Reményi úgy jött vissza, mintha csak tegnap ment volna el. Egyszerűen
megszállt a _Grand Hotel_-ben, kivette a Stradivariust a tokból, leült
az ablakba, a boulevardok fölött, a combjára nyomta a hegedűt, úgy
függőleges állásban a hegedűt, ahogy ezt szokta és elkezdett gyakorolni,
ahogy szokta, vonó nélkül, csak a négy ujja iramával, futamával,
skálájával a hegedű nyakán, mint egy seprűnyélen, mint egy
végtelenségben s közben nézte az ablakon át a tömeget az utcán s a
hegedűje zengett.
De véletlenül a zsebkendőjét is elővette s egy csomót látott rajta.
– Vajjon mit akartam? – kérdezte magában, ahogy a csomóra nézett.
De azért csak mozgott a sok ujja, négyezer ujja négy ujja helyében, s
így skálázott összevissza, harmonikus iramokban s így pengetett néhány
órahosszat, függőleges állásban a hegedűjével, miközben gondolkodott is,
vajjon mit is akart ezzel a csomóval? S amint így pengetett, így
zengedezett, így szélnek kerekedett és gondolkodott, hirtelen
felkiáltott:
– Megvan! – mondta, – tudom már! Üzenni akarok a feleségemnek.
Mert az ikrekre csak azután gondolt, csak a feleségével való
eszmetársulással.
Az ikrek rohantak, de Reményiné nem mozdult. A centrifugális mozgás
visszájára, még akkor is csak ült és várt, mikor már indulhatott volna.
Úgy benne volt a mozdulatlanságban, úgy benne volt a várásban, hogy nem
tudta hirtelen abbahagyni, mint ahogy, megfordítva, a kerék nem hagyja
abba, mikor az egész vonat már meg akarna állni! Csak ült a székben, az
üres szobában és várt. Már nem volt macskája. De két öreg fáradt lábán,
rétegekre bomolva mállott szét két papucsa. Nem lehetett tudni, ha
vajjon a bélés fordult ki rajtuk, vagy a harisnya színe látszik. Nem
lehetett tudni, ha vajjon a harisnya színe látszik, vagy a meztelen láb
sárgállik ki belőlük. Nem lehetett tudni semmit, olyan komplikált dolog
volt ez a két láb ezzel a két papuccsal, ez a két bomlott bocskor, ez a
két feslett rétes ezen a két lábon.
Az igazság az, hogy az ikrek is kerestek valamit, amit a lábukra
húzhatnának, mielőtt rohannának.
– Ha maguknak volnék, – mondta a házmester e fiataloknak, a házmester,
aki megjelent, a házmester! a nagy esemény hírére. – Ha maguknak volnék,
– mondta, – így mennék mezítláb! Ezt megérdemelné, – _le papa!_
Keserű szó! haragos szív! destruktív világnézlet! – a párizsi házmester,
olthatatlanul, a francia forradalom gyermeke! Azonfelül, hitvesi
kettesben, nejével egybeforrva, a legmagasabb tekintély a házban, a
háziúrnál is magasabb tekintély, mindenhatóbb hatalom, mert közvetlen
hatalom, legfőbb tanácsadó! segélyező! bíró! ügyész! – zsarnoki és
elviselhetetlen burzsuj, ha egyszer rászorult az ember s a karjába
vetette magát.
– Én odaadom nekik a papucsomat, – mondta Reményiné azzal a fagyos
iróniával, ahogy fogadta a dolgokat.
Már olyan mélyen volt a székben, hogy ilyen magasról beszélhetett. És
csak ült és várt a két darab almarétessel a lábán, ahogy csak hosszú
évek óta várt.
– Maga fel fog öltözni! – mondta a házmesterné szuverénül, mert ez is
jött az ura mögött, szolidárisan, e másik forradalmi gyermek, a
házmesterné! de bizony jött! Sebbel-lobbal jött, mint egy
fejedelemasszony, mint egy apátasszony, mint egy nemzetes asszony,
ösztönös haraggal Reményi iránt, egy ilyen férj, egy ilyen apa, egy
ilyen _Remini_ iránt, úgy jött, mint egy menyétasszony!
S hozott ruhát, fehérneműt, mindent, a magáéból.
S ezt mind kiteregette az öreg asszony köré, mind felaggatta a szék
támlájára, a szék karfájára, mindenüvé, mint egy koronázásra.
– Maga fel fog öltözni! – ismételte.
Volt itt egy perc, ami felejthetetlen. Volt itt egy perc női
harisnyákkal, női alsókkal, bugyogóval, dimenzióval! a sok dús színekkel
s ordenárésággal, ami ezt az ünnepet, ezt az alacsony kiöltözést még
mélyebbre nyomta, vagy inkább olyan magasra emelte, olyan hegycsúcsokra
fel, hogy nem is egy nő készült volna itten levetni ruháit, mint inkább
egy sas a tollait. Egész fönsége ez a nyomor volt, ez a sok régi rongy
rajta, a két papucs, a hosszú évek, amit szenvedett és várt. Testi
lényét, elhízva, kiapadva, összetörve, ahogy itt ült a székben, semmi
nem kötötte többé, változhatatlanságában, valami megújhodáshoz,
hívságokhoz, eleganciákhoz, de főleg nem a házmesterné
_kimondhatatlan_-ához, cikkcakkos szélekkel, – egy Fáy-leányt, az igazi
Fáy-családból!
El kellett válni egy életnek egy élettől, a fájdalomnak önmagától, a
nyomornak királyi palástjától, lejönni a keresztről, elevenen! Át
kellett menni a szenvedés másik oldalára, mért? hogy túlonnan még jobban
lássa, perspektívában, amit kínlódott és élt! De sőt még nem is ment,
még nem is látta, hogy már meglátta hirtelen! Egész testi masszája a
székben, alighogy mozdult volna, már meg is rázkódott, robbant! Egy
hangja volt, ami úgy szólott, olyan megsebzetten, olyan rettenetesen,
olyan kettétört akcentusokkal, hogy egyszerre szólott kifelé, befelé is,
a gyomorfalak visszhangosságával. Sírt, de úgy sírt, de úgy sírt
hirtelen, olyan záporesővel, hogy a nyakáig elázott. Úgy sírt, mint aki
kimulatja magát, mégegyszer, utoljára. Úgy sírt, – nem is tudom. Nem az
volt, hogy megváltva e percben, lesírja magáról a nyomort. Hogy
megdermedve a székben nem fog várni többé a bizonytalanságban s
hallgatni naphosszat és csak kinlódni és várni. De valahogy úgy volt,
hogy befejezett életével, most már az se lesz, hogy várhat! Valahogy úgy
volt, ahogy az gyakran van az életben, szabályok ellenére! Hogy
tudniillik akkor van az ember végképpen leterítve, mikor a kínjai
elmultak.
És csak sírt és minden rengett körülötte, a sok fehérnemű s ruha, a két
szál harisnya a szék támláján, a cikkcakk a támlán, a vászon
alsószoknya, ami lehullott, szárnyaszegetten.
– _Oh ce sacré Remini!_ – mondta a házmesterné, s ráborult a hölgyre,
együttérző nőiességgel.
És csak beszélt neki, s addig beszélt neki, addig búgott neki francia
pazarsággal, francia maszlagossággal, hogy talpra is állította s rögtön
vetkeztette, öltöztette, mint egy menyasszonyt, szegény öreg asszonyt!
Még mindig sírt, menyasszony! de a leplei lehulltak, Phryné! micsoda
leplei! három év verejtékével, borulatával, sugárzásával, három évszázad
sötétjével, történelmi leplek!
Mikor bejöttem a szobába a napfényben, ez már nem volt se tragikus, se
komikus, se alacsony, se heorikus, se prózai, se patétikus, ez már nem
volt megjelölhető, lefesthető, márványba véshető, zenébe lehelhető, ez
nem volt, tudományosan szólva: _tézis, antitézis, szintézis,_ ez már nem
volt vegyelemezhető, vizsgálható, felbontható, ahogy Reményiné ült a
székben, kiöltözve, megdicsőülve, fodrosan, bodrosan és rojtosan, ahogy
ült az ablakban és várt. Mert már az ablakban ült, a neuilly-i égbolt
derűjében, ami sugárzott, mint egy távoli szent ég szent földek fölött
úgy sugárzott, mint egy érctető, mint egy nagy messzeség, mint millió s
millió lámpa és láng, ami mind úgy ég s lobog, hogy magasan van és kék!
Benne a fényben, a fény közepében, a neuilly-i égbolt derűjében, benne a
kékben és a székben, – nem volt sehol, se a kékben, se a székben, úgy
tünt! Különválva a maga világától, a többi világoktól, a földi világtól,
az asztrális világtól, már nem tartozott se magához, se máshoz, se
emberhez, se macskához, se tárgyhoz, talán csak a jó Istenhez magához,
egyenesen, közvetlenül, valami automata kapcsolással. És a két keze, a
hasán, össze volt kulcsolva. És az ujján a jegygyűrűje látszott.
– E szerint, – mondtam konkludálva, – e szerint nagyságos asszonyom,
isten vele s legyen boldog. Ott, ahol a sors haragja megenyhül s egy
jobb világba vezet az út, – folytattam regényesen, – ott számomra nincs
megállás, sajnos és mennem kell tovább. Társa a nyomorban, sőt talán
olykor vigasza is, ha szabad mondanom, a hivatásom betelt. Most meg fog
szólalni a füle mellett, mint egy csalogány, egy hegedű! Legföllebb még
arra kérném, ha volna szíves egy interjú erejéig pártolni engem
Reményinél, – végeztem zsurnalisztikailag.
De általában, ha ilyen líraian szóltam, ha ilyen drámaian búcsúztam
szcenikailag, megvallom, abban a reményben volt, hogy az érzelmek
egyensúlyánál fogva, tartóztatni fog. Igy is volt.
– Maga jó volt hozzánk, – mondta, – és semmi értelme, hogy menjen. Az én
számomra nincs semmi, ami új és nincs semmi, ami régi, nem is tudom. Az
én számomra itt van az élet, jó vagy rossz, mindegy! én rég megadtam
magamat. Most szépen várja meg Reményit, – mindjárt jönni fog! S ezentúl
is legyen itt, mint régen.
És csak ült a székben, az ablakban és várt. Én is vártam s néztem az
udvart, a fal mellől, ahol álltam, az ablak tövében. És így néztünk
sokáig és vártunk. Már-már este lett. Valaki szólott az udvaron.
– Még nem jött? – kérdezte egy hang.
– Még nem! – feleltem, kihajolva az ablakon.
A házmesterné volt. S csak álltam s néztem, megint az ablakfának dőlve
és csak néztem. Milyen furcsa, gondoltam, nem jön! A gyerekek se, senki,
milyen furcsa! milyen szívtelenek! A lóvonat gurult az úton. Valaki
rángatta a kút karját odalenn. A víz csobogott. Egy denevér szállt. Este
lett.
– Meggyujtsam a gyertyát? – kérdeztem.
Nem felelt. Mélyen aludt a székben.