, amit csináltál?
--Beszélhetsz... Többet ér az még így fuser formáiban is, mint ez a
rongy, amely alól kilátszik a bőröd.
--Nem látszik. Összevarrtam.
--Ha egyet sóhajtasz, kireped tíz helyen is.
--Nem sóhajtok.
--Nem is tanácsolom.
--Pedig volna rá okom,--folytatta lassú hangon a leány, miközben
fölkönyökölt és tenyerébe fektette sovány kis arcát--különösen, ha a
holnapra gondolok, amely bizonytalan. Akárhogy erőlködöm, nem tudok
belelátni... Egyébre nem is gondolok, csak mindig... mindig erre...
Minden más emlékem, egész eddigi életem olyan, mint ez a sötétség, mely
percenkint nagyobb és nagyobb... Egyetlen gondolatom a holnap. Mi lesz
holnap és mi lesz velem ebben a bizonytalan holnapban?... Nem tudok, nem
érzek, nem sejtek semmit, csak azt tudom egész bizonyosan, hogy holnap
is melletted leszek.
Ismét az iménti mélázó, bánatos hang... S oly nagy melegség égett ebben
az alig hallható hangban, hogy még a legdurvább lelket is megfogta
volna. Úgy kell lennie, hogy csakugyan a háború útálatos láza fertőzött
meg engem is, mint a többieket, mert megint visszájára hatott rám a
leány érzelmes melanchóliája: fölbosszantott, ahelyett hogy megindított
volna...
Kinyújtottam utána a karomat és kényszerítettem, hogy közelebb üljön
hozzám.
--Hol lennél, ha nem velem!--kiáltottam rá oly kíméletlen nyerseséggel,
hogy szinte magam is meghökkentem tulajdon hangom durvaságától s ez csak
még jobban föllázított--a véletlen sodort mellém és nekem ajándékozott
így, ahogy vagy. Hol lenne a helyed, ha nem itt?
Reginát nem rémítette meg az ingerült nyerseség, melynek keserves
fáradsággal összevarrt blúza is áldozatul esett. Épen a közepén feslett
ki ismét, úgyhogy megint csak kivillant alóla mellének fehér bőre... ezt
a blúzt ebben az életben többé nem lehet összevarrni. De nem is vette
észre, hogy ujjaim szorítása alatt fáradságos munkája tönkrement. Mintha
egy villámgyors pillanat alatt egyszerre és egészen megváltozott volna
ez a vézna kis teremtés, az arca, a szája, a szeme nem az volt, ami
eddig, hanem valami egészen idegen... és egészen más. Tömött vörös haja,
mint egy égő korona, szinte lángolni látszott fején. Szája megduzzadt,
szemei háromszor oly nagyok voltak, mint ahogy eddig láttam őket és meg
voltak telve valami gyönyörű ragyogással. Amikor egészen közel csúszott
hozzám, hogy majdnem ölembe kuporodott és rámfüggesztette csodálatosan
megnőtt szemeit, megláttam magamat ezekben a nagy szemekben, a forró
nedvességben, mely bennök égett, a kígyóbűvölő mereven rámszegzett
lenyügöző tekintetében és éreztem, hogy ettől a merev tekintettől
elszédülök. Elfordítottam arcomat, hogy ne lássam, a vörös Regina
azonban megfogta az arcomat és kényszerített, hogy ismét közvetlen
közelből bámuljak bele félelmes nagyságra megnövekedett szemeibe. Úgy
rémlett, mintha mosolygott volna, de ez a mosoly is annyira idegen és
kegyetlen volt, mintha rögtön utána egy vad harapást is éreztem volna az
arcomban... és a vér sós ízét, mely a seb szélén kifolyt.
Hallucináltam... egészen bizonyos. A vörös Regina merev tekintetétől
azonban nem bírtam szabadulni. Minél közelebb tolta szemeimhez ezt a
kegyetlen tekintetet, annál erősebb szédülés remegtette meg tagjaimat
is, nemcsak a fejemet. Képtelennek éreztem reá magamat, hogy
kiszabaduljak ebből a bűvöletből. Vergődtem, mint egy elítélt. Suttogó
hangja úgy zúgott a fülembe, mint egy vészharang...
--Szeretlek... nagyon szeretlek...--lehelte arcomba.
Semmit sem értettem abból, amit mond, csak rémlett, mintha folytonosan
azt suttogta volna, hogy szeret... tízszer, húszszor egymásután és
mindig csendesebben, végül már úgy, mint aki zokog... Erőlködtem, hogy
válaszoljak és én is azt mondjam neki, hogy szeretem... szeretlek
szegény kis vörös Regina... de nem tudtam kinyitni ajkaimat. Talán
félreértette hallgatásomat, mert kétségbeesetten kulcsolta át a nyakamat
és olyan fuldokló zokogás rázta meg vézna testecskéjét, hogy majdnem
megbolondultam... Mégsem bírtam szóra nyitni a számat, hiába kínlódtam,
hogy megnyugtassam. A következő pillanatban egyet fordult velem a világ
és elkapott valami leírhatatlanul kedves vágy, hogy ezt a nekem
ajándékozott lelkecskét mindenáron megnyugtassam. Semmire sem gondoltam
csak erre. Ne értse félre némaságomat, melyet nem bírtam megtörni, hiába
erőlködtem, hogy megszólaljak... Karjaimba emeltem, mint egy gyermeket
és a kis vörös Regina nem ellenkezett. Engedelmesen kulcsolta át a
nyakamat és ott, ahol voltunk, a kedvesem lett.
*
Másnap reggel fölébresztettem egy gyöngéd csókkal. Úgy tetszett, mintha
tegnap óta csodálatosan megszépült és megnőtt volna. Amikor hirtelen
kinyitotta szemét és talpra szökött, egy pillanatig tétován tekintett
rám, azután lehajtotta fejét és mélyen elpirulva sütötte le tekintetét a
földre. A szemérmes szégyenkezés ez ösztönszerű varázslata azonban csak
egy rövidke pillanatig tartott. A következő pillanatban ismét fölemelte
fejét és nyugodtan, mosolyogva, végtelen odaadással nyugtatta rajtam
tekintetét. Meglepve bámultam a változást, melyen egész lénye keresztül
ment. Apró, hunyorgató szemei eltűntek... ezek a szemek, melyek most
nyugodtak rajtam, nagyok és boldogan mosolygó asszonyi szemek voltak,
tele öntudattal és mosolyukban is valami sejtelmesen érett komolysággal.
Kezét nyújtotta és most már a zavar legkisebb jele nélkül üdvözölt.
--Jó reggelt! Helyesen tetted volna, ha hamarább fölébresztesz.
Túlságosan sokáig aludtam.
--Ránk fér, kedvesem, én is csak egy félóra óta vagyok ébren. Legalább
jól aludtál?
--Köszönöm, jól. És te?
--Én is.
--Akkor minden rendben van. Most el fogunk menni a tóhoz és megmosdunk,
még pedig alaposan, mert ez is ránk fér. De leszel szíves nem
beletörölközni az ingedbe, mint tegnap, hanem majd ezt használjuk
törölközőnek.
Kikeresett a cókmókból egy darab színes vásznat és mosolyogva
felmutatta.
--Ez egykori szoknyám maradéka! Tisztára van mosva, mint a patyolat,
bátran föl merem neked ajánlani. Gyerünk! Lökd válladra a fegyvert és
gyerünk.
--Minek a mosdáshoz fegyver?
--Kell, kell... nem lehet tudni! Csak hozd, különben elvihetem én is.
Elindult, hogy kihozza, de ezt persze nem engedtem, hanem magam löktem
vállamra hűséges barátomat. Eként, fegyveresen, vonultunk az erdei
tavacskához megmosdani, ami akadálytalanul meg is történt. A mosakodás
eléggé hoszszadalmas művelete alatt ismét elbámultam a roppant
változáson, melyen a kis Regina egykori furcsa lénye teljesen és
nyomtalanul úgy ment keresztül, hogy a régiből semmi sem maradt. Magam
elé idéztem régi lényét és összehasonlítottam azzal a most szemeim előtt
levő nővel, aki annyira diszkrét és ügyes mozdulatokkal intézi el a
mosdás műveletét, hogy semmit sem árul el rongyai alatt. Már pedig ez
ezekben a hiányos köntösfélékben ugyancsak nagy művészi feladat volt és
méltó a legteljesebb csodálatra.
A mosdási művelet elvégzése után indítványoztam, hogy nézzünk el néhány
percre saját külön nyírfámhoz is. Onnan messze kilátás nyílik
északnyugat felé az egész tájra, hamar meg lehet róla győződni, hogy
tiszta-e a levegő vagy nem. Ez mindenesetre szükséges.
Regina bólintott, hogy igen, ez szükséges.
Kimentünk az erdőből és közeledtünk egykori őrhelyemhez.
...És itt olyasmi történt, amit mai napig sem tudok megérteni.
Alig hogy a nyírfához értem, valahonnan a kénes »Pokoltorok« felé vezető
ösvény ciherjei táján eldördült egy puskalövés. Egyetlenegy magányos
puskalövés... semmi több... És sehol senki. Nem láttunk sehol egyetlen
teremtett lelket sem az egész tájon.
A lövést követő pillanatban éles fájdalmat éreztem a ballábam bokájában.
Le kellett ülnöm, különben lerogytam volna.
--Szent Isten...--rebegte elsápadva Regina és hozzám ugrott, hogy
támogasson.
--Eltalált a fickó... azt hiszem, hogy összezúzta a bokámat... Segíts,
drágám, húzzuk le a csizmámat.
Regina reszketve sietett segítségemre. A rémület egész energiáját
megsemmisítette, olyan volt mint egy gyámoltalan gyermek. Folyton csak
azt rebegte, hogy ha megölt volna az a nyomorult... ha megölt volna
Szent Isten, ha megölt volna!...
--De nem ölt meg,--iparkodtam rémületét eloszlatni--csak megsebesített.
Amikor végre sikerült a csizmát lehúznom, kegyetlen fájdalom nyilait
bele az agyamba, cseppbe mult, hogy föl nem kiáltottam kínomban, annyira
gyötört a seb. Regina most egyszerre magához tért és a gyámoltalan
siránkozó gyermekből egy szempillantás alatt ismét gyorsan cselekvő
jóbaráttá változott át. Gondolatgyorsan kötötte le az erősen vérző
sebet. Amikor ezzel készen volt, fölragadta a földről Manlicheremet és
villámló szemekkel vizsgálódott abba az irányba, ahonnan a lövés döreje
idehangzott. Nagy fájdalmaim között is láttam és ez végtelenül jól
esett, hogy a párját féltő tigris rettenetes gyűlölete lobog égő szemei
mélységében...
De hiába leskelődött, nem látott semmit.
--Széttépném azt a kutyát... sziszegte fogai közt.
Mindhiába. Élőlénynek az egész környéken sehol semmi nyoma.
--Mit csináljunk?--fordult ismét felém, miközben letérdelt mellém és
szeretettel megcsókolta fájdalomtól izzadó homlokomat--nem tudsz a
lábadra állni... úgy-e, nem tudsz?
Intettem, hogy nem. Össze van zúzva a bokám.
--Istenem, mit csináljunk... mit... Óh, már tudom!--kiáltotta egy segítő
ötlettől megkapatva--maradj itt, drágám, mindjárt jövök.
És már futott is, mint a zerge, egyenesen a leégett tanya felé. Nem telt
bele egy negyedóra és már vissza is jött, maga után húzva azt a
négykerekű kézikocsit, mely a sertés ól mellett csodálatosképen épen
maradt.
--Rá foglak emelni és húzni foglak--mondotta határozottan.--Előbb
azonban lemegyek a barlanghoz és elhozom a holmit. Azt nem hagyjuk itt
annak a bitangnak, akit verjen meg az Isten...
Két fordulóra Regina mindent elhozott és elhelyezte a kis kocsin. Azután
engem segített föl. Ez keserves munka volt szegénynek, bár mindent
elkövettem, hogy magamtól tápászkodjak föl. De nem bírtam egészen a
magam erejéből, a gyalázatos fájdalom miatt, amely egészen elgyengített.
Nagy darab ember vagyok, sokat elbírok, ez a hasogató fájdalom azonban
egy bivalynak is elég lett volna... Éreztem, hogy összezúzott bokámból
többé sohasem lesz ép boka... sántítani fogok egész életemben. És ez a
gyanu talán még jobban fájt, mint maga a seb...
Mit mondjak még?
Amikor végre elhelyezkedtem a kis kocsin, Regina húzni kezdte és ereje
megfeszítésével fáradhatatlanul húzta az erdő mellett a legközelebbi
falu, az ide körülbelül öt-hat kilométernyire fekvő Osztrok felé.
Hálával és tisztelettel csodáltam hősiességét. Nélküle elpusztultam
volna. Ily kétségbeesett erőfeszítésre férfi talán nem is képes. Szegény
kis Regina... sovány tagjai majdnem megszakadtak a szívós erőlködéstől,
de nem engedett, minden pihenő után ismét azzal a makacs energiával
húzta tovább a kocsit, melyet ebben a csodálatos teremtésben már
annyiszor megbámultam. Szeretettel, megilletődve tekintettem rá. Amikor
kértem, hogy pihenjen, letörölgette keze fejével homlokáról a verejtéket
és végtelen gyöngédséggel ezt kérdezte:
--Úgy-e, drágám, már nem fáj olyan nagyon?
Mit felelhettem? Lelkem mélyéig éreztem, hogy sebem neki is fáj,
igyekeztem hát megnyugtatni, hogy ne fájjon neki az én fájdalmam.
Késő estére tudott bevonszolni Osztrokra. Ott már annyira ki volt
merülve, hogy majdnem ájultan rogyott össze. A boldogság azonban ott
csillogott a szemeiben, hogy keserves erőfeszítése nem volt hiábavaló, A
faluban néhány emberből álló hadtáp-detachement tartózkodott, amelynél
jelentkezhettem. Ez meg is történt. Az őrmester--derék magyar ember--el
sem akarta hinni, hogy így kerültem ide, ahogyan ide kerültem.
Barátságosan megszorongatta a Regina kezét és azt mondta neki:
--Igazán szép volt, az Isten éltesse!
Másnap reggel parasztszekérre tettek és elküldöttek a legközelebbi
Feld-Spitál-stációra, ahol megvizsgáltak és különböző jegyzőkönyveket
vettek fel rólam. A kis Reginát itt is megdícsérték, az ezredorvos
azonoban mintha megcsóválta volna a fejét, amikor sebemet alaposabban
megvizsgálta. Éreztem, hogy a szívem nagyot dobban...
--Micsoda maga, fiam, civilben?--kérdezte odavetve.
--Erdész vagyok, ezredorvos úr.
--Szeret vadászni?
--Igen.
--Hát ez egy kicsit most már lassabban fog menni,--folytatta mosolyogva
az ezredorvos--hivatalát azonban egy jó erős bot segítségével
akadálytalanul elláthatja.
Lehunytam a szemeimet. Éreztem, hogy ebben a pillanatban nemcsak a sebem
fájt, hanem mellembe is belenyilallott egy fájdalmas bizonyosság... Nem
vagyok többé ép ember.
Hely hiányában egy parasztházba kerültem, amíg valamennyire felépülök.
Reginának megengedték, hogy közelemben maradhasson és ápolhasson. Nagy
szeretettel, odaadó, kedves gyöngédséggel végezte ezt a feladatát is.
Százszor elsimította napközben a párnáimat és mindannyiszor fülembe
súgta, valahányszor csak arcomhoz dörzsölte finom kis arcát:
--Ne búsulj, drágám... Lásd, én olyan rossz vagyok, hogy még örülök is,
mert legalább az enyém maradsz...
Egészen helyes volt újonnan beszerzett vászonruhácskájában, mely tagjai
véznaságát valamenynyire elleplezte. Vörös haját az öreg ezredorvos
határozottan szépnek találta.
Nyolc nap mulva tovább transzferáltak Lembergbe, ahonnan a munkácsi
kórházba kerültem. Hat hét mulva innen is elbocsátottak és végleg
abfertigoltak. Elmehettem haza a rokkantak szomorú országútján, ballábam
bokája merev maradt a gyógyulás után és nem lehetett rá semmi reményem,
hogy bot nélkül valaha használhassam. Regina vígasztalt és bátorított.
Olyan szívhez szóló, kedves igyekezettel cselekedte szegény, hogy nem
volt lelkem hangosan is kimondani azt a keserűséget, mely torkomat
fojtogatta.
*
Amikor egy hét múlva megérkeztem Reginával régen elhagyott
erdészházamba, volt egy naiv örömem is. Nem két lusta erdőkerülőm
megnyúlt pofája okozta ezt az örömet, akiknek hosszú tunyálkodását
megérkezésemmel nyakonszegtem, hanem a »Zsandár« kutyám. Az a
magánkívüli öröm, amit ez az állat mutatott! Vinnyogott, szűkölt,
eszeveszettül forgott maga körül, csakhogy épen fel nem döntött nagy
boldogságában, hogy itthon a gazda és ő ismét hozzátartozónak érezheti
magát.
Cseppbe múlt, hogy a kis Regina el nem pityeredett ennyi ragaszkodás
láttára. Megszorította kezemet és mélázva így szólt:
--Ez az állat is szeret téged...
Éreztem a célzást és elnémítottam ajkait egy hálás csókkal.
Amikor néhány nap mulva valamennyire rendbe jöttünk és kijelentettem
neki, hogy feleségül veszem, komolyan bólintott. Jól van. Legyen úgy,
ahogy akarom.
Csodálatos! Még a hangja is egészen más volt, mint régen. Dallamos,
komoly, meleg. Valamikor cérnavékony volt és többnyire bántóan éles. Hát
csak mondják nekem, hogy csodák pedig ezen a világon nem történnek.
Dehogy nem történnek! Hová sorozzam a kis vörös Reginát, ha nem a csodák
közé?
Azonnal átvette a háztartás vezetését és hónapról-hónapra ezt a
feladatát is a legnagyobb komolysággal töltötte be. Egész napja el volt
foglalva. Csak estefelé ért rá, hogy odahúzzon egy széket az erdőre
nyíló ablak mellé és szorgalmasan varrogasson. Sokszor megleptem így
munkája fölé hajolva, amint elmélyedve dolgozott és alig látszott
megjelenésemet észrevenni.
Egyszer jobban odanéztem és akkor láttam, hogy mi az, amin ily nagy
buzgalommal dolgozik.
--Nini, Regina szívem, hiszen ez babakelengye!
Mosolyogva emelte rám szégyenlős tekintetét.
--Kelleni fog... mondotta csendes hangon és ismét belemélyedt a
munkájába.
(Vége.)