Valami kegyeletes ösztöne arra késztette Györgyöt, hogy fölkeresse
őseinek fészkét, Szitnyát. Margitot és Etelka nénit, miután részletes és
szigorú utasításokat adott nekik a viselkedésükre nézve, Budapesten
hagyta, de magával vitte Kemény Bélát. Szükségét érezte, hogy
közelebbről megismerkedjék a fiatalemberrel, erre pedig alkalmasnak
látszott a szitnyai kirándulás. A fiatal úrnak egyébként sem volt
Budapesten semmi fontos dolga. Ha egy nap áttette volna lakóhelyét a
Mars bolygóra, az egy Margitot és talán egy-két fizetőpincért kivéve
alig nélkülözte volna valaki.
Kemény eleintén húzódott az úttól. György rögtön tisztában volt
habozásának okával.
– Önnek nincs pénze? Mondok valamit. Nekem mostanában sok írnivalóm
lesz. Szükségem van egy titkárra és fölajánlom önnek ezt az állást.
Kemény szakasztott olyan sértődött arcot csinált, mint Etelka néni,
amikor Szitnyay a tisztes kenyérkeresetet említette előtte. György
azonban hamarosan elhallgattatta a fiatal úr lovagias ellenvetéseit.
– A pénz, amit tőlem kap, lesz az első pénz, amit hasznos munkával fog
megkeresni.
Már a vasuton is meglehetősen kiismerte vő-jelöltjét. A derék és
élhetetlen fiúnak csak egy nagy hibája volt: örökösen affektált. Nem is
annyira meggyőződésből, mint inkább kényszerűségből. A nagy
ellentmondás, amely valódi és képzelt társadalmi helyzete között volt,
szorította rá a rendszeres hazudozásra. Nyomorúságos hónapos szobában
lakott, de úgy öltözködött, mint valami fiatal hitbizományos. Főúri
önérzettel járt-kelt a világban, gyakran azonban két forintot kért
kölcsön valamelyik pincértől. Megesett vele, hogy nem ebédelt, de egy
sértő pillantásért lovagias elégtételt kért. Nagyúri nevelést kapott, de
ha a maga munkájával akarta volna megkeresni mindennapi kenyerét,
dijnokká kellett volna lennie. Mivel ezt a foglalkozást lenézte, az
irodalmi kisérletei pedig sehogysem váltak be, a szegényes segítségből
tartotta fenn magát, amelyet kölcsön címen vagyonos rokonai juttattak
neki. Közben fantasztikus terveket szőtt, mint ultima ratio pedig
állandóan előtte lebegett az öngyilkosság gondolata. Hozzátartozik
Kemény jellemzéséhez az a körülmény is, hogy blazirt és rossz embernek
tartotta magát, bár alapjában véve tapasztalatlan és jószivű volt, akár
egy fiatal leány. Két-három szinházi karhölgy szemet vetett a csinos
fiúra és Kemény ezért azt hitte, hogy alaposan kiismerte már a nőket. És
mivel az egyik hamarosan túladott rajta valami vagyonos kereskedő
kedvéért, Kemény azt hitte, hogy joga van megvetni a nőket. Amikor
megismerte Margitot, őrző angyalát köszöntötte benne, aki ki fogja
szabadítani a bűn fertőjéből. A valóságban pedig Margit volt az ő első
szerelme.
Szitnyára érkezve, György alig ismert rá kis szülővárosára. Szitnya
ujabban a rohamosan fejlődő vidéki gócpontok sorába lépett. Utcáit
aszfalttal burkolták és villamosan világították. A régi városi kertet
modern parkká változtatták át és a szitnyaiak igen büszkék voltak
monumentális új városházukra és szinházukra. Kórháza, csatornarendszere
és vízvezetéke azonban természetesen nem volt a városnak. A pompás
városháza hivatalaiban új községi pótadókon és kölcsönökön törték a
fejüket, a színházban megbukott minden társulat és a fogadó, amelyben
Szitnyay megszállott, egyike volt a legmocskosabb helyeknek, amelyeket
életében látott. A város rohamos fejlődése láthatólag abból állott, hogy
hitelre gyémántgombokat vásárolt a rongyos ingére.
György első útja a szitnyai kávéháznak szólt. Tudta, hogy ott mérik a
friss-sütetű híreket. Az ott ténfergő kisvárosi naplopóknak nem mondta
meg a nevét, de azért hamarosan megtudott tőlük mindent, amit tudni
akart.
Régi ismerősei közül jóformán már alig is élt valaki. Veisz bácsi, aki
megvette tőle a birtokát, már vagy tíz esztendővel ezelőtt meghalt. A
felesége is nyugodni tért, miután egész életén át soha sem volt annyi
szabad ideje, hogy kissé kipihenje magát. A kastélyban most Árpád volt
az úr, Veisz bácsi egyetlen fia.
Az új földesúr láthatólag humoros alak volt a szitnyaiak szemében. Ha
egyikük kiejtette a nevét, mosoly jelent meg minden arcon. Veisz Árpád a
feudális nagyurak módjára szigorúan elzárkózott kastélyában. Bár
legényember volt, valóságos udvart tartott és a szitnyaiak száz
mulatságos adomát tudtak a kastély belső életéből. Veisz Árpádnak csak
egy szenvedélye volt, ez azonban betöltötte egész életét: a paripa.
Versenyistállót tartott, ügetőket nevelt és falkavadászatokat rendezett.
Ha piros frakkjában végiglovagolt a városon, a benszülöttek megemelték
előtte a kalapjukat, a háta mögött pedig hemperegtek a nevetéstől. A
parasztok is a bolond Pádinak nevezték. Egyébként azt beszélték róla,
hogy fülig ül az adósságban. Két pusztáját már eladta Rodek bárónak és a
szitnyaiak állítása szerint rövid idő kérdése csak, hogy megperdüljön a
kastélyban a dob.
György a délután folyamán ellátogatott a kastélyba. Nemcsak
udvariasságból, de valami jussa is volt hozzá, amennyiben a várkert egy
kis darabja, ahol a családi kripta állott, az ő telekkönyvi tulajdona
volt. A kastély ura eleintén sehogysem akarta elfogadni Györgyöt.
Olyasmit képzelt, hogy a tönkrement földesúr kolduló szándékkal jön
hozzá. Később azonban mégis maga elé bocsátotta és amikor megpillantotta
Szitnyayt, kitüntető udvariassággal bánt vele.
Aki futólagosan körülnézett a kastélyban, az rögtön tisztába jöhetett
vele, hogy a gazda anglomániában szenved. A nagy halltól kezdve egészen
az utolsó vendégszobáig minden zúg az angol bútoripar egyszerű, tömör és
méregdrága termékeivel volt túlzsúfolva. A házigazda maga is angol
úriember benyomását tette. Angol ruhát viselt, a bajuszát angolosan
nyiratta és kurta angol pipát tartott a fogai között. Komor nyugalom ült
állandóan szögletes arcán, halkan, de nagyon határozott hangon beszélt,
még pedig – csodálatos, de való! – erősen angolos kiejtéssel. Amikor
később valami frissitővel akart szolgálni vendégeinek, a selyemharisnyás
lakáj szódavizes gint hozott.
Minden angolos bogarától eltekintve, Veisz nemcsak okos, de határozottan
szellemes ember benyomását tette. Elméssége azonban véget ért az
istállónál. A lósportot és mindent, ami összefüggésben volt vele, valami
roppantul előkelő, fontos és komoly dolognak tartotta. Egyes
trainerekről és lovasokról úgy beszélt, mint az emberi nem díszeiről, a
mesterség apró fogásairól pedig olyan áhitatos odaadással emlékezett
meg, mintha egy magasztos kultusz ritusához tartoznának.
Csodálatosképpen abban a különös hitben élt, hogy a lósport minden
valamire való embert épp annyira érdekli, mint őt érdekelte.
Később levezette Györgyöt az istállójába is. Ez volt a kastély
legdíszesebb helyisége. A márványból és bronzból épült lópalotában még
kandalló is volt; Veisz Árpád e kandalló előtt töltötte téli estéit.
Szitnyay most már elhitte azt, amit a kávéházban hallott, hogy Veisz
bácsi fia fölött hamarosan meg fog szólalni a dob.
Láthatólag igen jó benyomást tett a kastély urára, mert az ott
marasztalta vendégét vacsorára. Teánál aztán Veisz bizalmasan bevallotta
Szitnyaynak, hogy meglehetősen megunta már a szitnyai életet. Az a
terve, hogy bérbeadja vagy eladja jószágát és egy angol trénerrel
szövetkezve, nagy telivértenyésztő-telepet alapít valahol a főváros
határában. Már levelezett is a szóban forgó angollal és nem kételkedett
benne, hogy vállalata százezreket fog jövedelmezni. Az ő terve, amely
egy régóta érzett szükséget volt hivatva pótolni, azon föltevésen
alapult, hogy a budapestiek most csak azért járnak villamoson, meg
komfortáblin, mivel nem tudnak hová fordulni, ha irlandi import-mént
vagy angol carossier-t óhajtanak vásárolni.
György azt is megtudta, hogy a kis bőrgyár, amelynek Istenben boldogult
Veisz bácsi a vagyona javarészét köszönhette, még mindig Árpád úr
tulajdona. Az új földesúr kissé restelte ugyan a timármesterségét, a
gyára, amelyet egy teljhatalmu üzletvezetője kormányzott, nem is igen
jövedelmezett, a mai napig azonban nem akart túladni rajta, mivel
édesapja a halálos ágyán nagyon a lelkére beszélt és alkalmasint valami
igéretet is vett tőle. Most azonban a jószággal együtt meg akart
szabadulni a gyárától is.
György másnap ellátogatott a gyárba. A gubacskereskedőt érdekelte ez az
ipar. Meglepetésére egy igen jól fölszerelt és az erős munkától hangos
kis gyárat talált. A bolt előtt, ahol a csizmadia- és
szíjgyártókellékeket árulták, ugyancsak nagy élet folyt. György ebből és
Árpád úr elbeszéléséből azt a benyomást nyerte, hogy a német intéző
arcátlanul megcsalja gazdáját. Ez a benyomása még erősbödött, amikor a
német nagy megbotránkozására betekintést kért az üzleti könyvekbe.
Rákövetkező éjjel nem igen aludt Szitnyay. Megnyilt előtte a lehetőség,
hogy visszaszerezze birtokát és ez a tudat egyszerre fölébresztette
benne a földéhség ösztönét, amely ott szunnyad minden magyar lelkében.
Úgy gondolta most, hogy erkölcsi diadala, amelyet önmaga és az élet
fölött kivívott, csak akkor lesz teljes, ha ott végezheti életét, ahol
kezdte: ősei kastélyában. Miután sokat számolgatott, fölkereste Veiszt
és felajánlotta neki, hogy megszerzi neki a pénzt, amelyre a sporttelep
felállításához szüksége van. Két napig beszélgettek erről, végre is
megállapodásra jutottak. A megállapodás szerint Szitnyay tíz esztendőre
bérbe veszi a Veisz-féle birtokot, a bőrgyárral együtt. A bért előre
lefizeti Veisznak. Tíz esztendő mulva Szitnyaynak joga lesz a birtokot
és gyárat előre megállapított áron megvásárolni.
Negyednapon visszatért Budapestre és a vasúti kocsiban közte és Kemény
között a következő párbeszéd folyt le:
– Beszéljünk most a magunk dolgáról, – mondta György. – Ön feleségül
akarja venni a leányomat?
Kemény nem válaszolt. Szégyelte magát György előtt, bár maga sem tudta,
hogy miért. Talán a fantasztikus élettervek miatt, amelyeket a fővárosi
kávéházak füstjében kieszelt és amelyeket most szörnyen együgyűeknek
talált.
– Hajlandó volnék a leányomat önhöz adni, – folytatta Szitnyay, – de
csak egy föltétel mellett.
Kemény szinte csudálatosnak találta, hogy van ilyen föltétel.
– Ha az életemet kivánná, azt sem sokalnám Margitért, – mondta minden
pátosz nélkül.
– Jóval kevesebbet kívánok. Megelégszem, ha egy esztendőt ad nekem az
életéből.
– Hogyan érti ezt? – kérdezte Kemény.
– Ha valóban szereti a lányomat és komolyan akarja venni az életet,
akkor van rá mód, hogy a vőmmé legyen. Egy ajánlatot fogok önnek adni az
újpesti nagy bőrgyár tulajdonosához és ő befogadja önt a gyárába
munkásnak.
– Mint munkást? – csodálkozott Kemény.
– Meg fogja tanulni a timármesterséget. Természetesen az inasságon
kezdi. Egy esztendő elég az ilyen erős és intelligens embernek arra,
hogy legénnyé legyen és megtanulja mindazt, amit tisztességes timárnak
tudnia kell. Azt az egy esztendőt azonban kemény munkában fogja tölteni.
Együtt fog élni és dolgozni a többi munkással. Lesz rá gondom, hogy a
gyár semmiféle kiváltságban ne részesítse. Ha kibírja az esztendőt és ha
akkor is szeretik még egymást Margittal, akkor önnek adom a leányomat és
önre bízom a szitnyai bőrgyár vezetését. Módjában lesz, hogy a
munkájával tartsa el a feleségét. Ha Margittal nem szeretik már egymást
egy esztendő múlva: ön akkor is csak nyert az ajánlatommal. Az önhöz
hasonló ember előtt csak két út áll: vagy főbelövi magát, vagy kimegy
külföldre és megtanul dolgozni. Nem látom be, hogy miért nem tanulhatna
meg dolgozni idehaza is. Most gondolkozzék az ajánlatomon. Ha
elfogadhatatlannak találja, akkor mint jóbarátok válunk el, de ön nem
fogja többet viszontlátni az én leányomat, mert Szmirnába viszem…
Kemény nem válaszolt mindjárt. Budapestig nem is beszélgettek többet,
hanem elgondolkozva nézték az ablak alatt elperdülő szántóföldeket. A
csinos és elegáns fiúnak, aki fehér keztyűvel a kezén és ugyanolyan
színű gamásnival a lábán ült az elsőosztályu kocsiban, gondolataiban
ugyancsak nagy ugrást kellett tennie, amíg beletalálhatta magát a
timárinas szerepébe. Budapestig azonban megtette az ugrást.
– Elfogadom ajánlatát, – mondta szomorúan. – Magam is azt hiszem, ez az
egyetlen mód, hogy még ember legyen belőlem…
– Magam is azt hiszem, – mondta Szitnyay, azalatt, hogy kezet nyújtott
jövendőbeli vejének.