A farkasok az erdőszélen csörtettek. Szomjuság gyötörte őket,
káromkodtak, valamiféle zsivány népséget is szidtak, amikor az egyik
megpillantotta a fürge patakot. Oda rohantak a patakhoz, fölébe hajoltak
és elkezdtek mohón inni. Ki bádogedénnyel, ki meg csak a tenyerével
meritgette a tiszta vizet. Egyszer csak felüti fejét az egyik farkas, a
szeme kidülled, az orrcimpája karikásra tágul, mint amikor a farkas
bárányszagot érez, mert észrevette, hogy nem messzire tőlük valami
jámbor birka iszik a patakból. Az észlelő figyelmeztette közeli társait
s nyomban jelentést tett Farkasnak is. Mindnyájan fölegyenesedtek, a
birka felé irányitották tekintetüket, az arcuk fölragyogott. Az egyik
farkas elkiáltotta magát:
– Héj!
Mint a nyil süvitése, zugott el hangja a birka füle mellett. A nyavalyás
birka megremegett. Értette a szót, de nem mozdult, ugy tett, mintha nem
hallotta volna, vagy mintha nem venné magára. Nem is volt nehéz
mozdulatlanul maradnia, mert a hirtelen ijedtségtől egy percre
megdermedt.
– Héj! – süvitett ujra az éles hang.
– Héj, te jó madár!
A birka most gépies engedelmességgel, ahogy életében megszokta,
fölegyenesedett és a farkasok felé nézett.
– Hozd csak közelebb az irhád!
– Zu mir!
A birka nem igen akart mozdulni. Bizony, jobb lenne szépen befordulnia a
patak vizébe és többé föl sem buknia. A szive nagyon nehéz volt.
Most Farkas szólt feléje, finoman, szinte barátsággal:
– No, jöjjön csak ide!
A birka most már elindult. Valami enyhe remény ömlött el mellében,
hiszen csaknem jóindulatu volt a hivó szó. Elindult és lassan ment a
farkasok felé. A farkasok szeme szikrázott és nyelték a nyálukat.
Farkas, ahogy a birka elébe érkezett és illedelmesen, kalaplevéve
megállt, mosolyogva kérdezte:
– Miért zavarja ön a vizet, amikor mi iszunk?
A birka bajról feledkezve, csaknem bátran felelt:
– Én zavartam a vizet? Nem is zavarhattam, hisz önök állnak fölül, én
pedig alul.
– Áh, igen! »Superior stabat lupus.« Nagyon helyes.
És Farkas elnevette magát. Nevetését rekedt, röhögő kórus kisérte.
– No, de ön tavaly rágalmazott bennünket!
A birka szaporán védekezett:
– Ó, dehogy. Isten ments! Hogy is rágalmaztam volna önöket, hisz önök
tavaly még nem is léteztek.
Farkas ujra nevetett, csengő, irgalmatlan nevetéssel:
– Helyes. Tavaly még csakugyan valahol a fenében voltunk. De hát… üsse
kő, ha nem tavaly rágalmaztál, akkor az idén! Az idé-énn! Ha pedig te
nem, akkor az apád. Vagy az anyád, vagy a testvéred, vagy akármelyik
pereputtyod. Te, vagy ti, a cinkostársaid, mindegy!
Farkas arca már sápadt volt, szemei villogtak, csengő szabályos hangja
már eltorzult. A birka, aki sok történetet hallott a farkasokról,
szeretett volna most fölsikoltani és térdre rogyva, zokogva és
jajveszékelve könyörögni. De tehetetlen volt. Csák állt és hallgatott. A
farkasok közelebb huzódtak hozzá, egészen körülvették, némelyik
felhördült vágyainak ostorcsapásai alatt, izmaik meg-megrándultak, egyik
a fogait csattogtatta, valamennyinek száján és orrán zöldfényü, kéngőzös
lehelet lobbant ki.
A birka dermedten hallgatott. Az egyik farkas rábődült:
– Talán beragadt a szád? Majd mindjárt kinyitjuk!
»Majd mindjárt kinyitjuk« – kopogtatta a birka agyát s a könnyei
megeredtek és sürün potyogtak. Sirástól meg-megszakitva mekegte:
– Nincs is nekem ap-á-m. Á-árva gyermek vagyok. Az anyá-ám ré-égen
meghalt. Egy testvérem volt, az elesett a há-áboru-uban.
– Elesett? – ismételte valaki vérfagyasztó gunnyal.
– Szóval: te nem zavartad a vizet, neked nincs apád, anyád sincsen,
testvéred sincsen, neked semmid sincsen, te semmit nem csináltál, te
olyan vagy, mint a ma született bárány.
– Igenis, kezét csókolom – mekegte a birka, föltámadó reménységgel.
– Hm. Nincs. Te nem és neked nincs. Te tagadsz. Tehát… én hazudok!!
A birka megdöbbent. Ekkor az egyik farkas iszonyu csapással sujtott az
arcába. A birka balszeme rögtön kifordult. A farkas felüvöltött a
gyönyörtől.
– Hát ugy-e hazudik a nagyságos ur? Az anyád keserves…
– Hazudik vagy nem hazudik?
Rettentő csapás; a birka kifordult szeme szétpattant. A farkasok
kórusban üvöltöttek.
– Nem hazudik – lihegte a birka.
– Nem hazudik? Hiszen akkor _igazat_ mond! – üvöltött egy másik farkas
és hévvel ütött a birka fejére. A birka koponyacsontja megrepedt.
– Igazat mond.
– Akkor hát _te_ hazudsz!
Ütés. Reped a koponya.
– Hazudsz, vagy nem hazudsz?
Ütés. Szakad a bőr, törik a csont.
– _Én_ hazudok.
– U-ugy? Hazudsz, kutya? Hazudni _mersz?_
Vágás. Csurog a vér.
– Hát hazudtál, griffmadár? Ugy-e, hogy van apád is?
Szurás.
– Van apám is.
– Ugy-e két apád is van?
Rugás.
– Jaj, két apám van.
Törés.
– Ugy-e három apád is van?
Égetés.
– Jaj, három apám van.
Ütés.
– Ugy-e annyi apád van, ahányat akarunk?