René Maran regényt irt, amelynek cime: Batouala. Francia regény ez a
Batouala s érte René Maran megkapta a tavalyi Goncourt-dijat. A
Goncourt-dijról tudnivaló, hogy egy esztendei időtartartam legérdekesebb
és legsulyosabb uj talentumának jár.
A Batouala kitünő regény, René Maran igazi iró s ismeretlenül is barátom
nekem. Lelkemnek rokona ő, barátom és kollégám, földim, szivem szerint
való embertársam. Hogy mi minden ő? Jeles ember. Gondolkodó. Mélyen
érző. Jól látó. Férfi. Harminc és egynéhány éves – ennyinek látom a
friss francia példányon, amely fotografiáját hozza. Egész mellékesen még
gyarmati hivatalnoka is a francia államnak, Afrikában a Kongó tájékán.
No meg azután néger is – erről csaknem megfeledkeztem – Martinique
szigetéről való néger; ez ugyan nem fontos, még csak kuriózummá sem
teszi azt a tényt, hogy ő sokkal közelebb áll hozzám, mint bármelyik
kisgazdaképviselő, aki a botbüntetést megszavazta.
Ha a sors négy fal közé juttatna egy ilyen bottal büntetővel, aligha
tudnék vele két szót váltani; a Tejut távolsága a Földtől kicsiny ahhoz
a végtelen ürhöz képest, amely bennünket akkor is elválasztana. Hogy ő
is magyarul beszél? Hogy talán egy vallásban nevelkedett velem? Parányi
esetlegességek ezek ahhoz a kiáltó lényeghez képest, hogy ő bottal
büntet.
De, ha René Marannal, az én barátommal, kerülnék össze, mennyi mindent
tudnánk beszélni, mennyi mindenről tudnánk egymásnak panaszkodni, – mert
a mi fájdalmaink azonosak. Ha beszélnénk Verdiről, Renoirról, Platonról,
Marxról, a grammofonról, a déli sarkról és a dróttalan táviróról (a
bottal büntető kisgazdával még a mütrágyáról se!), végül szóba kerülne a
Batouala. Elmondaná ő a regény keletkezését, hogy kikről mintázta az
alakjait s a mesének mi volt a reális magja. Keserüen panaszkodna nekem
a franciákra és általában a fehér emberre, aki igazságtalanul és
kegyetlenül bánik a négerrel. Ezt különben a Batoualában meg is irta s –
az előszó igérete szerint – még sokat ir majd erről a témáról. (A
siralmak még a börtönön keresztül is feltörnek a magasba, hogy verjék az
egek falát!)… Én meg panaszkodnék a barátomnak a botbüntetésről. A
botbüntetésről és mindarról, amit ez a szó jelent. _Arról a szellemről_,
amelyből a büntetés e neme _sok egyéb istencsapásával_ egyetemben,
fakadt.
Mi mindenben egyetértenénk. Ő panaszkodna a fehér emberre, hogy
kegyetlen és igazságtalan a négerhez – és én is _négerpárti vagyok_.
Mert ha az egyik ember bántja a másikat, én ellenállhatatlanul és
tántorithatatlanul és mindörökké annak a pártján állok, akit bántanak.
És Maran is igazat adna nekem, amikor én beszélnék. Maran, a
néger-francia iró és én, bizonyára nagyon jól értjük egymást, de az
ostoba emberek nem értenek meg bennünket.
Én értem a Batoualat és a lelkembe befogadom minden szavát. De én is
irtam egy könyvet, melyet – sajnos – Maran nem olvashat. Nem regény,
csupán napi használatra szánt elmélkedő, agitáló irat, néhány szó azért,
hogy az emberek jobbak legyenek. Hogy küzdjék le gonosz indulataikat s
ha már megvannak bennük a gonosz indulatok, átszellemitve éljék ki
azokat. De embert ne nyuzzanak, tiz liter vizet egyszerre senkivel ne
itassanak és ne kasztráljanak, ahogyan ezt cselekedték; ilyesmiket ne
helyeseljenek, ahogyan ezt tették; kapu alatt éjjel fütykössel ne
leskelődjenek, amit szintén nem átallottak; mindezeket, ha megtörténnek,
ne igyekezzenek »megérteni«, mint ahogy megértették, nem ugyan az
eszükkel, de a rokon gonoszindulatukkal, és ne higyjék el, mert nem
igaz, hogy Bors László, vagy Paranyacsura Piroska szökést kiséreltek
meg, amikor lelőtték őket.
Az élet: harc. De minden harc megvivható a lovagiasság szabályai
szerint, ha sokan vannak is, akik roncsoló lövedéket használnak s
nyilaikat, mielőtt ellövik, méregbe mártják. Ne akarjon senki, mert ugy
nem kell és nem is lehet uj gazdasági rendet teremteni, hogy aki öt üveg
uborkát félretesz a spájzába, azt halálra itélik, – de nem okvetlenül
muszáj azt a gépiróleányt sem, aki a _Szellemi Termékek Országos
Tanácsának a »Karamazoff testvérek«_ forditását gépelte, a hajánál fogva
felakasztani. (Ne tessék azt sem elhinni, hogy ez hazafias elkeseredés,
vagy keresztény szeretet!)
Csupán a szó durván egyenes értelmében van e könyvben _zsidókról_ szó.
Igazában nem a zsidókért, hanem a bántalmazott emberért beszélek, legyen
az szegényember, vagy »burzsuj«, akár ha szocialista, vagy »kommunista«,
vagy legyenek az ártatlanul bántottak akár az orosz cár leányai, akiket
szegényeket, a jekaterinburgi pincében, mint nyulakat az erdőben,
puffogtatott le a buta és gonosz ember. Rettentően hatalmas az ellenség:
a butaság és a gonoszság; ellenük szót emelni szinte kómikus tett, de
nem vagyok szerénytelen, hangos csupán a jajszavam, élénk csupán az
iparkodásom, könyvem értelmét azonban mindössze annyiban szabom meg: Ha
a gonoszságra lehet bujtogatni – már pedig, hogy lehet, azt
tapasztaltuk, – akkor hinnünk kell abban is, hogy a jó szónak is van
valami hatása, ha mindjárt százszor kisebb is, mint a bujtó
sziszegésnek.
Lehetne itt szó akár vörös, akár fehér terrorról, inkvizicióról, vagy a
reakció eszmekörének fojtó gázáról, esetleg a szabadjára engedett
kapitalizmus lelketlen tultengéséről, – de én antiszemitizmusról
beszélek. Az antiszemitizmus ma az a harctér, amelyre leszállva az igaz
ember szembe találja magát valamennyi fajta gonoszság katonáival. Aki az
antiszemitizmust támadja, az nem okvetlenül zsidó érdek uszályhordozója,
hisz’ maga az antiszemitizmus is, még akkor is, ha csakugyan zsidóra
céloz, a szegényembert találja. Én láttam egy kávéház ablakából a kurzus
antiszemitizmusát. Az Oktogonon keresztül sisakos és szuronyos katonák
közrefogva kisértek egy ötven főnyi tömeget. Kirohantam a kávéházból,
hogy jól megnézzem és feledhetetlen emlékül eltegyem magamnak, mi
történik itt már megint! Az ötven főnyi tömeg fázó, mezitlábas, piszkos,
éhes emberek voltak, férfiak, asszonyok és gyermekek, mind zsidók ugyan,
de mind szegények és ártatlanok. Valahová a fenébe toloncolhatták őket,
bizonyára azért, mert a cipőzsinórt nyolc koronáért vették és tizért
árulták, – hogy mennyit kerestek ezen az üzleten, mutatta a külsejük. És
amikor elszorult szivvel visszamentem a kávéházba, megállapitván
százezredszer, hogy jaj annak, akinek nincsen tizezer hold földje, vagy
három sarokháza, esetleg egy üzemképes gyára, hát az ablakom előtt robog
el a gazdag zsidó – Duna-Tiszaközti nagybirtokos – akkora automobillal,
mint egy hadihajó, a szájában akkora szivarral, mint egy szőlőkaró, arca
hagymaszinben virul a boldogságtól. Én azt mondtam, látván a szivaros
autózót, hogy hála Istennek, bár mindenkinek ilyen jól menne a dolga,
mégis csudálkoztam a kurzus arcátlanságán, hogy ezt a két jelenetet igy
egymás mellett, térben és időben, antiszemitizmusnak meri nevezni. Ha
nem is mondja egyenesen és szószerint antiszemitizmusnak, de keresztény
és nemzeti iránynak minden esetre.